Mintegy két hónapja múlt, hogy Bukovina a bodeni tó halvány opálvizén
áthajózva, svájci partot ért és hogy fölhágott Segantini istenhez
közelebb való világába. Bukovina egyetlen képét ismerte a mesternek, azt
a szántó embert, akinek ekéje nyomán a föld mintha épen most és folyton
fordulna kifelé, frissen, illattól gőzölögve.
És most ott volt, ahol a hegyek, a csillogóan zöld kaszálók szerelmese
élt, alkotott. Bukovina égberugaszkodó hegyeket várt Segantini képein;
azután megtanulta, hogy a mester oly magasra hágott, hol már többé nem
nyúlt föl előtte iramló orom, ahol a legszédítőbb csúcsot átölelhette és
alacsonynak festhette; meghittnek, közelvalónak, mint ahogy kitüntetett,
hív szolgák leheletnyi távolságból ismerik meg királyaikat. Csak a
káprázatosan tiszta megvilágítás, a színek oly kézzelfoghatóan érzékelt
üdesége adta meg a mester képeinek azt a közvetlen elemi erővel
hozzánkférő nagyságot, ami a szemlélőt elakasztotta lélekzetében, ami
szinte letepert szépsége által
Ah Segantini! Bukovina megtanult valamit: a különbséget köztük. Ő és
művésztársai mindig arra törekedtek, hogy az emberek azt érezzék:
– Soh’se gondoltam rá, hogy így is lehet valamit meglátni.
A mester festményeinél azt érezte:
– Nem tudtam volna soha megcsinálni igy, de én is éppen így éreztem, a
lelkemből van kivéve.
Az Engadin egy nagyobb üdülő helyén épült föl az amerikai szállója. A
»bar« teljesen készen állott, csak a festmények kellettek, és Bukovina
napestig kuporgott az állólétrákon, hogy az üvegre kenje, amit odakünn
fölvázolt magának. A szálló meglehetősen kihalt volt, mert hisz csak
most épült, meg éppen most olvadt a hó is, amely időszak a turistáknak
réme. Csak a falubeli gyermekek élvezték az áradást: a templomtól a
tengerszemig hajtották a vizen papirhajóikat. Annyi idegen mégis jött,
ment, hogy a bársonyruhás, gyermekarcú kis festőnek akadtak bámulói;
később barátai.
A nyugalmas álom, az erős levegő, a bő ebédek újjávarázsolták Bukovinát;
sőt még a művész se halt benne rút halált, mint azt Bertram hitte. Nem,
a fiú szívós volt, és titkon a maga örömére is készített vázlatokat;
megtelt új tervekkel, reményekkel. Nem ért rá búsulni; és csak bánatos
macskaszemén hagyott valami eltörölhetetlen nyomot a sok évi lelki
nyomorúság.
Igy tért haza, egy kora májusi reggelen, Münchenbe. Zsebét és önérzetét
néhány ezer frank tette súlyosabbá, amit ő különben sietett a penzióban
kikürtölni. Lakásán megállapította, hogy barátai az utolsó morzsa
szenet, párnáit, festékes edénykéit, állványait széthordták haszonbérbe.
Hanem ez egy cseppet se bántotta, és nem is kutatott az örökbérlők
iránt. A képei ott maradtak, azoknak a kollégák előtt semmi értéke se
volt; Biedermann szerint csak »személyi«, mint az ősökről maradt olcsó
ékszereknek. Egy képe mégis hiányzott. Az eltünt kép a nockerbergi
ünnepet vázolta. A tömegbe Etelka feje is bele volt rajzolva. Bukovina
később rájött, hogy a képet Ulrik Adolf vitte el emlékbe.
Bukovina legelőször is óriás kávé- és teaestét adott. A muri az
Odéon-kávéházban kezdődött, ahol azonban az illem miatt kissé
kedélytelenül ment a dolog; annál vidámabban kárpótolták magukat a kis
Bohémben, és végül Bukovina műtermében.
