– No elég lesz, a többit elengedjük, szól az esküdt úr végre, miután 25
képében elveretett vagy 30-at. A delinquens felkel, megköszöni a vett
szivességet, összeüti bokáját s pajtásai közé elegyedik.
– Fájt-e? kérdik azok.
– Az első hármat éreztem, felel amaz, a többit azt sem tudom, rám
verték-e vagy a deresre; már talán ötvenet is kitudnék állni.
S a közönség példát vesz róla, hogy biz ez rövid ideig tartott, nem is
halt meg bele; egy kicsinyt kikurjongatta magát s másnap kinek van
szélesebb kedve a korcsmában, mint Miskának?…
S a közönség példát vesz róla.
E helyett azonban nyilvános jutalmazásokat hozott divatba az ifju gróf.
Mérsékleti társulatokat alapított s erénygyakorló egyleteket, melyeknek
czélja a magukat szép s jó tetteik által kitüntetett egyesek jutalmazása
s az egésznek kellő buzdítás és irányadás vala, de nem ám üres
szenteskedés.
Sok volna elősorolni mindazon módokat és eszközöket, melyekkel az ifju
gróf jobbágyai jólétét szilárdítá, sok és talán unalmas is.
Olyan világban élünk, a hol az önzéstelen jótét a mesemondások közé
tartozik.
Kapott is e szivességeiért az ifju gróf elég szép elismerést. Az
oppositió kicsinységekkel bibelődőnek, a conservativek veszedelmes
újítónak tarták; a fiatalság anglomaniával, az öreguramék
phantastasággal vádolák; a főfőrangú világ aprehendálta nála a nép
szeretetét, a nemzetes és vitézlő rend derogálta neki túlnyomó
ismereteit és gazdagságát; kiváltképen nagy szálka volt az mindenki
szemében, hogy sokszor rászorultak, hol pénzért, hol tanácsért s
mindenkor megkapták tőle, a mit kivántak; – a mi mindenesetre bosszantja
az embert.
Egy szóval, sok volt az irigye és lekötelezettje.
S ezzel, úgy hiszem, eléggé meg van dicsérve.
Vétkei közé sorozandó még az is, hogy a nőnemet rendkívül gyűlölte. De
nehogy félreértessem, hosszabban fejezem ki magamat.
Ama korában díszeskedő divatbábok, miket abroncsos ránczbástyáikkal,
csipkefellegeikkel, belisztezett hajfodraikkal, festékvakolatokkal
arczaikon s más egyéb kiegészítő részeikkel együtt, akkoriban úri
dámáknak neveztek, dámáknak pedig azért, nehogy valaki bárcsak a
legcsekélyebb nemzeti érzelem szennyét is rájok képzelje;[3] – valamint
ellenkezőleg ama minden szellemi míveltség nélkül felmagzott falusi
egyszerűségek, kik az akkori időkben czél, irány, eszmélet nélkül
vegetáltak végig az életen s neveztettek leányasszonyoknak: nem pótolták
ki azon helyet, mit az annyi szépet, annyi nemest ismert fiatal férfi
szivében, az ifju erejében tökéletest teremtő ép phantázia ideálja
számára fenhagyott. Szépnek kellett lenni azon ideálnak, nőnek a szó
legszebb értelmében, tisztának, erényesnek és szellemien míveltnek;
pedig hajdanában a míveltség és erény nem igen jártak egy úton.
Most már mindaz természetesen másképen van; az idő régen volt; van húsz
esztendeje (1844).
Egyszerű pompával bútorozott terem a gróf szobája. Falai gyönyörű
frescofestvényekkel díszítve, bútorai pompás erezetű égerfából,
alapszőnyegei remekművek és minden, a mit e szobában a szem lát és a fül
hall, remekmű és a szép ízlés tökélye; – pompás, nagyszerű festmények a
kor leghíresebb művészeitől, mik közül kivált két kép vonta magára a
figyelmet: egyik a Tátra képe, havas ősz fejével, lábainál a viruló
rónaság, zöld mezők és alacsony toronytetők; másik egy jellemkép: egy
nagy tó, befagyva az egész, közepén be van törve a jéglap, közel hozzá
egy gazdátlan kalap hever, előtte pedig egy kutya ül szomorú, hű,
bánatos várakozással s búsan néz le a vízbe, mintha felvárna valakit
onnét.
A szoba egyik szegletében öntött érczszobor van felállítva, egy
mentedolmányba öltözött férfit képező, hosszú lelógó bajuszszal és oly
mosolygó, nyájas arczczal, hogy az embernek szinte kedve kerekedik őt
megszólítani; ez a megboldogult Szilárdy Mihály szobra, mely
egyszersmind a kályha hasznaival van összekötve, belülről üres és
kívülről fűthető lévén. Gyakran mondá mosolyogva az öreg gróf, hogy így
legalább majd holta után is megölelgetik örökösei, ha megfáznak.
