Karla szerelmét a tavasz egy fokkal még emelte A leány ez időtájt egész
nap mint újjongó pacsirta dúdolt, énekelt. Szobáját anemonák,
repkényágak diszítették, haját szinte mindig hátán, kibontva hordta és a
szemébe egy álom költözött, valami ráváró boldogságnak biztos, szédítően
édes hite. Még mindíg nem volt menyasszony, még mindíg nem merte
Francinak a jövőt említeni; de magában nem is gondolt arra, hogy ne
lennének már eljegyezve. Minden szabadórájuk egymásé volt: Franci
naponként benézett hozzá, hol egész estére, hol csak egy pillanatra.
Néha kirándultak valamerre. Olyankor gyalog vágtak neki az útnak,
hátizsákkal, bottal, pezsgő tavaszi egészséggel és örömmel.
Igy ballagtak egyszer Schleissheim felé. Amint a mezőkre értek, balkézt
feltündöklöttek a még hófehér Alpesek, a messzi sötétkék égen mint
óriási körkép. A rétek világos zöldjében boglárok, ibolyák nyitogatták
szemecskéjüket. Az Isar patakjai hűs zölden imbolyogtak, hogy vágy kelt:
belegázolni, elterülni a puha, kimosott homokjukban.
Egy ilyen kis víznél az átfektetett fenyőgerendára ültek sütkérezni,
mint két bogár; lábukat a habok felé lógatták.
Szót se szóltak. A délutáni nap a hátukba esett és árnyékuk egynek
tetszett a vizen. Franci szólalt meg végre:
– Hova gondolsz?
– Boldog vagyok. – És Karla szeme hirtelen elfátyolosodott.
Újra megindultak, hogy legalább négy órára megérkezzenek és
megtekinthessék a képgyüjteményt. A schleissheimi kastély csak husvét
után volt állandóan nyitva, most még külön kellett a kulcsárral
nyittatni, de így legalább nem volt közönség.
Karla és Franci végigmentek a holtcsöndes termeken, csak ők és a nap
nézték a képeket, csakhogy utóbbi nem volt szívesen látott vendég, a
kulcsár elzavarta, mert féltette a képeket.
Marèe képei előtt hosszan álldogáltak. A mester színei oly
szívbemarkolók voltak, akár a hangszerek közt az orgona.
A kékesfekete-zöld, mellette égett-barnával, Karlát csaknem extázisba
hozta. Csak az elcsorgott, lefelé futó festékpatakocskák zavarták, a
mester igen sok olajat használt.
– Ez onnan van, – magyarázta Franci – hogy a mester sokáig festett
freskókat Itáliában. Most már képzelje el: aki a nedvességivó
gipszfalhoz van szokva!
– Ide mégegyszer eljövünk – szólt Karla, mikor a lépcsőn szembecsapott
velük az édes tavaszesti lég.
A kulcsár csörömpölve zárt utánuk.
– Csak egy út van vissza Münchenbe? – kérdezte Franci.
– Nem, uram, csakhogy a másik út sokkal hosszabb.
A két szerelmes mitse tartott egy tavaszéjjeli sétától és elindult a
hosszabb úton. Karla virágot gyüjtött és azért most már el-elmaradt. A
hátizsákja hóvirággal, barkával telt meg. Közben erősen alkonyodott, a
nap rég lebukott a müncheni fensík egy véghetlen távol pontján és mint a
király, ki ha a nászlakomát már otthagyta, továbbra is mulatságot
rendeztet a népnek: az égen kápráztató tűzijátékot gyullasztott még föl;
egész városok, ligetek, flották és hegyláncok úsztak az égre lángoló
sárgavörös felhőkből, amik rózsaszínre pirkadtak és lila ködtengerbe
sülyedtek, fúltak.
– Milyen csodálatos, mikor szemünk előtt pattannak ki a csillagok az
égből – ábrándozott Karla. Egyszer csak ott teremnek, aprón, szerényen,
aztán a sötétben drágakővé fúvódnak fel…
Sokáig mentek, anélkül, hogy az aranyköd, ami a város felett este
terjeng, fölemelkedett volna útirányt mutatni.
– Arra van München? – kérdezte Karla egy épen fölkelő csillagképre
mutatva.
– Arra kell lennie. – És Franci halkan énekelni kezdett
Még egy darabig ballagtak, akkor a fiú megállott. Kivette óráját és
megcsóválta a fejét.
– Aligha nem rossz úton járunk.
– Miért?
– Nézd, mindjárt kilenc az óra. Látsz te valahol fénypontokat?
– Az égen.
Franci nevetett:
– Legalább nem vagy megijedve, azt látom. De komolyan, se egy major, se
egy fuvaros valahol… Hátha csak úgy bolondjába megyünk?
– Gondolod, hogy az irány se jó?
– Hát mindegy, menjünk, amíg házra találunk.
A mezőkön ködök kezdtek terjengeni, egy hosszú fehér fátyolról
kitalálták, merre van az Isar. Hanem épen ellenkező irányban, mint
gondolták. A csillagok reszkettek, sziporkáztak és úgy sűrű södtek, mint
a méhraj. A csend szinte megfojtotta őket és kimondhatatlan örömükre
szolgált, mikor egyszerre csak kutyavonítást hallottak. Úgy mentek
feléje, mintha valami jó szellem hivogatása volna. Egyetlen ablak
pislant fel az ugatás irányában, és most már szinte futottak oda. Sohse
hitték volna, hogy ilyen kínos legyen az, amikor az ember nem tudja a
maga helyét meghatározni a teremtés dolgai között, mikor nem sejti,
mihez közeledik, mit hagy maga mögött.
A fényhez közel érve, fenyegető falak meredtek rájuk hirtelen. Kis
parasztházra számítottak és klastrom előtt álltak. A rendházat magas
kőfal övezte és minden ablaka le volt csukva, mint a halottak szeme. A
külső falhoz valami korcsmaféle volt építve, onnan jött a fény és onnan
ugrott rájuk egy fekete kutya. Franci botjától az állat szűkölve lapult
hátra.
A kimérőben kövér, álmos nénike számolta a jövedelmet, de egyszerre éber
lett, amint a vendégeket megpillantotta:
– Bizony, rossz úton igyekeztek. Hajnalig, ha most már hazaérkeznének.
