Gáspár újra visszaült ládája szélére, komolyan meggyőződve, hogy ezuttal
boszorkányság van a dologban, midőn újonnan ama melancholicus hang
szólalt meg zacskói legterjedelmesebbikéből: «adjon már kee a Pistának
száz forintot!»
Gáspár bácsit csak egy paraszt hajszál tartotta, hogy sóbálványnyá nem
változott; így azonban számtalan kereszteket vetett, részint magára,
részint erszényeire, mit hogy ezek jó néven nem vettek, kitünt abból,
hogy egyikök ismét elkezdé lassú kisérteti hangon: «kétszáz forintot a
Pistának – de mindjárt!»
– Oda vagyok! kiálta felszökve helyéből Gáspár gazda; oda vagyok… oda
vagyok! te, Pista te,… ne alugyál, te Pista!… hallod-e, te Pista?… S
ezzel ugyancsak horgonyt vetettek Gáspár úr körmei Pista üstökében; mire
ez háromszoros protestáló «no – no – no» mellett, felemelé megtámadt
fejét.
– Te Pistikám! szólt erre nyájas hangon az öreg, Pista orczáját végig
czirógatva göcsörtös ujjaival, ugy-e, Pistikám, neked nem kell pénz?
– Nekem-e? kiált Pista, fölmeresztve karika szemeit, dehogy nem kell,
bátyám uram, – kell bizony; – nincs annyi pénz a világon, a mennyi nekem
nem kellene.
– Ugyan ne bolondozz, te Pista… már minek volna az neked? de te… ugy-e
még meg is köszönnéd, ha most adnék neked két forintot?
– Meg biz én, ha kétszáz forintot adna is kee.
– Jaj te semmirekellő, testvérgyilkos! haramia! Hát te is ellenem
esküdtél? Hát koldussá akarsz-e tenni?
– Én-e? ’sz nem szóltam én kendnek egy rossz szót sem! én aluszom, kend
felczibál s azt kérdi: hogy kell-e pénz? De kötni való volnék én, ha azt
mondanám ilyen barátságos ajánlatra, hogy nem kell.
– Jaj… hiszen nem magam jószántából mondtam én azt, szólt fejét vakarva
az öreg s szörnyű zavarban téblábolt ládája körül, hanem gyere csak…
hallgasd csak… oh… oh… bár csak meg ne szólalna.
– Akkor nem tudom, hogy mit hallgatnék.
De az erszény újra megszólamlott: «Gáspár! még sem adsz háromszáz
forintot a Pistának?»
– Jaj nekem! Jaj Szent Kelemen segíts! Hallottad, mit mondott?
– Hallottam ám; azt mondta, hogy adjon kee nekem négyszáz forintot.
– Rosszul értetted te! csak kétszázat mondott; de ugy-e, neked nem kell?
mondd no… hogy neked nem kell… kiálts rá, majd akkor elhallgat ezen
utálatos, irtózatos és gyalázatos szavakkal.
– De… szépen beszél ez, okosan beszél; kész volnék napestig hallgatni az
ilyen aranybeszédet.
– No de, az Isten irgalmáért! honnét vegyem azt a sok pénzt, he?
– Hát ebből a zacskóból.
– Oh hiszen csak régi kétgarasosok és polturák vannak bennök, bizony
semmi sincs bennök egyéb, az egész láda nem ér jó pénzben húsz tallért.
– Nem igaz! – nem igaz! – nem igaz! kiálták sorba a zacskók s egy titkos
rugás következtében mind el kezdtek mozogni.
– Hallgatni fogtok? Hallgatni fogtok, ördöngös jószágok, ordítá
eszméletvesztve Gáspár úr, s előkapván a zúgból egy tőről vágott
fütyköst, a makranczos zacskókat vele irgalmatlanul elpáholta.
– Ajjajajaj! ordíták azok sorra, minden zuhintás után. Ajjajjaj! Kétszáz
forintot! Ajaj! Háromszáz forintot! Aujauj! Négyszáz forintot! – A
Pistának ötszáz forintot! – ajajaj! – jajajaj!…
Gáspár közel volt a gutaütéshez; látta, hogy ha agyonveri is őket, még
sem hallgatnak el, sőt minden puhintással többet dictálnak…
– Vesztetek volna a pokolban! fújja, kifáradva s botját a ládához vágta,
fogait összecsikorítá, ládáját lezárta és ráült. Annál hangosabban
kiabáltak alatta: Azért sem hallgatunk, azért sem, ki akarunk menni,
világot látni!
