Tehát Bukovina hiába féltékenykedett az elhagyandó Paradicsom örökösére,
az elfutott, delelőből siklott el másüvé, mintha tudta volna, hogy a
delelés nem tart örökké és hogy az alkony megnöveli az árnyakat.
A kis ruthén festő pedig még jobban megalkudott az élettel. Belátta,
hogy vagy Helén, vagy a művészi eszmények. Készült buzgón Amerikába,
elfojtott, némává ringatott szégyennel adva föl egyelőre egyéni
művészetét, önérzetét. Most pénz kellett, pénz és Helén. Egyébként pedig
most is kijárt a hegyekbe vázlatokat gyűjteni. Szokása szerint a kulcsot
Helénnél hagyta, hogy ha valamire annak a műteremből szüksége van,
bemehessen.
Mikor utoljára volt künn, valami lázas nyugtalanság, a munka iszonyata
lepte meg. Semmit se dolgozott, hanem elkódorgott a nyaralók között és
szóba állott a matrózinges, mezitlábas, spártai módon nevelt úrfikkal,
kisasszonykákkal.
Azután összepakkolt és föladva utolsó terveit, hazautazott. Estefelé ért
utcájába és fütyörészve ugrált felfelé a lépcsőkön. De már a második
emeleten kifogyott gyenge tüdejéből a szusz. Mire fölért, egészen
elcsöndesedett.
Ajtaja nem volt bezárva és ő végretárta, hogy cók-mókjával beférhessen.
A küszöbön dermedve állott meg.
Szembe vele, háttal fordulva, Helén ült, úgy, ahogy Bukovina legjobb
képén: hogy taolettje csak a kontyba csavart frizurájából állott.
Mellette a falhoz támasztva volt maga a kép és Szerdukov keresztbefont
karral a szoba közepén állva, összehasonlította a kettőt.
Az ajtó zajára a két ember megfordult, csak a kép maradt háttal,
tehetetlenül… Helén szeme óriásra tágult és az ajka is nyitva maradt.
Szerdukovot saját aljasságuknak teljes, megsemmisítő tudata halálos
sápadtságba borította. Bukovina két jegesült tekintetből olvasta a
kérdést:
– És most mi lesz?!
Lassan, mintegy húsáig vágó szíjjakra kötött súlyokkal terhelve, lépett
feléjök, ajkára hörgésszerű, gyötrelmes hang tört. Úgy érte el
Szerdukovot, akit valami olyan erőtlenség fogott el, hogy rongyként
hagyta magát az ajtón kilendíteni.
– Hozzád… nincs közöm – tördelte Bukovina ajkának mozdulatlan,
engedelmeskedni nem bíró résén
Alig bírta az ajtót bezárni.
Helén a japán függönybe tekergőzött és sem szólni, sem moccanni nem
bírt, csak a keble zihált hangosan és olyan gyorsan, mintha haldoklana.
Bukovina mintegy főbeütötten állott a leány elé és a füléig hajolva abba
hörögte:
– Tudod, hogy én visszavettelek tőle, tudod, hogy nekem te úgy is tiszta
voltál… szerettél és aztán őt szeretted… az becsület… hanem hogy te
egyszerre kettőt… tudod, mi a neved?
A leány halkan nyöszörgött, arcát a függönybe fúrta. Bukovina nem őt
nézte. Szeme egy, a falon függő tárgyban akadt meg, arra meredve
dadogta:
– Nohát lemosom én azt rólad. Nem nézlek olyannak, akinek minden szabad…
Megtisztellek, az enyémnek nézlek és megadom, ami a nem mindenkiének
kijár… a tisztességesnek, ha botlik…
Lekapta a falról a kétágú kis nagajkát, a hazájából emlékül hozott
korbácsot és ráütött Helén meztelen vállára. Az első ütés az ütőnek
fájt, de a második, harmadik kéjesen oldotta meg izmainak sajgó
merevségét.