Mikor azonban az első újdonságos napok lefolytak, átjárva a müncheni
sörtől és hangulatoktól, Bukovinát egyszerre kimondhatatlan szomorúság
lepte meg. Csak azok az órák voltak ragyogók, mikor svájci vázlatait
festette; az ezerszínű mezőket, a hegyek napban fürdő, csipkés
gerinceit. Ilyenkor minden egyebet felejtett, az ihlet szárnya
csodálatos régiókba emelte lelkét.
Egy késő délután, mikor a napnyugat legrikítóbb színeit bontogatta és
egész szobáját valami szemvakító, türhetetlen fénybe szórta; Bukovina
fareteszes ajtaja megnyilt… Világos: csak valaki nagyon bejáratos jöhet,
a ki a zár titkához ért.
A fiú nem látta, ki az, mert a festőráma épen közte és az ajtó közt
állott, azért érdeklődés nélkül szólt oda:
– Te vagy?
Angolul, mert Bertramot sejtette.
– Én vagyok, felelt vissza egy csengésében megfojtott hang.
A fiú előlépett, és egy percig az alkony káprázatának vélte, hogy Helén
áll előtte; húzódva, bizonytalanul, de olyan bájosan, mintha
tizenhétéves, mintha érintetlen lenne.
Bukovinát szédülés fogta el, holttá vált, elnyomott szerelmének
egyszerre való diadalmas föltámadása szívét akarta szétvetni; hogy
ajkára nem bírt szó jönni, és mert attól félt, hogy a leány elsiklik a
semmibe, hirtelen térdreesett és úgy kúszott elibe:
– Helén – suttogta végre – Helén, te édes, te szent, te Isten!
A leány meghatva hajolt hozzá.
– Hozzám… jöttél? – kérdezte a fiú, és csókolni kezdte a leány lecsüggő
kezét.
– Akarod…? Vagy nagyon haragszol rám…?
– Ne beszéljünk erről, ülj le, ülj le nálam, nincs semmi rossz, most
jösz először, tudod, a bál után…
Helén megrezzent, legbensőbb emlékeik érintésére.
Levetette fátylát, és tavalyi divatu köpenyét. A fiú nem arra gondolt,
hogy ime az új tavaszra Helén nem kapott új ruhát; nem, Bukovina azt
hitte, hogy a lány iránta való gyöngédségből nem jött az új pompában,
hanem előszedte a régit, amit együtt vettek.
A fiú nem tudta, hova legyen az örömtől. Túláradó szerelme mindig
áldozatban talált utat, most is az volt első indítványa, hogy menjenek a
legfényesebb étterembe, de még előbb vegyenek egy százmárkás bluzt
Helénnek, ami méltó legyen a pezsgőhöz és az arany italnál csillogóbb
örömhöz, ami Bukovina szívét részegítette.
Helén beleegyezett és a fiúnak nem fordult meg eszében, hogy Helén
hajdan otthon, a szurtos műteremben találta a vacsorát legszebbnek. Nem,
ma ünnepelni, tobzódni, újjongani kellett.
Vacsora közben Bukovina elmesélte, hogy a nyáron újra Svájcba tér, hogy
jó összeköttetéseket, ismerősöket szerzett, akik megigérték, hogy
rendelni fognak nála, hogy ajánlani fogják…
– Ah, ez a szerencse, csak egyszer bekapni pénzes emberek közé; a többi
aztán megy; hiába, a Starnbergi tó mégis beütött…
A pezsgő a végletekig villanyozta Bukovinát. Utoljára annyit beszélt,
hogy feltűnést keltett a diszkrét étteremben és Helén zavarba jött
miatta.