Ez már a soknál is több volt Gáspár úr érzékeny keblének, – felugrott…
kikapott egyet a lármázók közül nyakánál fogva s úgy az asztalhoz
nyekkentette, hogy mindjárt kiment volna belőle a pára, ha lett volna
benne.
– Nesze te… te hóhér! szóla Pistához, számlálj ki magadnak belőle – – s
itt torkában akadt a szó, számlálj ki magadnak belőle négyszáz forintot.
– Ötszázat! rikolta a zacskó.
– Annyit hát! tombola Gáspár kétségbeesve.
Pista nem hagyta magának a kinálást kétszer mondatni; számlált.
Gáspár nem állhatván meg, hogy vándorlandó pénzeit még egyszer meg ne
tekintse, megállt előttök, lecsüggesztett nyakkal, kezeit
összekulcsolva: no iszen legyen hát meg a mit kivántatok, így kezdé
hozzájuk mondását, könyeit törülgetvén ingujjával, majd megemlegettek
még engem… várj… majd visszajönnétek még, csak lehetne. – – A szegény
öreg hosszú évek alatt minden emberi társaságot nélkülözve, egyedül
pénzeiért és pénzeinek élt; ezek voltak az ő rokonai, baráti,
gyönyörűsége, velök beszélgetett és pengéseik értelmét magyarázgatá,
maga mellé vette őket ágyába és keblén melengeté, míg rögeszmévé vált a
magány behatása által excentrisált és sarkaiból kiforgatott gondolatai
között, hogy azok is megértik az ő szavait és iránta hálát, vonzalmat,
szeretetet éreznek; annyival keservesebben esett neki e meg nem
érdemlett, háládatlan zendülése kedvenczeinek.
– Hányszor kivántam magamban, folytatá, mialatt Pista nagy sietséggel
számlált, hányszor kivántam magamban, mikor esteli órákon veletek
beszélgettem, hogy bár csak ti is tudnátok szólani; de kukuljak meg, ha
azt kivántam, hogy ily ördögsúgta beszédeket tegyetek; – hiszen
megbánjátok még azt is – várj!
Ezzel Pista beseperte az elbúcsuzottakat.
– No Pista, téged meg már most vigyen az ördög, de mindjárt!
– Köszönöm alásan, szólt Pista, zsebjeire tömve a tallérokat, ha megint
meg találnának a ládában szólamlani, hát majd –
– Hallgatsz, hallgatsz! Takarodj tüstént a házamtól! ötszáz igazi
forinttól fosztani meg engem, – tíz esztendőt vettél el életemből, –
eredj, még pedig mentül előbb; mióta te itt vagy, Isten csodái s
mindenféle ördögségek történnek a házamnál. A tyúkok, a baromfiak
megszólítanak, ha az udvaron megyek, – a kakas a helyett, hogy
kukorítana, jó reggelt kíván, ha fát vágatok, a tuskó kiabál, s pénzeim
– –! Oh, hogy akkor láttalak volna, mikor a hátam közepét! te sátán
bokrétája, istentelenség kórója, akasztófa bimbaja, hóhér!
Ilyetén áldások özönei közt hagyá el Pista és az 500 forint Gáspár bátya
házát.
Gáspár pedig még az nap beszentelteté pénzeit a helybeli egyházfival, ki
azokat egyenesen az ördögtől megszállottaknak állította, s többek között
azzal a jó tanácscsal is szolgált Gáspár úrnak, hogy legjobb lesz
azokat, ha már beszélni is tudnak, az eklézsiának ajándékozni; az aztán
majd elküldi azokat e széles világra hirdetni az igét, de indítványa nem
fogadtatott el, annál is kevésbbé, minthogy mióta Pista úrfi eltisztult
a háztól, Gáspár úrnak sem tyúkjai, sem lovai, sem erszényei egy drága
szót sem szóltak többé.
E természetfölötti tüneménynek a kulcsa az, hogy Pista igen ügyes
hasbeszélő volt, mely művészetnek erejével az ember úgy alkalmazhatja
hangját, mintha az messzünnen, egy bizonyos tárgy belsejéből jőne, mely
tréfa ez életben már sokakat rászedett.