A magániskola, hova Karla is járt, május végén falura költözött,
tájképfestést tanulni. A penzióból többen jártak az iskolába és így ez a
körülmény is a régi penzióbeliek ritkulását, újak térfoglalását
jelentette.
Az iskola iparművészeti osztálya nyarára beszűnt, de Karla mégis
elkísérte a falura vonuló karavánt.
A falu olyan szép volt, amint azt régi alpesi képeken festik; óriás
fenyők, kis patak mellett apró faházak: tetejüket hatalmas kövek tartják
a szél ellen biztonságban; kolompos sárga tehenek és virág, tenger virág
mindenfelé. A falu bejáratánál öreg nénike verklivel jött elibük,
elhúzta, hogy:
»Jöjj szerelmes lugasomba«…
és aztán baksisért nyujtotta kezét. Ez volt a fogadtatás. A faházikók
felső emeletén készen álltak a mázas tányérokkal, tarka kendőkkel
diszített szobák. Az egyetlen vendéglő olcsó volt és megjárta. Igaz,
hogy minden másodnap császármorzsa volt, de viszont tejet lehetett inni
annyit, hogy sok is volt. Tehénkolomp, vízsírás, verkli, madárének és
hetenként egyszer a mester csipkelődései… ezek ringatták a napestig
vándorló, színekben tomboló művészeket. Oh, ez szép volt, egyszer végre
nem a müncheni benzinszagot szívni, nem a rút és közömbös modelleket
nézni… no és végre a kultura se hiányzott, mert hisz sör volt rengeteg.
Karla fájószívvel tért vissza a városba, ahova már Franci se köthette
sokáig. A fiú elfogadta a párisi meghívót. Arra kérte azonban Karlát,
hogy hazautaztában kerüljön Páris felé, hadd lássa ott a tündöklő
tavaszi toaletteket, ami jó reklám lesz a rigai műteremnek.
Mert Karla hazafelé készült. Gondolt ugyan rá, hogy Münchenben
telepedjék meg végérvényesen, amint azt oly sok orosz alattvaló teszi.
Nem egy mondta már neki:
– Innen vissza? Na, már azt nem tesszük.
Hány élt itt regényfordításból, nyelvoktatásból, zeneleckékből,
mindenképen módot keresve a szent hazába való soha vissza nem térésre.
De Karlának nem voltak itt kilátásai. Egy pályatársa világosította őt
föl, mire mehet itt a Schwabingban, ahova ismeretségei kötik.
– A gazdagoknak nem kell egyéni ruha, a művésznők pedig, bár szívesen
viselik, rendesen rossz fizetők.
Ő maga úgy tudott zöldágra vergődni, hogy megalkudott; a szabásban a
divathoz alkalmazkodik, és csak a diszítést tervezi saját művészi
felfogása szerint.
Karla nem akart alkudni és belátta, hogy odahaza jobb üzletekre
számíthat. Bízott az orosz nők excentrikumában, feltűnő viseletekhez
alkalmasabb külsejükben. Különben is, apja megelégelte öt évi
távollétét. Azt kívánta, jöjjön már haza, legyen már látszatja a hosszas
tanulásnak.
És most Karláék kezdték el a Münchenből messzi világokba szakadó
szerelmesek játékát, aminek az a mottója: »Még egyszer, még egyetlen
egyszer!«
Mintha a szerelem kútjából lehetne végsőt, örökre szomjoltót inni.
Utolsó délután kirándultak a Waldfriedhofba.
Kora májusi nap volt. Átrepülve a kacagó utcákon, az aranyzöldbe sarjadt
parkokon és a Bavaria nagy fejétől egy köszöntést kapva be az ablakon: a
villamos a mezőkre vágtatott velük és vitte őket a temetőbe, azokkal
együtt, akiknek valakijük odakinn aludott; aki bizonyára kétszerte
nehezen búcsúzott el itt az élettől.
A temetőt magas kőkerítés övezte. Franci és Karla szótlanul léptek a
százados, sötét fenyők alá, ahol kiszámított romantikával emelkedtek az
oszlopok, keresztek, letakart márványkelyhek, kiégett fáklyás angyalok;
fölöttük a szárnyszerűen leomló fenyődrapériákkal, függönyökkel.
Sírok nem voltak.
