Szegény árvát senki sem szán,
Hacsak szeretője talán.
_Népdal._
Sz. városában épen a falu[1] közepén egymás mellett két avult ház van.
Alakjaik hasonlíthattak egymáshoz hajdan, mikor még jámbor ősapáink, a
magyar barátság kedveért, egymás ízlését örömest átvették; az iszonyú,
aránytalan contignatiós tetők, az ősdivatú, vaskosaras ablakok, a törpe
rácsozat a ház elején, mintha csak egy huzomban álmodta volna terveiket
a k...i pallér, e hóhéra minden jobb ízlésnek; de a későbbi idők és
utódok szeszélye nagyot változtatott alakjaikon; egyiknek oldalához
jobbra-balra ólak, aklok, kocsiszínek vannak toldva, példás
rendetlenségben és válogatott rondasággal; míg a másiknak, egyetlen
ablakon és ajtón kívül, minden nyilásait betégláztatta valami sötét
embergyűlölő. Egyiknek tetején tarkáll az évenkénti foldozás; másiknak
kilátszanak szúrágta szarufái. – Egyiknek sarkaiból kifordult kapuját
minden este négy béreslegény birja nagy fejtöréssel betenni; másiknak
kapuja nem volt nyitva, mióta a mostani tulajdonos testvérjét belőle
eltemették. – Egyiknek udvarán térdig érő sárban czammognak a
földesuraság melancholikus tinai, míg a másik udvarán csalán és
ganéjbokrok között jár sántítva egy szélütött kuvasz.
Egyik ház lakója Gyékény Márton, a kegyes férfiu; – a másiké Bálnai
Körmös Gáspár, a fukar; már huszadik éve, hogy egy szót sem szóltak
egymáshoz, noha húsz év előtt nem volt oly ünnep- és vasárnap, melyen
egymást meg ne döngették volna. – Teljes életökben igen jó szomszédok
voltak; ifjabb korukban egymásra puskával lövöldöztek, hajlott korukban
pörökkel mulattatták egymást, s nem volt oly csekélység, melyet figyelem
nélkül hagytak volna, ha abból a szomszédra nézve valami boszúság
keletkezhete. Márton galambokat tartott, – Gáspár gólyát, mely a
galambfiakat elhordta; – Márton ekkor macskát szerzett, mely a
gólya-örököseket emelgette el, – Gáspár ismét vidravasat, mely a
macskákat fogta rakásra. – Márton ablakot vágott a Gáspár udvarára, –
Gáspár ólat rakott az ablak elébe. – Gáspár nagy kedvelője volt a
nyugalomnak, – ezt jól tudta Márton, s a jó szomszéd kedveért mindennemű
fülbeli élvezeteket előszedett s megszerzett, melyekkel annak unalmas
óráit rövidítse; vagy fürészt ráspoltatott ablaka mellett, vagy
szelelő-rostával kelepeltetett, vagy ha már igen nagyot akart,
feleségének adott okot a pörölésre, a ki túltett magán a szelelő-rosta
kelepelésén is. – Márton nagy ellensége volt minden erősebb illatoknak,
minők a kátrány-, tőzeg- és paprika-füst; azért is Gáspár jó eleve
gondoskodott, hogy kivált esős időben, mikor a szél leveri a füstöt,
Márton házkörnyékét, kéménye segítségével, ilyetén parfumökkel rendesen
elláthassa; – s ha olykor a Márton baromfiai átlátogattak Gáspár paréjos
kertjébe, onnét rendesen agyonütve repültek vissza, s ha ilyenkor Márton
egyébbel nem tudta boszúját tölteni, Gáspár szélütött kutyáját
bosszantotta a kapu alatt.
Ők tehát húsz év óta példányképei a legszebb szomszédi egyetértésnek.
Neveik, mint Orestes- és Pyladesé, együtt szoktak említtetni s
példabeszéddé váltak.
Még tán a sírban is bosszantanák egymást, ha szomszédok lennének.