E naptól kezdve a régi idők ujúltak meg és ha Helén nem is volt olyan
gyermekes, az öröme nem is olyan könnyen fakadó; azért a fiú boldog
volt, ezerszer boldogabb, mint valaha. Sohase kérdezte, mi van
Szerdukovval, úgy gondolta, ez gyöngédtelenség volna, elmúlt, mint a
rossz idő…
Biedermann nem fogadta el a pénzt, mikor Bukovina törleszteni akart:
– Majd ha egészben adhatod meg mind, hanem azt mondom, eridj a
kincseddel a takarékpénztárba. Jó lesz majd, ha az ösztöndíjból kinősz.
A betétkönyvet Helén őrizte azután, azzal a meghatalmazással, hogy
kivehet annyit, amennyi gombostűpénzre időnként szüksége van.
A leány most még jobban könyörgött Bukovinának, hogy szerelmük titkon
maradjon. Csak késő este jött fel, és akkor rendesen a diványba
kuporodott, ott szedegette szét az asztalon ráváró narancsokat. Ha
Bertram, vagy más bezörgetett, Helén a függöny mögé bújt és képes volt
órákig üldögélni ott, anélkül, hogy egy moccanással elárulná jelenlétét.
Néha a szó a házasságra tévedt, és Bukovina lelkesülve beszélt, hogy az
nincs messze már. Helén olyankor csodálkozva nézett apró, meggörbülő
körmöcskéire. Nem újjongott és nem ellenkezett.
Egyáltalán sokkal zárkózottabb, hallgatagabb volt, mint régen. Sőt néha
bánatosnak tetszett… Egyszer aztán, mintha valami talánynak a kulcsát
kapta volna meg, mintha valami magárakényszerített dolgot lerázott
volna, fölvidult és mint hajdanán, dúdolt is néha, míg a kivakult tükör
előtt haját igazgatta.
Azért mégsem volt a régi. Viselkedésében volt valami elszánt, valami
kihivó, mint azokéban, akik titkon, de meggyőződésük szerint jogosultan
vétkeznek.
Modellt mostanában sohasem ült. A pénz erre is futotta. A modellt drágán
kellett fizetni, és ez a drága modell volt Bukovina életének egyetlen
fényűzése. Ez a fényűzés is Helént illette: hogy ő mindentől kímélve
legyen.
A penzióban a kis rutén elfoglalta a régi helyét, szerepét a Balkánon.
Ebédek alatt elhúzta a Miserere-t, az angol hymnuszt és egy hazájabeli
csürdöngölőt, kávédélutánokon rossz vicceket harsogott a kontinens
minden nyelvén… Mert ilyen nemzetközi töredékekből állott a műveltsége.
Mig Bukovina filmje ilyen boldog fordulatot vett, a többieké is pergett
csöndesen tovább.
Karláéké most még gyöngédebb, tartózkodóbb színt nyert. Franci, mint a
lázban sinylő, halvány volt és levert. Úgy megváltozott az első
találkozás óta. Arcáról lesorvadt a napégette zománc, gyermekes teli
ajka köré töprengésre valló ránc vetődött.
Egyszer levelet mutatott Karlának, egy párisi fényképész állást ajánlott
neki
– Azt hiszem, filmfölvételeknél kell majd segédkeznem…
Karlának eszébe villant Hellmanné jóslata, hogy ő filmgyárosné lesz, és
ezt csodálatos összefüggésnek vette. Maga biztatta Francit, hogy fogadja
el az ajánlatot.
Oly boldog volt, hogy ezzel is közelebb jutnak a drága valósághoz, mikor
ilyen kerekszemű, teleajkú kis gyermekei lesznek, amilyen Franci volt.
Mert Karla egész lénye a tisztának, szépnek és hasznosnak összhangját
sóvárogta; élete az ábrándnak és az okosságnak egymással teljesen
egybeforrt elfonódása volt. Ideálisan szerette Francit, de amellett
szünetlenül a jövőnek anyagi megalapozása lebegett előtte és a szerelmet
nem csak virágjában, hanem édes gyümölcseiben is vágyott élvezni.
