NÉPÜNNEP.

Nosza örüljünk,

Ünnepet üljünk;

Ártatlan örömünkért

Meg ne szégyenüljünk!

_Népdal._

Mintegy húsz éve lehet, – nem tudom, szerdán volt-e vagy szombaton, –

elég az hozzá, hogy nagypéntek napja volt. A nap, szokása szerint,

jókorán reggel fölkelt s megkezdte betanult pályafutását az égen; a

verebek fölébredtek s elkezdték dicsérni az asztagokat, melyekben

számukra kész kalászok teremnek; a verebek fölébreszték a

gazdasszonyokat, a gazdasszonyok fölébreszték a cselédeket, és a

gazdákat fölébreszté a szomjuság. Ezen körülménynek köszönheti a nagy

kiterjedésű K... városa – köszöni is azóta naponta – azon esetet, hogy a

napnak azon szakaszában, mely egy classicus régiségű diák példabeszéd

szavaiként, a múzsákba annyira szerelmes, minden rendű és rangú lakosai,

talpon és fejjel az ég felé állanak; – a gazdák, miután a kerek kalapot

a szegről leakasztván, abba saját fejöket beleültették, s ekként e mai

napra rótt öltözködés kivánalmainak eleget tettek vala: indulnak szokott

napi foglalatosságaik után, megtudandók, hol árulják legolcsóbban a

vizet, azon vizet tudniillik, melylyel bizonyos emberbarátok, kiket a

közvélemény csaplárosoknak nevez, a bor kártékony hatású erejét

törekednek megszelidíteni. A diákok előkotorják az ágy alul könyveiket,

a beléjök hajtogatott füleknél fogva azokban kikeresvén a délelőtti

leczkét, szorgalmasan faragják a padokat, vagy legyeket fogdosnak s

egyéb ily épületes foglalatosságokban gyakorolják túlömlengő, ifju

erejöket. A görög kalmár elkezd fel s alá sétálni három lépés hosszú

üres boltjában. – A Zrínyiből kergetik haza a vendégeket. Az öreg harang

pedig az öreg toronyban a város minden rendű és rangú lakosainak

személyválogatás nélkül tudtára adja, hogy – hét az óra.

Így történt ezelőtt húsz évvel is K... városában, nagypéntek napján,

mely nap csak annyiban különbözött egyéb tisztességes hétköznapoktól,

hogy e napon sem vörös, sem fehér, sem semmiféle nemzet színét viselő

bort, egy igaz hivő sem szokott inni a nagykiterjedésű városban, hanem –

a városon kívül. Örömünnep napja volt ez, mely öröm nem hagyta magát a

gerendák és sárfalak közé szoríttatni, hanem kiviteté magát a szabad

mezőre, melynek köröskörül csak a láthatárba olvadó mennyország a

kerítése.

Már reggeli kilencz órakor irmagul sem lehetett az említett város falai

közt épkézláb embert találni. Ifjak és vének, nők és férfiak, gyalog és

lóháton, egymásba csibenkedve, egymást megelőzve és egymást siettetve,

vágtattak, nyomultak és törekedtek ama hosszú térségen kifelé, mely,

sárba és porba öltözködve, a városon belől szokásnál fogva neveztetik

utczának; innét pedig kiérve, a nélkül, hogy jellemén legkisebbé is

változtatna, kocsiút nevet visel s a szőlők közé visz, melyek nem

csekély távolságban fehérlenek a meggy- és cseresznyefák virágaitól.

E szőlőkön innen, kedves kis halmon piroslik egy kisded kápolna teteje;

előtte egy fekete márvány obeliszk, melynek vén bemohosodott betüi

olvashatlanok. Közel a kápolnához négyszegű temető terül, mint zöld folt

a csapásnak nevezett csordajárta homoksík felett, mint oáz a Saharában,

melybe, virágok helyett, fehér, piros és kék keresztek vannak ültetve.

