– Miért sír? – kérdezte Albert hirtelen.
– Nem sírok.
– Hát akkor pityereg.
A hallgatás nyilván Albertnek volt kínosabb valami nagyon fúrta az
oldalát, az a bizonyos »kivel volt«, ami nem mert ajkára jönni.
Közben Etelka levetette felsőjét, de Albert ebben nem sietett
segítségére, bár érezte, hogy kellene és lopva a leányra pillantott.
Olyan meglepetés érte hogy még forrongó haragját is feledtette egy
pillanatra. Etelkán narancssárga, Mária Lujza divatra szabott ruha volt,
amely arcát izgatóan sápadttá, szemét keletiesen tündöklővé tette.
Egyáltalában nem lehetett ráismerni… Albert ajka fölött furcsa mosoly
rángott végig. Etelka idegenszerűsége gúnyra és még mohóbb
féltékenységre gyújtotta.
– Honnan… kölcsönözte ezt a… ruhát?
– Az enyém, Karla készítette.
– Csak nem akar ilyen ruhákat hordani ezentúl?
– Miért ne? Mindenkinek tetszik.
– Ez a legújabb, hogy maga mindenkinek akar tetszeni. Különben, ha
szabad kérdeznem, miért nem hívtak engem is a kirándulásra?
– Engem is csak az indulás előtt értesítettek
– Mikor?
– Úgy egy óra után, délben.
– Igen? És a barátnője nem tudta hamarább, hogy megy? Mintha hihető
lenne, hogy egy ilyen dolgot félóra alatt ütnek nyélbe.
– Oh, a Biedermann penzióban nagyon is hihető. Ott mindenbe beugranak.
– Tudom. A szerelembe is. És ez magának tetszik? – Etelka nem felelt.
– Miért hallgat? Ide jövök és ő hallgatásba merül.
– És az előbb ki olvasott, amíg én egyedül ültem?
Albert ajkát karapta.:
– Nekem okom volt rá. Erőt kellett gyűjtenem a leszámoláshoz.
Azzal felugrott és felkiáltott:
– Én ezt tovább nem birom. Hogy rám soh’se gondol, hogy afféle Ulrik
Adolfokat szed fel, akik irodalmi hazugságok leple alatt udvarolnak… Én…
én azt a firkászt egyszer a gallérjánál fogva ledobom… ledobom…
– Honnan?
– Úgy, mulasson rajtam! Úgylátszik, jó kedve támadt a Nockerbergen…
Albert kiválóan értett egyhez: órákig fúrni-faragni egy dolgon és minden
védelemből fegyvert fordítani a védekező ellen. Igy kínozta Etelkát,
anélkül, hogy kibökte volna a kérdést: »Kivel voltál?«
Albert utóljára ismét hallgatásba esve, nehéz fellegként ült a szobán,
de azért nem tágított.
A csendnek óriási robaj vetett véget: valami hatan rontottak be a
penzióból.
– Hercegnő, – és Bertram kedvesen szalutált, Etelkát penzióbeli
becenevén szólítva, – engedje meg, hogy meghívjam ma estére a sör
hatását paralizáló feketekávéra. Fernando Freyre de Andrade y Valverde
művész barátunk lát vendégül mindnyájunkat. Biedermann, I. emelet 5.
ajtó. Kezdete pont kilenckor.
A meghívásnak a tojásember, a szeplőske, a kis zsidó muzsikus adtak
nyomatékot, továbbá dr. Kuhnert, az »új csillag«, már tudniillik a
penzióban és a szeplőskénél egyaránt újonnan tündöklő.
Albert észrevette, hogy a szeplőske kémlelve nézdel végig a szobán; hogy
egy pillanat alatt meg akarja állapítani Etelka vagyoni és Alberthez
való viszonyát.
Bertram átnyújtotta a spanyol úr névjegyét, akinek egész nevét olvasta
föl, mivel nem tudta, a sok közül melyik annak igazi vezetékneve. Ez a
spanyol úr ugyanaz a festő volt, aki az egyetemről azt a kritikát
gyakorolta, hogy kórházhoz hasonlít a sok párbajsebesült miatt.
– Szabad jó hírt vinnem? – kérdezte Bertram kicsit merev, amerikai
udvariassággal. Senor Fernando Freyre de Andrade y Valverde roppant
lelkünkre varrta, hogy elhozzuk önt, kedves hercegnő. Ő nem tud senkivel
értekezni, csakis önt érti meg.
– Mióta beszél maga spanyolul? – kérdezte Albert hidegen.
– Félreértés. Freyre úr azért beszél velem szívesen, mert a született
németek nagyon is hadarnak neki.
Etelka kínos helyzetben volt. Hirtelen ilyen gondolatlánc futott át
agyán:
– Ha Albert itt akar még maradni és én beleegyezem a meghívásba, akkor
azt fogja mondani, hogy tőle akartam szabadulni; ha nem fogadom el a
meghívást, mert ő itt van, ezek a penzióban elregélik, hogy egy kis
filmet bonyolítok idehaza; Albert pedig, mihelyt ezek elmentek, kalapját
fogja venni és itt hagy a könnyeimmel. Egyetlen megoldás lenne, ha
Albert is velem tartana.