Teste és lelke egészséges volt, de ezt az egészséget nem a károstól való
süket elzárkózással edzette. Északi hazájában a tenger, az örökös szél
tették szervezetét mindennel szemben ellenállóvá; művészi éveiben bő
alkalma nyilt látni az emberi léhaság és eltévelyedés ezer példáját;
mindez őt fényesebbé tette, mint a daróc súrolása az aranyat.
Franci félelemmel, bámulattal jött erre rá, és míg egyrészt mindjobban
vonzódott Karlához, másfelől ez az egyenességében, őszinteségében szinte
kiméletlen lélek aggasztotta.
– Ez jó lesz ahhoz, aki őt megérdemli, jó lesz, mint egy angyal; de a
nyomorult nem fog nála elnézést találni; lényének súlyával meg fogja
semmisíteni azt.
Ilyeneket gondolt, mikor gépével néha az angol parkban kóborgott. Ott
gyakran találkozott Jensennel, a szőke kis dánnal, akinek szerelme az
orgonaest óta olyan akut hideglelés féléhez hasonlított: a fiú hol
átkozta és megvetette Hellmannét, hol meg egyszerre olyan vágyódást
érzett annak hangja, hajdani, akkor nem is méltányolt hizelgései iránt,
hogy szeretett volna székeken, asztalon, falon áttörtetni és elibe
hullani, mint beteg pillangócska.
Ennek eredménye az volt, hogy teljesen elhanyagolta a műhelyt, a régi
násfák, fülönfüggők és fibulák tanulmányozását. E helyett az Isar-parti
sziklákra ült és a tavaszi dagadás után újra megkristályosult,
megzöldült folyócska zuhatagjaiba bámult.
Ez rossz jel volt, mert az eszét még valamennyire bíró művész legfeljebb
kávéházba bújik, szivet altatni… de aki már az Isar partra, a lombok alá
jár, arról félni lehet, hogy az őrülethez áll közel.
Pedig Hellmanné iránt Jensen teljesen igazságtalan volt. Az Isar
mondhatta volna meg azt legjobban, mert nemrég ringatta messzi lefelé,
túl a városon Hellmannét Lilienthallal.
A nagy költő egy izgatóan keskeny, indián canoëkra emlékeztető naszádot
bírt, amin csak két ember fért el és amin az evezés nagy művészet volt.
A csónakázáshoz Hellmanné fehér matróz ruhát öltött és óriási, napfogó
florentin kalapot. Lilienthal sohse tudta, mi hat rá jobban: az asszony
nem törődő széles pompája, vagy raffinált egyszerűsége. Mindíg úgy
találta legszebbnek, ahogy épen legutoljára látta.
A csónakban egymás mögött ültek, és csak vitették magukat az árral; az
evező alig csobbant, akkor is csak kormányzásul. Mikor már a legapróbb
házak is elsiklottak mellőlük, és csak a vízrehajló fák, a partból
feltekintő óriási nefelejcsek hallgatózhattak, Lilienthal nekifogott
vallomásának. Nagy könnyebbségére volt, hogy az asszony előtte ült és
igy nem nevethette szembe. Mint iskolásfiú a leckét, mint bohó diák az
első vallomást, Lilienthal ügyetlenül adta elő szíve óhaját, az asszony
vállán át fülébe dadogva azt.
Hellmanné nem nevetett. Sőt úgy beszélt, mintha életének nagy és szép
óráját élné át; mint okos anya, ki gyermekét csacsiságon kapta, és
komoly leckét ad neki.
– Mit gondol ön, én, aki térdenálló férjemet odahagytam, miután őt
naggyá tettem, szépen tennék-e, ha most egyszerüen elfogadnám az ön
fényes ajánlatát és lemondanék hivatásomról: a gyönge emberek szellemi
talpraállításáról?
– Ha tudná, mily gyönge vagyok én!
