– Gyilkos! ordítá Dömsödi úr, pisztolyát felemelve, mintha már a háta
mögött állana az, ki bezárt ajtókon át jár szobáin keresztül, s e
fölfedezés által komoly rettegésekre hivé magát feljogosítva. Azonban,
habár meg nem nyugtatta is e gondolat, de félelme alakján változtatott.
Ha ama titkos megjelenő egy rejtelmes intést irt volna fel asztalára,
vagy falára véletlen egy feszületet függesztett vala, vagy tükrét
fátyollal vonta volna be, szóval ha valami, Dömsödi úr lelki állapotjára
vonatkozó nyomát hagyta volna ott létének, Dömsödi úr rögtön megszökende
házától; de így, miután ládáján tapasztalá, milyen nemű és alakú
ellenséggel van dolga, magasabban kezdte hordozni fejét s készületeket
tett netalán megjelenendő kisértetének illő elfogadására, pisztolyait, –
számszerint hatot, – maga elébe rakta az ágya előtti asztalkára, s
vánkosára könyökölve, ébren, álmatlanul leste a pillanatot, melyben
azoknak hasznát vehesse.
Tornáczában, a láda előtti asztalon, halványan égett egy kék üvegmécses,
reszkető világával belobogtatva az alvószobát; tollas lakosai a
tornácznak nyikorgó nyöszörgések között alvának drót lábtóikon, – olykor
a medve zörgött lánczaival.
Különben csendes volt minden és setét.
Főoka volt Dömsödi úr ezen állatokhozi előszeretetének emberektőli
félelme, félelme a sötét éjszakától, s a sötét éjszaka és sötét
lelkiismeret rémeitől. Így legalább éjente nem volt magában; hallott
hangokat és vigasztalódék, hogy lények vannak közelében, miktől nincs
mit félnie, s ezeknek folytonos csevegése elverte lelke gondolatjait.
Különös ellenszenve volt azonban az óraütések és az órák ketyegése
ellen, mely miatt egész kastélyából mindennemű órák száműzve voltak,
annyival inkább, minthogy nála gyakran reggel volt az este, délben a
reggel és késő éjjel a dél, és így időmutatókra semmi szüksége sem volt.
A mint így hallgatva, félsötétben virraszt s szemeit nem meré lehunyni,
hirtelen, a nagy hallgatásban úgy rémlik előtte, mintha falán kívül
valaki kaparászna. Feszülten néz és hallgat, s szobája egyik szögletében
egy előtte ismeretlen rejtekajtót lát felpattanni s azon át egy fiatal
embert besurranni. A fiatal ember minden tétovázás nélkül azonnal
Dömsödi úr levetett bekecse felé indul, annak belső zsebjéből a
fortélyos láda kulcsát előtapogatja s azzal a ládát minden kinálás
nélkül kinyitja.
Dömsödi úr jól látá a mécsvilágnál, hogy azon fiatal ember senki más,
mint saját fia; nem szólt, hanem így gondolkozott: én nem tartozom
tudni, hogy ő kicsoda, azt látom, hogy rabolni jött ide s agyonlövöm.
Akkor majd összekiáltom cselédeimet, s azok feltört ládám mellett
vérében találandják őt, s én megszabadulok pénzem egyik leggyűlöltebb
pazarlójától.
Így gondolkozva Dömsödi úr, legközelebb álló pisztolyát előragadta, rá
czélzott, elcsattantotta, a lőpor lobbot vetett – és a pisztoly nem sült
el.
Az ifju ember, mintha észre sem venné, hogy rajta kívül más valaki is
van a szobában, foglalatosságát folytatta, zsebjeit a ládából kimarkolt
aranyokkal és bankókkal tömögette.
Dömsödi úr megütközve vizsgálta sorra fegyvereit, a golyó mindenikben
benne s a serpenyő fel volt porozva, egy másikat irányzott fia fejének,
elcsattantotta, de az sem sült el. Így a harmadik, negyedik, ötödik,
hatodik, mind csütörtököt mondott s egy sem nyilatkoztatta készségét az
apát gyermekgyilkolási szándékában előmozdítani.
S a fiatal ember bámulatos hidegvérrel folytatta megkezdett munkáját.