Ennek átellenében van a mázsaház, idomtalan, nagy tetejű épület;

magánosan van ott, száműzve a távolabb két sorban vonuló deszkasátrak

phalanxa közül, háta mögött két domboldalba vájt pinczekocsma, és egy

pocséta szélén a korlátokkal ellátott bikaakol tünnek föl, le nem

irható, regényes helyzetben. Ha már most valaki magát azon kútágas

tetejébe képzeli, mely, e körülményesen leirt tárgyak közt helyet

foglaló tér kellő közepén, valamennyi szomjas utasok nagy

gyönyörűségére, kútgém és veder nélkül van felállítva, és innét, e

magasságból a messzeségbe széttekint, és látja az említett tárgyak és

épületek fedeleit, erősen megrakva mindkét nembeli halandókkal, látja a

mázsaház kéményeiből előbukkanó kiváncsi fejeket, kiknek, kiváncsiság

dolgában, mit sem engednek a sátorok ormaira kapaszkodottak fejei, – és

látja, miképen minden igaz hivő iparkodik saját becses személyét

bizonyos bátorságos hely sánczai közé elbarricadozni, a nyilt térséget

osztatlanul engedvén a lovaslegényeknek, kik kezökben pattogó

karikással, szájukban még pattogóbb és karikásabb teringette-szerű

felkiáltási tropusokkal száguldoznak fel s alá jó kedvök szárnyain; ha

valaki ezen óvakodási előkészületeket figyelemmel végig tekinti,

sajátszerű előfogalommal fog birni azon nagyszerű népünnepről, mely

szemei előtt ekképen végbemenendő lesz.

A mázsaház tárt kapuja előtt, karcsú szalmaszékeken, a város előkelő

hölgyei foglalnak helyet, szivárványos legyezőikkel sátorozva el érdekes

halványságú arczaikat, a nap merészen bámuló sugárai elől; érdemes

férjeik, mind tapasztalt, bizodalmas férfiak, – több telivér ifju

honreménynyel egyetemben, az ajtóküszöbhöz és holmi vitézi megugráshoz

megfejthetetlen vonzódást nyilvánítanak; – míg az örvendő közönségnek

azon része, mely öltönyei hosszúsága miatt azon elismert hasznú

műtételre, mely hadi nyelven megfutamodásnak neveztetik, nem alkalmatos,

a négyszögű temető árkai közt találta czélszerűnek, népies vigalmaival

együtt, letelepedni. Azon csekély része pedig a férfitömegnek, mely

őseitől öröklött rettenhetlen bátorságánál fogva – miután azt, az

említett csárdákba történt rövid betekintés által, hathatósan megedzette

volna – a síkra kilépni elég merész vala, oly nyomatékos

vendégmarasztókkal és jelentékeny petrencze-rudakkal találta magát

ellátni, miszerint lehetetlen volt észre nem venni, hogy az élvezetes

népünnepély megkezdésére bizonyos rémületes és minden szíveket

iszonyattal betöltő tünemény megjelenése váratik, melyet látni sokan, de

melynek szemébe nézni kevesen akarnak.

E víg és minden szív- és szemeket gyönyörködtető mulatság így tart

reggeli kilencz órától délután háromig; az élvező közönség jön és megy

és néz, és nem lát semmit; haragszik és nem tudja kire és ismét kibékül;

a két pinczecsárdát pedig a nap terheitől és még valamitől elázott

férfiak kezdik körülfeküdni, kik mindnyájan bőgő-hegedűnek nézik immáron

a dicső eget és azt sem tudják: fiai, vagy leányai-e ők az édes

apjuknak?

Az érintett és árkokkal körülvett temető közepe táján kőemelvény foglal

helyet, mely a szentháromság talapzatát képezi, kékre festett homokkőből

faragva. Ez emelvényen két, finom modoruk s öltözetök választékossága

után itélve, előkelő rangú hölgy ül, kik épen nem látszanak ez

általános, unalom-fűszerezte kiváncsiságban, s e félelembe mártogatott

örömben résztvenni.