Egy kis virágágy, kerek, hosszúkás, vagy csillagszerű jelezte, hol áldoz
az alvók fölött a kegyelet. Koszorú se volt sehol. A virágokat nem
halni, hanem virrasztani hozták ide; gyökereiket hadd küldjék le a porló
szívekig és onnan szívják fel hófehér, kék és piros lángkelyhüket, hadd
világoljanak elő a sötétkék árnyékból testvérre, idegenre, mint élő
izenet. Mennyi nefelejcs, fürtös lobélia, ártatlan fehér százszorszép
kandikált a gyermekek örök ágyairól, fölöttük a karját kitáró szelíd
Jézussal:
– Engedjétek hozzám a kisdedeket…
Valami megnyugvó, föl nem jajduló volt a hatalmas obeliszkek, apró
keresztek között lengő gyászban. A szépség feledtette a rettenetet, a
szünetlen madárzenekar a gyászt. Oh, hogy énekeltek ezek a madarak,
mintha az embert örömre intenék, mielőtt az örök nyugalom elkövetkezik.
Ebben a temetőben nem volt profánság: karbafűződve, összesímulva járni,
ez nem fenyegetett az utolsó órával, hanem szépségre és jóságra intett,
hogy annál nyugalmasabb legyen az örök álom.
A madarak énekébe kis kápolna harangja vágott bele: a két szerelmes
szembetalálkozott a halottasmenettel. Fehér rózsákkal borított
koporsóban fiatal asszonyt temettek; födetlen fejű férfi, kezén gyönyörű
szőke kis leánnyal, ment a koporsó után. A gyermek nagy, ragyogó szemmel
bámult a koporsóra. A koporsón aranyszöggel Liliencron sora volt
kiverve:
»Olyan nagyon szerettelek…«
A feketecsuklyás apácák s a nép szokásból lehajtott fejjel sorakoztak
lassan, lábujjhegyen a koporsó mögött.
Franci és Karla összébbhúzódva mentek tovább.
– Milyen szörnyű, mindent elveszíteni, mindentől elzárva maradni, ami
szép, ami drága, és elmenni a semmiségbe…
Ezt Karla mondta, míg a négyszögben épült csarnokba léptek, ahonnan a
halottat hozták. A leány ajkán hirtelen megfagyott a szó.
Kereken, mintegy kirakatban, üveg alatt voltak a temetendők közszemlére
téve: fiatal anyák, karjukon a velükholt gyermekkel; csodás nyugalmú
matrónák, a kezükre csavart olvasóval; férfiak, a szájuk szögletében a
nem akarás keserű bélyegét viselve; egy halántékon lőtt fiú: fején a
tátongó halálsikátorba bele lehetett látni… és volt egy öreg úr, a ki
bizonyára az utolsó órán is sört ivott, mosolyogva szállván alá a
semmibe. Elefántcsontarcú leányok, elnyílt szájú gyermekek…
Karla fogai összeverődtek.
– Minek ez a kiállítás?
– Ez itt úgy szokás – szólt a fiú nesztelenül menve előre a halál
galériájában.
Hirtelen az új fordulónál egy nekik háttal álló férfiba ütődtek. A férfi
kitartó figyelemmel bámult egy menyasszonyruhás, fátylas halott nő
arcába. A léptek zajára összerezzent és megfordult: Hoffer volt, a
russzofil.
– Mit csinál maga itt?
– Oh, én idejárok szórakozni… akarom mondani, tárcákat írok »Temetők«
címen és gyüjtöm a hangulatot.
– Nem irtózik itt lenni egyedül?
– Bár úgy lehetnék! De a látogatók csak akkor távoznak egy félórára, ha
temetés van.
– És máskor?
– Na, itt sétálnak és nézik a kirakatot. Ez az egyetlen hely Münchenben,
ahol én is szórakozom.
Karla és Franci kifelé indultak, Hoffer pedig visszafordult ismeretlen
halottjához.
– Ez vagy bolond, vagy beteg – jegyezte meg Karla.
– Eh, vagy hajhássza az idegfeszítő dolgokat
A csarnok kijáratánál újból ismerősre akadtak Anna, a penzióbeli
szobalány jött katonájával, a naptól, az erős fűzéstől erősen kipirulva.
– Kezét csókolom, vannak-e szép halottak? – Köszönt rá Karlára.