A két kiránduló egyelőre csak a harapnivalóra gondolt. A kis fogadó
szállóvendégre berendezve nem volt, az asszony a parádés-szobába vezette
őket. Egy magasra vetett ágy, egy asztal és polituros szekrények álltak
benne, a két ablak között pedig fiókos kammód, rakva olcsó
porcellánfigurákkal Pásztornők, vadászok, táncolópárocskák, aztán üveg
cukortartók, lejáró tetejű tyúkok; bennük gyűszű és cérna állt, piros
bársony tűpárnák, virágos, hasas csészék félkörben kirakva.
A kommód feletti tükröt papír-rózsák koszorúzták. A díványon a
horgoltterítőcskék egymást érték, a földön kis párnán kövér kandúr
aludt. Az ágy felett Limai Szent Rozália olajnyomatban, fölötte
barkával, alatta szenteltvíztartóval.
A dívány fölött világi képek álltak, legyezőként rakott tarkabarka
képeslapok; vasárnapi merev díszbe öltözött emberek fényképei. Csak egy
ütött el tőlük, egy Liszt-frizurás cingár legény.
– Ez itt, kérem, a Rudi – szólt az asszony. – Nem tetszik ösmerni a
Rudit? Vagy az uraságok nem művészek?
– De azok vagyunk.
– Hát akkor hogyne ösmernék?…
Egy darabig állott, azt híve, hogy hall valami újságot a Rudiról, aki
csak pénzért jön néha haza; de választ nem kapva, a konyhába vonult
rántottát keverni.
Ezalatt Karla a díványba helyezkedett és véleményt alkotott:
– Hát nem borzasztó ez, hogy az embereknek, akik itt élnek a világ egyik
művész metropolisa mellett, még csak sejtelmük sincs nemcsak a szépről,
de még a tűrhetően ízlésesről se. Húsz pfennig egy művészi reprodukció
és nézzen ide, nézzen körül!
– Az Istenért, vigyázzon, még kidobnak és akkor szépen leszünk.
– Ej, a néni azt sem tudná, miről van szó, ha hallgatna is ránk. Soha,
soha az életben annyi otrombaságot, annyi ízléstelenséget nem láttam,
mint a müncheni polgároknál.
– Hja, azt tapasztalhatta, mennyiben imponál ezeknek a »művészet«.
Az asszony megjelent a kis porcellántállal és egy tányéron salátával:
– Sört?
– Két feketét.
Az ital fölhabzott az asztalon, a két szerelmes pedig gyorsan, friss
étvággyal falatozott, iddogált.
Az asszony bejött és elszedett.
– Hogy ez a petróleum?
– Egy félliter van a lámpában.
– Megéri reggelig?
– Meg az. Most már korán virrad.
– No, írja azt is a számlára – szólt Karla.
Ezalatt Franci a hátizsákokért volt a kimérőben, most behozta őket és
vizet kért a virágoknak.
Az asszony egy lapos tálban hozott is és aztán elköszönt.
Karla és Franci a díványra ültek és kiszórták a zsákból a tenger
hóvirágot. Sokáig szemelték, rakták a vízbe őket, miközben kezük úntalan
érintette egymást. A lámpa muzsikálva égett, a szentképek mintha aludni
tértek volna, mert hogy a zöld lámpavédő árnybaborította őket. A
klastrom órája néha belekiáltott a csöndbe.
– Karla – szólt egyszerre Franci és szemének fátyolozott tüzét a leányra
vetette. – Igazat mondtál ma… ott a hídon? Boldog vagy-e valóban? Úgy
szeretném, ha a sok jóságodért valamit én is adhatnék neked…
Karla nem sajnálta a virágokon át húzódni kedveséhez közelebb.
– Boldog vagyok, mert a tiéd vagyok – felelte.
Szíve mélyéből szakadt föl vallomása.
Teljes, nem félénk, nem vonakvó, hanem szomjúsággal, készséggel adott
csókban fonódtak össze, de csak egy szembehúnyásra.
– A menyasszonyod vagyok… – kérdezte és adta is a drága szót Karla
szerelmesének.
– A menyasszonyom… – mint valami súlyos drágakövet, úgy ejté ki száján
Franci e szót.
Nagyon fehér lett, karját a leány válláról annak térdére csúsztatta,
odarogyott a leány elé és fejét ruhájába fúrva hirtelen súlyos zokogásba
csuklott, mint egy gyermek.
Karla kezét a fiú kusza hajába ejtette, gyöngédsége, mint a
zsilipvesztett ár eredt meg: Franci haját, homlokát, nedves szemét
csókokba temette; karjába venni vágyott a bohót, az üdvösségtől lábához
vertet. És közben suttogott, gyönyörűséges, igézetes álomlátásokat:
– Igen, a menyasszonyod… oh, Franci, milyen szép lesz, – majd, majd
mikor egészen a tiéd leszek. Te szerződni fogsz valakivel, de én önálló
műtermet nyitok, nappal dolgozunk és este csak egymáséi leszünk:
olvasunk, játszunk és tervezgetünk… A lakást én rendezem be, az én
szobám aranyporszín lesz, a tied sötét borvörös.
Karla arcán mind több és több fény gyulladt. Mint valami titkon
készített színpompás remekművét, bontogatta szét most szíve álmait:
– A kicsikéké fehér lesz és nagyvirágos… és fogunk utazgatni, ahol csak
valami szépet láthatunk.
Mint gyermek a mesét, hallgatta Franci. Kimondhatatlan édes hullámokon
vitetve magát, nézett a leányból kisugárzó glóriára. A boldogság
istenasszonyának tetszett az: erős volt, szép, tiszta és üdvözítő
reményekkel teli.
Franci ajkát áhitattal nyomta a leány kezére:
– Ne haragudj rám, Karla, soha se haragudj meg…
Karla nem értette ezt. Hirtelen szörnyű szemérem fogta el, mintha imént
megfeledkezett volna magáról.
– Sohsem fogunk haragudni egymásra – susogta félig zavarban, félig a
boldogságtól alig hallhatón.
Valamiért nem mertek többé egymásra nézni. Karla úgy érezte, hogy immár
többé nem pajtások, hogy valami fölnyílt előttük: merész ívű aranyhíd
két végén állottak szemben, hanem rálépni egyik sem mert. Egy halom
hóvirág feküdt közöttük; hűs szűzies virágok, azokat rakosgatták
hajnalig.