De már ez több volt, mint elég, hogy Dömsödi úr félelmeit a legdühösebb
vakmerőséggé változtassa át. Kiugrott ágyából, felrántotta rostélyát,
papucs és japonica nélkül előrohant, és neki esett ököllel a jóhiszemű
ifjúnak.
Az pedig épen tele markolván mindkét kezét tíz forintosokkal s látva a
fenyegető veszedelmet, a középen álló kerek asztal mögé ugrott, s miután
a kezében levő csomagnak már zsebjeiben nem talált helyet, azt kalapjába
vetette, s a kalapot fejére felvágta.
Ekkor az apa és fia futóskát kezdtek futni az asztal körül, a fiu friss
volt, Dömsödi úr dühös, ha Dömsödi úr jobbra került, ő is jobbra, ha
Dömsödi úr az asztal fölött ugrott át, ő az asztal alatt bújt keresztül.
– Te semmirekellő, kezdé Dömsödi úr, látván üldözése sikertelenségét,
míg a fiu, az asztal két szélét fogva, gyanúsan várta az újabb
megtámadást. Te semmirekellő! hogy mersz te az én pénzemhez nyulni, ha
lopni akarsz, miért nem mégy máshova? miért rabolsz meg épen engem?
– Hm! – kezdé a fiu hideg mosolylyal, mindennek van oka; ha meg akarja
kegyed, édes apám, e rendkívüli esetnek okát ismerni, tanácslom, viselje
csendesen magát s üljön le, ha úgy tetszik, amoda a zselyeszékbe, majd
akkor körülményesen elmondok okokat és következményeket, miknél fogva
kegyed bizonyosan átlátandja cselekedetem okszerűségét.
– Akaszszanak fel! óhajtá Dömsödi úr, s remélvén, hogy így majd talán
hamarabb megcsípheti a fiut, leült.
– Tehát legelsőben is tudnia kell kegyednek, drága apám, szólt ez, félig
felülve az asztalra s lábaival harangozva, hogy kegyed a napokban birói
zár alá fog jutni.
– Én-e? kiálta Dömsödi úr s torkában a hang, szivében a vér fagyott
össze.
– Biz úgy! folytatá a fiu, con amore ásítva. Látta a tens vármegye, hogy
kegyed minden vagyonának ki akar menni a könyökén, hogy pazarlásai
fölöttébb okszerűtlenek, szóval, hogy nagyon egyenes útján rohan a maga
és örökösei tönkre juttatásának: e végett, saját alázatos folyamodásom
következtében, a mult közgyűlésen kegyed ellen a tens rendek
sequestrumot kegyeskedtek rendelni. Én azonban tudván, hogy kegyed a
napokban nagy mennyiségű pénzeket szedett fel jószágaira, sőt saját
anyai örökömet is szinte túlterhelte már adósságokkal, czélszerűnek és
illendőnek találtam, e majdan az én bőrömet égetendő összegeket
gondviselésem alá venni, miket kegyed hihetőleg nem fogott volna a
lezáratók kezéhez juttatni. Hát nem gyönyörű előrelátással bántam ez
ügyben, most mondja meg, apám?
Dömsödi úr elbámult, mintha a guta ütötte volna nyakszirten.
A dolog világos volt, s csak azon tanakodott még magában, vajjon
agyonüsse-e a fiut, vagy csak a nyakát tekerje ki? Mindkét esetben
közelebb kellett hozzá jutni s e miatt legjobbnak találta, egy keze
ügyében álló széket felragadni s azt édes fiához sujtani, ki azonban a
hajítás elől idejekorán lebukván, a szék egyenesen neki ment a tükörnek,
a tükör összetörött, a bagoly leesett, s a visszaeső szék hozzácsapódott
a medve lakához.
Erre az áldás minden oldalról szállt a fiura: nem maradt épkézláb szék,
virágcserép, tajtékpipa, mely utána ne repült volna; kalitkák, benne
levő madarakkal, gyertyatartók gyertyástól, s minden mozdítható butor
utána röpült, míg ő szekrények-, asztalok- s pamlagokon átugrálva,
futkározott üldözője elől; végre fáradtan és lihegve a középen megállt s
ott elszántan bevárta az apját, nem mutatván többé szándékot az
elfutásra.
– Széttéplek, ordítá fogcsikorgatva, s magán kívül dühében az apa, s
összeszorított öklökkel neki rohant, szemeiben nem volt irgalom.