A hosszú esztendők rabszolgaságának bilincse lepattant, a szabadság
zabolázatlan tajtékba öntötte a fiú agyát. Szerdukov zihálása, amint
vállával akarta kiemelni a bezárt ajtót, a korbács csettenése és az
ütlegelt leány felbuggyanó nyöszörgése valami lázba verték a fiút, a
kielégülés olyan extázisába, amit csak a leánynak rózsaszínnel csíkozott
vakító vállából kiserkenő vére oltott ki hirtelen.
Bukovina kiejtette a korbácsot.
– Csak ezt akartam… mondta mintegy felébredve, önmagának.
– Csak hogy soha se lássa a válladat, az én bélyegem nélkül.
Az ajtóig vánszorgott és kinyitotta azt. Teljesen elernyedve állott
Szerdukov elé. Az, hogy zajt ne csapjon, felhagyott a dörömböléssel és
tétlenül ődöngött a sötét folyosón. Bukovina, mintha kegyelmet kérne,
rekedten, alázatosan suttogta:
– Üss agyon, ha jól esik.
Karját összefonta, várva, hogy a nála sokkal izmosabb vetélytársa
összeroppantja.
Szerdukov azonban Helén után nyult, aki hangos csuklásszerű sírásban
vonaglott a földön; a lerántott függönybe tekergőzve.
– Vigy el… vigy el… menjünk; tördelte és a fájdalom könyei peregtek
felbomlott, csapzott hajától eltakart arcára.
Bukovina felkacagott:
– Haha! Ti jobban jártok persze, ha a dolgot hang nélkül zsebrerakjátok.
Kimondhatatlan útálat futott át rajta, amint az öltözködő leányra és a
neki nagy gyakorlattal segédkező fiúra pillantott.
– Takarodjatok, pusztuljatok!
Kilökte őket az ajtón és utánuk köpött.
– Méltók vagytok egymáshoz.
Ez a gondolat rogyasztotta a letakaratlan lócára Mintegy megkövülve
terült végig rajta. Eleinte nem voltak gondolatai, később pedig csak
útálatosak mint nyálkás, síkos, jéghideg kígyók.
Egész éjjel és másnap egész nap, az undor deliriumában feküdt.
Összefüggéstelen, a felháborodások új rohamaitól megszakított
gondolatműveleteket végzett, amiknek azt kellett kiadniok, miért jött
vissza Helén, miért akart felesége lenni, mit akart Szerdukovtól, hogyan
játszották őt ki, miért, mióta…
A szenvedély nem igen hagyta biztosan mérlegelni, néha agyonfáradva
nyugodott bele, hogy véletlenségek játszották vissza hozzá Helént, hogy
véletlenül sodródott Szerdukov hálójába újra… de egy-egy szó, jelenet,
mint hirtelen fény villant fel és más, rettentőbb következtetésekre
késztette a vergődő fiút. Helén csak pénzért jött, csak azért küldte az
a rongy vissza… Dehát miért akart a felesége lenni… Mert Szerdukovnak
nem kellett…?
… Szerdukov talán megunta és lerázta Helént, aki jó szándékkal, de
szerelem nélkül jött vissza. És ki tudja hol, újra meglátta csábítóját…
Egy bizonyos: Helén Szerdukovot szereti, miatta mindenre kész. És nem ez
volt a legrettentőbb. A legszörnyűbb gondolat, ami Bukovinát, mint az
ereibe fecskendett méreg gyötörte: hogy Helén másra gondolt, míg vele
volt; hogy másra gondolt volna mint felesége.
– Jobb így… jobb így, eszmélt végre önmagára.
Szemérmes lelke borzasztóan szenvedett a gondolatra, hogy Helén csak
utálatot érezhetett, mikor ő áradozva hódolt neki.
– És Szerdukov nem örvend, hogy most végleg neki maradt a leány.