Ki is mondta:
– Albert, jőjjön maga is! Jó?
A társaság nem értette őket, de Bertram átlátott a helyzeten:
– Uram, tartson ön is velünk!
– Nem látszom hivatalosnak – felelt Albert fagyosan.
– Oh, az nem úgy van nálunk. A barátaink barátai, a mi barátaink.
Albert fanyar mosollyal válaszolt:
– Köszönöm, én nem érzem jól magam a mulatozás közt.
Etelka csupa udvariasságból vágyott elmenni, mikor ily szívesen jönnek
ilyen messzi érte és udvariasságból hívta Albertet is; most is jobb
meggyőződésének engedett, mikor lemondott:
– Bocsássanak meg, igen szívesen mennék, de a délután kimerített.
Hogy Albert nincs semmi tekintettel rá, szinte könnyet csalt a szemébe.
A társaság csalódva távozott, hogy másokat verbuváljon. Albert arcáról
eltűnt a kényszermosoly, helyébe nyílt harag lépett:
– Hogy mert hívni engem? Tudja jól, hogy gyűlölöm ezt a népséget!
E percben Franci nyitott be, aki biztosra véve Etelka jöttét, érte
fáradt, hogy az ne legyen kénytelen a városon túl egyedül menni.
– Nem megyek – szólt Etelka egyszerűn.
– Dehát miért nem?
– Elfáradtam a délután.
– Elfáradt? Hiszen úgy ült, mint néma kis hal a tó fenéken a viharban.
Franci gyöngéd hangja Etelkában a védelem iránti vágyat keltette:
– Ugy-e, hogy semmi rosszat nem tettem?
– Oh Istenem, hát azt ki hiszi?
– Oh, csak úgy… mondtam – szólt hirtelen a leány Albert elsötétülő
arcára pillantva.
Mikor Francit is elküldték, Etelka vőlegénye haragosan fakadt ki:
– Micsoda dolog, hogy tanút hív védelmére? Egy ezeridegent! Tudja mi ez?
Éz önmegalázás, ez nem méltó magához!
És kimondva a szentenciát, Albert felkészült a hazamenésre.
Etelkánál a pohár betelt. Hirtelen, de teljes nyugalommal a tükörhöz
lépett, haját megigazította és kabátja után nyult. Albert nem kérdezte,
hova igyekszik. Mikor a lépcsőn leértek, Etelka búcsút mondott neki és a
külső Schwabing-felé tért.
Albert csak pár lépést ment hazafelé, aztán meg állt, majd
visszafordította lépteit.
Hiába, ő ilyennek született: féltékenynek és féltékenységében
oktalannak; de minden balgasága mérlegre került lelkében és akkor
mérhetetlen bűnbánat lepte meg. Most minden vágya egy volt: hogy
követhesse választottját, akárhová megy az, és hogy lássa fájdalomtól
elsötétedett szemét felragyogni.
Azonban Etelkát nem tudta beérni, a leány száz lépésre előtte elérte a
penziót és sietve nyitotta meg a már kitanult titkos ajtót. Az döngve
hullt vissza a zárba utána.
A leány a ház kertfelőli részébe tért, azonban ott rá nem talált sem az
első emeletre, mert a ház e szárnya földszintes volt, sem az ötös számú
ajtóra.
Karlánál kopogott hát be, de ő már nem volt szobájában, végre is a
szobalány vezette be egy olyan előszoba félébe. Csak épen meg lehetett
benne fordulni: körül polcokon a házi könyvtár állott, csomó megfakúlt
kötésű lexikon. Egy szembenlévő ajtón át az »aszbesztkuckó« látszott. A
kuckó név igazán ráillett: a küszöbről egyenesen az ágyba lehetett, sőt
kellett lépni. A fal vakolatlan volt, de a parányi ablakon a tavaszi
kert nézett be.
Az előszobában balkézt embernyi szélességű csigalépcső eredt fölfelé.
Hova? A szobalány a padlásra vezette Etelkát, ahol a sok üres kosár,
koffer között a padlás jobbik végén álló ajtóra mutatott Ez volt tehát
az első emelet, közvetlen a tető alá volt az ötös szoba építve. Szemben
azzal szintén ajtó látszott, ott laktak a háziúrék az ebédlő felett.
Kívülről ott se lehetett volna emberi lakást sejteni: valami
bedeszkázott hombár emelkedett az ebédlő felé, de a svájci módra épült
kettős deszkafal egész csinos szobákat rejtett.