A fiu nem futott előle.
Már szinte kezei közt volt, már Dömsödi úr maga is azt hitte, hogy
megmarkolta, midőn a virgoncz fiatal sebesen mint a kényeső átcsúszott
az ölelésére siető öreg hóna alatt, Dömsödi úr pedig fejével neki rohant
az előle szaladni nem akaró és semmi rosszat nem sejtő kályhának s annak
oldalát irgalmatlanul betörte fejével.
De a kályha is betörte Dömsödi úr fejét.
Egyet tántorodott, két kezével feje tetejéhez kapott s ezzel végig nyult
a padozaton.
Fia pedig, miután ismét nyugalomban érzé magát, foglalatosságát a vasas
láda körül folytatá.
* * *
Harmadnapra az öreg Dömsödit édes fia zár alá juttatá, az ifju Dömsödit
pedig édes apja bűnvádi perbe idézteté, mely elől azonban a fiatal ember
szép módjával megszökött.
* * *
Nem lesz helyén kívül, néhány szót mondanunk itten, Dömsödi úr előbbi
élete folyamának megismertetéseül.
Ő egyike volt azon szerencsétleneknek, kik születésökkel hozzák a
világra ama mintegy firól-fira szálló átkot, esztelen különczködésöket,
mely később fonák nevelés és a mindennapos rossz példák megszokása
által, kétszeresen vérökbe rögzött.
János úr, már mint gyermek, nagy széltoló volt. Apját tegezte, míg az őt
báró úrnak czímezé. S míg egyrészről grófi mamája majomszeretete
kényeztetésivel mérgezte be fiatal szivét, addig atyja abban találta
gyönyörét, hogy a fiut káromkodni tanítá.
E tanítás nem is veszett kárba János úrnál, ki később több rendbeli szép
tulajdonságaiért annyira elhíresedett, hogy még bajuszát sem tudta
kipödörni, már is oly messze kerülte ki minden emberséges ember, a
milyen messze csak kerülhette.
Nők irányában a legdurvább vakmerő volt, kivált, miután egy
szerencsétlen himlő-nyavalyája arczát annyira elcsúfította, hogy mikor
legelőször a tükörbe nézett, maga is a szeme közé köpött magának. S a
mit e szerint kellemes voltával el nem érhetett: a szerelmet, azt sértő
durvaságai által vélte megnyerhetőnek.
Később, hogy felserdült, az országgyűléseken oly kötni való beszédeket
tartott, miszerint ha az ember nem volt volna meggyőződve arról, hogy
feje nincs, azt hihette, mikép minden perczben fejével játszik.
Szája mindig tele volt zsarnokok elleni anathemákkal, pedig saját
körében valóságos ördöge volt mindenkinek, ki körmei és denevérszárnyai
alá jutott.
Oktalan pazarlás, izléstelen kicsapongások, affectált eredetiség, mívelt
vadság, ezek voltak ifjukori jelleme fővonásai. Olykor vadászatokat
tartott falujában s utcza-hosszat kergette kutyáival és vad czimboráival
a dámvadat, mely alkalommal egykor, midőn a dámvad a két falut
elválasztó árkon átugorva a túlsó falurészbe menekült, ő és utána
nyomult csoportja a feltámadt falubeliektől emberül elpáholtattak, s
ugyan ekkor Dömsödi úrnak állát úgy megütötték, hogy annak emlékét
teljes életében hordoznia kelle.
Végtére, hogy befejezze ostobaságai lajstromát: megházasodott.
Nője áldott, szelid teremtés volt, kit hatalommal erőszakoltak hozzá, s
kinek kimondhatlanokat kellett tőle szenvednie.
Gyakran elzárta őt hetekig, hónapokig, majd ismét kényszeríté fényes
társaságokba menni, a legódivatúbb avult ruhákban; egyfelől zsarnoki
féltékenységével üldözve, kinozva, másfelől a legszemtelenebb
kalandorokat csődítve s biztatva az erényes hölgy csábítására.