Akkor kiléptek a ködterhes szürkületbe. A mezőkön a pára óriási
oszlopokban szállt föl. A nap aranymadárként röppent föl a hegyek mögül
és mosolyogva nézett rájuk, amint véle szembe hazavándoroltak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mostanában Ulrik Adolf irodalmi társasága rendkívül meglazult: a régi
tagok elszéledtek, az új penziósak pedig inkább kirándulni vágytak a
szabadba.
– Az irodalom olyan, mint a befőtt, télire való – mondta Hellmanné. –
Most csinálni, nem írni kell a novellákat
Ulrik Adolf azért most se maradt hoppon. Kihirdette, hogy vívóleckéket
ad és ezentúl órákig csattogtak a kardok a kertben. Tavasszal ugyanis a
kertben folyt a művészkedés, a pletyka, a civódás és a flirt.
Valami jó abban is volt, hogy az irodalmi esték közönsége szétpárolgott:
Etelka néha csak egyedül érkezett meg és ilyenkor ő is kiült a kertbe.
Ulrik Adolf Thomas Mann-ból olvasott fel neki, az ibolyák pedig lábukhoz
guggoltak hallgatni.
A két balga lélek nem vette észre, hogy a bokrok mögött ilyenkor
szünetlenül leselkedők settenked nek. Egyszer Ulrik Adolf rávette
Etelkát, hogy engedje le hátára hajfonatait.
A leány maga elé bámulva hallgatta a Buddenbrook-család dekadenciájának
történetét
– Hogy lehet Jacobsenen kívül valamit olvasni – szólt oda a szeplőske a
füves kis tisztás felé siettében, ahol a tojásember dolgozott a háziúr
néma fiának domborképén. A fiúcska maga is agyagot tartott kezében és
kis madarakat gyúrt.
Néha azonban türelmetlenül lépett az állványhoz és arcfintorítással
jelezte, hogy nincs megelégedve.
– Nahát csináld jobban – szólt a tojásember.
A fiúcska elértette a türelmetlen mozdulatot. Arcán élénk pír futott át,
egy kis ládára állott és az agyagot a mintázótámlán összegyúrva pillanat
alatt kiformált egy a tojásemberhez nagyon is hasonló torzfejet.
A körülállók fölnevettek.
– Miféle ízléstelen rivalgás – jegyzete meg Ulrik Adolf a bokorban.
A tojásember mosolygásba fojtotta sértődöttsé gét, ellenben Bertram
hurrát kiáltott:
– Gazd’ uram, – hívta Biedermannt – jöjj, jöjj, tudod-e, hogy a fiad
genie?
Biedermann rókaarcára a gyöngédség egy árnyalata ereszkedett:
– Bubi… Te csináltad ezt?
A fiúcska vídáman mutatott magára és ebben volt valami az ünnepelt
művészek öntudatos megelégedéséből.
Már alkonyult és Ulrik Adolf most már saját költeményeit kezdte előadni
fejből. Annál azonban még valami rosszabbat is elkövetett: felhasználva
és jó jelnek véve Etelka elmélázását, hirtelen egy csókot lehelt a leány
lecsüggő hajfonatának végére.
Óriás tapsvihar felelt erre a bokrok mögül. A leskelődők voltak: végre
megkoronázódott fáradságuk.
– Brávó, hurrá! – És azzal, mint a verebek, ha közibük csapnak:
szétrebbentek; csak a kacagásuk csapódott vissza.
Etelka meg volt kövülve. A csók és a leselkedés egyszerre oly erővel
szégyenítették meg, hogy könnyei kipottyantak.
– Hallatlan szemtelenség – jelentette ki a fiú és belesápadt dühébe. –
Etelka, ezt vér fogja lemosni! Tudom, ki volt a főkolompos, a kacagását
megismertem!
Etelka szót se szólt Csak Albertre gondolt, aki elől nem fogja tudni
elhallgatni a dolgot, és aki most meg fogja vetni őt, mint valami
bemocskoltat. Bement a Karla szobájába és az ágyra borulva sírni
kezdett. Ép ezen a napon volt barátnője a kiránduláson, de a szobalány
az ajtaját nyitva felejtette.
Természetesen Karla másnap meghallotta a történteket.
– Film, film! Egy kis pillanatfelvétel! – újjongtak a fiúk.
Karla megkérdezte Hellmannét, hogy történt az eset.
– Azt hiszem, csak a hajavégét érték Ulrik Adolf ajkai.
– A fiúk szemtelen tréfát engedtek meg.
– Eh, uraim, – indítványozta Biedermann – egy szép levélben megkövetjük
a hercegnőt és mellékelünk benne egy ollót, hogy messe le a bűn
színhelyét vele.
Másnap Etelka csakugyan megkapta a kis hajnyíró ollót, amin el kellett
magát nevetnie.
Mindazonáltal most már ritkábban ment a penzióba, mert látta, hogy Ulrik
Adolf nem tréfál Ő is kezdett kikopni onnan, míg mások nyomtalanul
tűntek el. Igy May, aki nehány heti várakozás után egyszer benyitott
Ingert lakásának kapualjába, hogy hátha visszatért. A házmesterné, aki
egyben a lakáspénzt is szedte, szép áldást mondott Ingertre:
– No hisz az drága egy madár! Fönntartottam neki a szobát és persze
híre-pora sincs; ilyen megkárosítás! Hanem nyomába leszünk, azt mondom.
– Jaj, asszonyom, ha megkapja, tudassa vélem, odaadom az öt márkát, amit
a levélben ideadott.
May felment az ötödik emeletre, a tető alá, ahol három üres szoba
ásította rá, hogy Ingert kereket oldott. Lehet, hogy volt szándéka
visszatérni, de hogy Párisban aztán megtetszett neki és így ottragadt.
May tanácstalan bánatban távozott és nemsokára hiányzott a penzió
asztalától.
A házfelügyelőné nyomozása eredménytelen maradt, ellenben Párisból jövő
művészfiúk állították, hogy Mayt látták Ingerttel, a Montmartre egy
fölfelé hágó utcáján kapaszkodva. Csakis ők lehettek, mert a
festékesládát cipelő leány a fiú mögött maradt, amire ez hátraszólt:
– No, csak a magad erejéből, fiacskám!
München pedig elfelejtette a letűnőket és üdvözölte az újakat.
Oh, az valóban csodálatos volt: emberek, akik, mint Ingert is, évekig
vittek a társaságban vezérszerepet, egyszerre iszapolódtak bele a mult
semmiségébe.