* * *
De kisértsük meg őket közelebbről megismerni.
Keressük fel legelőbb is, a kit legközelebb érünk – Gyékény Mártont; ott
fogjuk őt találni az ajtó mögött ülve és imádkozva. – Gyékény Márton
igen kegyes ember. Gyékény Márton sokat imádkozik. Igaz ugyan, hogy azt
mindig megcsalta, a kinek valami köze volt vele; no de hiszen ő azért
imádkozik és igen kegyes ember.
Igaz ugyan, hogy cselédei bérét el szokta húzni, elve: későn szántani,
korán kaszálni,[2] de hisz azért ő eleget imádkozik és igen kegyes
ember; – koldusnak soha fillért sem ad, családja iránt kegyetlen, más
kárában gyönyörét leli; hanem hiszen eleget imádkozik és igen kegyes
ember; ő egy átváltozott szentek hegedűje, egy megtestesült olvasó, egy
eleven mennyei lajtorja, kinek kegyességi híre ismeretesebb a réz
kétgarasosnál, s kitől, ez oknál fogva, őrizkedni minden józan ember
kézzel-lábbal iparkodik.
Itt ül ő egy szegletben; előtte kitárt könyv, körülötte mélységes
hallgatás. – Szobája, szokás szerint, négyszegletű; alakját azonban
alighanem azon időkben nyerheté, mikor még proportio és symmetria nem
voltak feltalálva a világ csúfjára; ajtaja szentkönyvi aranymondatokkal
van tele krétázva; falain pókhálók és martyrok képei függenek.
Egyik szegletben egy ősdivatú kakukkos fali óra, szentelt fűzbarkákkal
koszorúzva; másikban egy háromszögletű almáriom, tetején két öblös
eczetesüveggel; harmadikban egy keresztvégű zarándokpálcza; a
negyedikben ül maga Márton úr, előtte könyv fekszik, melyből nem olvas.
– Beesett szemeivel merőn néz egy, a falon függő kis képre. A kép nem
valami különös. Egy fiatal férfi mellképe huszárruhában, mellén
érdemkereszt, arczvonásai nemesek, büszkék; – a kép fekete rámába van
foglalva, s már igen sokat vesztett színeiből; csak két fekete szem
látszik még változatlanul, élethíven, s mindenüvé kiséri a vele szemközt
nézőt. – E képet nézi leránczolt szemöldei alul a kegyes férfiu, nézi
feszülten és dühvel és a gyűlölet legiszonyúbb kifejezésével arczán.
Korán reggel van, a nap besüt az ablakon; künn a tornáczban rettenetes
hadi lárma támad, alig kisebb annál, mely a franczia futást
megelőzhette: kereplő hang, fazéktörés, poflevek csattanása, sikoltások
és a trombitatussal vetekedő hölgyeloquentia legnagyobbszerű kitörései,
mintha egy egész nő-insurrectio, vagy hetivásár pörölne, alkudnék és
óbégatna egyszerre és egyetemesen, ludak és kácsák falkáinak karéneke
mellett. Pedig az egész csatazaj semmit sem jelent egyebet, mint azt,
hogy Jutka asszony, Márton úr kardos oldalcsontja, felébredett és vele
együtt felébredt a lárma, a feleselés, csörpör és a zajnak mindazon
synonymái, melyek elől az ember be szokta dugni a fülét, s melyeknek
létrehozására, hogy Mártonné asszonynak nem csekély tehetségei vannak,
arra bizonyság a félváros és a falakról ijedtében leömlött vakolat és a
cselédnép hátán a kék foltok és azoknak megtépázott kontyaik és
üstökeik.