– De csak mégis áldott, jó úri ember ez a Dömsödi úr; mi sok szép

javakkal áldotta meg a mindenható, és mégis milyen nagy leereszkedést

mutat irántunk; mennyivel tartozunk már eddig is neki és mégis úgy bánik

velünk, mintha ő volna adós; ezt az urat meg kell becsülnünk, leányom,

bizony meg, kivált neked, ki iránt oly nagy figyelemmel viseltetik;

aztán, ki tudja!… Még eléggé fiatal… mi volna lehetetlen?… no de nem

szólok, semmit sem szólok; úgyis látom, hogy rám sem hallgatsz.

Ilyetén beszédektől szabadítá meg keblét az említett hölgyek egyike,

kinek kegyes és jó szándékkal tele arczulatában, könnyü első tekintetre

megismerni az édes anyát; szavaiban a gyanútlan, mindenben hivő nőt, ki

minden embert becsületes embernek, minden szót igaz mondásnak tart s

vétkeznék, ha valakiről valami rosszat csak fel is tudna tenni, kivált

ha az a valaki – még nagy úr is.

A megszólított hölgy, – egy fiatal leányka, gyermekded arczán a kora

búskomolyság nyomaival, – miután egy fájdalmas tekintettel mindazt

megmondta anyjának, mit szóval és hangnyomattal elmondani nem lehet, az

ártatlan szív homályos aggodalmait, némán nyomott el egy könyet sötét

szempilláival, némán nyomott vissza egy sóhajt kebelébe.

Minő felhő lehet az, mely a gyermekszív napvilágos reggelébe sóhajt és

könyeket zavar?…

– A ki áldója van, ni! Bizony behunyja a szemét, hogy ne lássa, hogy

becsületes emberek között van! zúgá mellettök egy erős, férfias

torokhang, egyszersmind azon hang tulajdonosa hatályosan ránta vissza

egy kapaszkodó suhanczot, ki pimasz közömbösséggel akarta magát a két

hölgy mellé fészkelni. Nézd! fejezé be a torokhang ura, holott semmit

sem mutatott a legénynek egyebet, mint ökleinek mivoltát, melyekkel –

miután annak gallérját elegendőképen megrázta s őt vagy egy ölnyi

távolságra egy lökéssel odább szállította volna – önelégülten markolt

bajuszába, vidám, protectori tekintettel mosolyogva fel védenczeire.

Az elutasított suhancz pedig, ki semmihez sem hasonlított jobban, mint

egy krumplizsákhoz, mely felül zsíros kalapban, alul két sáros sarúban

végződik s e sajátságaiért Telezsák név alatt volt ismeretes a nagy

kiterjedésű város közönsége előtt, három önkénytelen czigánykereket

vetvén, elvégre ama részén támaszkodott meg testének, mely a természet

által azon czélra látszik rendeltetve lenni, hogy legyen hova

helyheztetni a pápaszemet; azután pedig nagy sántítások és nyögések

segedelmével felvánszorogva, oly emberevő pillanatokat hajigált kalapja

alul hevenyészett keresztapjára, minők egy leforrázott kuvasznak is

becsületére válnának, s neki iramodván, addig meg sem állott, míg a

mázsaház egyik ablakvasára felkapaszkodván, magát illendően nem

biztosította.

A talapzaton álló idősb hölgy elismerő fejbólintással köszöné meg az

athletának markos szolgálatát, míg az ifjabbik kérdezé, talán magától,

talán senkitől sem: – Miért jöttünk mi ide?

Az igaz, hogy ezen kérdést más akárki is tehette volna magának, miután

hat álló óra hosszat hasztalan várt, tűrt és remélt, és még sem látott

semmit; de ez általános okokon kívül egyéb és fontosabb okai is voltak a

fiatal hölgynek megkérdezni magától: – Mit keressz te itt, e lármás öröm

közepett? minek hozod szenvedő arczodat ez örökké mosolygó képek közé? e

vidám örömzajt termő világ nem a te világod; minek jösz ide ábrándos

bánatoddal?

