Három árva sirdogálva
Áll a temető árkába;
Kelj fel, kelj fel, édes anyám,
Lerongyollott az én ruhám.
_Népdal._
Az o*i kertek aljában, egy kellemes domb oldalán, magas akáczoktól
körítve fekszik a temető. Egy csöndes, magános hely, a mezők ezernyi
virágaival fedve, mik közt egyhangúan czirpel a tücsök. Az apró halmok,
mik demutka illatos virágaitól kéklenek, virágos orgonaligetek, az
alacsony fejfák, s a körülök kiemelkedő néhány csúcsos kőemlék a ráhajló
szomorú fűzfák között, és az egyszerűen bús feliratok a sírköveken, a
besüppedt és elfeledett sírhalmok, s a hallgatag napfényes délután,
együtt oly édesbús melancholia szellemét viselik magukon, hogy a ki e
helyre lép, önkénytelen megragadva, elbűvölve, elandalítva érzi magát
általuk, mintha az jutna eszébe, hogy itt minden virág egy átváltozott
emberi gondolat, minden szellet egy sóhajtás, múlt, régen elmúlt és
elfeledt időkből; s az egész apró völgyeken és halmokon átvonuló
virágszőnyeg nem egyéb, mint az örök titoknak egy lapja, mely azon
jövendőt fedi el, mit nyitott szem meg nem lát soha.
Több apró út vezet e sírhalmok között, tekervényesen és andalgón és
fűvel benőve; apró aranyzöld gyíkok futkároznak rajtok keresztül,
házaikat a sírok oldalába vájva; s a vadmadár az út közepébe a fű közé
rakja fészkét s nem félti az eltapodástól.
Két gyermek ül e sírhalmok egyikének tövében; a domb előtt egy nagy
márvány lap áll, rajta e szavak: Bálnai Körmös István.
A gyermekek egyike szép, magas homlokú ifju, kiben Körmös Gáspár aligha
ismerne öcscsére, a csodák szerzőjére, oly szomorú, oly szilárd arczczal
ül ott, levett kalappal és kezébe támasztva gondterhes fejét; mélyen
fekvő hosszúkás szemei egy szomszéd fűzfa ágait bámulják, melyeket
jobbra-balra ingat a lengedező szél.
A másik gyermek egy fiatal leányka, ragyogó szemei könynyel vannak tele,
ajkai siralmian vannak felvetve, arcza ég, kezével a mellette ülő ifju
kezét szorítja, melyen lüktető erek járnak keresztül; a déli napsugár
ragyog mindkettőjök homlokán.
A leányka Gyékény Márton leánya, Lilla; az ifju Körmös Pista, ki őt a
kegyeskedő üldözései elől ide szabadítá.
Sokáig, sokáig hallgatnak; az ifju a hajlongó fűzfák mozdulatait, a
leányka a lábainál földből feljövő sírbogarakat nézi merően, csendben,
szótlanul. Fenn a magasban a pacsirta énekel, s a déli napvilágban
fürdik; köröttök a széles világ, a messze láthatár terül, kéklő
halmaival, zöld rónáival; a téren hosszú csavargós utak vonulnak át, mik
a távolban enyésznek el; árnyékos fák mögött egy-egy messze helység
tornya emelkedik; emberi hang, emberi arcz nem zavarja e csendet. Az ily
csend ihletett perczeiben az ember lelke a jövőbe lát. Homályos dolgok,
miket félig sejt, félig érez, vonulnak lassú, phantasticus szárnyalással
gondolatiban végig; a szemébe tünő halmok, virágos bokrok, háztetők mind
megannyi alapok, mikre eszméit lerakja, mely eszmék évek, évtizedek
múlva, midőn ugyanazon halmokat, ugyanazon bokrokat, ugyanazon
háztetőket meglátja, mint múlttá vált jövő ismét föltünnek lelke előtt.
Hanem a legkisebb hang, a legelső hideg szellő szétűzi ezen, az emberi
ész láthatárán túl szárnyaló gondolatokat s előlép a való – mogorva
felhőivel az ég, göröngyös útjaival a föld és önző arczaikkal az
emberek.
A temető árkain kívül hirtelen lövés hallatszik; – a két mélázó
felrezzen. Az árkon egy sebzett nyúl ugrik át, utána három hosszú agár;
az üldözött martalék végerejével kerülgeti a halmok között ellenségeit,
míg az egyik agár átkapja derekát fogaival s a félénk állatot megrázza a
levegőben. A nyúl egy kiáltást hallat, elsőt és utolsót életében, s
megtette végrendeletét. Ekkor a temető árkán egy bozontos ember mászik
be, pipával szájában; nyakában nagy tarisznya és puska vannak körösztbe
vetve.