Korán reggel van; a pitvarajtón egy nehéz test zuhan be, káromkodva,
mint a jégeső; azután feltápászkodik, kis idő mulva, a Márton úr szobája
melletti oldalszobában harsány torokkal énekli valami gulyaszalasztó
hang: – házam alatt fecskefészek, nem is eskütt ha nem r.....; – a
cadentia, az éneklővel együtt, az ágy alá gurul, s a bivalyszuszogáshoz
sokban hasonló hangok jelentik, hogy Töltsér Jónás, Márton úr mostoha
fia, ki családját Jutka asszonynál fogva illeti, megérkezvén jókorán
reggel onnét, hova tegnap este ment, Morpheus karjai közt pihen az ágy
alatt.
Márton úr mindezekre nem ügyel; némán, keserűen nézi a fekete rámás
képet, sötétzöld szemei fénytelenül függenek rajta, s olykor nagyokat
nyög és fogait csikorgatja. Míg a kép délczegen néz szemközt vele:
sötétfekete szemei meg nem hunyorodnak kigyói tekintete előtt.
A kegyes férfiu némán átkozódik, ökleivel deres haját tépi s hangtalanul
mozgó ajkai az arczképhez látszanak beszélni átkos szemrehányásokat, –
és az arczkép nyájasan mosolyog szemközt vele s nem változtatja színét
átkaitól.
– Légy kárhozott, suttogja, felszökve székéről, a kegyes ember; légy
átkozott a földben, melyben alszol, légy kárhozott, ha még valahol élsz
a földön kívül; mindezt indulatosan és hang nélkül, magában, de nem
gondolatjaiban, suttogva, de a boszú kitöréseivel. Minden tagja reszket.
Az asztalon, a zsoltárkönyv mellett, hegyes ár vagy gyilok fekszik,
melyet Márton kezébe szorítva, vele az arczképhez lappang; a hegyes
szúróeszközt őrült dühélvezettel fúrja annak mellébe, hol több ilyen
szúrásnak nyomai látszanak, s várja, hogy majd tán a kép szeméből
könyeket, sebéből vért fog látni; várja ingerülten, hogy annak vonásai
érzeni fogják azon kínt, azon döfést, melyet egy el nem érhető ellenség
szívének szánt, és eltorzulandnak; várja, hogy az vonaglani fog kezei
alatt, vonaglani úgy, miként ő azt legédesebb álmaiból szokta látni, és
esdeni irgalomért – az ő irgalmáért.
– Oh! kín! örökkétartó kín reád! ordítja ez ember lázas ingerültségében,
a mint a kép, nagyon természetesen, mozdulatlan marad; fogait és szemeit
összeszorítja, vére arczába fut, homlokerei megdagadnak, s vakon csap
szúróeszközével a képhez, vakon és indulatosan. A tőr keresztül járja a
képet, s midőn a kegyes férfiu reá tekint, a kép arcza el van kékülve,
hajai szétmeredtek, szemei elfordultak, ajkai sóhajtani látszanak…
Ijedten szökik hátra, mintha kisértetet idézett volna maga eleibe; azt
hiszi, hogy álmodik.
Pedig nem álmodott; a mint szembehunyva hozzászúrt a gyűlöletes
arczképhez, eltévesztette az irányt s a mellé függesztett martyr
kínszenvedések közé rajzolt mellképét találta spékelőtűjével keresztül
dárdázni; ez azután természetes, hogy nem fogadta a döfést oly
mosolyogva, mint a huszártiszt képe.
A kegyes ember arczáról csorgott a hideg veríték, midőn tévedéséből
lassanként eszére tért. A lélekzet maradozni kezdett tüdejében s fülei
zúgtak. – Ekkor úgy tetszék neki, mintha valami nesz volna a szobában. –
Körül tekint s az ajtónál egy fehér alakot pillant meg, egy fiatal
leánykát, egy gyönyörű vidám gyermeket, ki úgy jelent meg ott, a sötét
háttérben, karcsú sylph-termetével és sötéten ragyogó szemeivel, mint
egy kedves álomlátás, melyet hajnali szenderében szokott látni az ember,
– s mely, mihelyt megszólíttatik, vagy szemeit fölnyitja az álmodó,
azonnal eltünik, mely tündéri műtételre, mint a következés
bizonyítandja, nem kis szüksége lett volna magának a mosolygó gyermeknek
is, ki senki más nem volt, mint a kegyes férfiu leánya – Lilla.