E hölgy atyja Zilányi József volt, hajdanta egyike a legtehetősb

kereskedőknek, kit azonban később a devalvatio, megbukott adósok és

legkivált saját becsületessége annyira alábbszállítottak, hogy miután

bizonyos roppant vállalata tönkrejutásával, teljes elmezavarában,

kénsavanynyal a legirtózatosabban kivégezte magát a világból, nem

hagyott hátra özvegyének és fiatal árvájának egyebet egy igen keserű

emlékezetnél és egy betáblázásokkal terhelt szeszgyárnál, melynek gyér

jövedelme fedezte azóta a hanyatló család napi szükségeit.

Özvegye azon gyámoltalan nők egyike volt, kik senkinek használni nem

tudva, egyaránt bízva Istenben és emberekben, sem saját, sem a más

csalódásából tapasztalásaik tárházát nem öregbítik, hagyják magukat

csalni és csalogatni a legkábább reményektől; kiknek jósága,

báránytürelme, kegyes-hívősége kész zsákmányul áll boldognak,

boldogtalannak. Erőtlen testben erőtlen lélek. Ez volt anyja Jankának,

ama szomorú hölgynek, a gyermekded halovány arczczal.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Jön! Jön! Jön! Fussatok! Szaladjatok! Hohó! Jön!

Roppant lárma keletkezik. Ezer torok ordítása, kaczagása, sikoltozása,

fül még nem hallotta chaoszszá vegyülve, mintha az itélet napja jönne,

nagy trombitával kergetvén maga előtt a nyargaló por- és embertömeget,

kik nem győzik egymást bátorítani a szaladásra s rivallni a várvavárt

szörnyeteg jövetelének hírét. Porfelleg, lábdobogás és bömbölés, kezek

és lábak, gyermekek és férfiak, rémület és öröm, egy roppant, egymást

kiegészítő gomolylyá gubanczolódik, mely lassanként kezdi magát újra

elemeire bontani; a porfelleg le- és elszáll, a lábak elszaladnak, velök

együtt a gyermekek és férfiak és a térségen nem marad egyéb, mint a

bömbölés és egy elefántnyi termetű bika, a pusztákról kivert

legszilajabb csordavezető, mely emberi hangot még nem hallott soha.

Megáll a téren; első lábait szétfeszíti, s felemelve koronás homlokát,

vérben forgó szemeivel körülbámulja az ujjongató sokaságot; farkával

korbácsolja két oldalát; olykor rekedt, kurta bőgése hallik.

– A kutyákat! A kutyákat! rivallja türelmetlenül a nép; s rögtön tompa

ugatás kezd hallatszani, s kilencz roppant szelindek, egyik nagyobb,

mint a másik, termett a téren, míg a megtámadott vad, földnek szegezve

hegyes szarvait, az első reá rohanót, egy hosszú fekete-vörös ebet, úgy

hajította a levegőbe, miszerint kicsinyben mult, hogy odafenn nem

maradt. Erre a többi ebek, általános csaholás közt fogták körül.

Mindenik szakasztott a füleiből egy darabot emlékül, s kapott tőle egy

rugást és öklelést szinte emlékül. Mérgesen vonszolja az üldözött vad

veszedelmes fülönfüggőit a fövenyen alá s fel, s bőszülten s ereje

érzetében némán küzd az uszított csoporttal; a homok véres és dúlt, a

merre jár. A nép tapsol, – a lovagok ostorai pattognak, – a hentesek

ebeiket úszítják, – a nép örömében nem találja helyét.

