Pázsitos udvaron lakik a szegénység,
Üres kamarába beszorul a szükség;
Ott egy fedél alatt legközbül az éhség;
De atyafit látni gyakran jár az inség.
_Népdal._
Kétúrfalva nevezetes helység a Körös partján. Több nevezetességei közé
számítandó az is, hogy bizonyos, a falut kétfelé osztó árok segítségénél
fogva a Körös a falu felső részét áradások idején oly bőségesen el
szokta látni azon jótékony elemmel, melyben a nymphák és a békák
lakoznak, hogy a lakosságnak csak a konyhája ajtajából kelle a hálót
kivetni, ha ungokra és vizi borjukra volt szüksége; míg földjei, a
nélkül, hogy a szántóvasat beléjök vágta volna, egyiptomi
termékenységgel termették meg évről-évre a leggyönyörűségesebb vizi
gesztenyéknek sokaságát; ha pedig valaki azokat még mívelni és gabonával
bevetni sem mulasztotta el, bizonyos lehetett felőle, hogy ott, azon a
helyen, a legfölségesebb nádat fogja aratni idővel. Előfordult pedig
ezen nilusi áldás esztendőn át kétszer, háromszor is; s a lakosság már
annyira vitte dolgát, hogy halakból kenyeret is tudott sütni, marháit
pedig megtanította, mint kell a hinárt, sást és békalencsét takarmány
helyett elkölteni.
Nem részesült ezen neptuni kegyben a falunak alsó fele, mely elég
vigyázatlan volt határát és az árok partját magas és széles töltéssel
körülkeríteni, különféle csatornák s költséges zsilipek alkalmazása
által magát azon élvezettől megfosztani, hogy kompon járhasson utczája
egyik felétől a másikig.
De kitünt ezen különczködése az említett alsó falunak az esztendő
bármely és bárminő szakaszaiban is. Míg a felső fele megelégedett azzal,
ha utczája közepén, a feneketlen sárban, csak a lova szakadt meg, nem
egyszersmind a szekere is, addig a felső falu, hivalkodó fenhéjázással,
szabályos utczát töltetett, azt kikövecsezte s két oldalról
vadgesztenye- és diófák soraival ültette végig. Míg a felső falu beérte
azzal, ha egy nyári zivatar csak a házak tetejét szedte széjjel, holott
azokat fundusostól elvihette volna az operentiákra, addig az alsó falu,
még lovai számára is, szilárd kőépületeket épített, magas, üveges
ablakokkal; s e részben semmit sem akart tanulni szomszédjaitól, kik két
arasznyi széles, másfél arasznyi magas lyukakat vágván sárfalaikon,
ezeken át szabadon látogatta őket, nyáron és tavaszszal, a szabad lég és
a legyeknek és szúnyogoknak barátságos legiói, míg télen át vánkosokkal
tömettek be az említett fölösleges lyukak.
Ilyszerű fenhéjázási különczködést tüntetett ki az alsó falu még az
által is, hogy rendezett iskolákat, kisdedóvót, sőt igen csinos
templomot is emelt, holott a felső falu lakosai, a kalodán és
fonóházakon kívül, semmi néven nevezendő népnevelőintézetekben nem
vesztegették idejöket, s mégis szinte holtig éltek, mint amazok; sőt, mi
a pálinkaházakat illeti, sokkal több korszerű haladást tanusítottak a
szomszéd falubelieknél, kik mindnyájan saját kezök kapálta boroknak
voltak fogyasztói s ama szeszélyes nedveket csak a patikából ismerék,
mint megbicsaklott lábakra kenendő orvosságot; a miért is aztán a felső
falusiaknak azon elsőbbségök volt szomszédjaik felett, hogy míg az
említett különczködő szomszédok kényszerítve voltak ezen tetteik által a
jólétre, megelégedésre és boldogságra, addig ő nekik különös
szabadságukban állott a szegénység, nyomorúság és betegség, nem különben
a koplalás és szűkölködés nemei között válogathatni.