A haldokló festőt is, akit állapota rosszrafordultakor éjjel-nappal
önfeláldozóan gondoztak, akinek utolsó pfennigjeikből virágot hordtak:
mihelyt kórházban, biztos helyen tudták, levették a napirendről. A
Schwabing nem ért rá emlékezni.
A tavasz orgiája egyre tombolt, a fák varázsütésre öltöztek virágba, a
kertet ellepte az anemona, a repkény friss, ezüstpelyhes orrocskáját
tolta a fákon fölfelé, a nap záporként ömlött a rétekre: a füstös
házakat aranyba húzta és a parkokban megragyogtatta a játszó gyermekek
színes ruháit.
A penzió az orgonavirágünnepre készült. A plakátpályázaton, mert Ingert
nem volt többé itt, hogy civódással, rábeszéléssel a legtöbb pontot
csikarja ki magának, Szerdukov süket imádója, miss Green nyerte el a tíz
márkát. Az ő plakátképe holdfényes kertet ábrázolt, óriás, virág alatt
roskadó orgonafákkal; alattuk a fűben, a fölkelő hold képébe rajzolódva,
parányi emberke perdült táncra. Ezt aztán sokszorosították és
szétküldözték. Biedermann kitalálta, ki számára kér Karla kártyát.
– Hm, tehát mégis csak lesz valami abból a filmgyárból? – kérdezte
furcsa, konfidens mosolylyal.
– Micsoda ostobaság ez – tiltakozott a leány, föl nem birva fogni, mit
akarnak nála a filmgyár örökös emlegetésével.
Az ő eszményi szerelmén mindenki talált piszkálni valót, ellenben
Hellmannén senki se botránkozott. Pedig az valóságos hajtóvadászatot
tartott Jensenre. Karla ezt meg is mondta Hellmannénak, amire az
borzasztó fölénnyel vágta ki:
– Én illetlen? Ugyan dunnácska. Én, tudja meg, mártir vagyok, mert a jó
hírnevemet kockáztatom, hogy ezt a fiút megmentsem. Neki belém kell
szeretni, bármi áron. Maga spisz, én nem komédiázom. Látja, azt
tanultam: nemcsak a való, de a látszat is fődolog. Magánál azonban csak
a látszat fő. Viszont nálam a látszat semmi, fő hogy az embert nagy
célok vezessék.
Karla nem tudta felfogni, honnan szedi Hellmanné a rávonatkozó
elméleteket.
– Hisztérika – tért aztán napirendre felette.
Hellmanné pedig tovább manövrirozott áldozata körül. Haditerve
komplikáltabb volt, mint hitték az emberek. Amint észrevette, hogy a
faszívű tacskó tüzet fog, csak darabig szította azt kedveskedésekkel.
Az orgona-ünnepre elragadó fátyoljelmezt készített magának, amelynek bő
tunikáját karcsú fűzött váll szorította derékban össze; haját óriás
csüggő lila fürtök diszítették. Hellmanné különben is olyan szép volt,
hogy minden ruha emelte: légies alakja, gyöngéd arcszíne, remek haja
azonban épen az omló, ünnepies jelmezeket kívánta méltó keretül. A
rendkívül enyhe estén az ünnepély a föllampiónozott kertben volt, ahol
az orgonák részegítőn leheltek és ahova fülemilecsattogás csengett a
szomszéd, nyugalmasabb kertekből.
A kert elszórt padjain, a holdfénynél, lilába, fehérbe öltözött hölgyek,
nyáriruhás fiúk tréfáltak a bowle és harmonikaszó mellett. Egészen
világos volt, annyira, hogy Biedermann bosszúságára a lampionok nem
érvényesültek.
Zdenka és Ali ma valóság szerint is utoljára bucsúztak, mert a párisi
beiratkozás utolsó határideje Ali fejére ült fenyegető felhőnek. Viszont
Zdenka attól félt, hogy Biedermann nem hitelez tovább. Töredelmesen
vallotta be apjának, hogy öt hónap árával tartozik, másrészt
megnyugtatta, hogy hűtlen vőlegényét egy sokkal jobbal, sokkal
kedvesebbel cserélte, pótolta. Apja egyetértve Alival, Zdenkát
hazaparancsolta.
Most csöndesen üldögélt a két szerelmes a langyos estében, apró
koszorúkat szúrva össze a tokjukból kitépett orgonavirágocskákból, olyan
koszorúkat, amilyeneket iskolásleánykák füzetében és nagymamák
imakönyvében találni megszárítva.
A ledöngetett tánchelyen Frici izzadva rúgta a két idős kisasszonnyal. A
szeplőske dr. Kuhnerttel a tangót próbálta. Mindkettő füllentette imént,
hogy igen jól tudja azt és közmulatságra mindkettő a másiktól akarta
ellesni a figurákat.
Dr. Kuhnert az est folyamán mindenkit meghívott, hogy tekintsék meg az ő
művészi lakását. Valaki, aki járt már nála, hajmeresztő dolgokat mesélt
a fölhalmozott műkincsekről, amik fabatkát sem értek, és amikért Kuhnert
annyi pénzzel fizetett a kezdő művészkéknek, hogy szállítóitól az
»Arkmaecenás« nevet nyerte.
Az ünnep zajába később a szomszéd kertészetbeli kutyák is beleszóltak,
emelve a hangulatot.
Az est királynője Hellmanné volt. Az asszony azzal a szándékkal öltözött
oly szépnek, hogy Jensen pislogó szerelmét mintegy fúvóval fogja ma
lángralobbantani.
Mikor a lampionok alá rebbent, megpillantotta a ráváró fiút. Mindenki
tetszéssel nézte az asszonyt, és Jensen most be akarta söpörni a
diadalt, hogy az melléje telepedik. Hellmanné meg se látta őt.
Szórakozottan, mintegy keresve nézett körül; és mintha meglelné, akit
keres, hirtelen Evansre, a tenoristára terítette mosolyának
sugárfátyolát:
– Jó estét. Miért nem táncol?
– Látja, nem volt eddig, kivel.
– Ah, úgy. Nem. Ne táncoljunk, jöjjön inkább a grottába!
És karját Evansébe öltve fölment a fák közé az összerótt barlangba, ahol
a kis vízmedence tükrén nehány lampion bágyadt fénye aranylott.
A társaság hümmögve nézett utánuk és aztán Jensenre vetett irónikus
mosolyt. A fiú elsápadt, hiúsága szíven volt találva.
