A leányka nem szólt, hanem némán inte s karjait testvére nyaka körül
fűzé; érezte, hogy senkije kívüle az életben.
– Lásd, szólt kihűtve keserveit az ifju, vannak árva gyermekek, kiket
senki sem szeret, kiknek csak egy atyjok van, az – Isten. Volt, ki téged
is gyöngéden szeretett, ki azon nőt, kit te nem ismerél, kinek keblén
nem tanulhattad meg, mennyi édes érzés van e szóban: anyám, imádta;
kinek minden gondolatja tele volt irántadi gyöngédséggel; ki még halála
óráján, utolsó lehelletével is a te nevedet mondta ki; s ki mennyéből
leszáll, hogy szűz álmaidat meglátogassa, – s ez volt az én apám…
Szavaira hosszú hallgatás következett; gondolatokat kergetett végig
eszméik terén a fölkelt kebelvihar, mik alig születtek meg, már
elenyésztek.
– Mondd, akarsz-e engem követni? akarsz-e engemet követni a világba?
szakítá félbe az ifju az ábrándos hallgatást. Nézd, ez a világ milyen
nagy; mennyi ember jár-kel benne, keresve az életet és találva a sírt; –
ennyi nép közt nem lesz egy ismerősöd e nagy földön… nem annyi helyed,
hová fejedet lehajtsd.
– Hát te? hát e sírhalom? nem lesztek az enyéim?
Az ifju hévvel szorítá őt magához.
– Sorsodat kimondtad: Isten velünk! Oh, ha tudnád milyen göröngyös a
világ útja! De ne félj, én veled leszek!
– Én tudok dolgozni; hozzászoktam az álmatlan éjekhez, kevéssel
megelégedéshez és az Isten jó.
– Hanem az emberek rosszak. – Te kevés embert, kevés rosszat ismertél
még az életben, legfelebb is mostoháidat és fájós szavakat és ütéseket.
Adja Isten, hogy soha se ismerj rosszabbakat. – – Látod, én huszonkét
évemmel oly megaggott ember vagyok! – Mennyi nyomort, mennyi fájdalmat
kellett elviselnem! – mennyiféle alakban járt rajtam keresztül a
viszályok kereke! – hány balkezét tapasztaltam a sorsnak! Oh, annyit nem
szenvedett sok ember, kinek hajai hullanak! – De sem éhség, sem hideg,
sem viharok, sem saját tévedéseim nem vertek meg annyiszor, mennyiszer
megvert az emberekre tékozlott bizalmam; nem csókolt meg fogaival
annyiszor az irigység, mennyiszer legjobbnak hitt barátim Judás-csókja
tőrt vert lelkem legfájóbb részeibe. – Ki legtöbbet üldözött: az mindig
atyámfia volt; most is fortélylyal kellett kicsalnom azon embertől, ki
apám testvérének nevezi magát, annyi összeget, mennyivel állapotodat egy
időre biztosíthassam, holott ő apám minden vagyonát háborítlanul birja…
Ne higyj az embereknek. Inkább senkinek se, mint mindenkinek. Légy
nyájas hozzájuk, de ne bizalmas. Kigyó annak a leggalambja is. Tanulj
félni, tanulj gyanakodni mindenkiben. Reméld a legjobbat, s félj a
legrosszabbtól, s fogadd mindkettőt egykedvűen.
Szerencsére e jó tanácsoknak felét sem értette a gyermek-leány, mikre a
gyermek-ifjut keserű tapasztalások évei tanították.
Ő az alatt, míg bátyja a világot ily vad elvekkel káromolta, ismeretlen
atyja sírköve előtt térdelve imádkozott s imádsága, mert nem könyvből,
hanem szívéből olvasá azt, hihető, hogy foganatos is volt.
Később az ifju is melléje térdelt s imádkozának mindketten. Két testvér:
az egyik elhatározott pessimista, a másik ártatlanságában semmi iránt
sem gyanakodó, senkit sem gyűlölő. Az egyik nyugtalan tetterőben, másik
bájos szépségben gazdag. Az egyik a világ minden sikamlós útjait
botlástalan bejárt, viharait megtöretlen, vad szenvedélylyel kiállott
jellem, mindent megtanulva, csak tűrni és szeretni nem; a’ másik
ártatlansága bűvkörében semmit sem tudó, csak tűrni és szeretni.
Így esteledett be fölöttök azon nap; a közös atyai sír füveire harmat
hullott, azon harmat szemeikben termett. Egyben hasonlítottak mindketten
egymáshoz: – árvák voltak és elhagyottak mind a ketten.
