A penzió különleges életelvek szerint berendezett exisztenciái között is
első helyet foglalt el a szeplőske. Ez a leány rút volt, nemcsak a
szeplői miatt, mert hisz azok Karla szerint gyakran éppen előnyösek.
Nem, a szeplőskén nem volt mit emelni a szeplőknek, nála minden ponton
hajótörést szenvedett a szépségsóvár szem; egészségtelen bőrén,
színtelen szemén, arcának korafonnyadt, az orrtól a szájszögletig húzódó
ráncain. Alakja fejletlen volt, sőt csenevész, hozzá e leánynak egyetlen
kockás zöld blúza volt, egy barna loden alja, mindezek tetejébe
sötétszürke, lombos gombakalapja, ami alul tépett, ápolatlanságtól
fénytelen, szürkés haja arcába csüggött. Ebben a toalettben furakodott
az egyetemen Valesca elébe az ülőhelyre ebben szavalta el nagyhangú
véleményeit a Glaspalast kiállításain; ebben kávézott az Odeontól ki a
Bohémig és fejezte be az estét dr. Kuhnert »kolosszálisan« művészi
nappalijában.
A szeplőske a függelékben lakott sivár és mindig fűtetlen szobában.
Egyszer meghívta dr. Kuhnertet és akkor régi kalapskatulyákkal próbált
begyujtani. Sajnos, nem tudta, a kályha mely részében kell a tüzet
megrakni és így a hamusfiókba gyűrte a kemény papirt. A dolognak szörnyű
füst, szellőztetés és még nagyobb hideg lett a vége.
Szibériai atmoszférában, Karlától kölcsönzött teával látta szívesen
barátját, aki e látogatás után szintén visszavonult a tisztelők sorából.
A szeplőske nem esett kétségbe. Igazából volt neki egy másik baráti
köre, ahonnan nem kopott ki és amelynek középpontja valami Van der Vliet
nevű úr volt, aki jó néhány éve ismeretlen okokból bukott fel néha
Münchenben. A penzióban hajdan jól ismerték és mondták, hogy nagyon
csinos legény, hogy mindenkiben bizalmat és minden nőben szerelmet tud
ébreszteni. Bizonyos, hogy ez a megvesztegetően kedves fiú feledtette a
szeplőske baráti csalódásait; ez volt az a gyógyszer, ami a gyönyörű
festő halálát, Ulrik Adolf, a tojásember és dr. Kuhnert elpártolását
enyhítette nála, de az is kétségtelen, hogy Van der Vlietnél se lehetett
valami nagy vonzalmat föltételezni. Nem lehetett hinni férfiban, aki
csak kezét is szívesen érintené ennek az undorító kis féregnek.
Ha a penziósak valamin csodálkoztak volna, akkor a legcsodálatosabb az
lett volna, hogy bár a szeplőskének sem toalettre, sem Biedermann
kifizetésére egy fityingje sem volt, belépőjegyre mindenhova telt. Igaz
ugyan, hogy boldog, boldogtalantól kölcsönkérte az egyetemi
igazoló-jegyét, hogy mérsékelt díjakat fizessen. Saját egyetemi
igazolványát – mint mondta – elveszítette.
Ilyenformán München összes látnivalóit végigélvezte.
Tavasz jöttével a szeplőske nehány napig nem mutatkozott a penzióban.
Hogy valaki nem jön ebédhez, az fel nem tűnt, kivált az oly rendetlen
gyakran kimaradozó lakónál, mint a szeplős.
Úgy egy hétre rá, hogy állandóan kimaradt, Karla levelet kapott tőle egy
közeli faluból:
»Kedvesem, itt vagyok, élvezem a kikeletet és várom a repülő napot.
Nyugtassa meg a kedélyeket, hogy el nem vesztem.«
– Jobb volna, ha megadná a tíz márkámat, mint hogy kirándulásokat rendez
– gondolta Karla.
