– Bizony Franci se hitte, mikor huszonegy éves korában megnősült, hogy
ezzel le is zárta jogát a boldogsághoz.
Karla letette a kannát és figyelni kezdett.
– Tudja-e, Franci felesége már az első hónapokban beteg lett és azóta is
ágyban van… olyan fiatalon szélhüdés érte… és semmi remény, hogy
meggyógyulhatna. Franci úgy ápolta, mint egy jó anya…
Karla kiérezte, hogy ez nem csupán a Franci védőbeszéde, de hogy az ő
vigasza is akar lenni. És megszólalt:
– Annál nyomorultabb volt, hogy előlem mindent elhallgatott. Annál
kevéssé kellene másutt futkosnia a boldogság után.
Elfelejtette, hogy az imént az ebédlőben csak a hidegvérét, a közöny
látszatát akarta megőrizni. Ezek itt úgy is beleláttak.
– Nézze – szólt Bertram – nem is mentem én őt, de némileg megérthetővé
akarom tenni a helyzetét Gondolja meg, mily fiatal ő még és egy
élőhalotthoz van kötve! Úgyebár az ember nem isten, kivált a
férfiember?…
Karla arcán harag lobbant fel.
– És épen engem választott, nem-istenes vigasztalódásul? Engem? Én azt
legkevéssé érdemeltem meg.
– Franci bizonyára jó és finom volt magához és nemde, csak egy kis
barátságot kért? Hiszen az nem bűn?
Karla érezte, hogy barátságuk bensőségéről önmaga megalázása nélkül nem
beszélhet.
– Attól félek, hogy az emberek nem szépen értelmezik barátságunkat.
Bertram legyintett.
– Óh, ki veszi itt olyan komolyan a dolgokat?
Azzal látva, hogy az ügy kezd rendbejönni, feleségének megkavargatta a
teát és odatette elébe a kommódra.
Csak azután fogott a sajátjához. Nem távoztak el mindjárt, hogy ne
legyen az a látszata, mintha csak Franci miatt jöttek volna. Egyet-mást
még felemlítettek, azt is, hogy a beteg asszony Münchenben fekszik
nagynénjénél és, hogy Franci ugyanabban a házban lakott.
Mikor elmentek, Karla sokáig állt összefont karokkal a szoba közepén.
Eszébe jutott Etelka. Talán az is megtudott valamit, azért maradtak ki
látogatásai.
Felöltözött és elment hozzá.
A leányt békésen találta: Alberttel együtt teázott, a divánra nyitott
könyv volt letéve, fedéllel felfedve. Látszott, hogy felolvastak és hogy
a felolvasást folytatni akarják. Különben ők is elkészültek, hazafelé.
Utolsó heteiket jó egyetértésben töltötték. Etelka lemondott a penzióról
és Albert palackba zárta féltékenységének szörnyeit.
Különben egészen más főesemény teremtett békét köztük. Albert pályaműve,
amely miatt Etelkát végkép elhanyagolta, elkészült, pályázatra került és
nem nyert; sőt szenzációs témája némi kómikus hírnévre tett szert
tudományos körökben.
Albert szinte belebetegedett. Azt hitte, megsemmisítő, kiábrándító
hatása lesz a balsikernek.
Pedig Etelka titkos örömet érzett, mikor Albert elkeseredetten
megfogadta, hogy soha többé fel nem áldozza életének egész korszakát egy
bizonytalan sikerű munkáért. Állandóan Etelkánál ült, aki mint beteg
gyermeket gyógyítgatta őt lelki sebéből és tűrte a kezdetben mutatkozó,
a fájdalomból fakadó oktalan szeszélyeit. És ez az együttlét elég volt
hogy Etelkát minden más szórakozástól elvonja.
Ilyen nyugalmas idillbe vágott bele Karla bánata.
A leány súlyosan, cammogva lépett be. Nem vetette le felsőjét, csak a
nyakánál tetszett ki méregzöld ünnepi ruhája; megállott Etelka előtt és
suttogva kezdte, de suttogása az utolsó szónál kiáltássá élesült:
– Etelka, gondolja el… Franci meg van házasodva!
Hirtelen az asztalra esett és sírni kezdett, szívéből, minden
restelkedés nélkül.