Valahára azonban a csordafő sokallni kezdi a tréfát, szétcsap amúgy

alföldiesen mulattatói közt; ezek jobbra, balra hullanak előtte, s

egyenesen a nézőkkel tömött mázsaháznak rohan. Bömbölve gázolt

embereken, kutyákon keresztül, olykor ugrásokat téve, minők egy

balletttánczosnak is becsületére válnának; a népség sikoltott,

kaczagott, ordítozott, – a bika bőgött, – a kutyák ugattak, – pokoli

lárma lőn… Ezt nagyszerű, általános kaczagás váltotta fel, minőt csak

más baján támaszthat az ember. A bika, egy előtte rohanó hős

bundagallérjába akasztván villája hegyét, azt a levegőbe felemelte, s

ott kirázta hüvelyéből irgalmatlanul, mint szárából a tölteléket, –

azután átszökve a kipottyanton, a bundával mint lobogóval szarván,

szélsebességgel nyargalta körül a mázsaházat; – a népség, mely szinte a

ház körül futosott, nem egyszer, midőn azt hivé, hogy előle fut,

szemközt találkozott vele; – s mindez igen mulatságos látvány volt,

főleg azokra nézve, kik azt messziről nézték.

– Ajjajjajjaj! ordítá a nyakatlan Telezsák az ablakvason, midőn hirtelen

a szarvas állatnak despotai jókedvében eszébe jutott az ablak alatt

megállani, s az ott függőknek szarvaival elérhető részeiket gyöngéden

megvakargatni. Jaj, jaj! segítsenek! kiálta a bátorszívű legény, midőn a

hegyes szarvak magyar nadrágját kezdték fejtegetni, s ordított, a mint

csak harminczkét fogai közül kifért az ordítás; – midőn azonban

szomorúan tapasztalná, hogy szava kiáltó szó a pusztában: egy

kétségbeesett szándékra vetemedett, s eleresztve az ablakvasat,

idomtalan szökéssel, magát a szarvasmarha nyakába vetette, annak két

szarvát körme közé fogta, lábait összekulcsolta szügye alatt, s ott ült

vitézül, mintha csak oda szabták volna. A csordavezető eleinte nem

tudta, miként válaszoljon a szokatlan udvariasságra, szökdelt,

rugdalózott, szarvait rázta, fejét hol hátra, hol előre csapta; – de

lovagja, mint a majom, szorosan belecsimpajkózott, az összegyűlt sokaság

nagy szívörömére.

Azonban nem oly könnyű az ökrök apján kifogni, mint azt az ember

gondolná; midőn észre vevé, hogy erővel nem boldogul, fortélyhoz

folyamodott, s a mázsaház alacsony ajtaján berohanva, ülnöke betörött

orral marada le a nyeregből.

Lőn azonban a mázsaházban összegyűltekre nézve «ne mulass». A bika a

pitvarból a terembe ütötte be fejét, s csak szarvai terjedelmének

köszönhetni, hogy az ajtón be nem lépett. Ki volt most szerencsésebb,

mint ki az ágy alá menekülhetett? A csordafő az ajtón át irtózatos

dolgokat beszélt a benszorult szepegők füleibe, kik annyira tele voltak

negativ bátorsággal, hogy félelmei közt bizonyos asszonyság egy fiatal

úr karjaiba omlott, kit ijedtében nem tudott saját, jelen nem lévő

férjétől megkülönböztetni; egy úr pedig rettegései közben egy másik úr

zsebébe talált nyúlni s belőle egy degez tárczát talált kivenni s

magánál felejteni, melylyel azonban híresen megjárta, mert a tárcza tele

volt szerelmes levelekkel, miket a megkárosult úrhoz saját szeretett

neje irdogált; – egy országos hírű, nyugalmazott, vitéz kapitány úr

pedig, e kínos lelki állapotjában, egyszer mindenkorra fogadást tőn,

hogy soha többé hadi kalandjairól beszélni nem fog. – – Denique, nem

volt az egész gyülekezetben egy garas ára bátorság.