Pár nap mulva rendőr érkezett a penzióba és a szeplőske iránt
érdeklődött. Hozta annak bejelentőlapját is, amin az állt, hogy a leány
Lembergből való és egyetemi hallgatónő, de amint az utánkérdezés
eredményezte, a kisasszony sohse járt Lembergben és sejteni se lehet,
hova tűnt.
– Már pedig nyomában kell lennünk, mert egy Van der Vliet nevű úrral
együtt hónapok óta sacharint csempész Svájcból.
– Igy vagyunk – csóválta meg a fejét Biedermann.
Olyan borzasztón nem volt megbotránkozva. A sacharin-csempészet ugyan
nem valami »kolosszális« foglalkozás, de a dolog komikuma, hogy a kis
rút béka a »kulturájával« mindnyájukat bolonddá tartotta, Biedermann
filmre éhes fantáziáját kellemesen bizsergette.
– Talán a postán és az egyetemen kellene érdeklődni.
A rendőr csak legyintett:
– Oh, uram! Az egyetemen nincs beiratkozva és a postán soha egy
utalványa se érkezett.
– Ne mondja!
– Itt van az utolsó nyom, uram. Kérem a kulcsait, hogy a szobáját
átkutathassam.
Közben még egy hivatalos személy érkezett és Biedermannal együtt
átmentek a függelékbe.
Átnéztek mindent, de nem találtak egyetlen írásdarabot, ami
útbaigazította volna őket.
Ellenben volt ott egy csomó kikölcsönzött könyv: útleírások,
művészettörténetek s más esztétikai munkák.
– Aubingból írt a napokban, a repülőnapra ment ki.
– Onnan rég el is repült.
– És Van der Vliet?
– Őt megcsíptük. Hanem a kisasszony azt is becsapta. Ő is hitte a
Lemberg históriát és egy szóval se tud többet róla, mint más.
Az eredménytelen kutatás után a rendőrök leültek jegyzőkönyvet venni
föl.
– Kitűnő csempész volt, mert vézna testét rengeteg pakkocskával tömte
ki. Az ördög se ismert volna rá, hogy nem az övé a domborúság. Igy
mondják, akik utazgatni látták ki és be a határon.
– Volt-e gyakran távol hazulról? – szólt közbe a másik rendőr.
– Lehetni lehetett, én igazán nem ellenőriztem – vallotta be Biedermann.
– Uraságodnak pontosan fizetett?
Biedermann zavarba jött:
– Igazat szólva… nem éppen. Úgymondva még eddig nem nyujtottam be neki
számlát és ő nem kérte soha.
Az egyik rendőr elmosolyodott a bajusza alatt. A másik nem találta
mulatságosnak a históriát.
– Egyébként milyen lábon élt a kisasszony?
– Sokfelé járt.
– Azt igen. De úgy különben?
Anna, a szobaleány megjelent a küszöbön. Csak elámult a hivatalos
személyek láttára, és kulcscsomója csörömpölve siklott ki kezéből.
– Anna, jöjjön csak, maga okosabb nálam. Mondja, hogy élt az itt lakó
kisasszony?
– Úgy csak reggelfelé jött haza mindig a Bohémból.
– Nem maradt ki néha teljesen?
– Bajos volt azt kérem megítélni Az ágyat napközben is felhányta, a
mosdóvizet pedig, engedelemmel szólva, el sohase mosdotta, ha idehaza is
volt.
– Adott-e magának borravalókat?
– Nem volt kérem annak soha egy pfennigje se.
– Voltak-e finom fehérneműi?
– Ami ott van a szekrényben.
– Úgy, tehát a mostani kirándulásra semmit se vitt el?
– Talán nem tudta, hogy nem jön vissza?!
– Az valószínű.
Felnyitották a szekrényt. Egy foszlottszélű barchet alsószoknya lógott
benne; az aljában két-három összegyürt fehérnemű darab szürkült.