Egykor kocsira ülteté nejét s hat egész hónapig utazott vele, sehol egy
napig is nem nyugodva, hanem kódorogva Tolnán, Baranyán keresztül,
minden czél nélkül, mint a ki az eszét kergeti, s midőn a gyöngéd nő, a
kinzásokat megsokalva, kijelenté előtte, hogy válni akar, azt oly
kegyetlenül megverte, hogy a nő két hét mulva a szenvedett
méltatlanságok következtében meg is halt, hagyván maga után egy fiut,
kinek neve lett Péter.
Ebben is benne volt a Dömsödi vér.
Finom, nőien szép arczulatját ugyan anyjától öröklé, de a lélek apai
hagyomány volt benne, szenvedélyes és túlzó, pártütő minden isteni és
emberi törvény ellen, nem szeretett senkit, nem kedvezett senkinek, csak
szenvedélyeinek, s azokra valódi studiumot fordított.
Oly kitanult gyomorhős, mint ő, ki a puddingok, fricasseek, kotelettek
és omelettek irányában annyi practicus ismeretekkel birt volna, nem
találkozott hét vármegyében.
Hol a felett kelle itéletet hozni, minő elsőségei vannak a kozák lének a
rákfark-ragout felett, vagy párvonalt kelle húzni az ananászmeridon és a
narancsmarmelad között, vagy előszámlálni egy okszerű franczia aspikkal
koszorúzott rhája-pástétom kellékeit; ott senki sem lehetett oly
competens biró, mint Péter úrfi, kinek néhány nagyszerű baklövésen
kívül, bizonyos, még senkitől fel nem talált étel-neme is köszöni
létrejöttét, mely készül madárnyelvekből, bibicztojás- és egyiptomi
szilvából, továbbá szerecsendióból, rákfarkából, ságó-darából, melyek
együtt, hámozott füge, borjufülek és aprószőlő, nemkülönben szegfüszeg
és magyarbors hozzájárultával összeapríttatván, rhummal s tejfellel
feleresztetnek, elsőben lassú tűznél megfőzetnek, azután megpároltatván,
formába tétetnek, s legvégre parázson megsüttetnek s narancs- és
uborkasaláta keverékkel feltálaltatnak, neveztetvén ezen comedentia
«olla potrida à la Babel»-nek.
Ily lángészi tünemény volt Péter úr, noha alig tizenkilencz esztendős, a
gyomortöltési tudományos pályán, s e törekvés volt minden szenvedélyei
között a leghatalmasb, a többi csak mint ennek mintaképeit viselő
torzgyermek tünt elő.
Még soha igazán nem szeretett, s már is oly kórjelenségei mutatkoztak
rajta a természetet megcsúfoló indulatkinövéseknek, minőkre csak a Nérók
és Caligulák feslett ideje mutat példákat.
Tetszett neki a legaljasabb társaságok undok gyönyöreiben nyakig
fetrengeni, s főfő élvezetnek tartá, ha a jámborságban élő házaspárok
boldog nyugalmát fenékig felforgathatá.
Mindenkinek tette a szépet, úri hölgyeknek és parasztnőknek, szépnek és
éktelennek, erényesnek és kikiáltottnak, ifjunak és vénnek, boldognak,
boldogtalannak; és ebben is meg volt saját modora: mívelt hölgy iránt
lehetőségig goromba volt, míg holmi félszobalányok irányában a
leggyöngédebb saloni hangokat vont elő; a kellemest a női kecsek
fitymálásával mulattatá, a formátlannak angyalokról beszélt, hírben álló
nőkkel kész volt a közhelyeken karonfogva sétálni, míg szemérmes fiatal
lánykákat szemüveggel utcza-hosszat fixirozott.
Mindezen szép tulajdonságaihoz járult még, hogy noha édes hazájának soha
egy váltó garast érő hasznot nem tett is, noha pártolt mindent, mi
külföldi és ellensége volt mindennek, a mi a hazán belől született, bor,
paripa, művész, posztó és spanyolviaszk, mindazonáltal, ha tettre került
a dolog, azaz ha a németeket kellett a kávéházból kiverni, vagy úton,
útfélen kormányt és kereskedési viszonyokat és minisztereket és
nemzetellenes hivatalnokokat szidni, mocskolni: kisem volt nagyobb
izgató, mint Péter úrfi, kinek már gyermekkorában nagy ellenszenve volt
mindenki ellen, ki nem magyarul beszélt, mert nem szeretett nyelveket
tanulni; kormány elleni hadonázására pedig egy kis nevezetessé lenni
vágyás viszketege csiklandozá, melyet az illetők akként bosszulának meg
rajta, hogy észre sem vették.