Az ötös számú szobából halk zsivaj szűrődött, ami egetverő hurrára vált,
mikor Etelka belépett. A tetőszobácska olyan alakú volt, akár belülről
egy koporsó, de az ablak virágos függönyei, a tarkaernyős lámpa, a
hófehér kandalló és más efféle enyhítő körülmények hangulatkeltővé
tették. A szoba zsúfolva volt: a vendégek divánon, székeken kívül az
ágyon is ültek, így Hellmanné Jensennel és egy tenoristaképű úrral.
Mindenki ott volt a délutánról.
A spanyol olyan kedves házigazda volt, hogy egyenesen Bukovinára
emlékeztetett. Nagy buzgalommal és még nagyobb ügyetlenséggel főzte a
kávét, rakta a csészéket; közben a szobalányért csöngetett, suttogott
vele, nem értették egymást; akkor a fiú hadonászni kezdett,
szemléltetni; végül is kapott a körülírt asztalkendők helyett
zsebkendőket. Azt hitte, hogy a kávét illendően kell felszolgálni;
ahelyett mindenki elszedve egy csészével visszabújt saját szögletébe és
folytatta a megkezdett fecsegést.
A szobában különféle hangszerek is álltak készen: a balalajka, harmonika
és a spanyol úr pianinója.
A tenorista végre is porondra lépett. Hellmanné kísérte zongorán. A
borotvált képű, gömbölyű legény Bertramnak volt földije és rendesen ékes
newjersey-i dialektusban lefetyeltek egymással; de a tenorista most
olaszul énekelt.
Etelkának ez épen megfelelt. A társalgáshoz kedve nem volt, de Evans
gyönyörű, erőteljes éneke megnyugtatta.
A szobának kertrenyíló kis négyszög ablaka tárva állt, a hangok tömör
hullámban omlottak a holdfényes, zsendülő kertre:
»Lascia che piango…«
Evans templomian ünnepélyes darabokat énekelt, aminthogy törekvéseiben
is a legmagasabb célok vezették.
Egyáltalában nem volt bohém, úgy vigyázott hangjára, egészségére,
annyira nem fecsérelte tehetségét, hogy az szinte csodaszámba ment itt.
Hogy néma elragadtatással hallgatták, nem mint hajdan Zdenkát, annak az
volt a megfejtése, hogy a léhaság minden allürjei alatt mindenkiben volt
itt egy titkos ábránd, kultusz a legnagyobb, a tökéletes szépség iránt.
A középszerűt kinevették; de a teljes siker előtt zászlót hajtottak.
Csak addig volt itt valaki komikus, míg döntő sikert nem ért.
A krisztusképű kis énekes csaknem megsemmisülve hallgatta Evans áriáit.
Ez este senki se vágyott a harmonika után. A balalájka zizegése is
túlprimitívnek tetszett, éjfél felé a társaság különben is érezni kezdte
a délután hatását, azért szétoszlott.
Karla még egy percre magához hívta Etelkát, hogy megmutassa annak
ruháját a krisztusképűnek.
– Nos, meg van elégedve? – kérdezte a fiút. – De ez a szín önnek nem
felel meg, illetőleg valamivel sötétebb árnyalatot veszünk.
És Karla elbocsátotta a küszöbön álló kis énekest.
– Miről van szó? – kiváncsiskodott Etelka
– Rosenkrantz jövő héten lép föl először, Meyerbeer »Zsidók imáját«
énekli. Ahhoz varrok egy leplet neki. Hanem maga se kap tőlem több
ruhát. Franci egész este magát nézte.
– Oh, ez tréfa.
– Azt mondta, maga az a fajta nő, aki a férfiakat őrültté tudná tenni.
Etelka fájdalmasan nevette el magát:
– Oh, szegény fejem.
És felszedelőzködött.
Ulrik Adolf tudomásul véve, hogy Etelka Bertramék meghívását
elutasította, távollétével tűntetett ez este. A guta csaknem megütötte,
mikor Karla Etelkát az utcáig kísérve visszatért és ablaka előtt
elmenve, a fiú kérdésére, hogy feltűnt-e távolléte, azt a feleletet
adta, hogy senkinek, még Etelkának se.
Eközben Etelka lassan ballagott hazafelé, mikor hirtelen valaki
hozzácsatlakozott. Albert volt. A bűnbánó szerelmes hasztalan zörgette a
kaput, csengő nem volt és az ajtózár titkát felfedezni nem bírta. Igy
ácsorgott ott, a hasztalan tapogatózásban végleg elcsüggedve. Végül is
lemondott a bejutásról és a kert előtt sétálgatva várt. Igy hallgatta
künnről a felséges hangversenyt.
– Ki énekelt? – kérdezte Etelkát.
– Egy amerikai, Evansnek hívják
– Nyilván csak betévedt?
– Nem. Biedermannál lakik.
– Ilyen művész?
Albert még élénken emlékezett Ulrik Adolf hamis páthoszára és Hoffer
előadására a második Schiller koponyáról. Nem tudta elképzelni, hogy
ezek között teremnének a Lilienthalok és az Evansek.
Hallgatva kísérte hazáig Etelkát, a szerelemrehívó langyos éjszakában.