– No ez nem sok, erre ugyan nem költötte a pénzt. Egyébként nincs is mit
tűnődni, mi nyelte el a sacharin árát. A kisasszony mindenütt volt a
világon, ahol csak belépődíjat kellett fizetni.
És Biedermann eltűnődött magában a furcsa teremtésen, aki annyit
szélhámoskodott nekik, de akiben mégis kellett valami kulturszomjnak
lenni, hogy a görbe úton szerzett pénzt színházra, kiállításokra
pazarolta és amellett valósággal rongyban élt, a legszükségesebbeket
nélkülözve.
Nehány hónapig ütötte nyomát a rendőrség, de soha a legcsekélyebb
világosság nem derült a »kulturnőt« körülvevő homályba. Köd előttem, köd
utánam, mondta bizonyára, mikor valamely más országba, más városba
illant, új embereket tartani bolonddá.
A penzió nem volt nagyon meglepetve a szeplőske pályafutásának ilyen
alkonyulatán. Nehányan kissé szégyenkeztek a jó barátság miatt, de mikor
észrevették, hogy számosan kell szégyenkezniök, összenevettek. Kivált ha
úgy vették észre, hogy a másik pénzügyileg is érdekelve van, tíz-húsz
márka erejéig, amivel a tárcáját mindig otthonfeledő kisasszonyt itt-ott
kisegítette.
Ilyenek voltak dr. Kuhnert, a kölni Fricike, de nem tartozott közéjük a
tojásember, aki elvből nem igen kölcsönözgetett, és Ulrik Adolf, aki
ugyan szívesen játszotta volna olykor a nagylelkűt, de nem igen volt
abban a helyzetben, hogy lett volna mit kölcsönadnia.
– Ne búsuljatok, fiúk – szólt Biedermann a hitelezőkhöz. –
Háromszázötven márka nem a világ.
– Miféle háromszázötven? Csak tíz, gazduram.
– Csak hét!
– Csak öt! – hangzott innen, onnan.
– Jó, jó, hát akkor háromszázhetvenkettő, engem is odaszámítva,
illetőleg a penziódíjat.
– Hogyan, te is úszol? – ujjongtak a fiúk.
Bukovinának zseniális vicce támadt, a zongorába csapta azt, hogy:
»Elrepült a fecske tőlünk!«
A fiú bölcsen hallgatott, hogy a fecske húsz márkáját vitte el.
Ilyen hangulatban csak nagyon boldog emberek lehetnek. A húsz márka
semmi volt az ezerhétszázhoz, ami utóbbi heteken Helén kis kezén át
siklott a világforgalomba.
Bukovina bele se nézett a takarékkönyvbe, a pénznek ránézve csak addig
volt értéke, amíg Helénnek átadhatta.
A fiú különben készült Amerikába, ahol Maecénásának egy a Long Islandon
épülő villáját kellend majd kifestenie. Természetesen nem a saját, hanem
pocakos yankee izlése szerint.
Bukovina csak épen az utolsó félévét akarta befejezni az akadémián, hogy
az állami ösztöndíjnak eleget tegyen. Most már összeesküsznek Helénnel,
hogy nyílt homlokkal keljenek együtt útra.
– Az Isten markába esünk, lesz pénzünk, lesznek előkelő barátaink és
remek ruháid, Helén. Oh, és mi mindent fogunk látni!!
A jövő tarka ígéretei előtt Helén is meghajolt és már írt is Angliába az
esküvőhöz szükséges bizonyítványokért. Mintha végleg leszámolt volna
magával, többé nem titkolta annyira Bukovinához való barátságát;
elsétált vele az utcákon, sőt este megengedte, hogy a fiú karjába
füződjék.
Igen, ők is elkészültek és helyet adtak az újaknak, akik friss álmot,
tervet, tetterőt hoztak; másszínű, árnyalatú kapcsolatokat teremtettek,
más nevek köré fűztek legendákat, más szerepet pergettek le a penzió
állandón megújhodó filmjén.