Az orosz-zsidó testvérpár is itt volt. Az idősebb testvér anyai gonddal
gardirozta csitri húgát. Udvarlást nem fogadott, azt egészen a
kisebbikre hagyta, akinek többek közt egy kedves kis ügyvéd is tette a
szépet, szünetlen töprengvén, hogyan lehetne a valláskülönbség felett
átsiklani. Bizonyos, hogy a kis orosz-zsidó leány nem volt Zdenka, és
aligha lenne hajlandó, csak úgy szerelmi meglepetésül kikeresztelkedni.
Most is inkább Rosenkrantzot, az énekest tüntette ki.
Lóri és Bispinck most jöttek meg Königsbergből, ahol szép egyszerűen
egybekeltek. A boldog pár is ott rúgta a porondon a twostepet és arcukra
rá volt írva, hogy az egész világgal szeretnének táncraperdülni.
A táncolók közt és a félreesőbb utakon kedves, de nem mindig szívesen
látott pillangóként repkedett Mou, egy ausztráliai leányka, akinek
mamája valami nagy keserűség miatt, vagy az elől szökött meg nem régen
az ötödik világrészből gyermekével; itt élt külön lakásban, ahonnan
szinte soh’se jött elé. Mout is legfölebb a kertbe engedte lemenni. A
gyermek a virágházban, kalitkában mókusokat nevelt. A virágünnepen
szabad volt résztvennie, és kibontott hajjal, repülő szalagokkal
futkosott a nagyok közt.
Mou nagyon szerette a zenét és a grottába rontva, előhozta Evanst, hogy
énekeljen. Hogy, hogy nem, a művész, mikor Hellmannéval a fák alá
állított pianinóhoz lépett, arra gyujtott:
»La donna e mobile«…
Jensenre ez pofonütésként hatott és dühös könnyek jöttek a szemébe.
Az ének alatt még egy vendég érkezett, egyébként mostanság nem
szenzáció, nem újság a penzióban: Lilienthal, a koszorús költő. A
világfi a legényélet minden jó oldalát kiélvezve már, mérhetetlenül
sóvárogni kezdte a házaséletet; természetenek, aki őt kiegészítse,
tüneménynek kell lennie Hellmanné látszott mindazt egyesíteni magában,
amit ő megkövetelt: egy híres festő elvált felesége, született
Altkammer-leány, rendkívüli szépség, rendkívüli excentrikum…
Az orgonafürtös Hellmanné nem kevéssé ragadta el, mint annak idején
Ingeborg. Lilienthal ma egyáltalán nem törekedett arra, hogy a fiatal
nemzedéket maga körül gyüjtse, sőt megugrott Ulrik Adolf elől, hogy
Hellmannéhoz férhessen
Az asszony roppant kegyes volt hozzá, szinte kitüntető; ha azonban
Lilienthal sejtette volna, hogy a bájos mosolyok nem az ő
megörvendeztetésére, hanem egy tizenhét éves tacskó ingerlésére
röpködnek felé; hogy Hellmanné minden bóknál egy pillantást vet
Jensenre, hogyan zöldül el, mikor a társaság a nyílt elpártolást
megállapítja, – talán nem lett volna elragadtatva az asszony kegyétől.
Ez alatt Ulrik Adolf búsan bolyongott, akadt bele ebbe is, abba is. Azon
töprengett, hogy Etelkánál elért sikere nem volt oly óriási, mint
gondolta. Legalább is az teljesen lehiggadt, mióta a csókjelenet
történt. Boldogságának sírásójául nem a csókot, hanem annak kilesőit
tekintette. Hitte, hogy ez tette groteszkké aktiv fellépését és
névtelen, befelé forrongó dühvel kutatott, tapogatózott azóta, hogy
kitől eredt a leselkedés gondolata; főleg, hogy ki kacagott oly harsogva
a bokrok közt. Mert az persze tódítás volt, hogy a nevetőre ráismert.
Mindenki kacagását megfigyelte. Megvette Bergson »Nevetését«, de ebben
meg nem találta, amit keresett: a nevetésről a nevetőre ismerés
elméletét.
Egyedül ült a bowles asztalnál, sötét, csüggedő arccal. Egy hórihorgas,
kajánarcú úr lépett hozzája és pohár italt töltve magának, fanyarul
ismételte a dalt:
»La donna e mobile«…
Ulrik Adolf e percben ráismert a nevetőre. Ez a dal is gúny akar lenni,
gondolta, és a feje forró lett. Ezzel a forrósággal csatlakozott aztán a
két russzofilhoz. Minél tovább figyelte Ulrik Adolf a kajánképűt, annál
bizonyosabb volt, hogy ez tette tönkre boldogságát. A fiatalembert
Lipinnek hívták és nem igen szerette senki. Mikor egyszer ott haladt el
Ulrik Adolf előtt, Ulrik Adolf félhangosan szólt oda Hoffernek:
– Szeretnék ezzel az emberrel leszámolni.
Lipin jól hallotta ezt. Azonban tovább itta a sört, gúnyosan mosolyogva
bele Ulrik Adolf arcába.
A boldogtalan Ulrik Adolf vére lázadozott, de türtőztette magát.
– Egy finoman, hősiesen megvívott párbaj visszaállítja Etelka előtt
becsületemet, értékemet. A dolognak azonban csinján kell menni.
Ily gondolatok nyüzsögtek benne, míg a többiek a tavaszi éjszakától
becsíptek és agyuk könnyű lett, mint az orgonaillat, hogy súlyától
fosztva fölfelészállt a Paradicsomba.
A hajnal sárgán hasadt, mikor a hölgyek rendre szobáikba szállingóztak.
Fricike egyik öreg kisasszonyát furcsa meglepetés érte. Félsötét
szobájában pongyolája után tapogatózott az ágyon, azonban szörnyű
rettenéssel húzta vissza kezét, mert ott valaki végig volt terűlve, még
pedig a hivatlan vendég férfi volt.
A Biedermann-penzió nem ismerte a villany hirtelen derítő jótéteményét.
A kisasszony reszketve tapogatózott gyufáért, az ágyon alvó pedig nagyot
horkantott, mikor az alápotyogó, ezerbe menő vázát hallotta durranni,
amit a kisasszony lesodort.
– Tolvaj… rabló… mormogta az ismeretlen és kezével maga köré
kanyarított. A leány jobbnak látta kimenni és az ebédlőben iddogáló
urakat küldeni be földerítésre. Bertram, aki már hazavitte menyasszonyát
és újra visszatért, kivezényelte a többit. Mindenki leemelt egy lampiónt
és lábujjhegyen osontak a rablóbarlangba. A nyájas ismeretlenre
rávilágítva, azt hasonfekve találták. Valamelyikük meg akarta fordítani,
hanem az olyan pofont kapott, hogy a lampión messze repült kezéből és
felgyúlva, a padlón elégett.