– Mit? – mit? – mit keressz te e szobában? rivalla rá Márton, s úgy néze
a gyermekre, mintha tekintetével akarná őt megölni; ekkor vette észre
életében először, mennyire hasonlítanak leánya szemei ama képéihez a
fekete rámában.
A kis leány mód nélkül megijedt s nem tudott mit felelni.
– Hogy mersz te leskelődni az én szobámban, he? rikolta az apa, dühösen
toporzékolva; te, te átkozott fattyúlélek! majd megtanítlak én téged
hallgatózni; majd megtanítlak én kémlelődni utánam, várj; – s ezzel
szétnézett a szobában, megpillantá a zarándokbotot a szegletben, azt
előragadta, s mint martalékához a tigris boszújában, lihegve közeledett
a reszkető gyermekhez.
A gyermek némán, rémülten esett térdre előtte s kis kezeit összetette, s
pihegve emelé fel ártatlan tekintetét hozzá.
– Hát ki mondta neked, hogy én utánam jőjj? mi? szólt tompa, vallató
hangon az apa, mi alatt felemelt botjával s forgó szemeivel
fenyegetőzve, közeledék a gyermekhez.
– Apám, édes apám! rebegé az, s Márton ölelésére nyújtá gyöngéd,
gömbölyű kezeit.
– Hozzám ne nyúlj, ordítá a kegyes ember.
A gyermek elkezdett zokogni. – Hiszen – h – ma – h –, édes, kedves apám,
– h – hiszen ma – h – neve napja van – h – én Istenem, csak meg akartam
ölelni kedves apámat, de nem megharagítani; csak üdvözleni akartam;
bizony semmit sem egyebet. Kedves apám, ne verjen meg; – s ezt oly esdve
mondá, oly érzékenyen, hogy akárkinek másnak megindult volna rajta
szíve, csak a kegyes férfiué nem.
– Ugy-e? rikácsolá; hát ma nevem napja van? Jó, hogy eszembe juttattad;
neked pedig születésed napja van, nemde? no, hogy máskor emlékezetes nap
legyen rád nézve ez a mai nap, hát gyere; s azzal előfogta a rimánkodó
gyermeket a farizeus, s hosszan lelógó hajtekercseit kezére csavarva, a
görcsös zarándokbottal embertelenül megveré, minden ütéshez valamely
kitünő ajándék nevét említve: – nesze névnapi ajándék, nesze köszöntő,
nesze mézeskalács, nesze bábruha! – és még tudja az Isten mit nem, míg
csak a verésbe bele nem fáradt s boszúját kellő fokig meg nem hűtötte; –
akkor aztán kirúgta szobájából az elkínzott gyermeket, s
aranymondatokkal tele krétázott ajtaját becsapva utána, oly körmönfont
interjectiókat szalaszta ki száján vagy hatot, minőket aligha tanult a
bibliából.
A szegény kis leány pedig nem sírt, nem panaszkodott senkinek, hanem
letörlötte könyeit, hajfürteit újra befonta s eltitkolta a felhólyagzott
ütések nyomait, melyek gyöngéd tagjain égő szalagokként vonultak végig.
Szegény gyermek! tizennégy év alatt megszokta a szülei szeretet ilyszerű
kiömléseit, a nélkül, hogy tudná: miért fizeti az neki ily kegyetlen
gyűlölettel vissza legérzékenyebb szeretetét? Annál inkább tudta azt a
kegyes férfiu. Kifújta magát. Boszúját kedvére kiszellőzteté, s
elégülten, mint ki tele van a legistennektetszőbb dolgok
véghezvitelével, zsoltárját hóna alá kapja, kalapját felhelyezi fejére,
kegyes és jámbor indulatokkal bővölködő arczulattal a – templomba indul.