Egy másik elkészülő Karla volt. A leány bűbájos leveleket kapott a
Szajna mellől. Franci minden erejét összeszedte, hogy magához vonzza az
imádott leányt. Színorgiákat írt le leveleiben, amik a Boulogne-i
ligetben kábítják és fekete-arany esti utcai hangulatokat. Mindebből
megíratlan vágy cikázott a leány felé; egy »jőjj!« ami láthatatlan
mágneses erővel húzta Karlát drága szökevénye felé.
De mit szól hozzá apja! Eh, nem fogja előre beavatni. Utóvégre is
Francival neki még szóbeli elintézni valói vannak. Meg kell beszélniök a
jövőt, de hát hogyan jelentse ezt be otthon? Bizonyos, hogy lefújják a
kirándulást. Mert hisz honnan tudják, hogy kicsoda Franci és mit fog
jelenteni az ő életében?
– Majd utólag mondom el.
És Karla megkérte Biedermannt, vállalja el ezután érkező leveleinek
Párisba irányítását.
Biedermann a leány szemébe mosolygott:
– Hm, odahaza nem kell tudni a kirándulásról?
Karlát tehetetlen bosszúság lepte meg. Hiába érezte magát igaz úton,
elpirúlt.
– Persze, persze. A kedves papának nincs érzéke leánya nagyszabású
életberendezése iránt!? – kérdezte Biedermann még impertinensebbül.
– Nem értem, mi köze Biedermann urnak az én magánügyeimhez?
– Oh, én a lakóimat úgy némileg gyermekeimnek tekintem.
– Nahát köszönöm a gyámságot, nem tudom, miért tüntet ki épen engem. Rég
nagykorú vagyok – vágott vissza Karla, amire Biedermann egy »rendben
van«-t mormogva kiment.
Karla dühös volt. Valahányszor Biedermann tehette, célzott rá, hogy
helyteleníti a leány barátságát Francihoz.
– Úgy tesz, mintha kompromittálnám a penzióját!
Végül is jó lelkiismerete megnyugtatta. Leült dolgozni és a munka
balzsamként hatott lelkére. Mintha szennyes vízzel akarnák behinteni,
úgy undorodott az imént; most azonban föllelte régi nyugalmas örömét a
viaszcsöpögtetésben. Mióta Francit ismerte, ő maga is elfelejtette a
békének azt az enyhe érzését, mikor mit se várva, semmi jó vagy rossz
benyomástól nem tartva a következő órákra, egész lelkével merült el az
alkotás zsibbasztó extázisába.
Hirtelen az ajtó felrepült és Hellmanné rebbent be, vállán könnyű
kendővel. Felkapta a vasalót.
– Úgy-e megengedi?
Óriás viaszcsöpp szaladt ki a csepegtetőből, oda, ahova Karla nem
kívánta.
– Ejnye, beh rámijeszt. Csak tessék, tessék Hova készül?
– Nem tudja, ma van a Lilienthal estélye. De sietek.
Azzal ismét kilebbent az ajtón.
Hellmanné mostan delelőjén állott. Imádóinak serege lavinaként nőtt.
Csodálatos módon az imádók nem haragudtak egymásra, leszámítva Jensent,
aki szerette volna valamennyit megfojtani. Inkább azt lehetett mondani,
hogy Hellmanné hívei békés köztársaságot alkottak, a penzió pedig
»konglomerátnak« hívta őket, mert úgy szedődött fel egyik a másikhoz
tapadva, a közös massza: a Hellmanné iránti rajongás által összefűzve.
Voltak különben, akik megbotránkoztak Hellmannéban. Mert az asszony mit
se respektált. Az ebédlőben lábát a szófára rakva szőtte be harisnyáján
a feslést és míg kikandikáló kékesfehér bőre lassan eltűnt az
összehúzódó selyem pókháló mögött, a »konglomerát« élő, ízzó kavicsai
egymásnak súgták:
– Holdfogyatkozás.