Másik szegletet pompás fegyvergyűjteménynyel rakott szekrény foglalja
el, melyben a legbecsesb lazzarino csövek, gyöngyökkel kirakott
pisztolyok, damask szablyák láthatók; középett azon fringia, melylyel
egyik Szilárdy ős Budavára visszavételénél vívott s melyet a meghalt
Mihály hordozott csatáin; hüvelye durva ezüstmű, vasa tenyérnyi széles
és csorbákkal tele.
A szoba közepén egy kerek asztal áll, gömbölyű elefántcsont lábon;
lapján remek üveg mozaik-mű van kirakva: egy szőlőfürt és mellette egy
paradicsommadár; kivált a madár tollazatja, hosszú, lelógó farkának
szivárvány színe valami leírhatlanul pompás.
A boltozatról bronzlánczon nagy tejüveggel borított kristálylámpa függ
alá, melynek ragyogása kellemes fényt áraszt el az egész teremen. Olykor
egy fedett zöld kalitkában édesen zendül meg egy fogoly csalogány
hangja.
Karatlan gömbölyű széken, oldalt, egy fiatal férfi ül, profiljában
valami vegyülete a római patricius arczok jellemének, az ős magyar
keletiesen-daliás szépség vonásaival, sötétbarna, igen sűrű szemöldei a
nagy tiszta szem felett, a merész kifejezésű sasorr, az erőteljes ajkak
felett sarjazó felcsapott bajusz, a gömbölyű áll, teljes épszinű arcz,
magas, egyenes, végén erősen meghajló homlok s az apró fürtökbe
kondoruló haj; s ez arczhoz a széles vállak, izomdús karok, a domború
mell s a minden vonásokból kitünő benső nemesség, valami vonzó
fensőbbséget adnak külsejének, mely első tekintetre megragad, elbűvöl és
felemel. Ez Szilárdy Leander gróf.
A lámpa előtt egy másik férfi áll, hátul összefogott kezekkel s mód
nélkül bámul a lámpavilágba, mintha arra volna büntetve. Tetemes orráról
és apró szemeiről, mint szintén öltözete elhanyagolt mivoltáról
lehetetlen benne első pillanatra meg nem ismerni a tudományokkal
bővelkedő férfiut.
Ez Rónai Gábor, a gróf egykori nevelője, később utitársa, jelenleg pedig
egyike leghőbb barátainak. Előlegesen mondva nagy mechanico-chemicus.
Tehát figyelmesen néz a lámpa világába.
Leander feléje fordul s elmosolyodik.
– Fogadjunk, úgymond, hogy kitalálom, miről gondolkozol jelenleg. Amaz
örökké égő lámpa titkai forognak most agyadban, mely Olybius hétszáz
éves sírboltja felnyitásakor abban égve találtatott.
A férfiu helybenhagyólag bólintott fejével.
– Úgy van! felele s e fölséges titoknak a rosicrutianusok maig is
kizárólagos birtokában vannak.
– S te ezt szentül hiszed?
– A dolog nagyon kimagyarázható. Delius István az olajat alkotó részeire
bontván, felfedezte, hogy az semmi sem egyéb, mint víz és szénsavany
egyesülete; úgyde a víz alkotó részeit ismét kétnemű levegő teszi, t. i.
oxygen és hydrogen; a szénsavany szinte levegőnemű; e szerint nagyon
felfogható, hogy mihelyt azon mód ki lesz találva, hogy ugyanazon
chemiai procedura, mely az égés tüneményét előhozza, az égést
föltételező anyagi kellékeket is előteremtse, a miket pedig
előteremthet, miután levegő van mindenütt, akkor fel lesz fedezve az
örökké égő lámpa titka.
– Valamennyi szappanosok és olajárulók halálos veszedelmére. De hát
vajjon ama híres Délius vagy Estélius István, miután olajból készíte
semmit, tudott-e viszont semmiből olajat készíteni?
– Épen ez azon körülmény, melytől az egész föltételeztetik; ha az alkotó
részek viszonti összetételének módja kitudatik: akkor tünik elő a kivánt
eredmény, e mód azonban nagyon különszerű; így például oxigenből és
hydrogenből keresztül pattantott villanyszikra hozzájárulása által lehet
vizet előállítani, míg a szénléget csupán erős nyomás által folyékony
anyaggá lehet változtatni.
– Még egyszerűbben is lehetne ezt magyarázni. Láthattad a parsok
laktanyáin jártunkkor azon naphta-forrásokat, mikből kiapadhatlan
égékeny levegő buzog ki s mit csak egyszer kell meggyújtani s azontúl
magától világ végzeteig elég. Ily naphta-forrás lehetett e hiresztelt
sírbolti lámpákba vezetve, miknek mindegyikét a velök kapcsolatban levő
óraművek, mihelyt azokat közelebbről akarta valaki szemügyre venni,
porrá zúzták.