Tekintsünk végig e görbe utczán. – Végig menni rajta? – attól mentsen
meg bennünket a jó sors! – Egy csavargó, árkos, dombos pocsétafolyam,
melybe sovány ökröcskék párjával czipelnek még soványabb szalmával
megrakott fakószekereket. – A házak mintha rakétából hullottak volna
ide, körösztben állnak egymás előtt. Egyiknek megnádtalanított szarufái
között úgy áll a tapasztott kémény, mint mammuthcsontváz bordái között a
nyakgerincz, – míg a másiknak ajtaján, ablakán tódul ki a kéménytelen
konyha füstje, szörnyű tőzegszagot terjesztve maga körül. – Egyik,
mintha sörtől volna részeg, hanyatt dől szomszédjának, – ez pedig,
mintha szabadulni akarna alóla, odább húzza magát; mélyen fekvő
félablakával mint egy cyclopsvakand sandítva felé. – Egyik az utczára
szándékozik tetejével kibukni, – míg a másik süvegelni látszik a
zivatart, mely kalapját kiütötte fejéből. Szóval mindeniknek megvan
saját jellemző rondasága, nyikorgó kútágasa és modorszerű czéltalansága,
hanem kerítése nincsen. Helylyel-közzel ugyan láthatók holmi gyámoltalan
sövények, néhány idetévedt terméskő; a mi fanemű volt bennök, azt
hajdanában felfűtögették.
Ajtók előtt piszkos gyerkőczék állanak, vagy az utczasárban, saját
tetszésök és belátások szerint ülnek, holmi pattogatott-kukoriczaféle
eledelen nyámmogva, s a beteges aggság minden nyomait arczaikon viselik.
Ifjuság, jókedv, szorgalom, örömek, mind olyan dolgok itt, mik csak
tündéres mesékben említtetnek, egy categoriában a hétfejű sárkánynyal, a
gyémánt-hegygyel, a kuruczháborúval s egyéb efféle, részint régen
elmult, részint soha meg nem esett történetekkel.
Az ekként bemutatott utcza végén, majdhogy nem a falun kívül, egy
sajátságos épület áll; – a pórság kastélynak nevezi, de ha valami hindu
találna e tájra vetődni, aligha valamelyik csutorafejű bálványa
templomának nem tekintené. Magas, idomtalan, agyba főbe ékesített
filagoria a díszes sárpiacz közepett; vörös teteje chinai tornyokkal,
csengőkkel és grotesk, bádog carricaturákkal felcziczomázva, mint óriási
gúnyemlék tarkáll e nyomorult, bagolyrúgta viskók mohos nádtetői között.
Széles kéksárga kerítése segedelmével nagy kert van körülötte
kanyarítva, melyben becses exoticus plánták, mindenféle indiai maszlagok
és calcuttai bogácskórók s egyéb külhoni paréjok speciosái díszlenek;
helylyel-közzel piros és sárga kalitkák tünnek elő, mosolygó tengeri
macskákkal és chinai verebekkel megnépesítve.
Maga a kastély valóban meglepő külsejű; építészének talentummal kellett
birnia ízlés dolgában; e bábeli mintaképen azonban az építtetőnek is nem
kis tanácsadási érdemeit vehetni észre. A roppant vörös márvány
ajtóragasztó, melynek boltívén akkora aranyos czímer díszeskedik, hogy
szükség esetén a kaput is be lehetne vele támasztani, a kacskaringós
chinai talapzaton végződő korinthi oszlopok, miknek rövid, vastag
száraik az egyiptomi építészeti rendszert látszanak pártfogásuk alá
venni; a kurta és széles ablakok s a szegleteken golyvás kinövésekként
elálló hatszögletű rondellák oly gyönyörű összhangzásban állnak
egymással, hogy a szegény hétköznapi embernek szeme-szája tátva marad
látásukra, – e hatást neveli azon körülmény is, hogy e díszes fellegvár
falai, szerencsésen választott helyzetöknél fogva, mintegy félölnyi
magasságig, gyönyörűséges zöld színben büszkélkednek, nem azért, mintha
olyanra volnának festve, hanem, mivel a falakba felszivárgott penész és
doh azt úgy látják illőnek és üdvösségesnek.