Ez szánalmas, lesújtó vígasz volt. Bukovina rágondolt, hogy Helént
egykor a legtisztább szeretet vezette hozzá; hogy akkor először, mikor
otthagyta őt, becsületesen volt hűtelen. Hogy aztán koldusmódra,
büszkeség nélkül jött vissza az első megaláztatás után. És végül alkut
csinált a szerelem és a házasság között, férjhez készült egyikükhöz és
ölelte a másikat.
– Micsoda fokára hág majd a züllésnek, ha Szerdukov faképnél hagyja.
A fiú összerándult:
– El kell mennem. Nyomtalanul, mert különben visszafogadnám, ha elémbe
jönne. És akkor is nem őt utálnám, hanem magamat.
Eszébejutott a szerződése.
– Amerikába menni… dehát minek most már a pénz?
Egyáltalán nem jobb volna-e, fel nem kelni innen? Vagy felkelni és az
ablakig vánszorogni és onnan kibukni a kövezetre, a semmiségbe. Ha volna
ereje, az ablakig menni, a többitől nem félne. Hanem moccanni sem bír…
Igy vergődött másnapig.
Aztán valami csak előmászott a lelkében, mint undok szemétdomb alól
előbotorkáló fénybogár. Táviratot küldött az amerikai Maecenásnak:
»Uram, feltételeit csak úgy fogadhatom el, ha munkámban magamrahagy és
teljesen megbízik akaratomban«.
– Ha elfogadja, akkor nemcsak művész maradok, de megvalósíthatom
legmerészebb terveimet. Ha nem, akkor is megélek valahol, de soha többet
meg nem veszi senki a lelkiismeretemet.
Ilyenfélét gondolt, vagy csak érzett, míg elfutott a távírattal a
legközelebbi feladó hivatalba. Lába olyan gyorsan vitte és a szívét már
nem üresnek, hanem könnyűnek érezte.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ebben az időben érkezett vissza nászútjáról a Bertram pár. A penziót ez
alkalomra karmazsinrózsákkal ékesítették fel és Bukovina megtanulta a
dalt zongorázni:
»Im hozzuk már a koszorút«…
Ez volt utolsó szereplése és legjobb barátjának örömünnepét egyetlen
komoly arcvonással se felhősítette be. Tréfált, ivott a viszontlátásra
»odaát«; megtáncoltatta a babaasszonykát és szünetlen Mrs. Bertramnak
szólította; mert látta, hogy az örömet okoz a két új házasnak.
Az ünnepség Karlának is utolsó volt. A párisi levelek már kihúzták
fehérneműit a kommódból; kivonzották a keféket, fésűket a Biedermeyer
tükrösasztal fiókjából és a bizonyítványt a művésziskolából.
A leány csomagolt.
Bertramné az ünnepi vacsorán Karla mellett ült.
– Mit tud Franciról? – kérdezte hirtelen a gavallér nélkül mulató
leányt.
Karla alig jött zavarba. A Bertram pár mutatta be neki annakidején
Francit és azt is tudták ezek, hogy a fiú gyakran megfordult nála.
– Irogat néha, – felelte hát egyszerűen.
– No látod, nincs baja, – fordult Bertramné férjéhez.
Az barátságtalanul nézett Karlára.
– Szegény Grete, mit se hall róla és egész odavan; a Cook irodába írt
nekem Milanóba, ha tudok-e én valamit.
Karla nem értette ezt.
– Ki írt önnek? – kérdezte egész hangosan, hogy a fél asztal, Biedermann
is hallotta.
– A felesége, – szólt Bertramné, mintha semmi meglepőt se mondana.
– Kinek a felesége? – kérdezte Karla és anélkül, hogy a felelet elérte
volna, hirtelen képek bukdácsoltak el lelke előtt: az öreg asszony, aki
Francinál fejcsóválva nyitott neki ajtót, a fiú kísértetszínű arca,
mikor a klastrom-fogadóban lába elé hullott, aztán Biedermann konfidens
mosolyán…
Egyszerre megfagyott a vére és körülnézett, mintha valahonnan ütéstől
tartana.
– Francinak felesége van? – kérdezte aztán, mintegy gonosz álomban.