– Oh, napfogyatkozás – javította ki valaki
Máskor megtette, hogy a villamoson zsemlét kent vajjal és jóízűen
falatozott. Mikor észrevette, hogy valaki megbotránkozóan nézi:
fölállott és legelbűvölőbb mosolyával kínálta meg a fölháborodott urat.
A közönség pedig harsány nevetésbe tört ki.
Egy volt, aki gyűlölte Hellmannét: Bukovina Hogy miért, maga se tudta a
jó fiú. A kihívóan, leigázóan szép asszony folyton összehasonlításra
késztette és akár jobban, akár rosszabbul ütött az ki Helénre nézve, a
fiú mindenkép bosszankodott Hellmannéra; terhére volt az neki különös
egyéniségével és Bukovina a legelső alkalommal sietett vele halálosan
összeveszni. Bocsánatot pedig egyszerűen nem kért és így a köszönés alól
is felmentve érezte magát. Talán az fájt neki, hogy ez az asszony lépett
a királynői polcra itt, ahol pár éven át Helén volt a legtündöklőbb
csillag. Talán a búcsú, az utódok iránti keserűség mardosta Bukovinát…
pedig örömmel és örömbe ment. Hanem az itt leélt évek búja-baja, oly
felejthetetlenül drágává kezdett lenni, hogy Bukovina néha mint
temetésre gondolt a napra, mikor e helyet örökre elhagyja. Mert
elhatározta, hogy ide többé vissza nem jő mint vendég, hogy soha nem
ütteti szívébe a fájdalomnak tőrét: hogy itt, ahol ő a mulatságok
magistere, ahol Helén a szépek legszebbje volt, egyszer csak mint
átutazó idegen, mint holmi tiszavirág bukkanjon föl és érezze, hogy
nélküle is csak annyi a világ.
Egy kis ártatlan irígység szította Hellmanné iránti ellenszevét. Az
asszony persze elnézett fölötte, és szinte éreztette, hogy övé a bál,
hogy minden más szépség eljátszotta a szerepét.
Lilienthal érdeklődése a legtündöklőbb glóriát vonta feje köré és úgy
látszott, hogy Hellmanné útja mindig emelkedőben van; hogy mindig újabb
és újabb sikerek érik. Kétségtelen, hogy teljesen uralja a helyzetet,
mondogatta mindenki; hogy olyan szerepet biztosított magának, amiből
egyelőre ki nem túrhatja senki. Minden véleménye irányadó, minden
szeszélye parancs; toalettjei szenzációk… szépsége valamennyi művésznek
ihletője. Nyiltan és titokban őt vázolják, őt festik, őt mintázzák,
hozzá írják a verseket és szerzik a nótákat…
Az asszony magába szívta ugyan a hódolat tömjénjét, alapjában azért
megmaradt a maga fura, éppen nem elkapatott elveiben.
Hogy ilyen késői tavasszal most Lilienthal estélyt ad miatta, egyik fő
diadala volt.
Hellmanné ezuttal fekete brokátruhát varrt magának és azt aranycsipkével
díszítette. Haját divatosan fésülte meg és amit egyéniségben,
színpadiasságban veszített a kifogástalan úrihölgyet megillető
toalettben, ugyanazt megnyerte diszkrécióban, ki nem hívó finomságban
Este pontban kilenckor a kapú előtt megállott Lilienthal autója.
Hellmanné örömét lelte a pompás gépkocsiban, nem Lilienthal személye
miatt, hanem mint ahogy szép virágoknak is örült bármikor, a küldő iránt
való különösebb érdeklődés nélkül is.
Csak akkor jutott valami eszébe, mikor már berregve száguldottak. Hogy
mit gondolnak azok, akik őt Lilienthal autóján látják majd érkezni.
– Mi ez? – villant át rajta. – Lilienthal azt akarja, hogy ne
vonúlhassak vissza… hogy szóbeszéd tárgya legyek… a pletyka szuggesztív
hatására számít?