Etelka nem bírta felfogni, mi történt.
– Franci? Párisban megnősült?
Karla csak a fejét rázta.
– Régen – és elcsuklott.
A két jóbarát minden erejéből vigasztalta az összetört, csaknem
megsemmisült leányt. A részvét, az igazi megértés és az őszinte
kibeszélés lassan magához térítették Karlát, könnyei apadni kezdtek.
– Lám – mondta és ajka torz mosolyban rángott el – mindenki
elschwabingolódik, ha oda beteszi a lábát.
Albert helyeslőleg bólintott, majd elsietett valami innivalóért.
– Karla, – szólt Etelka, mikor magukra maradtak – nem mondom, Franci
eljárása rettenetesen helytelen, de azért én mégis sajnálom őt.
Karla könnyein át felemelte tekintetét barátnőjéhez:
– Miért lett oly hűtlen mostanában hozzánk?
– Tudja, szinte azt hittem, megtudott valamit és azért került el engem.
Etelka meghalkította hangját:
– Képzelje, a Schwabinggal én is megjártam. Emlékszik a George
dolgozatomra? Mondtam volt, hogy egyik forrást nem használtam fel, mert
ki volt kölcsönözve. Nemrég bemegyek a könyvtárba és utána kérdeztem. A
könyv bent volt és tudja ki tartotta magánál mostanáig?
– Nem én…
– Zwirn, azaz Ulrik Adolf.
– Dehát miért?
– Ez az. A kávédélutánon leadott bölcseségeit abból szedte, a könyv nála
volt és azért nem találtam.
– Szóval Ulrik Adolf plagizált a Maga javára.
Etelka vállat vont.
– Tudja Isten, mit higyjek róla. Azt hiszem, ő annyira fogékony a mások
alkotása iránt, annyira felszívja azt, hogy utoljára maga is hiszi, hogy
a vérévé vált dolog benne fogamzott. Most aztán én kerültem abba a
hírbe, hogy nem neveztem meg forrásomat. Azóta se kívánok találkozni
Ulrik Adolffal…
– Látja – tette hozzá hirtelen – Albertnek is van valami igaza, hogy
haragszik a bohém kompániára. Ha magunkfajta kerül oda, okvetlen valami
bolondságba keveredik, mert annak a világnak mások a törvényei. Az
embert nem úgy értik, amint tesz és mi is másként fogjuk fel, mint
amilyenek. Aztán bábeli félreértés lesz belőle.
Karlát sokkal élesebb fájdalom hasogatta, semhogy Etelka szavai, amelyek
oly igazán mutattak rá, miért nem élhet együtt a bohém a filiszterrel,
érthetővé alakultak volna ki benne.
De a Francival váltott levél után eszébe jutott Etelka fejtegetése.
Mert Karla nem azt a magasztosnak tartott utat választotta most, hogy
haragját céltalannak, magához méltatlannak tartva, egyszerűen elejtse a
dolgot, szemrehányás nélkül. Nem, az igazság erősen a nyelvén volt, hát
meg is írta azt; megírta azzal a záradékkal, hogy az őszintétlen ember
az ő számára nem létezik, hogy Franci hozzá gyáva volt és hazug.
A kemény szókra Franci hosszan felelt. Nem kért sem barátságot, sem
bocsánatot, csak egy percnyi megértést:
»Karla – írta – csak azt ne higyje, hogy nem szerettem. Hogy nem adtam
mindent oda Magának, amit én szegény adhattam. Gyáva voltam és hazug.
Szórakozást kerestem és mikor megtudtam, hogy maga nekem annál csak
sokkal, sokkal többet adhat, a legnagyobb boldogság lehetősége, amit az
élet nekem megmutatott, elszédített. Nem tudtam elszakadni Magától, amíg
el nem taszít. A legnagyobb árt fizettem rövid boldogságomért: semmi
vagyok Maga előtt. Csak az maradt nekem, hogy szégyeljem magam örökre.
Ne bocsásson meg, hanem felejtsen el a legirgalmatlanabbul«.
Karla semmit se válaszolt erre.
Most már sietve hagyta el Münchent.