Szerencsére kívülről néhány henteskamasz belecsimpajkozva a hivatlan

vendég frakkja végébe, őt annál fogva szerényen kiszólították, s ekként

nagy veszélytől menték meg, ha nem is a hazát, de legalább a mázsaházat.

A bika látá elközelegni végső pusztulását, azaz tulajdonkép már semmit

sem látott; a vett sebek, az üldözők ordításai, a megérzett vér szaga

megvakították; iszonyú haraggal fordult vissza, s a lovagok egyikét

paripástul együtt halomra döntve, bőszülten iramodott a nézőkkel tele

temető árkainak; irtózat és rémülés futottak előtte; kik kívül voltak az

árkon, azok befelé rohantak, a belőllevők kifelé, s valamennyien bele az

árok iszapjába. A szilaj állat egy vakmerő ugrást tőn az árkon

keresztül, de ereje cserben hagyta és – visszaesett; de az árok tömve

volt menekvőkkel, kiknek halmazán lihegve gázolt át az üldözött, s egy

helyen rést találva, felszökött a temetőbe, mely ekkor már puszta volt

és elhagyatott, mint egy – temető.

Csak a kőemelvényen álló két hölgy s védőjök, a vasgyúró athleta, nem

futottak el. Az elsőbbeket a zsibbasztó félelem, az utóbbit a félelem

nem ismerése tartóztatá vissza. A két hölgy egymást átkarolva tartá; az

anya merev, lebűvölt pillanatokat vete az irtózatos állatra, leánya

ölében feküdt behunyt szemekkel, míg az athleta ingujját tűrte fel,

öklöket és karokat tüntetve elő, melyekről Sámson juta az embernek

eszébe. Roppant, hat lábnyi magas férfi volt, őszbe csavarodó fürtökkel

és széles vállakkal, kerekded, mindig fiatal arczulattal, melynek bátor,

jószívű kifejezése oly buzdító tekintetet mutatott, s e hatást csak

emelte az arczon végig vonuló szénfekete bajusz.

A bika körülnyargalta a temetőt, s miután tapasztalta, hogy sehol

nincsen kimenekülésre út, kétszerezett dühvel fordult a benmaradtak

ellen; ezek voltak: a két hölgy és a vasgyúró.

Idomtalan bakugrások közt szökdelte át a vad a sírokat, s véres fejét

hányva-vetve, előttök termett; megállt, szilaj tekintettel néze a remegő

hölgyekre, fejét rázta s rekedten dörmögött.

– Ide fordulj! kiálta rá a férfi s kirántva egy félig kidűlt fiatal

akáczfát tövestől, azzal hátba hajította. A bika erre három lépést

hátrált, azután szarvait földnek szegezve, iszonyú bőgéssel rohant

előre. A két hölgy nem merte szemeit fölnyitni, s némán tapadt a

szentháromság lábaihoz, – de a férfi megkapta egy kézzel a vad szarvát,

másikkal pedig jószívűen homlokon csapta azt; olyan volt e csapás, mint

egy taglónak a csapása. – Itt állj meg, ordítá az állatra, s megfogta

két kezével a szarvait;… a bika érezte, hogy emberére akadt, utolsó, de

minden erejét összeszedé, hogy azt legázolhassa; azonban a férfi izmos

öklével lenyomta egyik szarvát, másikát felemelte, jobb lábát, mint

oszlopot a bika szügyének vetette, – ekkor nyakának egy rögtöni

csavarintást adott, s mindketten a földre zuhantak.

Percz mulva felkelt a férfi, erősen sántítva; diadalülte arczczal

mutatott a leküzdött ellenre, s mosolyogva mondá: Ezt is megtanítottam

becsületre. A bátor athleta lába ki volt ficzamodva.

A bika nem kelt föl, mosolygó arczot sem mutatott, hanem lábaival

szétrúgott, orrán, száján folyt a vér és szemei elfordultak. A dühös

bikának nyaka volt kitekerve.