– Le kell fogni! – suttogta Bertram.
Egyszerre négyen hajoltak a dühös alvóra, megfordították, mint a zsákot
és ráismertek… a tojásemberre.
– Hé, Jakimov, talpra, mit keres maga itt?!
Az elkezdett nyögni, mintha kínoznák.
– Uraságod rossz helyre tévedt – kiáltotta fülébe Bispinck.
– Ki? Én?
Jakimov a szemét kezdte dörzsölni, aztán értelmetlenül bámult a
körülállókra.
– Rossz viccz, rossz viccz! – jött ki az ajkán.
– A vicc igazán rossz, kérem, nézze meg, hol van!
– Hol vagyok? Látszik, hol vagyok! A Biedermann-penzióban, ahol az
emberrel így bánnak. Hallja, – rivallt rá hirtelen Bertramra és valami
bölcseség villanhatott meg agyában – maga angol, maga tudhatná, hogy az
otthon szent, hogy az otthon templom… és engem a templom oltárán, a
tűzhelyen, izé – az ágyon… vagy izé, maga nem tudhatja, maga nem angol,
maga amerikás…
Elkezdett sírni efölött való kétségbeesésében.
– Ez el van látva, és úgy látszik, sejtelme sincs, hova tévedt –
állapította meg Bertram.
Jakimov hahotára fakasztó képet nyújtott. Gallérja lesorvadva, ingeleje
összetörve; arca maszatos volt a sírástól. Csapzott haja kiborzolódott a
fejebúbján lévő holdvilágból és oh csuda: nála a hold is ovális alakot
öltött, Jakimov tojásalakban volt kopasz.
A jó fiú igen elérzékenyült. Fejét Bertram vállára hajtotta, őt a
kisebbik zsidólány keresztnevén szólongatta és nedves csókokkal
borította a nyakát.
A négy fiú szépen fölemelte az elázottat és egyik üresen álló szobába
telepítette, aztán visszatért a Balkánra.
Ott még számos cimborára akadtak. Jensen a falmelletti padon aludt.
Fölébresztették, hogy menjen feküdni, de a fiú búsan ingatta a fejét:
– Hagyjatok… álmodni…
– Eridj az ágyba!
– Nem lehet. – És Jensen visszacsuklott a padra.
– Miért?
– Egy izé… fekszik az ágyamban.
– Kicsoda? Ennél is?
– Egy… izé… egy részeg.
– Ki az a részeg?
– Nem tudom, hogy hívják – dadogta Jensen. – Az a kövér… az a tojásdad…
a bowletől nem bírt hazamenni, azt mondta: könyörüljek rajta, mert
nevetséges lesz az előtt a kis zsidólány előtt… sajnáltam, mert
tudjátok, a szív… na, hát meg kellett mondanom, hol a szobám.
Jensen úgy félig-meddig kezdett kijózanodni az álomból.
– Hisz az Jakimov! Az ágyad üres, Jensenke, vendéged egyik kisasszony
szobájába tévedt.
Azzal Bertram fölnyitotta a megizzadt ablakot és a párkányra ülve, a
konyha felé kiáltott italért. Hirtelen azonban, amennyire karcsú
testével tehette, eltakarta a kertbe való kilátást Jensen elől.
A kertben a harmattól hamvasan csillogó széttiport füvön Hellmanné járt
föl és alá, fehér köpenyét álláig húzva föl. Fejéről a virágok
lehervadtak, elperegtek, zilált haját a reggeli sápadt fény különös,
zöldes zománcba verte. Mellette, szemét szomjasan rávetve, Lilienthal
lépdelt. Az asszony mintegy félórája tűnt el szobájába a költővel meg a
tenoristával, ahol teáztak és ahonnan a kertbe mentek felüdülni.
– Kérem, menjen már – hallotta Bertram Hellmanné mélyből gyöngyöző
hangját és látta keskeny kezét a költőéből kisiklani.
Az asszony aztán mint fehér denevér rebbent szobájáig és eltűnt a sötét
ajtóban.
– No, Lilienthal kapitulált – állapította meg Bertram.
Anna, a tekintélyes szobalány, az ebédlőbe új üveg bowleval lépett; a
fiúk csöndben iddogáltak, csak Ulrik Adolf mérte dühösen az ebédlő
deszkapadlóját, a kihívás mikéntjén töprengve.
Hirtelen Lipin Ulrik Adolfhoz ugrott és annak gótikus orrára csengő
fricskát pattintott. A fricska vörösre festette az inzultált fiú
orrahegyét, egyébként arca halálsápadttá vált. Hogy még az inzultálást
is elvette amaz előle!
Mi több, Ulrik Adolf védekezés helyett hirtelen meghunyászkodott
tehetetlen, összeroppanó dühében. Meggörnyedt és meghátrált.
– Kell még egy? – kérdezte Lipin ingerülten és újra fricskázott.
Ulrik Adolf megtántorodva hebegte:
– Még ma elintézzük.
A társaság a legkellemetlenebb hangulatban távozott. Valamennyi békés,
könnyelmű, sokban ábrándos fiú volt, sok energiájuk a kötekedésre nem
igen jutott. Meg aztán a fricska egészen kívül esett a dekadencia meg az
esztétika keretén. Ulrik Adolfot részben sajnálták, részben elítélték. A
fiú meghátrálását nem finomságnak, hanem tehetetlenségnek érezték. Ha
Ulrik Adolf visszafricskáz, a vélemény jobb lett volna róla.
Az ügy még az délelőtt beszivárgott az ébredezők szobáiba. Karla a déli
asztalnál, egyetértőleg a russzofilekkel, Ulrik Adolfot nyiltan
legyávázta.
Az pedig fölháborodva vette tudomásul a gyászos véleményt.
Hosszas töprengés után elvánszorgott a russzofilekhez és kimagyarázta
nekik, hogy a diák illemkódex, a »comment« értelmében neki verekedést
rendezni nem szabad, neki a fricskát el kellett tűrni, ő nemcsak
illendően, de éppen hősiesen járt el, mert a társaságra tekintett.