Egy szóval Péter úrfi rendkívül kitüntette magát, mind eszményileg, mind
tettlegesen a hydrotechnikában, a mennyiben tudniillik egy bizonyos
neolog e szót «hydrotechnikus» ekképen fordította magyarra «vízész».
Most térjünk a falu tulsó oldalára. Mindazon áldás, melyet okszerűen
buzdított szorgalom és jól irányzott akarat a népen megörökíteni
képesek, itt, e fél falunak minden részeiben, a házakon, kerteken és a
lakosok arczain sokszorozva látszanak: a feltünő csinosság minden
oldalon, az a falusi egyszerűség a szépnek a hasznossali
összeköttetésében; a házak előtt az árnyékos diófák, az udvarokon
kerekes kutak, a virító sövényekkel kerített gyümölcsös kertek, a
háztetőkön a tollászkodó galambok, az utczán a boldog kinézésű, nyilt
homlokú lakosok, a friss, csinos, jó kedvű menyecskék, a tiszteletben
tartott öregek, munka idején az ernyedetlen szorgalom, ünnepnapon a
rózsaszinű kedv, a házi mulatságok és a vendégszerető barátság. Mintha
egy idegen országba lépne az ember, melyben mégis oly otthon érzi magát.
Itt nem látni az eltörpült halavány arczokat, beteges vonásaikkal, nem a
rongyos kalyibákat, de nem is ám a ronda fényűzéstől csillogó kastélyt,
mely amott a túlsó falu végén úgy áll nagy kevélyen, mintha röstellené
alacsony pórkunyhóktóli körülvétetését…
Egyszerűen s mégis méltóságosan áll itt a többi házak sorában az úri
lak, tágas udvarán magas artézi kút szökik fel, a nap ezer szineiben
ragyogó egyetlen vízoszlopban, melynek egészséges vizét kőcsatornák
vezetik szét a víz szűkében szenvedő helység minden részébe.
Maga a kastély egyszerűen négyszögre épült, homlokzatán doriai
oszlopokkal, magas, földig menő ablakai az olasz világra emlékeztetnek;
az utczára néző oldalán díszes erkély hajol ki, körülrakva virágzó
oleander- és rózsafákkal, túlsó oldalát egy kies liget veszi körül,
melynek közepén cyprusfáktól körözve, művészi faragványú fehér
márványszobor van felállítva, Pomonát képviselő; belebb pedig kisded
gömbölyű tó, melynek tükrében hattyúk uszkálnak, közepén virágokkal
tarkálló szigetke, a sziget közepén terebélyes, ezüst olajfa.
A kastélynak ezen kert felőli oldala festői; előtte két ölnyi széles ér
folyik, melyen keresztül ószerű fahéjjal fedett hidacska vezet, a vízben
széles fényes levelek és fehér virágok lebegnek, s virgoncz pisztrángok
kergetik egymást; a bejárásnál két, favastagságú repkénylonczfa van
ültetve, melynek kúszó indái végtelen fonadékokban lepik el a falakat, s
felhatnak a tetőig, piros hosszú virágaikat alálógatva, az ablakok tele
vannak virágokkal, a bejárás fölött repkénynyel átfont erkély csillog,
melyről a Kőrösre, a messzeterülő s sárga kalászokkal hullámzó földekre
van kilátás.
Ötvenkét évig lakott e házban az öreg Szilárdy Mihály gróf, s kezei
alatt áldás virági és gyümölcsei szaporodtak a népen. Ifjusága mostohább
időkben tölt el, hogysem e hőkeblű hazafi, kit nemzete iránti buzgalma
szüntelen a csatamezőn tartott, azon szellemi képességeket kifejthette
volna magában, mely a Szilárdy-család minden tagjaival úgyszólván vele
született. Ő mind végig tetőtől talpig becsületes, nyiltszivű,
alattvalói iránt tekintélyes, de mégis bizalmas és leereszkedő,
mindennemű zsarnokság gyűlölője, királyát és nemzetét imádó, s
mindenkitől tisztelettel említett férfiu maradt, igazi mintaképe azon
ősmagyar, agg főnemeseknek, kik ősz hajaikkal is több szívmelegséget
mutatnak romlatlan kebelökben, mint sok akkori és mostani ifju
honremény.