Szörnyű zajgás kelt erre a nép között; kik ezelőtt perczczel páni

félelem közt futottak, most vakmerő kiáltozások közt térének vissza, s

neki türkőzve, hallatlan bátorsággal fogák a holt állatot körül, mely

őket és hősi bátorságukat kinyuló nyelvével látszott gúnyolni. – «Hol

van csak? Merre van az a bika? Majd megmutatjuk mi neki! Hiszen majd

szemébe nézünk!» Ilyen s még ilyenebb hetvenkedések hangzának minden

oldalról; – csak egy perczen mult, hogy a nép hirtelen kelt bátorsága az

eget nem verte… Azon percz bekövetkezett…

Tetőpontján e minden keresztény ember fogalmait meghaladó ordításnak, a

legszilajabb népkedv kitörésein keresztül, a petrinusok egyházának

félrevert harangjai kezdének beszélni, tompa, meg-meg álló

kondulásokban, hirdetve vészt… vészt!… vészt! A futtában lévő jókedv

megállott, a nagyszerű zsibaj elnémult; – mintha egy népet ütött volna

meg egyszerre a szél, oly csend lőn, csak a harangok érczszava hirdetett

borzalmas dolgokat. Minden arcz a város felé fordult, hol iszonyú

pompában égett kék lánggal egy magas épület; – sötétkék lángfolyam

látszott rajta lobogni, vöröslő füstöt hajtva fel a magasba; olykor

élénk lángnyelvek lobbantak ki belőle, s egy ablakából hosszú rézsutos

lángsugár lövelt ki, mindinkább hosszabbodva és közeledve egy átelleni

szénaraktár épületéhez.

– A szeszgyár! ordítá egy hang; sikoltás hallatszott rá, s a két úri

hölgy körül hullámzani kezdett a nép.

Következő pillanatban újra fölkelt a zaj; zavargó, chaosszerű lárma lőn;

de nem hallattak hangjai a jókedvnek; rémülés, kétségbeesés hangjai

voltak ezek, egy összes, fájdalmas jajkiáltás: – Nőm!… házam!…

gyermekeim!… templomaink!… Isten segíts!… – hallatszának ki az általános

zajból. A nagy tömeg, mint gátat szakasztott folyam, a város felé

rohant; rémült nők futottak, rekedten kiáltozva, gyermekek tapostattak

el, kutyák vonítottak mindenfelől, borzasztóan.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ugyanekkor a város túlsó oldalán, néptelen, szűk utczában, vágtatva

nyargalt egy lovag; paripájáról szakadt a tajték s porfelleg támadt

nyomain. Vad pillantásokat vet olykor háta mögé s a feje fölött pirulni

kezdő égre és lovát vérig sarkantyúzza. Himlőhelyes arcza sáppadt; ajkai

reszketnek.

– Megállj! ordítja hirtelen egy hang, s egy keresztutczából előrohanó

ifju erős kézzel ragadja meg a rohanó lova fékét. A száguldó mén

lerántja őt lábáról s sebes futtában maga után vonszolja a porban. A

lovag ijedten nyúl keblébe, s egy éles kést von elő; a mén megáll,

némán, dühösen, kétségbeesetten néznek egymás szemébe; az ifju arcza

halvány, nagy olajszín szemei vannak, s holló fekete haja és magas

homloka.

– Légy átkozott! kiált az ifju, s öklével mellbe sújtja a lovagot; az

megszédül nyergében a csapástól, gyilkát baljába cseréli, s azzal egy

elszánt döfést irányoz ellenére, – azután szédülten borul lova nyakára s

elrohan.

Az ifju fulladozva tántorog a falig, kezét mellére nyomva, s ott

eszméletlenül rogy le. Körülötte piroslik a fövény.

De piroslik az ég is.

Iszonyú szél támad.

– Ég, ég a város! ordítják minden felől.