– Ön már híres ember, én a verseiből tanultam szeretni tíz éves
koromban… Ön oly nagy, és már olyan régen az. Én csak kaphatnék öntől:
fényes szobákat, felséges alkotásokat; mindíg csak vennék, vennék, és
soha sem adnék, és látja, az engem megalázna. Én nagyon szegény vagyok,
csak épen ruhákra költhetek és különben hitelben élek Biedermannál, de
ami vagyok, azt magamnak köszönöm.
– Épen ez az! Tudja-e ön, hogy szépségével többet adna nekem, mint amit
én minden önnek ajánlott művemmel és minden pompával, amivel
körülvenném? És ön akar Biedermannál élni, hozzá adósságra!?
– Nekem ott hivatásom van. Ott egyedül van választék a nekem való
emberekben.
– Válasszon engem! Én is ott kezdtem.
– Megmondhatom, hogy ön nem ellenszenves nekem, de nálam nem arról van
szó. Nálam mindig a nagy föladat a fő… belefogtam valamibe, a zászló
alól meg nem szökhetem.
– És ha elvégzi a föladatot?
Hellmanné kihajolt egy nefelejcset szakítani, hanem szinte kifordult.
Lilienthal hirtelen visszarántotta:
– Az Istenért!
– Látja, én ilyen vagyok. Egy nefelejcsért szívesen kiesem a csónakból.
– Csakhogy én visszatartottam és ez rám nézve jó jel.
– Mondjuk.
– Kivált most, hogy rokonszenvéről biztositott.
– Oh az még semmi. Én a férjemet is szerettem… de csak amíg megmentője
lehettem.
– Legyen nekem is ihlető nemtőm!
– A házasság nagyon is leköt. Testi-lelki szabadsággal többet szolgálhat
az ember másoknak.
A csónak egy kis szigethez ért, és Lilienthal szórakozottsága miatt
partnak ütődött.
Hellmanné kiugrott és elkapva a láncot, kijebb húzta a naszádot.
– Miért nem mondta, hogy ki akar szállani? Ön húz partra engem?
Hellmanné különösen mosolygott:
– Olyan fiatalnak érzem magamat.
Lilienthalt valamiért bántotta ez a kijelentés.
– Csak nem azt érti ezalatt, hogy én idős vagyok, hogy ő túlfiatal
hozzám…
Ez a gondolat, mint a hideg kéz érintése bizsergette a hátát.
Körüljártak az apró szigetkén, az asszony szinte csapongva, a tavaszi
széltől mámorosan. Mintha igyekezett volna, hogy Lilienthal ne tudjon
vele lépést tartani.
Néhány óriás, elkésett, halvány ibolyával ültek vissza a canoëba.
Hazafelé az út fáradságos volt, Lilienthalnak megfeszülten kellett
eveznie. Azért nem is beszélgettek.
A város végén a csónakot számba adták az őrizőnek, és gyalog indultak
vissza a mindjobban ágaskodó, tornyosuló házak közt.
– Nem volna kedve ma velem vacsorálni valamerre?
– Ilyen toalettben?
– Kérem öltözzék át, egy óra mulva az autót érte küldöm.
– Nem, köszönöm. Ebből csak mendemonda lenne.
– Ön fél a mendemondától?
– Nem félek, de csak akkor tűröm szívesen, ha van alapja.
Ez a válasz Lilienthalt megsebezte. Félig édes, félig keserű emlékekkel
vált meg Hellmannétól. Hány órát pazarolt el asszonyokra, akiket
megnyert, mielőtt megkívánt volna; és íme itt a legmegalázóbb és mégis
legingerlőbb félsikert aratja.
– Olyan szerelmes vagyok beléje, mint Goethe volt a frankfurti
Margarétába. Miféle kötelességei, vagy föladatai lehetnek? Eh, meghivom
egy estélyemre, akkor majd elkáprázik és mint pillangó belefut a lángba.
Most büszke, mert még nem kivánta meg a fényűzést…
Nem kívánta meg, mert nem is ismeri. Hol ismerhette volna meg?