– Gyorsan, rejtsd el magad! kiált az ifju Lillának, s a leányka
tündérsebesen vonta magát az orgonabokrok közé, míg Pista mogorván fogta
térdei közé vándorbotját s kalapját feltette fejére.
– Hohó! Szellő, Fecske, ide! aport sén, kiabált a vadász, ki épen nem
volt más, mint Márton úr mostoha fia, az esküdt úr, egy idomtalan,
pofók, parlagi gavallér, mahumed termettel, széles képpel és vörös
tenyerekkel kitünő; apró sülthal szemei voltak s annál vastagabb szája,
mely fölött néhány szál savószínű bajusz unatkozék. A mint Pistát
megismerte, nagy kiabálásoknak ment végére, majd agarának füttyögetvén,
majd Pistára riadozva.
– Hej, servus Pista! hát hol jársz itten? Her da, Szellő! hittig sén!
pfuj! her da azzal a nyúllal (zárjel közt mondva, esküdt úrnak az az
ideája volt, hogy kutyával csak németül lehet beszélni). Her da, apport
sén, kusti! mindjárt, az apádat! úgy-e szép sűdőt fogattam, Pista? a ki
félvilága van! lesz ebből pecsenye, a szedtevettét! Ilyszerű monologot
tartott Töltsér Jónás úr hol kutyáihoz, hol Pistához, ki mindenhova
tekintett, csak a nyúlra nem, melyet az esküdt úr előtte, két lábánál
felemelve elégülten fitogtatott.
– No de nézz hát ide, vagy a hátadhoz üssem? szólt roppant
confidentiával, vigyorogva, az esküdt úr, mért csinálsz olyan savanyú
képet, mint kinek a csibe megette a kenyerét, he? vagy tán rosszkor
háborgatlak, mi? mintha valami vászoncseléddel láttalak volna az elébb
itt üldögélni, mit? – no, – ne hamiskodjál; – hová tetted? hova dugtad
ilyen hamar? – nagy ördög vagy te, Pista, nem hiába x–i diák vagy; hanem
ahán! itt mozog a bokorban a vad, uhhahaha!
Az ebek az orgonabokrok körül kezdtek szaglálódni, s a vadász, nagyot
röhögve Pista orra alá, kalapját fél szemére csapta, s csintalan kedvvel
indult a bokornak.
– Nem méssz onnét! kiálta rá fellobbanva az ifju, s az esküdt úr karjába
markolt, hogy ott maradt az öt ujja helye.
– Pista, legyen eszed, ne csípj! kiálta szepegve Jónás, vagy úgy orron
ütlek, hogy valamennyi csillag van, mind meglátod az égen; már most csak
azért is megnézem, hogy kit rejtettél ide; s indult a bokornak, hanem
nem vetette fel az arányt a kiviendő terv s a közbejövő akadályok
között, s mielőtt másfelet lépett volna, azon vette magát észre, hogy
úgy csapatott hosszában a földhöz, a mint még soha tisztviselőt sem
tisztújításkor, sem azután földhöz nem ütöttek.
– Te! kiáltá fogai közül rá Pista, s lábát mellére tette s öklét
fenyegetve rázta előtte; többet nem szólt, hanem egy gyűlölettel és
haraggal teljes pillantást vetett rá, melyben a legféktelenebb
indulaterő volt kifejezve, s azzal ott hagyta.
Az esküdt lábra állt, a mint Pista fölereszté; szótlanul fogta
fegyverét, megtöltötte, fölporozta, azzal képéhez illeszté s neki fogá a
védtelen ifjunak:
– Most kezemben vagy ugy-e? Könyörögsz-e? Térdepelj le!
– Hitvány, nyomorult! felelt neki Pista.
– Térdepelsz-e, vagy agyon lőjelek?
– Eredj utamból, vagy hátadhoz verem puskádat; azt gondolod, nem tudom,
hogy poltron vagy, embert ölni; hagyj békével s érd be azzal a mit
kaptál.
Az esküdt ajkába harapott; azután megfordult s eltávozott; – midőn a
temető árkához ért, megállt, fellépett az árokhányásra, fegyveréből
kiszedte a szatymát s valami mást töltött helyébe, azután rátámaszkodék.