Ime ez külső kinézése azon palotának, melyben Góliáth úr, nagytekintélyű
családfője a Dömsödi Góliáth nemzetségnek, lakását tartja. E külső,
ízlésteljes fénynek semmiben sem kíván meghazudtolója lenni a belső
elrendezés. A pompás, sötét szobák levantei szőnyegekkel vannak
betapasztva; a svábok és poloskák, s egyéb ily nyájas házi állatok
myriadjainak nagy örömére, egyes szobák három-négy részre osztvák
papirszőnyeges spanyolfalakkal, melyeknek örökös szürkületje különösen
alkalmasnak látszik a jótékony álom idejének meghosszabbítására; a
labyrinthszerű folyosók, álsikátorok, csigalépcsők, mind oly sötétek,
oly bús, nyomasztó kinézésűek, hogy az ember nem tudja: pinczében jár-e,
vagy az első emeletben? – Itt-ott egy beszegzett és a fallal egyszínűvé
festett ajtó tünik az ember szemébe; másutt kerek, vagy hegygyel aláfelé
álló ablakok, mikből sötét, világtalan lyukakra és üregekre van kilátás;
némely helyen falba vésett fülkék, másutt pofon csapott pyramisalakú
emelvények; háromlábú, hordozható tornyok, mikben apróbb, nagyobb
csengetyűk vesztegelnek; csigateknő alakú ernyős menyezetek,
almáriomajtók, mik apró czellákba és szobaajtók, mik roppant
almáriomokba nyílnak; lépcsők, mik kijárástalan folyosókra vezetnek és
számtalan ilyes szerkezmények tünnek elő, minden szobában, tornáczban és
folyosón, miken hiába töri az ember a fejét: vajjon minő czélokra
készülhettek ezek valaha? s mik voltak és lehetnek az ő hasznaik,
jelenleg úgy, mint időknek előtte?
A sikátor és folyosótömkeleg közepette, miután sötét, girbegurba
lépcsőkön alá s fel, jobbra-balra, hol előre hol hátra, nehány apró
szobán keresztül-kasul botorkál az ember, egy téres és kerek tornáczba
juthatni, melynek boltozatja hegyes, chinai pagodaalakú kúpban végződik,
s egész menyezete fényes kagylókkal és csigateknőkkel van tarkán
kirakva. Három magas ablak van egyik oldalán, színezett üvegekkel,
mikről egy terjedelmes kertre van kilátás; ez ablakok most nehéz, sárga
szőnyegekkel vannak leponyvázva, miken át a besütő esti napvilág
homálybús fakó színezetet vet a szobára és annak tárgyaira.
Első tekintetre az ember azt véli, hogy álmodik; annyi különöst, annyi
sajátszerűt tüntet fel előtte e szoba egyetemessége; a roccoco székek és
pamlagok, szétterpesztett lábaikkal, mint ismeretlen álomvilági
szörnyalakok, fejökkel a hónuk alatt, csipőre támasztott könyökökkel,
füleikkel a vállukon, hosszú, széthúzott szájaikkal s oly helyzetekben,
hogy szinte egymással látszanak beszélgetni elmult jobb időkről; a
hármas táblájú braziliafa asztal a középen, egyetlen kigyóderekú és
saskörmű, s egy kéziorgona alakú fekete szekrény, mozaikkal kirakott
táblákkal, erősen megvasazott és aranyozott pléhláda, melynek sehol sem
látni a závárját, különféle drastikus szeszélyességű arabeskekkel
ellátott porczellán-edények, melyekből csodamódon tüskés és bibircsós
tarka kórók, kaktusok és dinnyék nyúlnak s terpeszkednek elő, hátuk
közepén, vagy az orruk hegyén egy-egy vérvörös, meztelen virággal;
aranyozott liliomos emelvényeken felállogatott tajték- és zománczos
pipák, ökölnyi borostyánkőszopókákkal és festett emaillos száraikkal;
egyéb réz, bronz és kristály edények, medenczék és ibrikek, mik
furcsaságaik által első tekintetre felettébb meglepők és csodálatosak; a
falakon testes, aranyozott rámákban képek, mik közül néhánynak azon jó
tulajdonsága van, hogy ha jobbról nézetik, egy sült phœnixet, ha balról,
egy krokodiluson ülő szárnyas fiut, ha pedig szemközt, magát a házi urat
mutatja, mely ördögi mesterség éleikre állított üveg lemezekre történt
festés által megy végbe. A padlatot világos-lila színű szőnyeg teríti
be, mely mód nélkül jól illik a szoba zöld falához és sárga
ablakszőnyegeihez.
