– Tarthatna ugyan jobbfajtát is, ahelyett hogy annyi fehérneműt mosat.
Sőt valami harapnivaló is lehetne az asztalán!
Bevágta magát a karszékbe; és a polcról egy a Veit Stoss műveit tárgyaló
munkát leszedvén, a szegletben álló prémes papucsot fölhúzván, hatalmas
karikákat pöfékelve a cigarettafüstből, mélyen belemerült az olvasásba.
Meglepetéstől nem tarthatott, mert Fricike tanrendje orra előtt függve
hirdette, hogy a fiúnak ma délután hétig van foglalkozása. Utolsó
negyedórában redukálni lehet az otthonosságot.
Hat órakor azonban a kulcs megcsattant kint a zárban. Fricike majdnem
hanyatt esett, mikor a telefüstölt műteremben, karszékében háttal az
íróasztalnak, szembe az ajtónak prémcipős két lábát kétfele terpesztve,
Ulrik Adolfot pillantotta meg.
A pillanat kellemetlen volt. Ulrik Adolf mintegy szemrehányóan a
becsapásért, a tanrendre nézett. Mielőtt azonban Frici magához tért
volna, Ulrik Adolf már fölibe került:
– Az Isten megáldja, csakhogy már hazavetődött! Egy délutánomat
pocsékoltam el ön miatt! Idejövök látogatóba és ön eloson, rámzárja az
ajtót! És ép ma kellett volna az egyetemen egyik tanárommal megbeszélnem
doktori értekezésemet!
– Sajnálom… szinte lehetetlennek tetszik… hiszen én nem szoktam oly
gyorsan és halkan ki- és befutkosni, hogy ne vett volna észre… Igaz,
hogy ma siettem… Ezer bocsánat…
– De kérem, a bocsánatot hiába osztom, azzal az elpazarolt időm vissza
nem tér, Szinte megfulladtam.
– Szerencse, hogy a dohányt künn hagytam és hogy… el tudta oltani az
irtószert… tudja kérem, én minden új lakást előbb kifüstölök… a
férgektől tartva. Legalább mégsem únta magát – mentegetőzött tovább a
kölni jó fiú, egy pillantást vetve a Veit Stossra.
– Nos, nem untam magam; sőt ez a könyv felette érdekes olvasmányul
szolgált. Remélem, nem kívánja, hogy félbeszakítsam? A könyvet magammal
viszem.
Fricike örült, hogy a szerzett kellemetlenséget jóvá teheti e
szívességgel. Készséggel adta át féltett könyvét, sőt útravalóul
cigarettát is kínált, aztán lekísérte Ulrik Adolfot a lépcsőn.
Az utcára érve Ulrik Adolf megelégedéssel konstatált valamit:
– Az oktondi! Nem jutott eszébe megkérdeni, hogy miért nem dörömböltem a
szomszédoknak.
Hogy más korlátoltabb nála, ez büszke örömre gyujtotta.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Jensen mostanában remek kis rézlámpán dolgozott, a norvég világfinak
szánván azt ajándékul. Rajongását nem titkolta Ulrik Adolf előtt és
sejtelme sem volt, hogy az pontosan beszámol Hellmannénak mindarról,
amit Jensennél tapasztalt.
Ulrik Adolf ezt nem tartotta jellembeütközőnek, mert Hellmanné váltig
hangoztatta, hogy szándékai föltétlenül szentek. A lámpahistóriát
megtudva, az asszony erélyesebben fogott a mentési munkálatokhoz.
Jensen egy napon kissé korábban jött haza délután, mint szokta. Karlával
szemközt lakott, és mindkettejük kulcsa nyitotta közös előszobájukat.