– Te ficzkó! kiálta megvető hangon Pistára s lábát hetykén rázta,
eltaláltad, nem akartalak megölni, hanem mégis, hogy emlékezzél, küldök
számodra egy kis mulatságot, mitől meg sem halsz, de meg sem gyógyulsz,
egy töltés sót; s itt infámisan kaczagott, puskáját hetvenkedve felkapta
s Pistára czéloza.
Az ifju dühösen szökött fel, kitéve látván magát a nem szeretett ember
boszújának; de mégis, noha feltehette a durva emberről ez iszonyú
boszúállást, készebb volt bármily kínt kiállani, mint engesztelő kezet
nyujtani elébe.
– Alávaló gyáva! kiálta, nem birván magával, kiben nincsen annyi jó
tulajdonság, mennyit ebeid legrosszabbika irigyelhetne tőled, jer
közelebb, ha számadásod van velem, jer, gyáva, élhetetlen pimasz stb.
stb.!!!
Töltsér Jónás úr azonban nem hiába volt legokosabbik fia édes apjának;
attól az egytől őrizkedett, hogy még egyszer Pista gerundiumának és
ideges ökleinek gőzkörébe lépjen; de miután nagy tartózkodva kiszemelte,
hol legátugorhatóbb az árok, arczulatját hirtelen ismét Pista felé
fordítá, gyorsan czélozandó; e fordulat azonban nem talált egészségére
válni, a mennyiben széles arczulatjának a temető felé fordult része
ágyúsebességgel érkező kétökölnyi hanttal oly kellemetlen összeütközésbe
talált jőni, hogy ezen összeütközésnél fogva szeme, szája tele lett
földdel; mire ajaxi ordítással szemére tapasztá kezeit s bőgött, mint a
gyermek, kétfelé húzott szájjal, közbe-közbe számtalan ördögöket
biztatva a Pistába bujásra.
– Már most nesze! ordítá, dühösen rálőve ellenére; s ekkor vállára
vetette fegyverét és futott.
De épen, mert dühösen lőtt, nem oda lőtt a hova akart; Pista utána
eredt, elvágta útját a faluba téréstől s kifelé térítette a harasztosba.
– Eredeti kép volt, a mint ama hústorony esetlen futással gázolt az
ugarokon keresztül, kalapját kezében vitte, erősen fújt s rettegve
hátra-hátratekintgetett; – kutyái csaholva futottak előtte, utána pedig
könnyeden és emelt bottal a diák. Mikor már jó messzire elkergette Pista
szomszédját a falutól, még egyszer utána hajított, aztán visszatért a
temetőbe. Esküdt úr pedig, észrevevén megszabadultát, s gondolván, hogy
Pista nem fogja többé hallani, elkezdte őt tág torokkal szidni,
káromolni s nagyot került, hogy a város tulsó végén mehessen haza.
A bátor ifju pedig visszatért a temetőbe. Atyja sírjánál találta ülve a
leánykát, kinek balkarja vérzett, mert a Pistának szánt lövésből néhány
szem őt találta. Pista ezt nem vevé észre; átölelve őt s bársony
hajfürteit csókolva, kérdé: miért oly halavány? – a gyermek kötényével
takarta el karját, de nem felelt; – az ifju diadalmasan s oly
sajátságosan-buzdító tekintettel néze rá, mely csak gyermekek arczának
tulajdona.
– Szegény árva! susogá a fiu, gyöngéden simítva le a leányka hajfürteit,
a mi másnak édes, neked mindaz mostoha; te nem ismertél sem édes anyát,
sem édes testvért, sem édes apát; pedig megérdemletted volna! Nézd
milyen nagy a világ; mennyi ember jár kell benne! Ennyi nép között nincs
senki, ki téged szeretne; e nagy földön nincs annyi helyed, hova fejedet
lehajtsd; van-e árvább, elhagyottabb nálad e kerek földön?!
Ekkor vette észre, hogy a gyermek keze vérzik.
– Uram Isten! kiálta, mi történt veled?
A gyermek azt felelé rebegve, hogy semmi; de szemeibe tóduló könyei
meghazudtolák.
– Oh irgalmas atyám! szólt riadtan az ifju s sebesen keresett ismert
orvosi füveket a völgyek közt, miket összetörve, a leányka gömbölyű
karját bekötözé, csókjai legforróbbjait hintve reá. Tudta, hogy fáj a
szegény gyermeknek, s forró ajkaival szorítá sebére a füvészi
gyógyszert.
A gyógyfüvek tevék-e, vagy az ifju csókjai: a leányka fájdalma enyhült,
arcza mosolyogni kezdett.