Egyetlen fia, Leander, atyjához mindenben hasonló; tizenhat éves volt,
midőn őt az öreg gróf, engedve a kor igényeinek, külföldre utazni küldé.
Még akkor Magyarhonban nem sok látni való volt, s a mi volt is, csak azt
lehetett belőle tanulni, hogy nagyon, nagyon hátra vagyunk.
Az ifju gróf nevelője kíséretében beutazta a külföld nevezetesebb
helyeit, látta a világot emelkedettségében és sűlyedésében: fényt és
nyomort, szabadságot és rabszolgákat, látott fejetlenláb democratiát,
hátrakötött kezű monarchiát, látá a kereskedés és földmívelés tökélyeit,
hazájokért élő és a haza nevét nem ismerő népeket, volt a londoni
Westminsteren és az egyiptomi gulákon, volt Schweiz hóbérczein és látta
onnét kicsinynek az embert, volt a világtenger viharai közt, s látta ott
nagynak az Istent. Négy évig utazott künn, mire visszajött: atyját
sírjában találta…
S hazája?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Összehasonlította azt azon országokkal, melyeket beutazott, s – nem
sóhajtott. Nem, sokkal érettebb elmű volt, minthogy ne tudta volna, hogy
a fohászkodás nem orvosság, s szép szó csak Trójában épített falakat, ha
igaz; tudta, hol javítni kell: oda cselekvő kezek szükségesek, vasakarat
és ismeretek.
Már húsz éves korában korengedményt kapott megyéjétől, mi eléggé
tanusítja lelke és elmetehetségei szokatlan kifejlődöttségét, s ez idő
óta jószágait maga kezelve, kezdte mindazon tapasztalásokat saját
alattvalóira alkalmazni, miket külföldi utazásai alatt, figyelmes
vizsgálódásai által elsajátított, s noha üdvös újítási közben nem
egyszer kellett a legkülőnneműbb túlsóságok, megrögzött és apáról fiura
szállt előitéletek, gyakorlatba nem vehető elvek alkalmazhatlansága
ellen és számtalan egyéb akadályok seregeivel küzdenie, bár legtöbbször
és legüdvösb szándékait meghiusították az általános népszellem
ébredtelen közre nem munkálása, s a megszokott ősi ferdeségek:
mindamellett is törekvéseinek elvitázhatlan nyomai maradtak a birtokait
lakó nép mind külső, mind belső életében, a tetterőre irányzott akarat,
kellő kifejlődésre szorgalmazott képességek, a példák és kellő ismeretek
által egyrészről felvilágosított, másrészről buzdított vállalkozási
szellem, bár szűken és sokára, de megtermették gyümölcseiket, s mint
egyfelől a gazdagon kamatozó föld, melynek nagyobb része a Tisza
mocsárjaiból ragadtatott ki, a kényelmes csinos épületek, s azok
lakóinak elégült tekintete, az érzéki jóllétnek nyilvános jeleit hordák
magukon: úgy másfelől a csinosan és jó karban tartott templomok, a
látogatott és jó tanítókban nem szűkölködő népnevelő intézetek, mik közt
a gazdasági iskola, egyedül a földmívelő alsó osztály számára
felállítva, különös megemlítést érdemel, s magának e népnek minden
korszerű ismeretekben (a vármegye tömlöczét kivéve) jártassága, élő
tanúbizonyságai voltak annak, hogy a szellemi haladás az anyaginál
semmivel sem maradott hátrább.
Az ifju gróf szerfelett higgadt kedélyű, gondolkodva tevő, s
gondolatjait elvekre építő férfi volt, ki nem mohó újításvágygyal
rohanta meg a fennálló szokásokat, vállalkozásokba kapva, miknek
kimeneteléről bizonytalan lehete, hanem a hol bontott, azt kimélettel
tevé, a hol építe, szilárdul; s az biztosította számára leginkább a nép
bizalmát és saját tekintélyét, hogy soha sem kapott oly dologba, melynek
sikere később kézzelfogható ne lett volna, s nem kezdett olyat, a mit
később abbanhagyott volna.