Tehát kalapját föltette és ment. Ment a – templomba. Sok ember
találkozott vele szemközt; ez egyébkor is megtörtént, midőn Márton úr
rorátéra ballagott, s ilyenkor mély tisztelettel szokott mindenki
kitérni előle s áhitatos «dicsértessék» fogadta minden oldalról; hanem
az még soha sem történt vele, a mi most, hogy t. i. a vele szemközt
találkozók, noha ő nem késett buzgóan savanyú képpel pislantani szemeik
közé, minden tisztelgés félretételével, mosolyogva nézték fejbe; az
öregek fejöket csóválták, az ifjak egyenesen a szeme közé nevettek, háta
mögött pedig az állították, hogy Márton úrnak elment a sütni valója. – A
szolgálók megálltak nézésére, a gyermekek pedig csoportosan kísérték s
«ujujút» kiáltoztak utána.
Márton úr majdhogy ki nem jött a phlegmájából; nem csinál eléggé hosszú
képet – így gondolá magában s még egy araszszal megnyújtá
phisionomiáját; – akkor még erősebben kaczagtak rajta. – Egy anyós
találkozott vele, ki kezeit összecsapván, csakugyan meg is szólítá; de
azzal sem sokra ment, mert az, csupa kaczagás miatt, nem tudta magát
kifejezni; s ekkép tökéletesen megbotránkozva érkezett a templomba,
holott kalapját egy padra vágta, magát pedig a legeslegsötétebb
szögletbe húzván, ott dörmögte végig imádságait a megváltó lábai előtt,
kinek szavai mondták vala: A ki azt mondja, hogy szereti az Istent és
gyűlöli felebarátját: hazudik az.
Az orgonasípok andalító hangjai elnémultak, az «ite missa est»
elhangzott, Márton úr felkelt s indult haza felé; a mint kilép az
utczára s szemeivel buzgóan felpillant az égre, oly áhitatosan tekintett
szerteszélylyel, hogy még a tisztelendő háza előtti akáczfa is készült
magát meghajtani előtte; azonban szerencsétlenségére nemcsak a két
akáczfával kelle találkoznia az utczán, hanem seregével a férfiaknak,
gyermekeknek és asszonyoknak, kik mindnyájan egykori tisztelői, most
szokatlanul vigyorogva bámultak reá, s Márton urat e kimagyarázhatlan
magokviselete által annyira confusióba hozták, hogy háromszor is elment
saját háza előtt, míg haza talált.
A mint kapuján belép, az ékesen szóló Jutka asszony épen a baromfiakat
eteté, s egyéb czivakodótárs hiányában a kácsákkal perlekedett. Márton
úr, mint rendesen, elment mellette nagy csendesen, a nélkül, hogy csak
annyit is mondana neki: «befellegzett»; de nem így Jutka asszony. –
Ránéz a komoly férfiura s kiesik kezeiből a szakajtókosár. – Hát te, vén
bolond! – ily üdvözléssel támadja meg a mellette elkullogót, – eszedet
ittad-e be ily korán reggel, a mi kevés volt, hogy vénségedre csinálsz
magadból maskarát, azt akarod, hogy városszerte példabeszéd legyen
belőled, te féleszű Matuzsálem, te ittas Zakariás, te alamuszi Ezékiel,
te Habakuk stb. stb. stb. – Itt következtek aztán mindazon óvilági
férfiak nevei, kikhez Márton úr annyiban igen hasonlított, hogy hosszú
kaputban és sáros csizmákban járt, mint ők s kik iránt a tenyeres talpas
Jutka asszony különös rokonszenvvel látszott mindannyiszor viseltetni,
valahányszor szeretett élete párját dísznevekkel akarta illetni, tehát
napjában legalább is – huszonnégyszer.
Márton úr nem tudva mire vélni e váratlan, noha nem szokatlan névnapi
köszöntőt, miután különös előérzetből vagy három lépést retirált
hitestársa tenyerei elől, körülnézett, úgy gondolkozván, hogy talán nem
is ő az, kit ezen válogatott magasztalások illetnek. De rajta és a
kútágason kívül egy lélek sem volt az udvaron.