Vesztfáliában, ahol született? A szigorú, magányos, nemesi házban? A
zárdában, ahol nevelték? A férje oldalán, akit valósággal kicsikart
magának, szüleit megszökéssel, öngyilkossággal fenyegetve? És akivel
aztán többet koplalt, mint evett? Biedermannál…? Ott sirtingből és hamis
drágakövekből öltöztek föl princeknek és napkeleti
királykisasszonyoknak… Ha majd meglátja, mi az igazi fény, az igazi
finom élet, lehetetlen, hogy ki ne nyujtsa a kezét – hiszen ő is csak
Éva leánya – az alma után…
Vacsora közben, míg ilyen gondolatokat szőtt, tekintetét Lilienthal egy
hangos fiún járatta.
– Nini – ismert reá hirtelen – Bukovina.
Azon este volt ez, mikor Helén megtért régi barátjához. Lilienthal
Hellmannétől hallotta, hogy Bukovina pénzre tett szert. A ragyogóan
elegáns miss és a kopott festő első barátságáról a költő mitse tudott.
Mert Bukovina inkább kezét vágatta volna le, semhogy a leányhoz való
viszonyát elárulja. Nem, mintha barátságukat megbélyegzőnek tartotta
volna! Bukovina előtt Helén szentség volt, de éppen, mert a lányt
szentnek tartotta, óvta ettől, hogy a világ a maga szennyes mértékével
mérje meg Helén életét.
Most a boltozatos, velenceitükrös étteremben nem sejtette, mit gondolnak
szentjéről:
– Ugy-e mit tesz a pénz, még akkor is, ha az egy szürke kis verébé. Hát
még ha a napfényben tündöklő, mindenkitől csudált sólyomé…
Az önhitt poéta büszkesége nagyon odavolt már, hogy nem egyéniségére,
hanem pénzére számított. És még egy faktorra: a tavaszra. A penzióban
kiütött a jegyváltás, házasodás láza. Bukovina második mézesheteit élte.
Bertram a babanővel Svájcba utazott esküvőt ülni. Hogy mért éppen oda?
Ez titokzatos ügy volt. A penzióban híre volt, hogy a házasság azért nem
jöhet Münchenben létre, mert a frigy csak két évre fog szólni és mert a
házasságnak ilyen módja csak Svájcban lehetséges. Senkinek se jutott
eszébe, végére járni, ha létezik-e ilyen csodabogár esküvői forma a
szabadság honában.
Az érdekes házassággal csupán egy pár vetélkedhetett a penzióban: egy
fiatal szobrász, aki gazdag feleségét csak hat hónapi próbaházasság után
vette el törvény szerint is; úgy mint azt a jávai szerelmesektől
olvasta.
Most kissé lefőzve érezte magát Bertram által. Végre is meg kellett
nyugodnia benne, hogy az új nemzedék mindig lefőzi a régit. Ez épen az
örök megújhodás.
Viszont Bispinck nem tudta megérteni, hogy szabhat valaki magának két
évet a boldogságra, holott ő maga szeretné az örökkévalóságot venni
bérbe. Bispinckék házasságának is meg volt a maga excentrikuma: a fiatal
pár külön lakott, mert a fizetésből még nem jutott a háztartásra. Csupán
a königsbergi rossz nyelvek miatt esküdtek meg és Münchenben folytatták
előbbi életüket, míg biztos anyagi alapot teremtenek a nyugodt, áldott
családi életre, mely Lórira nézve a boldogság legmagasabb fokát, sőt
egyetlen formáját képezte.
A boldogok mellett a lehorgasztott orral járó Ulrik Adolf, a
kétségbeesett Jensen sötét hátterül tűntek fel. Etelka végleg
visszavonult, Hellmanné pedig a tenoristán, a költőn kívül most egy
műfényképészt is magához ragadott, mint mágnes a vasreszeléket.
A fényképészt Holtnak hívták. Furcsa legény volt, félig igazából és
félig akarva. Fekete, tűzszemű, szikár jelenség, aki órákig csöndben
figyelt bele a társaságba, aztán hirtelen odalépett áldozatához:
– Akarom önt.