Apja ráírt, hogy azonnal induljon haza. A küldött pénzből nem futotta,
de Biedermann hitelezett neki, míg a műterem behozza a tanulmányok
költségét. Azonkívül Karla eladta felhalmozott munkáit. Mindenki
szívesen vásárolt. Némely az utolsó márkáival, csak hogy segítsen a
leányon.
Míg a hajó Stettintől Rigáig vitte, Karla ráért az utolsó hajszás
napokban szétzilált érzéseit rendbeszedni. Eszébejutott, mily tartózkodó
volt Franci mindig és mily gondtalanul adta át ő maga lelkét a Franciért
fellobbanó szerelemnek. Talán mindketten, vagy egyikük se hibás. Most
már nem fájt úgy, hogy jó volt Francihoz.
– Hiába, voltak napjaim olyan szépek, amilyenek rám nem várnak többé.
És még egyet fűzött Karla gondolataihoz: hogy bár nem tudna írni egy
sort neki, hallani egy futó hírt róla, bár teljesen érzi, hogy ránézve
Franci megszűnt, olyan nagyon nem gyűlöli már. Csak egy fájt még és úgy
érezte, ez örökre fájni fog, mint a szégyenbélyeg: hogy a penzió
holtanapjáig fog mulatni rajta, az ő legendás filmjén.
Mintegy háromnegyed év mulva Etelka levelet kapott Rigából. Karla
műterme kezdett felvirulni és a leány ép az időben cserépmunkáiból
kiállítást rendezett.
»Képzelje – írta Karla – itt van Jakimov, a tojás-ember és ő is kiállít.
Most jött meg Münchenből, persze ki nem fogy az élmények elmeséléséből.
Sajnos, az embereknek felét sem ismerem már, akikről regél. De egy és
más Magát is érdekelheti, például, hogy Ulrik Adolf »Puszták lánya« az
Insel-Verlagban jelenik meg és azzal reklámozzák, hogy »igaz, mély
érzésből fakadó lírai mű«. Mindazáltal Biedermann nem könyörült rajta és
öt márkányi tartozásért a penzióból kitelepítette. Zdenka és Ali
tudatták, hogy Prágában megesküdtek és Budapestre kérik a gratulációkat.
(Libáké a szerencse). Emlékszik Nietzschkére? Jegyet váltott Jelenával,
ellenben Anizia kikosarazta Hoffert és az kicsit meghibbant. Üldözési
mániában van; látja még itt is Ulrik Adolfnak lett igaza. A kis
Rosenkrantz nemrég együtt lépett fel azzal a kis oroszzsidó leánnyal. A
nénje nagyon haragudott, mert ő a hugát csak amatőr zenésznek szánta, az
pedig komolyan színpadra lépett. A szép Frici miatt a két öreg
kisasszony összekapott, hajcibálásig mentek. Biedermann közbelépett és
azzal csitította őket, hogy hisz mindegy, melyikük lesz a boldog, aki
Fricikét örökbeveszi. Három napig nevettek ezen a penzióban. Lipin
állítólag delirium-tremensbe esett, ez alighanem Ulrik Adolf koholmánya,
mert dühöngeni Lipint senki se látta… De nem pletykálok tovább. Furcsán
vagyok vele, mindaz, amit Münchenben átéltem, ami annyira izgatott,
érdekelt és lekötött akkor, most mintha álom lett volna, csak alig hozza
vissza egy-egy emlék az ottani hangulatot. Valóban, egészen józan
lettem. Münchenben édes bortól voltam becsipve, aztán jött a
nagyfejfájás utána, hanem a rigai szél kifújta belőlem a mámort meg a
fájdalmat. Amolyan északi medve lett belőlem ismét. Úrrá lettem magam
felett és a munkám minden egyebet pótol.
Ha mégis egyszer férjhezmennék, (mert hátha? no szívecském, ne nyissa
olyan tágra a Madonna-szemét), bizony Isten, csak az eszemre hallgatnék.
De azért nem haragszom a szívemre, hogy egyszer bolondot járatott velem.
Az élet úgyis olyan komoly és az embernek kell valamire emlékezni öreg
korában… nem? Valami ostobaságra, könnyelműségre? Münchenben bizonyára
úgyis elfelejtették már tragikomédiámat, mert hisz mi voltam én a penzió
kifogyhatatlan filmjén? Egy-két jelenet, semmi több«.