A költő villája a belső Schwabingban, hófehér tulipánoktól övezve
tornyosult a karcsú szomorúnyírfák lombjai alatt.
A hallban Hellmanné az inas karjába rázta hattyúprémes köpenyét és
szemben találta magát a költővel, aki hálás elragadtatással bámult az
asszony kifogástalan külsejére.
– Ez nekem született – gondolta és szíve vad örömmel telt meg. Nem,
lehetetlen, hogy a mai fényes este eltévesztené hatását a pompára,
ünneplésre termett asszonynál.
Lilienthal néhány pillanatra otthagyta házigazdai posztját és maga
vezette fel az asszonyt karonfogva a hall egy magasabban fekvő részébe.
Ott narancsfák alatt, óriás fonott székekben ismerősebb alakok ültek,
köztük volt Evans is. A rendkívül tágas, gyönyörű virágokkal ékített
csarnokban elszóródó vendégek figyelemmel néztek a mellettük elhaladó
pár után és egy ah! repült fel közülük, mint akaratlan elfújt pehely.
Lilienthal megelégedve vett erről tudomást. A táncteremmé alakított
mennyezetes ebédlő, valamint az üvegfallal elválasztott dohányzó
közönsége is méltónak találta Hellmannét, hogy percre abbahagyja
megkezdett szórakozását és szemügyre vegye Lilienthal választottját. A
frakkos inasok a tálalóban összekaptak, hogy melyik tolhassa elibe a
kávét, a kisszalónban pedig néhány ábrándos szőke bakfis összebújt
találgatni, hogy vajjon ki lehet ez a minden képzeletet lefőző szépség.
Az estély kellemes volt és pazar, mint a Lilienthal összejövetelei
általában. A táncot, kártyát és társasjátékot zene követte, egy
operaénekesnő csengettyűáriája és Evans Tannhäusere után a fiatalabb
vendégek ostromára maga Lilienthal adott elő verseiből és míg a szürkére
arannyal festett, bíbordrapériás nagyszalónban Lilienthal ajkáról a
tökéletes rímek aláperegtek, az ábrándos bakfisok tekintete mint vetélő
járt a költő és Hellmanné között.
Éjféltájban a hideg buffet következett: halak, homár, füstölt nyelv,
olasz saláta, jégbehűtött spárga, hozzá pezsgők, fekete, édes görög
borok és narancsszörbet.
Minden símán ment végbe. A hangulat édes volt és csillogó, mint a
pezsgő, amit ittak. Lilienthal nem győzte bámulni önmagát, saját háziúri
érzékét, tapintatát, előkelőségét. Vendégei – művészek és pénzemberek –
valamennyien jól érezték magukat nála.
Hellmanné diadala fényfokára hágott és ő érezte ezt. Ez az érzés
csodálatos önuralmat, biztosságot adott neki; mozdulataiba pedig olyan
varázst, hogy az nemcsak a társaságot, de saját magát is megbódította.
Ezt a mai sikert Hellmanné teljes tétlenül nyerte meg: nem igen beszélt,
zongorához nem ült, még csak nem is kártyázott. Azt tisztán látta, hogy
Lilienthal brillírozik vele, hogy fürdik az emberek bámulatában és
irígységében.
Mikor búcsút vett, a háziúr az autóig kísérte és forrón szorította meg
karját a lépcsőn.
Hellmannén különös érzés futott át, valami fáradt, eddigi életében
sohase ismert magautálat. A költő borotvált arcának kétfelől alácsüggő
hervadt bőre, hajának ritkasága feltűnt neki most és a berregő, tütülő
kocsi hűvös levegőjében megrázkódott. Még egyszer átfuttatta most magán
a benyomásokat és úgy találta, hogy mindaz, amit Lilienthal nyújt majd
neki, csak hatványa annak a megállapodottságnak, ami elől Hellmanntól
elmenekült. Ünneplés és pompa… a hétköznapok ott is csak hétköznapok
lesznek. És hol nem ünneplik őt, bárhova menjen?