A következő reggel harmat nélkül hagyta e sír füveit.
Ki tudja, hol s merre jártak ők már akkor!
* * *
Másnap nagy híre volt a városban, hogy «a kis boszorkányt» elvitték a
garaboncziások.
Mert tudnunk kell, hogy a kis Lillát gyermeksége óta ezen czímmel
tisztelé meg az érdemes falusi város közönsége.
Megvan egy némely falusi város közönségének azon jó tulajdonsága, hogy a
kebelében lakókat szokatlan megismertető prædicatumokkal ruházza fel;
így például, lakván három rendbeli Tóth Istvánok egy és ugyanazon
faluban, azok közül az egyik, megkülönböztetés okáért, kukoriczás
Tóthnak, a másik lapos Tóthnak, a harmadik nyöszörgő Tóthnak
neveztetett; egy úri ember, ki rendesen zöld hentessipkában és fehér
köténynyel az oldalán szokott az utcza-ajtóba kiállani, neveztetett
«zöld fejű takácsnak», pedig könyvkötő volt. Egy másikat, kinek a jobb
vállát jobban megnyújtotta a prædestinatio, mint a balt, nevezett a
közvélemény «görbe görögnek», pedig a legkeményebb nyakú kálomista volt.
Ekképen nevezte Sz. városa közönsége Márton urat «savanyú prófétának»,
feleségét, Jutka asszonyt, «nagypénteki kereplőnek», melytől csak
annyiban különbözött, hogy emezt hajtani, ő előle pedig szaladni volt
szokás.
Ilyen allegoricus neve volt az esküdt úrnak «víznemissza Jónás», mely
szép nevet, dicséretére legyen mondva, soha sem is iparkodott
meghazudtolni; sőt ha nagy csoda volt az, hogy az egyszeri kántor az
egeret megitta, úgy Jónás úr még nagyobb csodáknak véghez vivője,
minekutána ő apai örökségét, ökreit, házát, szőllejét mind megitta, sőt
mind némelyek pletykázzák, azt is megitta, mije soha sem volt – az
eszét.
Hogy azonban a kis Lilla mint tett szert az őt illető dísz-névre, annak
különböző okai lehettek. Egy az, hogy gyönyörű, természeti észvidorsága
s az azzal társuló költői érzelem-mélység túlemelték őt a mindennapi
világ megszokott szagú gőzkörén, míg másrészről a gyermek megszokott
vigalmai és élvezetei semmi befolyással sem látszottak rá nézve lenni.
Ehhez járult azon önállásszerű valami, a kis lány jellemében, mit mai
világban erélyességnek neveznének, akkoriban pedig energiának csúfoltak.
Őt, mint afféle elhagyatott árvát, bosszantá mindenki, ki csak
hozzáfért; de e bosszantások mindig megtermették apró visszatorlásaikat.
A mostoha, ki szörnyen irtózott a csigabigáktól, reggelenként, midőn
papucsaiba lépett, azokat ilynemű hideg állatokkal találta megrakva, a
mikor aztán majd a nyavalya ütötte ki ijedtében. Az esküdt úr feje alatt
olykor egy katulya cserebogár termett, s ez állatkák, mihelyt fejét
letette, pokoli döngést-bongást kezdtek el, miből, mihelyt fejét
felvette, semmi sem hallatszott; másszor dohánya közé paprika vegyült,
minek irgalmatlanul eredeti illatja van, mikor ég. Majd csepüvel
tömetett meg saruja orra, melynek következtében aztán Víznemissza Jónás
úgy megsántított, hol egyik, hol másik lábára, mintha fogadása tartotta
volna. – Néha éjjelenként elkezdtek a székek és asztalok fel s alá
sétálgatni a szobában, mozgatva láthatlan kezektől. Márton apjoknak
ijedtében nem jutott eszébe a miatyánk eleje. Jutka asszonynak pedig a
lánczos lobogós. – Gyertyát! ordítának ilyenkor mindketten. Mire a
gyertyát behozták, ki volt serényebb, mint Lilla, a butorokat mozgató
madzagot leoldani s félre tenni.
Száz meg száz ily apró csíntevése volt a kis Lillának. S ha még hozzá
képzeljük azon életvidám, hajnalló, kedves arczot, azon hamiskás,
szüntelen mosolygó szájacskát és a mindennél bájosabb égő szemeket,
melyek a környékbeli nénémasszonyék valamennyi jámbor magzatjait
elbűvölték, elvarázsolták és holdkórosokká tették, tudni fogjuk, miért
nevezték őt kis boszorkánynak.
Senki sem gyanítá: merre és hová tünhetett el.