Hellmanné szinte felpofozta a fiút, de aztán megértve, hogy
fényképezésről van szó, két teljes délutánt töltött Holt műtermében. A
művész soh’se állította be modelljét. A szobát tompa világításba
függönyözte, és arra kérte áldozatát, hogy foglalkozzék tetszés szerint.
Egy-egy érdekes mozdulatnál aztán lekapta a mitsem sejtőt.
Hellmanné úgy találta, hogy a fényképezési délutánokkal épen eléggé
kétségbeejtette Jensent. A fiú most már veszettül szerelmes, állapította
meg; amire különben a megerősítést még az este megkapta.
Vacsora után társaság volt nála: énekeltek, zongoráztak és teáztak
szünet nélkül. Hogy a szomszédos szobákban sem aludni, sem dolgozni nem
lehet, az őket nem aggasztotta: Biedermann mindig a jobbkedvűeknek adott
igazat. Éjfél felé a vendégek eloszoltak szobáikba, és Hellmanné éppen
vetkőzni akart, de az első gombot sem pattintotta fel ruháján, mikor
ablaka alatt zörejt hallott, mintha valaki ott ólálkodnék. Sokkal
félénkebb volt, semhogy kikémlelni merészkedett volna.
– Talán a páva, gondolta, ráemlékezve, hogy egy este a páva egyik
barátnőjének ablaka alatt álló körtefára hágott és bekopogott ahhoz.
Hellmanné még a pávától is félt, és egész a szekrényéig húzódott vissza.
Ezuttal azonban nem a páva alkalmatlankodott. Az ablak hirtelen fölnyilt
és azon Jensen halálsápadt, elszánt arca jelent meg. A fiú egy ugrással
benntermett.
– Az Istenért, – kiáltotta Hellmanné, – maga megrémít, sőt kompromittál
engem.
– Azt akarom, szólt a fiú, csengéstelen hangon.
– Hogy mer ide tolakodni ilyen későn és ilyen úton?
– Mert a másik úton, az ajtón át, meg nem hívtak. Ott csak másoknak van
a bejárat.
És a fiú egészen az asszony elé állott:
– Tudd meg, hogy én nem vagyok az a kölyök, az a senki, akinek engem
tartasz. Engem sem lehet egyszer csalogatni es aztán elhajtani. Te nekem
barátságot igértél. Te engem Jensenkének, öcsikédnek és kis fapojácádnak
kényeztettél.
– Hogy mer tegezni engem?
– Ki tegeződött először? Te, te és te! Azért is te, és az egész penzió
előtt tegezni foglak.
– Be fogom ütni a száját!
– Az nem árt! Asszonyütés!
– Takarodjék most ki innen!
– Dehogy takarodom! Azt akarom, hallja meg mindenki, hogy nálad vagyok
és tegeződünk.
– Ne kiabáljon, csak ne kiabáljon, – könyörgött az asszony.
– De kiabálok! De kikiabálom mindenkinek, hogy te engem nemcsak szóval
becézgettél, hanem… hanem… hogy egyszer…
Hellmanné észrevette, hogy a fiú remegni kezd.
– … hogy egyszer…
Az asszony odahajolt az előtte álló fiúhoz és hirtelen támadt, irónikus
mosolylyal kérdezte:
– Hogy egyszer megcsókoltál?
– Hogy te csókoltál meg.
És a fiú haragtól rákpiros arca most halvány lett, szemébe fájdalmas
szikra gyűlt.