De korántsem ezek még azon nevezetes tárgyak, melyek Dömsödi kedvencz
szobáját oly jellemzetessé teszik. E lelketlen s önakarat nélküli
ingóságokon kívül, e terem az életmíves természet mindazon állatjaival
meg van népesítve, melyeknek társasága emberi lelkeknek mulatságul
szolgál; minden színű és szagú madarak, bankák és kakukkok, pelikánok,
kolibrik és verebek, csodamadarak, melyek csupa fejből és orrból
állanak, mások, melyeknek termete csak mintegy ráadásul látszik tartozni
a hosszú lábakhoz, s melyek összevissza, mindenik a maga nyelvén,
süvöltenek, kerepelnek, huhognak, fütyülnek és nyivácskolnak, oly
hangokon, melyekhez képest a fürészráspolás és ajtónyikorgás hattyudali
symphonia, míg középett, egy nagy tükör tetején, komoly minákkal papol,
nagy fejét hajtogatva, egy amerikai bagoly. – Két nagy szék egyikén
megszomorodott hamúszín cercof ül, hosszú orrát két tenyerébe és két
tenyerét két térde közé fogva, hosszú farkát pedig vállain keresztül a
füle mellett búsan lelógatva, – míg szemközt vele, a másik széken, egy
zöld majom foglal helyet, mely megszomorodott társát azzal iparkodik
mulattatni, hogy szeme közé nevetséges torzképeket fintorít s
mogyoróhéjakat dobál. Egy szegletben pedig, nagy rézkalitkában, lánczra
kötve, nagy szuszogással aluszik egy serdülő mosómedve, s elő-előrohan,
valahányszor a két majom, egymás hajába kapva, álmait háborgatni
merészli s mindannyiszor ismét, mintegy meggondolva dolgát, nyugodt
vérrel visszafordul, engedvén láncza rövidségének.
E rézkalitkával átellenben van egy másik kalitka, tulajdonképen
vasrostély, melyet fel lehet vonni, s melyen belül egy kis sötét
kamrácska látszik – s ez Dömsödi úr hálóterme. E kamrácska minden
oldalról vaspléhekkel van kibéllelve; az ágy mellett és körül
pisztolyok, puskák és mindennemű halálhozó fegyverek vannak felaggatva,
támasztgatva, nyilván mutatók, mily nagy bizalommal viseltetik Dömsödi
úr az alatta és körülötte levőkhez.
Tehát este felé van az idő. – Dömsödi úr nincs honn, s teremében
fesztelenül mulatják magukat a szárnyas és szárnyatlan állatok, mit
különben, ha otthon volna is, megtennének. E paradicsomi hangicsálás
alatt megnyilik egy rejtett szőnyegajtó s rajta egy fiatal ember bújik
be; belépvén szertenéz, meglátja az említett vasládát, s mintha csak
egyenesen annak tiszteletére jött volna ide, hozzá rohan, zsebéből egy
csomó kulcsot keres elő, a csomó kulcs közül kiválaszt egyet, s nagy
örömére az egész ládán nem talál lyukat, hová azt bedugja; nézi jobbról,
balról, szegleteinél, sehol be- vagy kilátás; mérgelődik, meg akarja
emelni a ládát, de igen nehéz, leginkább azért, mert a pallóhoz van
srófolva; most még jobban mérgelődik. A mint ily szerelmesen tapogatná,
húzogatná és feszegetné a vasláda különbféle furfangos faragványait,
véletlen nyomás következtében felpattan egyik szegleténél a kulcslyukat
rejtő czifraság; de oh, váratlan boszúság! a kulcslyuk még czifrább,
mint az azt rejtett czifraság, s a miképen meg vagyon irva, hogy
könnyebb a tevének keresztül menni a tűfokán, mint gazdag embernek a
mennyország kapuján: azonképen nem lehetett az említett kulcscsal az
említett kulcslyukba behatni. A fiatal férfi véghetetlenül kezdte fejét
vakarni, s ha mert volna fenhangon káromkodni, az üldöző sors bizonyosan
bőven kikapta volna a magáét, – de hihetőleg neki is fontos okai voltak
arra, hogy magát csendesen viselje.
Így tépelődvén s keresvén mindenütt azon valamit, mit még soha sem
látott, hirtelen egy ötlet keletkezik agyában; homlokon üti magát s
felugrik. Bepislant a rostélyos hálószobába, s ott látja a sorban
felállított fegyvereket.
Ezektől borsózik a háta.
– Eh mit! tusakodék magában, s a rostélyt felemeli.
A rostély nem levén belülről megakasztva, a törekvésnek enged s
fölemelkedik.