Egyszerre mindenki feléje fordult és a rázáporló tekintetek a
hitetlenség, ámulat fullasztó keveréke voltak és Karlát csaknem
leterítették.
– Hogyan, – kérdezte Bertram hirtelen és iménti kelletlen arca
szánalomra lágyult, ön nem tudta?
Karlán újra átfutott egy vihar, egy gondolatlánc, a sziklaerős leányra a
legnagyobb önuralmat parancsolva; és lelke minden erejének
megfeszítésével el is érte azt.
Ezek az emberek hónapokon át látták az ő zárkózó, de cseppet se titkolt
szerelmét egy férfihez, akinek felesége van!
Ami furcsát gondoltak róla, mindaz most szánalomba, sőt nevetségbe fog
átcsapni. Most e percben még mindenki érzi, hogy itt lélekölő tragikum
nyílott fel előttük, hogy ez a leány talán életének legkínosabb
helyezetét éli át, itt a szemük előtt elárulva és kiszolgáltatva… de öt
perc mulva a film szenzációs fordulata a hősnőt saját ostobaságának
áldozataként fogja mutatni: és csak a jobbak fogják megsajnálni, a többi
mulatni fog rajta.
Franci bolonddá tartotta őt! Ez az érzés egy pillanatra jéghideggé tette
Karla fejét, hogy nyugodtan itta ki feketekávéját és hallhatóan fejezte
be a témát:
– Én igazán nem tudtam erről.
Ennyit mondania kellett. De aztán hallgatott. Érezte, hogy minden
kimagyarázkodás csak rosszabb lenne és különben is, annál sokkal
büszkébb, sokkal tisztább volt, semhogy odaalázza magát, hogy
részleteket kérjen Franci körülményeiről, vagy, hogy azok enyhítették
volna csalódását.
Franci házas volt és úgy bánt vele mint menyasszonyával, ez a szívébe
markolatig vert tőr volt. Hogy kitette őt az emberek pletykáinak, hogy
hagyta őt túláradni szerelmében; elfogadta lelke szent fellágolását és
nem volt homloka az igazat bevallani. Neki, aki úgy gyűlölte mindig az
őszintétlen alakoskodást, aki annyiszor tiport rá Ulrik Adolfra a
hazugságaiért, aki igazmondó volt a kegyetlenségig…
A leány nehéz léptekkel talált szobájába és ott felál, a kezdett
járkálni, mint akit valami nagy testi gyötrelem késztet a futkosásra.
Nem tudta, mi ez a ránehezedő iszonyat: szerelmének hirtelen, szörnyű
haláltusája, vagy a végtelen megvetés, amit Franci iránt érez. A fiú
minden előnyös vonását elvesztette most szem elől. Gyűlölte Francit és
gyűlölte önmagát, hogy ilyen alávalóra font glóriát.
Hirtelen az ajtó felnyílt és a Bertram pár lépett be. Ez a két ember
megérezte, mi megy végbe a leányon, hogy annak szüksége lehet valakire
most.
– Úgy-e nem zavarjuk – szólt Bertram és picike asszonyának széket tolt.
Odabent ki akarják rúgni a ház oldalát, gondoltuk, bejövünk keveset,
lehülni a tánctól.
Karla a fájdalomtól béna volt. És mégis érezte, hogy ezek jót akarnak.
– Szabad… teát? – kérdezte és reszkető kézzel tölteni kezdett, csak hogy
leplezze izgatott fájdalmát.
– Bizony hiszem, hogy nélkülözi barátunkat, – kezdte az asszonyka is és
körülnézett a szobában, amely tele volt a kora nyár tündöklő virágaival.
Karla nem felelt.
– Olyan jó fiú az a Franci – folytatta az asszonyka. Be kár, hogy olyan
szerencsétlen. Sejtelmem sem volt, hogy maga nem ismeri az ő helyzetét.
Bertramné kérdezősködést várt. De a megkínzott leány arra nem volt
képes.