Hellmanné célnál volt. A fiú halálosan szerelmes, viszont, hogy most
dühében kikiabálja titkaikat, az bosszantotta. Nem mintha hírnevét
féltené; ha Lilienthal holnap otthagyja, még mindig ott van a »Teno« és
a »Foto«, ahogy két másik lovagját nevezte. Egy jó párti rá semmiféle
varázst se gyakorolt, sőt ellenszenvet keltett benne, mint minden, ami
síma, veszélytelen és polgári. Lilienthalt értékelte mint írót, és
szívesen hagyta, hogy az kibontott haját bámulva merítsen ihletet
operakönyvéhez a »Semiramis«-hoz; épp oly szívesen, amint Holtnak ült és
Evansnak zongorázott. Hogy Lilienthallal csónakázni ment, sőt estélyére
is eligérkezett, azt leginkább Jensenért tette; most azonban, hogy
Jensenről megbizonyosodott, sem Lilienthal, sem a kis dán oly nagyon
többé nem izgatták.
A fiú pedig itt állt előtte, éhes gyermekszemmel tapadva rá; és
Hellmanné a missziót befejezettnek érezve, legjobbnak hitte
megmentettjét kidobni. De másrészt sajnálta kis áldozatát, akin ő lelki
operációt végezett, de akinek a sikeres műtét után még ápolásra volt
szüksége.
– Jensenke ne kiabálj, hanem menj szépen haza. Biztosan láttak, mikor
bemásztál, és ez sem rám, sem rád nem vet szép fényt. No erigy szépen.
– Nem, nem megyek. Szabadulni akarsz. Mondd meg, szeretsz-e vagy nem?
– Hát te szeretsz?
– Ne csufolkodj. Nem megyek el, míg ki nem dobsz, vagy meg nem csókolsz.
Akkor tudom, hányadán vagyok. Vagy, vagy.
Hellmanné érezte, hogy kelepcében van, hanem ő mindig megtalálta a
kijáratot, kivált az ilyen naiv kis kelepcéből.
– Ki nem dobhatlak, mert a botrány még hangosabb lesz. Ha pedig
megcsókollak, hogy elmenj, az kényszercsók, amiből még mit se
következtethetsz. Erigy el szépen.
– Először mondd meg kid vagyok? A kutyád, vagy öcsikéd?
– Barátom vagy, mint a többi. Egyáltalán nincsenek előjogaid.
– Hogyan… azokat is megcsókoltad?
– Oh nem. Neked egy előnyöd van a tekintetben, hogy te gyermek vagy; hét
évvel vagy fiatalabb nálam, tehát a te csókod nem számít.
Jensent a düh öntötte el.
– Úgy? Az nem csók, az nem számít? Nahát akkor –
Szempillantás alatt karjába fogta az asszonyt és merevségének utolsó
árnyalatát is elveszítve, össze-vissza csókolta zsákmányának vállát,
nyakszirtjét, fületáját.
Hellmanné nem mert kiáltani, csak szörnyen lefőzve, szinte megverve
érezte magát. Minden erejét megfeszítve, lerázta a fiút, aki nem annyira
szerelemből, mint bosszúból csókolt, de akiben a csókok közepette a
bosszú alábukott az érzékeit elöntő mámortengerbe.
– Most már nyugodt lélekkel kidobhatlak.
És Hellmanné keblén ragadva az elszédült fiút, az ajtóig tolta, ott
pedig kitaszítva őt, a tolózárat lecsapta
– Hadjáratom szép eredményre vezetett – szólt önmagához, lecsukva az
ablakot és a nyitott kandalló elé a szőnyegre ült.
– Pfuj, hogy össze-vissza csókolt! Dehát, mi az ördögöt akartam egyebet?
Most már csak meg van mentve, nem?
Eszébe jutott, hogy a botrány egész biztosan kiszivárog. Vajjon, hogy
fog viselkedni Lilienthal? Eh, mindegy.
Hellmanné hálóköntösbe bujt és kefélni kezdte óriáshaját. Ez a
foglalkozás megnyugtatta.
Olyasféle érzés kelt föl benne, hogy a dolog jobban se végződhetett.
Jensen őrülten szerelmes és úgy viselkedett, hogy lesz rá ok, immár
céltalan barátságukat fölfüggeszteni.