A nagy tudományú férfiu vállat vont e, szavajárásaként villára szúrható
magyarázatra s ismét darab ideig tartó csend lőn, mit csak a gróf és a
csalogány szakasztottak olykor félbe, a csalogány esti énekével, a gróf
pedig üveg fuvolája hangjaival, melynek nemes és hasonlíthatlanul tiszta
hangjai a legbájosabb hajlásokban ömlöttek ki ujjai alól; ama szívhez
szóló sphærai zengés, a legmélyebb zúgásaiban is csengő alhangok s az
édesen fájó vibratio a magasabb hangok hullámzó rezgésében, valami
hasonlíthatlanul új érzést támasztának a szívben. Ilyennek képzelheti az
ember az æolhárfa ideal-phantasticus hangját, vagy azt a szelleméneket,
mit a bujdosók kerengő röpte okoz.
A gróf maga is érzette e hatást s mintegy fölmagasztosulva ejtette ki
kezéből hangszerét; ha Gábor úr meg nem kapja, összetörik.
– Kár lett volna érte, szólt közbevetőleg Gábor úr, noha hangja fölséges
csengésére nézve korántsem éri utól azon hangműszert, melylyel
Strassburgban Carlos Minonas producálta magát, ezelőtt vagy tizenöt
évvel, az egy üveghegedű volt, üveghúrokkal és üvegvonóval, melynek
hallására egy nő rögtön nervozába esett, egy másiknak a szíve szakadt
meg, egy férfi pedig kigyógyíthatlanul megőrült, a felsőbbség által
azonnal be is tiltatott Minonasnak magát azon többé hallatni.
– Rendkívül erős szívednek kell lenni, hogy hallására meg nem szakadt.
De azt az egyet mégis el kell ismerned, hogy mindaz, a mit e nemben az
emberi művészet előteremthet, igen hátra áll csak például egy csalogány
hangjától is.
– Oh épen nem oly utolérhetlen. Legközelebb Schuster Károly, híres
carilloneur egy oly automatot készített, mely a csalogány énekét
mindenben híven után-énekli, – vagy kétkedik ön ennek lehetségén?
– Sőt inkább nagyon elhiszem, szólt kötekedve Leander; mihelyt te
állítod, még azt is elhiszem, hogy azon automat búzát eszik és
tojásaiból apró automatokat költ ki.
– Ugyanezen mechanikus most a haldokló hattyúkra figyelmez, azokat
kerülgeti, haláléneköket akarván lecottázni és hangszerre alkalmazni.
A gróf kedélyesen kaczagott ez állításon, ő tudja, hogy miért.
– Oh de hisz ezekről magyar embernek fogalma sincs; nincs mi bennünk
találékonyság; hiszen ha önnek azt mondom, hogy az öreg Trogmorton egy
este oly köpönyegben jelent meg, melyet még az nap reggel juhai mint
gyapjut hordoztak, hát ki fog nevetni vele.
– Világért sem, sőt én többet mondok: egy angol gépész oly erőművet
talált fel, melybe egyik felül bele töltenek egy mérő kendermagot s
másik felül a legdíszesebb kiadású almanachokat szedik ki belőle; a gép
a kendert kikelti, felnyüvi, megtilolja, meggerebenezi, megfonja,
megszövi, rongyokra tépi, papirossá rágja, összeköti, sőt a mi legszebb,
még verseket is készít bele, még pedig jambusokat, külön-különféle
thémákról.
– Kegyed mindig kész kötekedni; olyan keveset hisz, hogy csodálom, mint
lehet keresztyén; nem, meg sem mondom önnek azon elmés találmányt,
melylyel most Scotiában két fiatal ember élt, uram, két diák,
félgyermek, félférfi és oly leleményesség, nem hiába, hogy angolok
voltak. Egy oly szekeren utaztak be ötvenkét másodpercz alatt kilencz
angol mérföldet, mely elébe két sárkány volt befogva; értsen meg ön, két
papirossárkány.
– Oh, barátom, ez régi találmány; ezt az utazás módját nálunk századok
óta praktizálják a garaboncziás diákok.
– Alázatos szolgája, szólt elfojtott sérelmes érzettel Gábor úr; ez
megint magyar elménczség volt, sajnálom, hogy alkalmat szolgáltattam rá.