Az ifju belép a terembe; óvakodva vizsgálja össze a golyóra töltött
fegyvereket, a lőport szorgosan kiszórva a serpenyőkből, azoknak
gyujtólyukait vékony fácskákkal beszegzi, azután a serpenyőket újra
fölporozza s a fegyvereket szokott polczaikra visszahelyezi. Ezt
befejezvén, szép-csendesen ismét kisétál, a rostélyt leereszti, s a
rejtekajtón, melyen bejött, nyugodt lélekkel távozik.
Az idő sötétedni kezd; a hálóterem madarai elülnek, csak a bagoly
jajveszékel magánosan, mint egy kárvallott szotyák, s a medve dörmög
kalitkájában, nem tudván melyik oldalról vesse meg a hátát, hogy a
szúrós drótfalhoz ne érjen.
Künn a hazatérő marhák kolomphangjai hirdetik a naplementet; a falu
túlsó részéből az estharang, a Körösből a malmok ketyegése, a kertek
alul a békák esti hangversenye hangzanak fel.
Az éjszakának e költőien andalító elközelgtével, az úri lak belsejében
ajtócsattanások, éles, szedtevettéző hangok s mázsás lépések kezdenek
hallatszani, mind oly előzmények, mikből Dömsödi Góliáth János úr haza
érkeztét okkal lehet következtetni; s kis idő mulva kulcs nyikorog a
hálószoba ajtajában s csakugyan belép – Dömsödi úr.
Az ajtóban elvevé az őt követő cseléd kezéből a kétkarú gyertyatartót;
annak két poflevet igér azon esetre, ha szobájába be mer tekinteni.
Ezután beveszi a kulcsot s ráfordítja; kettős závárral bezárja ajtaját s
miután annak valóságáról meggyőződött, hogy ajtaja csakugyan zárva van,
minden asztal és pamlag alját megvizsgálván, vajjon nem rejtette-e magát
valaki alájuk? nagy-bátran fütyörészve fel s alá sétálgat szobájában,
olykor meg-megállva, mintha hallgatóznék.
Majd az ablakain tapogatta össze-vissza a vasakat. Azok is erősen állnak
és mozdíttatlanul. Végre, mintha szégyenlené maga előtt saját önmagát,
hirtelen, rögtönzött merészséggel és elhatározottsággal leveté bekecsét,
s azt egy székre dobván, lefekvéshez készült; de gyanúsan hátra és
oldalt szaladgáló pillantásai, minden lépten-nyomon meghazudtolák a
színlett nyugodtságot.
– Ej! így beszélt magában, a mint hálókamrájába vonulva, öltönyeit
egyenként rakosgatá le, bolondok, bizonyosan álmodtak, – ostobák! Azt
mondják oda lenn, hogy míg én itthon nem voltam, valaki jött, ment,
kopogott, itt fenn szobámban.
S ezzel ismét és újolag összekereste Goliáth úr szobája minden
zeg-zugát, kivont karddal és kettős kargyertyájával; a falakat
megböködte, – pedig jól tudta, hogy rejtekajtó nincs szobájában, – s
miután semmi nem hiányzott, ismét bement kamrájába; a rostélyt
lekapcsolta, papucsait lerugta, s mint a kit kergetnek, ágyába
felszökött, dideregve vonván fejére takaróját.
– Hm, mit hallhattak hát? kezdé újra, felemelve fejét s az égő gyertyába
bámulva szemeivel. Bizonyosan a majmok vesztek össze s azok ugráltak a
padlaton. – De még is, – hátha valaki…? s itt megakadt gondolata. Nézzük
meg még egyszer, susogá fölkelve; mindkét kezébe egy pisztolyt fogott, a
pisztolyok sárkányait felhúzván.
– Tudom, úgymond, hogy semmi sincs a dologban, hogy majd reggel magam is
kinevetem magamat, de hogy mégis megnyugodjam…
Mentül jobban biztatta és felfegyverzette magát, annál inkább reszketett
és didergett.
– Csakhogy csendesen alhassam, vigasztalá magát s harmadszor is kiindult
szemlét tartani szobájában, mely szemle azonban, az ő csöndesen alvására
nézve, nem a legkedvezőbben talált kiütni, mivel, a mint történetesen
vasládájára találta vetni szemeit, azon a legkétségtelenebb
bizonyítványait látta, hogy idegen járt teremében.