Mikor a férjével nászúton volt, az olasz vasúti kalauzok virágot nyomtak
a kezébe és az őrházból csókot dobtak, ha kibámult az ablakon.
Velencében a Garibaldi-úton egy úr folyton a fülébe sugdosott, mikor
egyedül ment gyümölcsöt venni és a Lidón az urak láncban fürödtek
körüle… Miért jutott most ép a nászútja eszébe? A nászúttal együtt
nyugtalan vágy, utazások, új élmények után?…
– Vajjon hányadik leszek, akit Lilienthal megölel?…
Agyán asszonyok lengtek keresztül: káprázatosak és közönségesek,
raffináltak és ostobán érzékiek…
Hirtelen bezárta a gondolatsort, melyet addig szőtt, míg Lilienthal
menyasszonyának tartotta magát.
– Miért legyek utolsó valakinél, miért ne inkább a legelső…
A soffőr kezébe öt márkát nyomott – ez volt utolsó pénze – és pillanatra
állva maradt a vadszőlő alatt rogyadozó falusias ház előtt. A violaszínű
éjszakában egyetlen ablak lövelt narancssárga fénybokrétát: a
földszinten, ahol régimódi rácsok keresztezték a kiszűrődő világosságot.
Hellmanné ehhez az ablakhoz lépett és egy kicsit leskelődött. Ez az
inkorrektség kimondhatatlan jót tett a hosszú éjszaka feszült
elegánciája után. Jensen az asztalra bukva virrasztott; lehet, hogy el
is volt aludva. Hellmanné belül került és benyitott hozzá.
A fiú felrezzent és fáradt, kisírt szeme álomtól tébolyultan meredt az
asszonyra. Az odament hozzá és megcirógatta a fiú fehérszőke haját.
– Jensenke, te sírtál…
A fiú nem felelt.
– Rakd meg a tüzet és oltsd el a lámpát. Hajnalodik, nem látod?…
Csakugyan, néhány félénk sugár lopózott az ablakpárkányra az égről. A
fiú engedelmeskedett, Hellmanné pedig hattyúprémes belépőjét állva
hagyta magáról a földre esni. Aztán végighevert a szófán és nyújtózódni
kezdett.
– Fáradt vagy? – kérdezte Jensen tétován.
– De milyen, hadd nyugodjam ki a gondolattól, hogy Lilienthal
menyasszonya vagyok.
– Az vagy?
– Egész éjjel az voltam.
A kályha előtt térdelő fiú arcán újból lefutott a köny.
– Most pedig, Jensenke, jőjj, ülj ide a lábamhoz és mesélj Kopenhágáról.
Várj csak, hadd oldjam le ezt a comme il faut-frizurát.
És azzal szétrázta hajpalástját.
– Mit meséljek?
– Amit régen. Hogy van ott?…
A fiú leült a szófa sarkára, hálásan, mint egy kutya, aki egyre fél,
hogy elűzik a bitorolt jó helyről.
– Kopenhága… tudod, ott vannak a legszebb szőke lányok, asszonyok…
tudod, mindenki mindig a kávéházban ül és nevet… te, az asszonyok úgy
ülnek a kávéházban, mint a hónapos retekcsomó –
– Na, ez szép hasonlat
– De igaz is: egyik piros, másik fehér és mind szépek, frissek és sűrűn,
sűrűn vannak.
– Milyen retek volnék én?
A fiú szeme tágra nyílt.
– Te ott is a legszebb lennél. Ott is bámulnának, irigyelnének…
– Vajjon téged is?
A fiú nem merte ezt megérteni.
– Tudod vasárnap délután az ember kirándul… bérel egy csónakot és kievez
a tengerre… és csókolódzik künn a hold alatt…
– Te már csókolóztál a hold alatt? – kérdezte az asszony kicsit
gúnyosan.