– No – no csak ne jőjj tűzbe mindjárt; nem akarom én művészetedet
nevetségessé tenni, sőt még csak hitelét sem akarom kétségbe vonni
szavaidnak, hanem hát már most világosíts fel, hogy immár, midőn ezeket
tudod, mi hasznát veszed? Hidd meg te azt az egyet énnekem, hogy semmi
sem ártott a magyar tudományos szellemeknek inkább, mint az ilyszerű
különösségeken kapás; – egyik a bölcsek kövét keresi s utoljára is a
bolondság kövét szerzi meg, másik örök mozgonyt szerkeszt, a harmadik a
kör négyszegítésén töri a fejét, a kilenczedik pedig a hold lakóit
iparkodik felfedezni; mennyivel több hasznot tettek volna ezek
tudományukkal hazának és emberiségnek, ha tudós chimeráikat szélnek
eresztve, csak egy szántóvas megjavítását, vagy egy kukoricza-morzsolót
találtak volna is fel? mennyivel többet érne az összes alchimiánál, ha
csak azt fedezték volna is fel, mint lehessen hazánk becsesebb
borterményeit külföldre romlatlan állapotban szétküldeni? s mennyivel
nagyobb érdeme volna az astrologia és -nomiának, ha a helyett, hogy a
holdfogyatkozásokat megjövendöli, csak egy falu népét is meg tudná óvni
kenyere fogyatkozásától?! S nem is az a vétke a magyar embernek, mintha
tudományokra nem volna teremtve, oh épen nem, hanem az, hogy üres
hírért, hiú káprázatokért odaadja kenyerét kezéből, nem akar ember, nem
akar honfi, hanem tátos akar lenni, bámultatni, ragyogni a mostani és a
jövendő világban, a jelennel és az anyagiakkal semmit sem törődve.
Ismerek én egy tudományos férfiut, ki a világ minden technicus
művészetében jártas; de ha valaki őt dicsérni találná azért, hogy egy
üres vízmérési műtéttel s javított zsilipei és csatornái alkalmazása
által tömérdek népnek adta vissza kenyerét, vagy hogy azon módnak
kitalálása által, melylyel a borszeszből az egészségtelen kozmaolajat el
lehet távolítani, számtalan betegségnek vette elejét, szörnyen
elszégyenlené magát, még tagadná, hogy mindezeket ő cselekedte, hanem
megmondaná, hogy most egy hagmalactophoruson dolgozik, melyet, ha még
halála előtt elkészíthet, az aztán olyasmi lesz, a miért bámulni fogja a
világ s egy oly port szándékozik feltalálni, mely ha elsül, akkorát
durranik, hogy mind az ötvenkét vármegye meghallja pattanását, azt nem
is említvén, hogy sírja fölött örökké égő lámpát fog égetni; nemde, nagy
bohó ez az én ismerősöm?
Gábor úr meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék e e szavakra. Tudta,
hogy a szóban forgó tudományos valaki senki más, mint úri maga és
hallgatott.
– De úgy van barátom, folytatá a gróf, első a kapa, azután a hegedű.
– Önnek megboldogult nemzője a kardot aligha mindkettőnél előbbre nem
tette volna.
– Hála az égnek, hogy azok az idők muló félben vannak, mikben önkezével
kellett az embernek jogait megvédeni.
– Veszedelmes csalódás. Ön igen boldog álhiedelmeket táplál magában, azt
hivén, hogy midőn ellenségei hallgatnak, alusznak is.
– Ismét Dömsödi háborgatta álmaidat?
– Háborgatja, háborgatta is mindig; ön mosolyog; ön legfeljebb is
megvetéssel akarja ez embert leküzdeni, de én jól tudom, hogy kivel van
dolgunk; jól ismerem én Dömsödi Jánost kigyói eszével és azzal a
szívvel, mely egy ördögnek is czudar volna.
– Ah, te belőled csak megrögzött ellenséges indulatok beszélnek.
– Csak? Mintha nem tudná ön, minő lábon álltak hajdanában az idvezült
Mihály gróf és a báró egymás ellenében. Nem ez volt-e utolsó szava is a
haldokló grófnak egyetlen fiához: őrizkedjél a Goliáthtól, mert kigyó.
– Az is csak megrögzött családi gyűlölség következménye volt, melyet én
részemről folytatni nem fogok s mely, mihelyt bennem magvát szakajtá,
ellenfelemnél szinte ki fog aludni. A mit apám ellen vétett, azért
vessen számot önlelkével; a mit ellenem tett, azt én neki nemcsak
megbocsátom, sőt a hol szüksége leend segédkezekre, azokkal én leszek az
első, a ki őt megkinálom.
– Szép indulat, csakhogy vesztegetve van; a sívó homok, mely az esőt
beissza, de füvet nem terem, nem oly háládatlan, mint az ő keble. Sőt el
lehet ön rá készülve, hogy mentül több jeleit fogja részéről adni a
kibékülésnek, annál elkeserültebben fog áskálódni ön ellen. Avagy mi
haszna volt, hogy ön a mult téleni éhhalálos szükség idején, a báró
végszükséggel küzködő jobbágyai között több ezer mérő gabonát osztatott
ki? nem úgy fizette-e vissza a báró önnek emberszeretetét, hogy épen
aratás idején, a nagy árvízkor éjjel önnek töltéseit átszakította s ez
által önnek s jobbágyainak százezrekre menő kárt okozott?!
– Ah, te igen sárga üvegen keresztül nézed a világot; miért nem
szakíthatta volna át maga a vízár az átázott töltéseket? Miért kellett
volna azt emberi erőnek segíteni?