A harangok zúgnak. A vihar egy lángóriás, mely végig röpül vörös

szárnyaival a háztetőkön, a templomok és tornyok felett, fel a felhőkig;

nincs a ki segíteni tudjon többé; nincs gondolat, nincs remény, nincsen

akarat; – uratlanul emészti martalékjait a bőszült elem. Egész utczák,

mint egyetlen, roppant máglya, lobognak az égre; az éjnél feketébb

füstmenyezetben ökölnyi szikrák, mint helyeikről leégetett csillagok,

kóvályognak, körülcsóválva a forgószél hatalmától. Az egész égboltozat

izzadni látszik. A világegyetem, mint egy nagy érczkohó, lángol; benne,

mint olvadt érczláva, sötétvörös felhők tömegei hömpölygenek. – Rémülés

hangja üvölt a pokoli napfényben világló utczákon keresztül, melyeken

sötét füstárnyakban az irtózat és nyomor fekete alakjai vonulnak át;

olykor egy zuhanás hallatszik ki a köz hangviharból, kisérve

szívszaggató jajok ezreitől: toronytetők zuhannak a földre, közben sűrű

vészlövések és a félrevert harangok szomorú kongásai…

A nép eszméletlenül, rémülten, vakon sír, fut, imádkozik, vagy némán,

őrülten bámul a tűzbe. Nő és férj, apa és fiak nem ismerik egymást.

Látni lehet anyákat, kik kosárkával karjaikon futkossák be az utczákat,

nem jut eszökbe, hogy gyermekeik is vannak; a rémület elvette

eszméletöket. Látni lehet tisztes férfiakat, kik egy avult könyvet hónuk

alá csapva, azzal, mint ereklyével jönnek, mennek a tűz között, mely

vagyonaik legbecsesbjeit óvhatlanul fölemészti. Több helyeken férfiak

állnak az égő gerendázaton, őrülten csapkodva fejszékkel a sziporkázó

tűz közé, s rekedten kiáltozva víz után; míg az utczákon tűzfecskendők

nyargalnak föl s alá, a nélkül, hogy valakinek hasznot tennének.

A harangok lassanként elnémultak, a mint a templomok egyenkint égni

kezdtek; csak a nagy torony, a vásártér közepén, kongatta még

érczszavait, míg a közelgő lángok oldalait feketíték. – A toronyőr, egy

vén, mogorva Quasimodo, egyedül volt a toronyban, s még akkor is, mikor

annak lépcsői alulról már meggyulladtak, mikor a toronyablakon a füst

kezde kitódulni, éles lángalakoktól átkigyózva, – még akkor is lehete

hallani az egyenként félrevert kongásokat, s lehete látni a

toronyerkélyen, a szédítő magasban a toronyőr alakját phantasticus

füstgomoly közt megjelenni, a mint kürtjét szokás szerint kétszer

megfúvá s rendületlenül, hideg vérrel néze le a szüntelen emelkedő

lángoszlopokra.

Néhány percz mulva elnémult az utolsó harangszó is; a láng összecsapott

a torony fölött, az ércztető olvadtan zuhant le a templom romjaira; a

torony lobogva gyulladt ki, a nép sírt, a vihar kaczagott; s mint az

évkönyvben irva van: felégett a piaczon a szalmaszál.

Így végződött az élvezetes örömünnep K...... városában, 182* évnek azon

napján, melyen a harangok Rómába szoktak zarándokolni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De távol, az örkényi erdőknél, vendégtelen homokbuczkák sűrűjében

száguldó lovag rohan, s futtában rémpillantásokat vet a két mérföldnyi

távolban égő városra, melynek ijesztő fénye a fekete éjen át reszkető

arczára világít. És rohan;… lova gyors, de egy tűz-vörös felhő feje

fölött mindenütt kiséri, – s kiséri rettegő szívében egy halovány arcz,

melynek fenyegető vonásai kitörülhetlenek.

Ez ember: Dömsödi Góliáth János.