– Ezt csacsiság kérdezni… tudod jól, hogy én előtted nem is láttam meg a
nőket.
– De ez igazán igaz? Én vagyok a legelső?
– Sőt a legutolsó is.
– Oh, az épen nem biztos Én az első akarok lenni.
Jensen nem tudta, álmodik-e, hogy ismét szerelemről beszélhet
Hellmannénak. Utolsó hetei borzalmasak voltak… Az asszony rája se nézett
és fogadta a gratulációkat küszöbön levő eljegyzéséhez… Most azt hitte,
tréfál és hirtelen felkiáltott:
– Ne űzz csúfot velem! Látod, ha el is akarsz dobni, tisztelhetnéd azt,
hogy szeretlek.
– Hagyjuk ezt. Igaz, hogy utazol haza?
– Egy óra mulva. Nézd.
És Jensen kofferére mutatott.
– Van pénzed sok?
– Van elég. Eladtam egy csomó fülbevalót Azokból, amiket te is úgy
szerettél.
– Mennyi az az elég? Jut nekem is? Csak addig, amíg felveszem a jövő
hónapbeli jövedelmemet.
Helmannénak volt valami tőkéje, amiből férjét is tartotta rossz
napokban.
Jensen nem értette ezt.
– El akarok szökni – szólt az asszony nyugodtan, szinte ásítva.
– Velem? – kérdezte a fiú bátortalanul.
– Csacsi, Lilienthal elől. Megmutatod nekem Kopenhágát.
Jensen az asszony lábához esett. De az talpra állította.
– Ne szamárkodj, nincs rá idő. Eredj a szobámba, a szekrény tetején van
a kulcs, szedj ki minden fehérneműt és rakd a kofferembe. Azonkívül
azokat a ruhákat, amiket szeretsz rajtam látni. A fésűt, a púdert, a
fogkefét is. Szóval, ami szükséges. Adj addig egy levélpapirt.
A fiú őrült örömben rontott át Hellmanné szobájába.
– Pszt! te kölyök – csitította az asszony.
Hellmanné leveléből semmi se lett. Azt akarta megírni Lilienthalnak,
hogy semmiféle hírnév, pompa nem éri meg egy gyermek szerelmét… Pfuj!
milyen banális. Mint a valláskönyvben az »ebből mi a tanulság«
paragrafus
Félredobta a levélpapirt. A leckét így is, úgy is megkapja Lilienthal.
Künt a házat körülölelő kert megfürdött az éjszakában és most millió
gyémántcseppel volt meghintve. A fű immár a kerítést félig eltemette és
kaszára érett, a lafrance rózsák buksi fejei elnehezedve csüggtek alá;
mások, halvány csontszínűek, most feslettek ki és saját illatuktól
megrészegült fejüket a nap felé fordították. A méhek, darazsak
kihasználták a rózsák mámorát, szédült, dongó zenében szívták őket és
azok nem lettek mézben szegényebbek.
A madarak operát adtak elő. Egyesben, kettesben, majd egész karral
hívták, szólongatták és túlharsogták egymást.
Minden élni vágyott és a rá nézve lehető legnagyobb beteljesülést
sóvárogta. Minden ünnepelt és minden adakozó, könnyelmű volt.
A kerten át a tavasz nagy ünnepének diadalmasan fölvirradó reggelén
Hellmanné surrant: puhán csillogó szürke selyemköpenyében, csápszerű
dísszel ékített fekete sapkában, ami őt egészben a kergetőző
pillangókhoz tette hasonlóvá.
Jensen később lopózott utána. A város elején elfogtak egy üres autót. Az
állomás felé robogva a Bohém előtt találkoztak a sápadtan hazaszéledő
penzióbeliekkel. Megbújtak, hogy ne lássák, föl ne fedezzék őket, aztán
pedig szabad, könnyű kedvben, mintegy szárnyakon repültek bele az
ujjongó tavaszi végtelenbe.