– Mert a zsilipek is fel voltak emelve; azt pedig a vízár nem
cselekedte. S hát azért mi volt a köszönet, hogy a minap, az iszonyú
szélvészkor, midőn a felső faluban tűz támadt, ön saját kezeivel sietett
azt elfojtani, míg önnek segélye nélkül a falu nagyobb része bizonyosan
hamuba dőlt volna?
– De ez már talán még sem puszta emberszeretet, itt úgy hiszem, saját
lakosaim és tulajdon vagyonom megmentése szorgalmazott a segélyre.
– Épen nem, mert a szél épen ellenkező irányban fútt, s különben is a
felső faluból a széles árkon s annak partjára ültetett kerteken át nem
egy könnyen érheti tűzveszély az alsó lakóit. S mi lett érte a köszönet?
az, hogy a báró egy falka mételyes juhot az ön nyájai közé veretett s
önnek mintegy ezer darab legnemesebb juha a bőrével fizetett. Itt van a
háladatosság!
– Te mindent a báróra fogsz; hátha jobbágyai, hátha saját jobbágyaim
tették, a mikkel őt vádolod? Hátha csak esetleg történt, a minek te a
kiszámítás nevét adod?
– Egy történetet fogok önnek elmondani. Legyen szíves végig hallgatni s
ha ezentúl is megmarad véleménye mellett, akkor nem szólok többet e
tárgyról. Ön atyja, a megboldogult Mihály gróf, mint ön maga is jól
tudja, katona volt és pedig jó katona; hazájáért, fejedelméért sokszor
folyt vére s hogy kemény csatákat állott ki, mutatják a csorbák azon a
kardon, melyet harczain viselt. Volt az öreg grófnak egy ifjukori
barátja; tudnia kell önnek, hogy azon időkben ezen szó «barát» még nem
volt oly kopott, mint most. Egy barátja volt neki, mondom, lelkéből való
lélek, osztályosa sűrű bajainak és ritka örömeinek; szinte katona volt;
a gróf ezredes, barátja kapitány s csatáiban s csatáin kívül majd
kisérője, majd vezetője. Élt ugyanekkor a környéken egy nevezetes és
tehetős köznemes család, mely azóta végképen kipusztult és elenyészett,
az Óváriak. Az öreg Óvári kiváltképen nevezetes volt azon
tulajdonságáról, hogy igen buzgó katholikus volt és legyőzhetetlen
ellenszenvvel viselteték mindenki iránt, ki vele hitkülönségben élt.
Ennek a jó úrnak volt két leánya: Thekla és Lilla. Híres szépség volt
akkoriban mind a kettő. Thekla később igen szerencsétlenül járt,
tudniillik Dömsödi János nejévé kellett lennie. Apjának köszönhette e
balesetet, ki igen fenhéjázó ember volt s a bárói czím iránt való
előszeretetből szemet hunyt veje jellemminőségére.
Azonban a jó Isten könyörülőbb atyja lőn e boldogtalan asszonynak, mint
az, kinek nevét viselé s nem hagyta őt sokáig itt e siralmak völgyében;
– Thekla, miután egy fiat szült, kiben Dömsödinek eddig is bőségesen
fizeti vissza a sors mindazon gyötrelmeket, mikkel ő másokat
elhalmozott, férje embertelen üldözése és kínzásai következtében
átköltözött ama boldogabb világba.
– Ez megint túlzás; meghalt mellbetegsége következtében.
– Legyen úgy. Nem is az a fő a dologban, a mit mondani szándékozom. A
másik leány Lilla, ki még tán szebb volt testvérénél, nem kevésbbé lőn
annál szerencsétlenebb is. Ön atyjának barátja, Bálnai Körmös István, ki
akkor huszárkapitány és igen deli, férfias tekintetű ifju vala,
megismerkedett a leánynyal s kevés idő alatt igen szoros viszony
keletkezett kettejök között. Bálnai megkérte a leány apjától annak
kezét, de azt az öreg, soha nem nyilvánított okokból, kereken s
mindenkorra megtagadá; gyanítom ez okokat, de minthogy gyanúmmal itt
ismét Dömsödit terhelném s magamat félbeszakasztani nem akarom,
elhallgatok vele. A szerelmesek ekkor a helyett, hogy magukat, mint
illik, jól kisírva, egymásnak örök hűséget esküdtek s egymást
hovahamarább elfelejtették volna, módokról kezdtek gondolkozni,
melyekkel vágyaik czélját megközelíthessék, s azokat nem sokára találtak
is. Titokban egy protestans lelkészszel összeadatták magukat s élének
azontúl mint férj és feleség. Az öreg Óvári nem tudta meg elébb a
dolgot, mint mikor már annak következményeit tovább rejtegetni nem
lehetett, s leánya kivallotta, hogy ő nő és anya. Eleget dúlt, fult,
fenyegetőzött az öreg, de mit volt mit tenni, a dolog elannyira
megtörtént, hogy meg nem történtté nem lehete többé tenni. Hanem
mindamellett is szörnyen rejtegeté a dolgot; leányát fürdőkre küldé s
annak fiát látni sem akará, ámbár ha akarta, sem láthatta volna, mert
Bálnai, mint a tigris, úgy féltette gyermekét és három éves koráig soha