Úgy látszik, a szerelmespárok rendszeresen eljártak ide, egy kis
látnivalóra.
Az erdőre künn az alkony első lehellete borult A fák sötétebbnek, az
oszlopok, a kúpos mauzoleumok világosabbnak tetszettek, a virágok
valósággal tündöklöttek, mint a mécsek.
A zizegő úton tovamenve Franciék a puszta erdőbe értek, ahol a
toronymagas fenyők alatt még nem volt könnyázott a rög.
A virágtenger, a kegyelet önvigasztaló szavai errefelé kialudtak, csak
egy sárga márványba vésett, elomló női alak gyásza világlott még feléjük
az erdő rengeteg egyedülvalóságába:
»Mért hagytál el engem?«
Karlának eszébe jutott, hogy mikor beléptek, egy a napban aranyosan
csillogó felírás köszöntötte őket:
»Neked adom az élet koronáját.«
Különös, ezek a biztató szavak idegenül érintették, de amit most ott a
megkövült gyász talapzatán sejtett, az kétségbeejtő fájdalommal hatott
rá; és ő ezt az üres érzést nem érezte soha még.
Visszafordultak. A hantokon néhol tarkaruhás, megbékült gyermekek
térdeltek, csak szokásból járva ki már. Sőt fiatal házaspárt is láttak,
amint talán ép az első asszony sírját ékesítették.
– Csodálatos, hogy némely ember mennyire be van rendezve a feledésre.
– Minden ember – vetette közbe Franci, de aztán hirtelen elpirult.
Karla nem felelt egy darabig.
– Gondolod, hogy valóban oly gyorsan hegednek a sebek? Úgy értem, vajjon
ez a világ rendje: ünnepi ruhában jönni a második asszonnyal az első
sírjához?
A fiú a lombok között sápadó eget nézte.
– Amíg az ember él, joga van a boldogsághoz.
Karlát ez kissé lehangolta.
Úgy volt Francival, hogy mert az együttlét oly boldogító volt vele, azt
hitte, hogy ők teljesen egybehangzó lelkek. Nem is tudta volna
elképzelni, hogy az, aki őt annyira lebilincselte, ne volna egészen az ő
lelke szerint való lélek. Most azonban nem értett egyet a fiúval. Szívét
valami titkos, szentimentális rugó olyan fájásra feszítette, hogy
csaknem könnye csordult.
Az este ködképen gomolygott fel a távoli völgyekben és hazakésztette
őket.
Vacsora után újból találkoztak Karlánál és megbeszélték Párisban való
találkozásukat. A viszontlátás reménye könnyebbé tette a búcsú első
óráit, de aztán az egész nap benyomásai, a holnapi magáramaradás Karlára
nehezültek.
– Mindig a távozónak könnyebb, mindig annak rosszabb, aki marad…
A leányt egyszerre hagyta el önfegyelme. Átkulcsolta Franci fejét és
elborította csókjaival. A fiú még halálosabban volt oda, mint meglőtt
madár hanyatlott a leány ölébe.
Hajnali virradásig ültek úgy, a rikító litván pokróccal leterített ágy
szélén és tehetetlen gyászban hallgatták az óra ketyegésén, mint lép
hozzájuk a válás perce mindig közelebb.
A lampion rég kialudt, a tűz fényes sávokat ásított bele a szoba holt
sötétjébe, aztán a hajnal intett sápadt ujjaival.
Dermedt tagokkal kelt fel Franci a leány mellől és nem tudott hozzá
semmiféle vigaszt, a reménynek egyetlen szavát se intézni. Mintha főbe
volna ütve, elkábítva, arra se emlékezett, hogy hisz Párisban
találkoznak. A mindig erősnek ismert Karlát ilyen összetörve látni,
gyötrelmes öröm volt, és a felelősségnek, a szánalomnak oly ostorával
csapott Franci lelkére, hogy egy percig ismét eliberogyott, mint hajdan,
a klastrom fogadóbeli éjszakán, mikor a leány átszellemült őrületben a
menyasszonyának igérkezett el.
Karla kiment az állomásra és utolsó szavában újra volt valami a
megszokott, régi, félig tréfás, félig anyáskodó leányból:
– Nehogy valami ópiumbarlangba kerülj Párisban, szivecském – súgta
Francinak.
A vonat nagyot rángva elkígyózott a reggeli tejfehér ködbe.