Arany nem olt szomjat, éhet;
A gazdag még koldus lehet;
De kősziklán, jégtengeren
Eltart engem két tenyerem.
_Népdal._
Ama hivatlan tanú a kerítés mellett senki sem volt más, mint Körmös
Pista, a fukar Körmös Gáspár unokaöcscse, egy szép, halvány fiu, nagy
olajszín szemekkel, halvány arczczal és hollófekete hajjal. Atyja
István, testvérével Gáspárral osztozatlanul halt meg s halála óta minden
vagyonát Gáspár úr használta, s azóta ő gondoskodott és a jó sors az
elhúnyt egyetlen fiáról; nehéz volna meghatározni, melyikök gondoskodott
róla nagyobb buzgósággal, hanem annyi igaz, hogy a fiu e gondoskodás
alatt igen sok szép dologgal megismerkedett, mely dolgok közé csak a
jólét és boldogság nem számíthatók.
Jelen időnkben épen iskolai szűnnapokra rándult haza Pista úrfi; s azóta
csodák történnek Gáspár úr házánál.
A nyársról lehúzott kappan egyszer csak elkezd kukorikolni s kukorikol
mindaddig, míg a nyakát el nem vágják. – Természetes, hogy Gáspár úr egy
falatot sem vett magához belőle, hanem átengedte az egészet öcscsének, a
furfangos Pistának, ki a Gáspár úr szavaiként, megenné magát a hétfejű
sárkányt, ha megsütnék számára.
Máskor, midőn csizmáját akarná felhúzni Gáspár úr, a jámbor sarú
eljajdítá magát, mondván: «hohó! ki ne nyomja kend a lelkemet, bátyám
uram!» s a félvilágért fel nem merte azt többé húzni Gáspár úr, hanem
odaadta öcscsének, az agyafúrt Pistának.
Egykor pedig, midőn lovait vizsgálná, melyek a kertentúli zsellérház
aklaiban szoktak állomásolni, kedvencz paripája e megjegyzést tevé
fenhangon: «a kocsis ellopta a zabot». – Gáspár úrnak kiesett szájából a
pipa ijedtében, a kocsisnak a rosta kezéből – szinte ijedtében, – Gáspár
úr azonnal a czigányhoz akarta küldeni kedvencz ráróját; azonban az
istálló négylábú lakosai mind sorra kezdék e vádat ismételni: «a kocsis
szeretőjének adta a zabot, nem nekünk!» – A kocsis sem vette tréfára a
dolgot, hanem úgy elszaladt, hogy talán kiszaladt volna a világból, ha a
physicában meg nem volna irva, mikép a föld gömbölyű.
Ime ilyetén csodák történnek Körmös Gáspár úr házánál, mióta felsőbb
tudományokat hallgató unokaöcscse, az agyafúrt Körmös Pista haza került;
ezekből a szomszéd asszonyok háborút, éhséget és baromfi-halált
jósolnak; Gáspár úr pedig szomorú lógatásoknak adta fejét.
Történt egyszer és pedig Gyékény Márton nevezetes nevenapjának
délutánján, hogy Gáspár úr vasas ládája szélére ülve, érzékenyen
beszélgetne szeretett pénzeivel, mik vászonzacskókban erősen bekötve,
szép rendben heverésztek egymás megett.
– Szerelmes magzatjaim! így szóla hozzájuk az öreg, szemeit végig
legeltetve rajtok, kiket szívem alatt, úgy mint a pruszlikzsebben
hordoztam, ne kivánjátok ti látni a világot, bizony az a gonosz világ
nem hagyna nyugtot tinéktek, mint ti ő neki; szentségtelen czélokra
fogna használni benneteket; költők és komédiások s más titeket meg nem
becsülő nép kezeibe jutnátok… oh… oh… szerelmes gyermekeim, mosolygó
fényes arczok, mi lesz belőletek, ha én oda térek, a honnét ti
előkerültetek? tudom, hogy megsiratjátok a titeket oly érzékenyen
szerető öreg Gáspárt; – mintha látnám, mint fog benneteket az a sátán
Pista öcsém jobbra balra elgurigázni. Oh az a Pista! az a Pista!
Ezzel vaspántos ládája legesleg szögletéből egy piszkos lázsiást kotort
elő az érzékeny öreg, könyező szemekkel jobbról, balról megnézve,
megforgatá, tenyerében méregeté, ily szókat intézve hozzá: – Te –
elsőszülötte minden pénzeimnek! harmincz évek óta hű gondviselőm! ki el
nem hagyál engem a legszűkebb nyomorúságnak idején! nem… te irántad nem
volna szép háládatlannak lennem! – s itt újabb hosszas gondolatokba
merült a jó öreg. – Hejh… nekem annyi atyámfia volt, de annyi, mint most
pénzem van, s a szükségnek idején mind hátat fordítottak azok… meg is
fizetett nekik a világ… De te el fogsz velem jőni oda, hol senkinek sem
jut eszébe pénzt keresni – a sírba; – – a ki meghal, arra azt mondják,
hogy «szegény»; ki keresne téged a szegény Gáspár koporsójában? – – –
Addig is pihenj, kedves elsőszülöttem; pihenj, szólt az öreg s gyöngéden
megcsókolá és kebléhez szórítá a tallért s ismét visszadugá, honnét
előhúzta, a szögletbe, a többi degez zacskók háta mögé, miket egyenkint
végig tapogatott, fejét búskomoran csóválva, s az eszmetársulatnál fogva
több ízben ismételve: Oh az a Pista! – az a Pista!
Pista pedig ott hasalt a kemencze patkáján, képét tenyerébe temetve, s
iszonyúan kacsingatott a ládába.
Ő is szerette a pénzt, de nem a pénz őtet; mert az ő zsebében ugyan soha
meg nem melegedhetett, s mind a mellett is, hogy Pista kész lett volna
bővebb ismeretségeket kötni vele, a pénz és Pista között még ez ideig
nem igen sok surlódás adta elő magát.
Tehát ezuttal mód nélkül epedő pillanatokat vetett Gáspár bátyja tele
erszényeire.
S im egyszer a tele erszények egyike ezen szavakat hallatá nagy
fenhangon: «Gáspár após! nem adna kend ötven forintot a szegény Pista
öcscsének?»
Gáspár úr nagyot csuklott ijedtében, s kapczaszorító aggodalommal
tekinte körül, kérdezvén: «te szóltál Pista?»