Ez annyira meggyőzte a két russzofilt, hogy míg egyrészt párbajsegédül
ajánlkoztak és este hatkor Lipin lakásán bekopogtak; másrészt vacsora
után Ulrik Adolfot Karlához kísérték, hogy ott is elégtételt nyerjenek.
Előadva a dolgot, követelték, hogy a leány vegye vissza a gyáva jelzőt.
Karla nyíltan felelt:
– A dolog úgy áll, hogy Lipin szerint maga akarta őt inzultálni. Mit
járt föl és alá a bosszuterveivel, mit főzött órákig magában? Tudja mit?
Ha le akart számolni vele és ha volt rá oka, az inzultusnak rögtön
kellett volna történnie. De maga ép a tisztelt előttem álló barátainak
sugdosott, fenyegetőzött. Hallgatott volna, amíg cselekedhetik és ha már
elszalasztotta a kihívást, ne tűrte volna el gyáván, hogy kétszer
inzultálják.
Karla lélekzetfogytán volt. Igazából az bosszantotta, hogy ez a három
nálánál fiatalabb tacskó azt várja, hogy ő megalázkodjék, hozzá még az a
kettő, akik délben legjobban gyávázták Ulrik Adolfot.
– Tudják mit, várjuk meg a párbajt, ha Ulrik Adolf azzal kiköszörüli
becsületét, akkor tárgyalhatunk.
Biedermann felháborodása azonban a legnagyobb volt. Csodamódon ő sem a
kihívóra, hanem Ulrik Adolfra haragudott. Mikor meghallotta, hogy a fiú,
mint sértett fél, a pisztolyt választotta, idejét látta közibük csapni.
A párbaj másnap hajnalra volt kitűzve és Biedermann éjfélkor vett
tudomást a föltételekről.
– Két szamár – mondta.
Azon éjjel Ulrik Adolf föl és alá száguldozott kis szobájában. Míg a
feltételeket szabták, míg a két russzofil vele volt és ő pózokban,
fölháborodásokban és elszántságban tetszeleghetett magának és másoknak,
mindaddig roppant határozott volt és megőrizte méltóságteljes külsejét.
Most azonban, hogy magára maradt, egyszerre roppant gyöngeség lepte meg.
– Mégis lehetett volna kardot is választani Holnap ilyenkor talán már
némán fekszem. Igaz, Etelka meg fog könnyezni és bizonyára sápadt
violákat fog lábamhoz lelopni, hanem ha én azt ugyse látom? Az újságok…
micsoda szenzáció lesz, de hát én azt úgy se olvashatom majd. És ha én
ölöm meg? Az nagy dolog lenne, de nagy kellemetlenség. Rendőrség,
vizsgálat, faggatások. Igaz, ez utóbbiaknál szenzációsan lehet
viselkedni: férfiasan, lovagiasan, büszkén és kikezdhetetlenül. De apám?
Mit fog szólani? Eddig se tartott semmire, de most – ki tudja, hátha
éppen most tanulja meg, kicsoda az ő fia…
– Nem akarok inni – folytatta gondolatláncát és elhúzta kezét a
konyakosüvegtől, amiben néhány csepp aranyszínű folyadék csillogott.
A kutyák kint bánatosan szüköltek és Ulrik Adolf nyitott ablakán az
éjszaka tündére belebegtette illatfátylait. A holdban fürdő tejfehér
mezők a tavasz szerelmes, édes álmát aludták a ház körül s a messzi
útról az égőfejű fiúnak hirtelen egy régi diáknóta sikkant fülébe:
»Oh Zsuzsánna!
Az élet mégis csak gyönyörű!«
Ulrik Adolf becsapta az ablakot és tovább folytatta sétáját a szűk
szobában.
– Ulrik Adolf, – suttogta önmagának – a kocka el van vetve.
A kerevetre ült és meghúzódott azon.
Csak bár a barátait ne engedte volna haza! De azt hitte, végrendelkeznie
és aludnia kell, hogy tiszta lélekkel és fejjel menjen a nagy lépésnek
elébe. A végrendelet! Ez még egy utolsó élvezet lesz.
Leült az íróasztalhoz és írásba foglalta, hogy diákszalagjával,
diáksapkával temessék, hogy összes költői alkotásait, azok kiadási
jogát, jövedelmét Etelkára hagyja. Ez a passzus volt a legvégső és ennek
tartalma, kivitele magát Ulrik Adolfot könnyekig hatotta.
– Ez gyönyörű dolog, ezt szeretném megélni, mikor fölolvassák… Hadd
lássa az a lány, hogy kije voltam.
Azonban nem tudott megszabadulni a keserüpohár irtózatától. Elővette a
Hoffertől kapott pisztolyt, belenézett a csövébe és olyan borzadás
futott rajta végig, hogy eldobta azt.
Kopogás verte föl. A fiú hirtelen fölvette feszes testtartását, mikor
Biedermannt látta belépni.
A gazda addig faggatta Ulrik Adolfot, míg végre kipuhatolta, miért fájt
úgy a foga Lipinre.
– Oh képzelgő poéta, ha már éppen tudni akarja, én nevettem akkor a
leghangosabban!
Ulrik Adolf elsápadt:
– De Lipin is ott volt.
– Ott volt hát. És ott volt Jakimov és dr. Kuhnert, Hellmanné, a
szeplőske… nahát, hívjon ki mindnyájunkat!
– Csak Lipin inzultált. Azt le kell mosnom! Nekem nem kenyerem a
gyávaság!
Biedermann figyelmesen nézett a rákpiros, hadonászó fiú arcába. Egy idő
mulva megszólalt:
– Mondok egyet. Ha maga abban a percben, mikor megsértették, nem védte
magát önkénytelen, hanem hagyta a csúfságot kétszer esni meg; hát az
szimptoma, hogy maga egészen hamis, képzelt szerepeket játszik az
emberek között. Maga Oroszlánszívű Richárdot és Stephan Georget ad,
holott még az egyiknek lenni is nagy föladat, hát még mindkettőnek. Én
nem vonom kétségbe, hogy valamelyikké esetleg kinövi magát… Hanem előbb
tegye le a vizsgáit és ne csak utczai tüntetésekkor járjon az egyetem
felé… A jogtudomány is valami.
– Átléptem a bölcsészetre.
– Úgy? Tehát szóval végezze a dolgát. A bőrét pedig nem hagyom. Azt
mégis igen olcsón adja.
– Hát mit akar? Alázzam meg magam?