– Mit fognak tenni velem, ha vissza megyek? rebegé, megölnek…
– Vissza? nem; soha! a mostoha házhoz vissza nem eresztelek többé; ha te
ott nem voltál volna, régen el kellett vala annak sűlyedni. Te, ki a
világon senkit bántani nem tudsz, ki csak tűrsz, szenvedsz s még csak
nem is panaszkodol, és téged ők ütni tudtak? verni? szólt az ifju
hévvel, s karjai közé szorítá a gyöngéd termetet és szemei megteltek
könynyel.
– De mégis, látod-e, én mégis vissza fogok menni, bármennyi szenvedést
kell is majd kiállanom: eltűröm és nem panaszkodom; nem, nem, vigy
vissza; hogyan hagyhatnám el apámat? Az Isten is megverne érte, ha azt
tenném; ha holtra kínoz is, csókolni fogom kezét, melylyel megöl, hisz
az apámé.
– Apádé! kiálta fokcsikorgatva az ifju, hát hol van az a holló, mely
fiai szemét kivájja? vagy a farkas, mely éhdühében saját kölykeit
összetépi? Hisz még azon kutya is, mely az árok széliben neveli fel
kölykeit, kész azokat életével is megvédelmezni; s az ember elég
csúfolódó, apának hivatni magát attól, kinek hóhérja? Oh higyj nekem,
higyj nekem, hogy senkid sincs a világon kívülem, hogy árvább vagy azon
galambfinál, melyet az éji vihar fészkéből kivert.
– Nem értelek. Sokaktól hallottam ezt már; titokban, suttogva említették
ismerőseim, rejtélyes szavakban, hogy én apámnak nem vagyok leánya, hogy
ő nem az, kinek én nevezem. Mit tesz ez? oh világosíts fel erről! az
utczán találtak-e engem? Én már annyit gondolkodtam e fölött, de nem
tudtam megérteni; mintha sűrű ködhomályban kerestem volna a tájat,
melyet nem ismerek, nem birtam felfogni e gondolat értelmét; oh
magyarázd meg ezt nekem, miért beszélnek az emberek így? vagy mondd meg,
kinek arcza az, mely olykor édes álmaimban előttem megjelen, fényesen,
mint a hold s biztatva szól hozzám és szavainak mindegyike enyhítően
hull szívembe? Több mint ember, de még sem angyal, mert még mosolygása
is oly szomorú; néha ordító fenevadak közt álmodom magam, mik ellen az ő
keble véd; vagy mély örvények felett kell keskeny hidakon átmennem, s a
szédítő magasban az ő keze tart fenn; vagy határtalan pusztaságon kell
átvándorolnom, hol ismét és ismét az ő szomorúan mosolygó arcza vezet.
Szólj, mért álmodom én így?
– Az ártatlanok álmai onnan felülről erednek. Azon pusztaság, melyen
átutazol, az élet kietlene. Örvények rajta a világ csábjai, s az ordító
fenevadak az emberek.
– És a mosolygó arcz kinek arcza? úgy hasonlít egy képhez, mely
házunknál fekete rámában függ, csakhogy ragyogóbb annál és felségesebb.
Az ifju feltekinte az égre: «Oh kedves szellem! míg egedből leszállsz,
hogy őt megőrizd, látsz-e engemet is?»
A leányka közelebb simula hozzá, kérdvén:
– Kivel beszélsz oda fenn?
– Ő vele, súgá az ifju halkan.
– Te ismered őt? Kicsoda ő? Oh, vezess el hozzá engemet is.
Az ifju megszorítá a leányka kezét, keservesen rátekinte, azután a
sírkőre tette ujját, melyen irva volt: BÁLNAI KÖRMÖS ISTVÁN.
– Sírja fölött állsz, rebegé s homlokát tenyerébe temette.
A leányka leveretten kérdé: nem él? s az ifju vállára borulva,
keservesen sírt.
A fiu vigasztalni akarta őt, de melle tele volt keserűséggel s a kétszer
megkezdett szó kétszer fojtódott vissza keblébe s végre könyeiben tört
magának utat a fájdalom.
– Ne sírj, ne sírj, szólt a fiu, a zokogó leányka hajfürteit csókolva,
míg saját könyeit nem birta visszaparancsolni; élek én és szeretni
foglak, testvéred leszek Isten és ember előtt, és védeni foglak az egész
világ ellen! ezt esküszöm életem hátra levő napjaira, apám sírja előtt…
Oh bízzál bennem!