– Nézd meg, mi van a kalapod mellett, tülökorrú te! riaszta rá Jutka
asszony.
Márton úr leveszi kalapját s kicsinyben mult, hogy a guta ott meg nem
ütötte; a tisztes kürtős kalap körül egy minden színekből
összeválogatott mezei virágkoszorú volt tűzve, mely mint koszorú, nagyon
szép és kellemes tárgy lehetett, hanem mint egy komolyságban telhetetlen
vén ember fejéke, melyet ő méltóságos minákkal hordozott végig a falusi
város legnépesebb utczáin, a legkivánatosabb ok volt arra, hogy a jámbor
város jókedvű népeinek szemeiket és szájaikat kaczagásra indítsa.
Egy perczig mozdulatlan állott; szemei, ujjai, nyelve mind megállottak,
megmerevedtek. Azt hinné az ember, hogy sóbálványnyá változott. Hanem a
másik perczben, mintha az electrica masina rázta volna meg tetőtől
talpig, megmozdult s markába szorítván a kárhozatos corpus delictit,
azzal a konyhába beugrott, alig emberi hangon ordítva: «ki cselekedte
ezt?»
A konyhaajtóban nehány malaczfi reggelizett holmi fekete cseréptálból,
belebb egy komondor nyújtózkodott, középen pedig pozsgás fehérnép mosott
egy hosszú teknő körül.
– Ki tette ezt? rikácsolja Márton úr s egy lépéssel a cseréptálat zúzza
agyon, másikkal a komondor farkára lép… Mi nem! mi nem! sikolták a
malaczok szerteszaladva. Semmit sem tudok róla! ordítja a megbántott
komondor, felszökve helyéből s jajgatva megengesztelhetetlenül, míg a
megrezzent vászoncselédek nem tudják egyhirtelen elhatározni magukban,
merre szaladjanak.
– Ki cselekedte ezt? kérdi újra, mérgében reszkető hangon Márton s
vérben forgó szemeivel egy valakit keres… Az a valaki – leánya.
A kis Lilla, a kegyes férfiu leánya, elhalaványul; szótlanul, reszketve
néz az irtózatos szemek közé, miknek befolyása leköti gondolatjait s
feje körül forogni kezd a világ.
– Te, te tetted ezt? – Te? kérdi kalapját elébe tartva a hollóapa s
dühében szerteszét állanak őszülő hajszálai.
A leány zsibbadtan, magán kívül rebegé:
– Én.
És csakugyan úgy volt; a gyermek túlbuzgó szeretetében azon gondolatra
vetemedett, hogy apja iránti gyöngéd figyelmét nyilvánítandó, valami
sajátszerű meglepetést szerzend annak névünnepére; s e törekvésével
megegyezőnek találta, hogy annak kalapját mezei virágfüzérrel
körülfűzze, melyet a lefelé állított kalapon nem vett észre Márton úr,
mely hogy később mily roppant meglepetést eszközle: megmutatta a
következés.
Az apa nem szól erre semmit; – ajkait összeharapja, szemei és orrczimpái
kitágulnak, egy hosszút lélegzik, aztán folyvást hallgatva, megragadja a
leány kezét; – ez elalél, – s így vonszolja ki magával az udvarra, s a
Körmös Gáspár keritéséhez ragasztott fakamrába bezárja.
– Majd nem bolondulsz azzal a leánynyal! kiált rá Jutka asszony, egészen
nyomorékká vered; semmi dologra sem lesz alkalmatos. De ezuttal egy oly
tekintetet talált rávetni Márton úr, melytől Jutka asszonyban benmaradt
az ige s mely ugyan csaknem hihetetlen dolog, de miután csakugyan
megtörtént, ismét csak annak szolgál tanúbizonyságául, hogy az emberi
tekintet még a legvadabb vadállatokat is megjuhászítja.