más szobában a gyermek nem aludt, mint az övében. – A negyedik évben
történt Theklának szerencsétlen, vagy ön szerint természetes halála,
melynek természetességét annyira szívére vette az öreg úr, hogy azontúl
becsülni kezdé másik vejét s megengedé neki a házához járást és
leányávali találkozhatást, sőt nem volt idegen az összeköttetés
nyilvánossá tevésétől is, annyival is inkább, minthogy Bálnai tehetős,
jó birtokú nemes volt s mellén érdemjelül aranykeresztet és emlékpénzt
is viselt. Ekkor fejlődött ki bizonyos titkos összeesküvés az országban,
melynek czélját a mai napig sem tudom, de melynek, mint a később tett
nyomozódások mutatták, igen messze kiterjedőnek kellett lenni. Itt
mutatta ki Dömsödi János fulánkját a maga teljes méreghatásával. Mint
vádló lépett fel Mihály gróf ellen és az összeesküvésben résztvevéssel
vádolta őt. A derék, harczban őszült becsületes arczú, tiszta jellemű
férfi törvényszék elébe állíttatott, oly vétekkel vádoltatva, melytől
lelke irtózott, – irásai bizonyítottak ellene, miket soha nem irt;
jobbágyai esküdtek fejére, megvesztegetve átkozott galád kezektől s csak
elmúlt tetteinek s addigi tiszta, hű ragaszkodásának köszönhette, hogy
ősz fejét a gyalázatos haláltól megmenté s büntetése élethosszú
számüzetéssé lágyíttatott. Képzelheti ön magának, mi jól eshetett e
büntetés-lágyítás az öreg grófnak, hisz a Szilárdyak honszeretetöket
egyik a másiktól szokták örökleni. És barátja, mindíg hű barátja,
Bálnai, mikor megtudta Mihály úr ezen balesetét, búcsút vőn fiatal
nejétől, egyetlen fiát testvérére, Körmös Gáspárra bízta, ki,
közbevetőleg mondva, igen becsületes ember volna, ha jellemtelen, fukar,
gazember nem volna; s a grófot önkénytesen követte a számkivetésbe.
Emlékezhetik ön rá, – még akkor ugyan kis fiú volt, alig öt vagy hat
esztendős, – midőn ősz édes atyja sírva csókolta önt, – mint hitte –
utolszor életében, mily biztatóan ölelte őt át egy magas, sötét hajzatú
férfiu; az én emlékemben még most is elevenen vannak rajzolva azon nap
eseményei: a két hű barát nemes arczai s ez arczokon a magasztos
fájdalom! – – Elhagyták mindketten a hazát; Isten ótalmába ajánlották
kedveseiket s elhagyták azokat is. De megemlékezett azokról, a kinek nem
ajánlották is, megemlékezett Dömsödi János s mutatta is, hogy nem
feledkezett el róluk. Megtudta, hogy Bálnai István egy időben
Helvetiában jártakor a protestans hitre tért át s ezt tudtára adta
ipának, a vakbuzgó Óvárinak. Ha gyilkossággal vádolta volna Bálnait
előtte, nem tett volna oly nagy hatást árulkodásával, mint így. Az apa
rendkívüli dühbe jött; ha leányát hirtelenében el nem rejtik előle,
talán mindjárt megöli, így azonban annak házassági szerződését
összetépte, agyonátkozta a bujdosó Bálnait s valamennyi szeleket a
nyakába kivánva neki, megesküdött mind a tizenkét apostolra, hogy
leányát, ki soha sem volt még eddig senkinek is felesége, a legelső
gazemberhez hozzá adja, a ki megkéri. És a sors úgy akarta, hogy a
legelső kérő is gazember legyen. De mégis ne hárítsunk mindent a vak
sors nyakába… itt ismét Dömsödi kezei munkálódtak; tudta, hogy van
Bálnainak egy halálos ellensége, Gyékény Márton köznemes és a
legkegyesebb külszínű farizeus s hogy sehol úgy megátkozva nem leendne
Bálnai felesége, kit ő férjestül és apóstul együtt szívéból gyűlölt,
mintha ennek a körében kellene végig kínlódnia életét. Ez a farizeus
Dömsödi unszolására megkérte Lilla kezét s kegyeskedő tettetései,
hypocrita, álszent magaviselete által nagyhamar annyira megnyerte az
öreg Óvári kegyét, hogy ez nem gondolt Istennek tetszőbb dolgot
cselekedhetni, mintha leányát, kinek már eddig is véghetetlen
exorcismusokra lehete szüksége, e jámbor, istenfélő karjai közé
taszítja. És úgy lőn. Bálnai neje férje életében újra férjhez adatott s
neveztetett Gyékény Mártonné nemzetes asszonyomnak. Sok volna mind
elmondani az általa négy hónapig kiállott kínszenvedések különféle
nemeit, elég legyen annyit említeni, hogy az egykor imádandó szép
asszony rövid idő alatt csak árnyéka lett egykori önmagának s
boldogtalan utóházassága negyedik havában, tehát a szokottnál jóval
hamarább, egy gyönyörű kis leánykával ajándékozta meg szerencsés új
férjét. Gyékény Márton uram azonban nem volt azon ember, ki minden
jóvolta mellett is ily tünemény felett rendkívül örvendezett volna, sőt