Világosan tapasztalá, hogy a népnek sem anyagi, sem szellemi jólétét,
külön-külön, egyiket a másik nélkül előmozdítani nem lehet; együtt és
egyenlő lépéssel kell annak mindkettőnek haladni, kézben kéz és egyiknek
a másikért, s hogy e két érdek: szellemi és anyagi annyira össze vannak
egymással szőve, s hogy legcsekélyebb részleteikben egyik a másiknak
majd oka, majd eredménye, miszerint e kettőnek egyszerrei haladását
eszközölni nehéz ugyan, de külön csaknem lehetetlen, s ezen elve volt
minden tettei: ben a vezérfonal; meg tudta választani a középutat az
idealis enthusiasták azon téveszménye között, mely minden embert
egyaránt nemesen érző, s szabad akaratjában erények gyakorlására
hivatott, egymás közt mindenben hasonló, s csak a korlátozatlan
szabadságban boldog lényekül állít fel, s azon gyáva és önző kasztérdekű
elv között, mely teremtményekről tanít, kik csak azért látszanak alkotva
és daróczba öltöztetve lenni, hogy a náluk hatalmasabbnak földjeit
míveljék, s előtte meghajoljanak; grófunk olyannak vette az embert, a
milyen: gyarló, de minden nagyra képes agyag, melyet csak alakítani
kell, hogy remek mű, vagy cserépedény váljék belőle.
Hogy mivé vált az ő kezei alatt: ezt megmutatta a következés.
Ő volt az, ki bár csekély körben, törvényeink azon hiányán segíteni
tudott, miszerint azok csak a bűn fenyítésére, nem egyszersmind az erény
megjutalmazására vannak hozatva.
Bitófákat állítunk a vétkezők rettentésére, de a becsületesnek nem adunk
kilátást arra, hogy ha egész életén át tűrt, fáradott, remélt, bízott
Istenében és embertársaiban, megosztotta falatját az éhezővel: lesz-e,
ki majd, ha ő is becsületessége mellett koldusbotra szorul, vele
falatját megossza? Pedig az a másvilági üdv oly transcendentalis eszme,
hogy nem lehet vétkül tulajdonítani a szegény pórnak, ha korlátozott
fogalmai nem látnak benne elég ingert arra, hogy egész életét
keresztyéni módon végig martyrkodja, holott a vétek felszinén annyi
csábító máz van, mennyi a különben is csak a bebizonyulás esetére
bekövetkező büntetések rémképeit könnyen háttérbe szorítja.
Az ifju gróf legelsőben is önhatalmilag megszüntette a nyilvános
büntetéseket. E tetteért ugyan keményen megrótta a vármegye, de
uradalmának pallosjoga volt, s a gróf azt felelte, hogy otthon
parancsoljon a vármegye.
Ha valaki azt hiszi, hogy a nyilvános büntetések valami mód nélkül üdvös
hatást gyakorolnak a népre: szörnyű téveszmét táplál magában.
Nézzünk és hallgassunk végig egy ily criminalis executiót.
A deresen egy suhancz fekszik, két hajdu hegedül rajta végig jó
olvasatlan huszonötöt, előtte az esküdt, körüle népcsoport.
Ütések hangzanak.
– Jajjajjaj! nagyságos uram! irgalom, kegyelem!
– Puff!
– Meghalok, meghalok, meghalok!
– Puff!
– Oda leszek, mindjárt kiadom a lelkemet…
– Puff!
– Jaj! nem többet soha, csak most az egyszer…
– Puff!
– Könyörüljön rajtam, tekintetes uram!…
– Hja, fiam, felel az exequens-biró, ma neked, holnap nekem.
– Oh, oh, oh, oh, oh…
Az óbégatás talán végetlenig tartana, hanem újra közbeszól a mogyoró
taktverő.
– Jobban üss, te Jancsi, mert majd te fekszel a helyébe! szól a
végrehajtó igazság. Hiszen már nem is jajgat.
Ez intésre Jancsi neki fohászkodik művészetének. A mulattatott pedig
észre veszi, hogy itt minden a jajgatástól van felfüggesztve s akkorákat
bődül, tág torokkal, mintha a szomszéd vármegyével akarna beszélni.
– Szegény Miska, sopánkodik a népség s ki köténynyel, ki ünge ujjával
törli szemét.