– Várjunk csak, Lipint én ismerem. Bocsánatot fog kérni, meglátja…
Ulrik Adolf az érzések, gondolatok zavaros árjában kapkodni kezdett
valami után, ami irányt adjon neki. Rövid gondolkozás után
fölegyenesedett, szemét a mennyezetre függesztette és metsző
határozottsággal szólt:
– Úgy? Lipin hajlandó engem megkövetni? Nos, mondja meg neki, kedves
gazda, hogy ha tud inzultálni, tudjon verekedni is. Igen, mondja meg
neki, mert fogadom, hogy odabent van az ebédlőben és hogy önt puhítani
küldte hozzám.
Biedermann távoztával Ulrik Adolf megnyugodva várta a történendőket.
Bizonyosra vette, hogy a dolog teljesen kedve szerint fordult. Lipin
jobban retteg, mint ő és eljött engesztelni. Semmi sem könnyebb, mint
arra most rásütni a gyávaságot. Ulrik Adolf tudta, hogy a veszély elmult
feje felől a glória pedig megmarad.
Ajtaját bezárva, elhatározta, hogy semmiféle zörgetésre föl nem nyitja
azt.
– El fogok menni a párbajra. Lipin azonban nem jön el és akkor
lehetetlenné teszem őt a penzióban.
Hajnalban jéghegyet megszégyenítő hidegséggel kelt útra a két
russzofillel és az orvossal az angol parkba, a kitűzött helyre.
Ulrik Adolf mindent roppant pontosan és amellett olyan lelki nyugalommal
csinált, hogy a két russzofil bámulni kezdte az azelőtt kinevetett
poétát.
– Mégis csak legény a talpán – mondogatták egymásnak.
Az óra pont hat volt, a kitűzött perc, – de Lipin nem mutatkozott.
– Kigolyózom a gazembert a házból – szólt Ulrik Adolf fenhéjázva és az
éjjel elhajított revolvert, most mint egy gyermeket cirógatta:
– Etelkámért – szólt a két russzofilhez ünnepélyesen.
A szerelmében diszkrét fiúra rájött a dicsekvés vágya. Most már egész
biztos volt, hogy Lipin elmarad és a veszélytelen siker, a körülmény,
hogy végig hősként mutatkozhatik, a körülötte ujjongó májusi reggel
megrészegítették.
– Nézzétek, – szólt az órájukra pislantgató fiúknak – ezt a pompás
világot hagyom itt ma miatta.
És körülmutatott a tisztáson, amit mogyoróbokrok öveztek, legyezőként
nőve föllebb és föllebb A fű bársonyából óriás, nedvdús lapúk sarjadtak,
köztük fehér, csipkenapernyőszerű, kábító herbateaszagú virágok. A
cserjék alól kilőtt nyílként tavaszi pacsirták iramlottak égnek, odafönt
pedig vibráló zengedezésbe törtek ki.
Hirtelen Ulrik Adolf átszellemült arca elsápadt és a szó bentszakadt
torkában. A teljesen elhagyott úton néhány sötét alak bukkant fel,
rohamléptekben futva a tisztásnak: Lipin és társai.
Az álomnak vége volt. A játék újra komolyra vált.
– Átkozott – mormogta Ulrik Adolf.
Ajka minden erőfeszítése ellenére reszketett és most már szerette volna
magát Lipinre vetni, jól elverni azt, hogy így áthúzta számításait.
Pedig dehogy húzta. Segédei szépen odajárultak Ulrik Adolf segédeihez és
fölvetették a kibékülés lehetőségét.
Kibékülés! Ez a szó oly csodálatosan sokat jelentett: ezt az egész
ragyogó világot, tele versekkel, virágokkal és szép leányokkal… Etelkán
kívül Annákkal, Rózsákkal, Gretchenekkel…
Ebben az utolsó pillanatban Ulrik Adolf is tisztán érezte, hogy nem
született hősnek. Megbocsátott. Azzal az elégtétellel, hogy mégis ő
marad felül, hogy Lipin nála is harciatlanabbul viselkedett.
Hazafelé megtartotta védőbeszédét a két russzofilnak:
– Attila is akkor volt legnagyobb, mikor Rómának kegyelmet adott.
Lemondtam a dicsőségről, hogy annál nagyobbat arassak. Láttátok milyen
volt Lipin? Sárga, sőt, Istenemre, zöld! A keze nem reszketett, de
kalimpált a félelemtől. Úgy-e, jobban tettem így?
A penzióban is így beszélt.
Délután beállított Karlához becsületét keresni. Az Attila-féle
hasonlattal itt pórul járt. Karla átlátott a szitán és ítélete
lesujtott:
– Lehet, hogy maga most már a »Comment« szerint nem gyáva, de én nem
vagyok a »Comment«, hanem ember és hozzá nő. Én szerintem maga gyáva és
ezen semmi sem változtat.
Karla ezek után Etelkához ment, hogy gyöngéden, óvatosan elkedvetlenítse
azt Ulrik Adolftól. Etelka elértette Karlát:
– Úgy beszél velem, mintha komolyan hinné hogy én… hogy nekem tetszik
Ulrik Adolf?
– Oh, ez nem volna csuda, az Albert inkviziciós udvarlása mellett.
– Micsoda inkvizició?
– Na, tudja, az tiszta inkvizició, mikor valaki kínzásokkal akarja a
maga által elképzelt bűnöket másba szuggerálni és azokat még ki is
vallatni az áldozatból.
– Az Istenért, – vágott közbe Etelka sápadt szégyenben – honnan tudja
maga ezt?
– Hogy mondta: »tudom«? Szóval igaz. Én csak sejtettem.
Etelka, mint oly sokszor, újból úgy érezte magát a Karla őszinteségétől,
mint a csiga, ha szarvát érintik.
Visszahúzódott és igyekezett egyébről beszélni.
A párbaj különben végzetessé vált Ulrik Adolf és Etelka barátságára. Az
ágáló fiú nem került többé a leány elé, mert tőle egyedül a világon,
mégis szégyenlette magát.
Mások előtt később is büszkélkedni akart a Lipinen gyakorolt
nagylelkűségével, hanem Karla ezt is elvágta, egy az asztal fölött
mondott szentenciájával:
– Tulajdonképen mindkettő örült, hogy a pár bajból mi sem lett.
A dolog ezzel kómikussá vált. Igy aztán egyrészt Ulrik Adolf el volt
hallgattatva, másrészt a komikumot Biedermannál mindig megbocsátották és
így Ulrik Adolf bocsánatot nyert.