inkább annak tudata, hogy saját családjába van beoltva az általa
leggyűlöltebb ember sarjadéka, a kétségbeesésig dühössé tevé őt. Volt
mit szenvedni a szegény asszonynak s az ártatlan csecsemőnek; míg az
öreg úr roppant pénzösszegekkel volt kénytelen vejétől engedékenységet
vásárolni, hogy lármát ne üssön a dologból, csak Goliáth János volt, a
ki ilyenkor kaczagott és tombolt örömében. Mindeddig abban a boldog
hitben élt mindenki, hogy Bálnai élethosszú, önkénytes számkivetésében
örökké oda fog csavarogni, s majd valahol megeszik a krokodilusok, midőn
egy kegyelmes kir. leirat következtében a számkivetettek s köztük Mihály
gróf is engedelmet kaptak a visszatérhetésre s nem került bele négy
hónap, hogy a bocsánat-levél köröztetése után Mihály úr és Bálnai ismét
visszatértek. Képzelhetni azt az indulatot, melyet érzett a megtérő
férj, midőn nejét más hitvestársául találta. Egy hónap mulva az öreg
Óvári megszökött Magyarországból, annyira üldözte őt nejeért Bálnai,
kitől megválni Gyékény Márton sehogy sem akart, részint azért, hogy
ellenségén bosszúját állhassa, részint, hogy neje hozományát továbbra is
birtokában tarthassa. Bálnai pört indított ellene, de melynek sem ő, sem
Lilla nem érték végét, egy s ugyanaz nap haltak meg mindketten; persze
ezek is nagyon természetesen múltak ki a világból, noha orvosi bonczolás
után nem kevés patkányméreg fedeztetett föl belsejökben.
– Ez elég borzasztó eset, szólt közbe a gróf.
– Oh a borzasztó még ezután jön. Bálnai meghalván, miután ő rajta kívül
senki a szükséges pöriratokat, többek közt a nála volt házassági kötés
párját előmutatni nem tudta, a házasságot megerősítő protestáns lelkész
pedig az ellenfelektől magára hagyott ijeszteni, a megkezdett kétes
kimenetelű pör felfüggesztetett. Azonban Gyékény Mártonnak sem volt mit
örülni győzedelmén. Ipa, az öreg Óvári, férfiutód nélkül halálozván meg,
vagyonait elfoglalta a kir. ügyész; a leányágat illető jószágokat pedig
Dömsödi keríté kezéhez. És Dömsödi ellen soha sem mert pörölni Gyékény
Márton, hanem arra várt, hogy majd ha az meghal és titkait magával viszi
a sírba, akkor aztán visszaköveteli örököseitől a magáét. Ez alatt a kis
leány, kit szinte anyja nevére kereszteltek, fölnevekedett, a nélkül,
hogy tudta volna, hogy más is van az életben, mint nyomor és fájdalom és
kínszenvedések. Gyékény jól tudta, hogy e leány, a ki őt apjának nevezi,
ellenségének leánya, kit a haszonlesés miatt el nem űzhetett házától,
sőt inkább gondoskodnia kellett róla, hogy az még el se szökhessék onnét
s ezen gyötrő dilemma közé szorulva, kin tölthette hamarább bosszúját,
mint a kis Lillán, kinek keserves sírása naponként a szomszédba hangzék
szélylyel. Márton szomszédjában lakott Bálnai testvére, a fukar és
magába vonult Gáspár, kinek házában olykor megfordult Bálnai
elsőszülöttje, István, ki mostanában az *-i collegiumban a lelkészi
pályára készül. Erős, hajthatlan jellem. Kissé darabos az iskolai zárt
élet hiányos volta miatt, de annál romlatlanabb lelkületű. Ez megismerte
Lillát. Azt természetesen nem tudta, nem is tudhatta, hogy egy atyja és
egy anyja volt mindkettőjöknek, mert Gáspár nagybátyján kívül eredetéről
senki sem világosíthatta fel, az pedig nem is olyan ember volt, kitől
ingyen megtudhatni valamit. Tehát megismerte a leányt, megszánta annak
elhagyott voltát s örökös kínoztatását s egy napon magával elszöktette…
Már most mi fog ebből következhetni? A gyermekek nem tudják, hogy
egymáshoz mily közel rokonságban állanak. Testvérek. Szépek mind a
ketten. Kivált a a leány a legeszményibb szépség, arczra, termetre és
lélekre. Tele költői érzelmekkel, tűzláng phantasiával. Az ifju nem
kevésbbé szép, férfias jellem és tekintet, kinek önzéstelen hű
nyájassága, lehetlen, hogy meg ne nyerje az eddig csak fájdalmakat és
durva üldözéseket tapasztalt lányka szívét. S mi lesz belőle? Szeretni
fogják egymást a legőrültebb szerelemmel. Még ez eddig nem baj. A fiu
becsületes ember, jól végzett s nagyhamar valamely szerény kis lelkészi
állomást fog nyerni s szerelme tárgyát nőül veszi. Így fognak élni
boldogul három-négy évig; lesznek gyermekeik, fiak és leányok. Ekkor fog
ez a gazember előállani, – mert hogy az egész az ő cselszövénye, úgy
hiszem, mint az eget fejem felett, – s fel fogja világosítani a két
házastárs között létező testvéri viszonyt.