Ezzel visszamegy Márton úr a konyhába; a ruháskosarat a még szüntelen
ott ácsorgó mosóleányok legközelebbikének hátához vágva, e
figyelmeztetés által azokat a kilódulásra szorgalmazza s azután magára
zárja az ajtót és szét kezd tekintgetni… Gondolkozik… Forr benne a
méreg… Azon töri fejét: minő kínokat találjon fel e gyermek számára,
boszúja lehűtéséhez elégségeseket? Egy korbácsot keres elő az ágy alól
és egy vas gerebent; majd szőrkötelet vesz, azután egy serpenyőt megtölt
izzó szénnel, abba harapófogót és több hegyes sodronyt rak s várja, míg
a vas tüzesül és fújja a tüzet, a szikrák szemei közé pattognak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Midőn Márton az udvaron végig hurczolta leányát s a fakamrába bezárta,
nem vevé észre, hogy a szomszéd kerítésébe ütött lyukon át mily
figyelemmel kísérték cselekedetét egy hivatlan tanú szemei. A mint
Márton elzárkózott, a hivatlan tanú egy dorongot keresett elő s azzal a
kerítés azon részéből, mely közvetlen az említett kamra egyik oldalát
alkotá, vagy három szál deszkát szép csendesen kifeszített; az ekként
támadt résen belopózott s kis idő múlva ölében hozá ki a félelemtől
elalélt leánykát; azt a kertben tenyésző sűrű fű közé szép gyöngéden
lefekteté, azután kettőt füttyentett, mely füttyentések egy lompos
szelindeket idéztek elő Gáspár úr háza háta mögül, mogorva mérges
tekintettel, szélütött hátulját meglehetős készséggel czepelte izmos
lábai után, s minden nyavalyássága mellett is késznek nyilatkozott azt,
ki helyébe jön, irgalmatlanul megtépászni. Ezt fülön fogta az említett
hivatlan tanú s első lábainál fogva ama nyiláson, melyen a kis leányt
kihozta, a kegyes férfiu fakamrájába bevezette, a leborított deszkákat
ismét szép szorgalmatosan felszegezvén.
Alig hangzott el utolsó kalapácsütése, midőn új lakásában morogni
kezdett a kuvasz. Márton úr volt az ajtón. Jött szívében iszonyú
boszúval, hóna alatt korbácscsal és két keze megrakva mindenféle
kínzóeszközökkel; midőn a tolózárt félrehúzza, gondolja magában: jaj
most neki! s szemei szikrát hánynak; ezzel benyomja az ajtót s belép a
sötétbe. Kezében az izzó serpenyő világít, a szegletben pedig világít a
kuvasz két szeme.
– Gyere elő, te leány, suttogja tompán a kegyes férfiu.
A kuvasz ráismer arra, ki őt a kerítésen át bosszantani szokta, s minden
morgási előzmények nélkül egyenesen neki ugrik, beleharap kutyamódra
lába kásájába, s lerántva lábáról, a gyűlölt bosszantó mellének és
karjainak esik s rázza és czibálja azt minden kegyelem nélkül.
Márton rémülten védte magát a sötétben az ismeretlen ellenség ellen,
mely legkisebb csahintás nélkül tépte hol lábát, hol az oldalait, itt
is, amott is mérges harapásaival s hurczolta egyik szegletből a másikba
és ismét tépte és harapta. Legalább is azt hitte az ember, hogy az
ördöggel van összeakadva, s rekedten, értetlen hangokat kiabálva s
erejében megbénultan vergődött, mígnem eszméletét tökéletesen elvesztve
terült el a földön, hol csak este felé akadtak rá, képében és tagjaiban
iszonyúan összemarczangolva, s még miután nagy sokára életre jött is,
sok ideig magán kívül volt és szüntelenül félre beszélt.
A kuvasz pedig, miután Márton úrral ekképen számadásait bevégzé, a
nyitott ajtón kisompolygott s az ismert résen a kerítés alatt szép
nesztelenül áttolta magát.