– Hah! hisz ez a gondolat képes volna az embert megtébolyítani.
– Ugy-e, veszteni kezdjük közönyösségünket?
– Az Istenért, ezen segíteni kell. Tudtokra kell adni előre a veszélyt,
melyben forognak.
– Csakhogy az már aligha lenne előre. Hat hónapja, mióta * városában
élnek mind a ketten. A fiu titkol minden köztük létező viszonyt s
titokban a leggyöngédebb gondoskodással forgolódik a leány körül s ha
valaki felőle kérdezősködik, nagyon rossz néven veszi, mint ezt bátyám,
az öreg Rónai, ki ott helyben pusztabiró s a fiút igen szereti, saját
magán tapasztalá.
Leandert mód nélkül meghatotta a történet. Bármint titkolá is, bármint
akarta hidegvérűen mellőzni gyanúit, ismerte Goliáthot egész gonosztevői
képességében s itt úgy csomóra voltak szedve a háló fonalai, a dolog
rejtelmes menete oly egymásból folyó és kiszámított, hogy szinte lehete
látni a pókot, mely hálóját szövi. És a háló két, gyanút és veszélyt nem
ismerő ártatlan lény feje fölött kiterjesztve, kik még csak nevét sem
hallották közös ellenségöknek, annál kevésbbé tudhatják, hogy miért
üldözi őket a sors képében egy átalkodott, rovásra haragvó nem ember. És
e két esendő lény az, kiket a meghalt Mihály gróf úgy szeretett, mint
saját gyermekeit s kiket utolsó áldásában saját fiával együvé foglalt,
de a kiken ez áldás nem fogott s kiknek sorsáért fiától fog majd egyszer
számot kérni, ott a szivárványok boltozatán felül, honnét a föl nem
törlött könyek hullását számlálja.
– Vádol a lélek, szólt arczára tapasztva kezét az ifju gróf; vádol a
lélek, hogy őket igy el tudtam felejteni, pedig ha egy népet tennék is
boldoggá, de ha őket elhagytam veszni, nem mehetnék nyugodtan ki az
életből.
– Ön erről nem tehet, szólt közbe Rónai, legalább még eddig nem
tehetett; vagy azt hiszi ön, hogy ha legkisebb sikerét várhattam volna
az ön közbelépésének, nem siettem volna érző szívéhez folyamodni? De
ezzel nem lett volna segítve. Ön csak azt tehette volna, vagy valami
olyast, mit az öreg gróf tett, ki, hogy a gyermekek sorsán
könnyebbítsen, pazar bőkezűségével árasztotta el őket és épen e
bőkezűség verte be azoknak fejét; nagy mennyiségű összegeket küldözött
Körmös Gáspárnak, hogy unokaöcscse ügyefogyott sorsán könnyebbítsen
vele; ez pedig annál inkább rajta volt, hogy ama bőven kamatozó
ügyefogyott sors valahogy jobbra ne változzék; ugyan így akarta Gyékény
Mártont is megvesztegetni, épen a legfájóbb oldaláról szurkálva ez által
az embert, mintegy figyelmeztetvén rá, hogy az őt bosszantó titoknak más
is birtokában van, ki védője akar lenni annak, kit ő üldöz. Tehát
előlegesen segíteni nem lehetett, a történendőket megjósolni szinte
lehetetlen volt s hogy jóvá tenni lehetséges-e, azt az Isten tudja.
– Lehet, szólt elhatározott erővel Leander és arcza sugárzó lőn, mint
egy diadalra menő hadvezéré, homlokán ilyenkor valami nagyszerű
fenköltség látszott, szemei lobogtak.
– Lehet! ismétlé s igaz hévvel rázta meg Rónai kezét, ki mélyen
tekintett az ifju szemei közé, mintha gondolatjait akarná meglátni.
Nemes elhatározottság ült a gróf homlokán.
– Ők mentve vannak, mondá magában Rónai könnyebbülten.
* * *
Másnap Szilárdy Leander egyedül, minden kisérő nélkül, elutazott.