Igy nem tünt fel, hogy annak ajtaja tárva állott, de mikor saját
szobájába lépett, ott olyanféle meglepetés érte, mint minap Fricikét. A
fehér mullfüggönyös kabinban – mert az volt inkább mint szoba – a
gyöngyházzal berakott valódi rokokóíróasztalkára, Biedermann egyik
főbüszkeségére, Hellmanné könyökölt szürkéskék princess-ruhában, fején
átdobott elefántcsontszínű sállal, ami madonnaszerűvé tette őt. Furcsa
madonna volt: Jensen egy félig megírt, az asztalon nyitva hagyott
levelét olvasta.
– Ezt nevezem én szemtelenségnek – szólt a fiú és kiragadta az asszony
elől a levelet.
Hellmanné, mint mártir, mint egy őrültekházabeli ápolónő, aki a
szitkozódást, karmolást önfeláldozóan tűri, csak megfordult és
nagyvágású zöld szemét a fiúra vetette:
– Jensenke, ez az út a pokolba vezet.
– Menjen ön a pokolba! Az talán jellem, úriasszonyhoz illő: betörni az
ember lakásába és a leveleit átkutatni.
– Én nem kutattam. A szobát Anna hagyta nyitva, mikor takarított. Hanem
ez egyenesen hajmeresztő, amit itt firkálsz. Christianssont arra kérni
hogy mellette ülhess a Balkánon! Minek azt levélben? Minek ezek az
odaadó frázisok: »Szívem hő vágya nagyszabású véleményeit hallgatni!«
A fiút az idézet dühbehozta.
– Ahhoz csatlakozom, akihez akarok!
– Dehogy. Ezt a levelet úgy veszem, hogy hozzám írtad. Akkor nem volt
bűn elolvasnom és mán túl mellettem ülsz a Balkánon. Úgy-úgy, Jensenke –
tette hozzá és karmosvégű, keskeny ujjaival megérintette a serdülő fiú
állát.
Jensenre ez furcsa, villanyosütésként hatott. Hellmanné észrevette, hogy
most vagy soha: a fiú pedzi a horgot, azért anyáskodva mondta neki:
– Kis Jensen, légy az én barátom. Meglásd, irígyelni fognak.
Ez hatott. A fiú rövíd időn belül észrevette, hogy az asztalnál
tekintélye van, mióta a legtüneményesebb asszony őt tünteti ki.
Gyermekes hiuságát kezdte a dolog legyezgetni és ha nem a szerelem, az
önteltség közte és Hellmanné közt valamelyes kapcsot teremtett.
Igy állottak a dolgok a penzióban, mikor München utcáin megjelentek a
Salvator-sör plakátjai. Ez esemény vezette be a tavaszt hivatalosan, az
emberek ezrei és ezrei számítottak erre. A hivatásos sörivók, akik a nap
minden órájában, az éjjeli órákat is számítva, kihörpentik a maguk kis
félliterét; a finnyásak, akik csak fehért, vagy csak feketét, csak
Schwabingert, csak Thomast, vagy csak Löwent isznak; a nem válogatósak,
akiknek mindegy, akármilyen, akárhol, csak legyen, sok legyen: mindezek
készültek rá, mint Ali honában a nagyétű a disznóölésre. De a
mérsékeltek, a csak ritkánivók is várták a nagy felöntést; aki pedig
sohse ivott, az ráhagyta magát ez időtájt vétetni a kirugásra.
Egyik-másik penziós már megkóstolta a nektárt; amit itt-ott a városban
is mértek. Biedermann csak a kezével legyintett:
– Ki kell menni a kúthoz, nem az árokból szürcsölni. Akartok most,
mindjárt ebéd után?
– Persze, hogy akarunk!
Bertram egy széndarabbal habzó kőkorsót rajzolt a falra és aláírta:
Indulás pont kettőkor.
Mindenki megértette a lakonikus hirdetményt.
Karla és Ulrik Adolf villamoson rontottak a városba, hívni Francit és
Etelkát.
Félegy volt az óra, az idő bőven futotta. Karla még az utcában sem járt
eddig soha, ahol Franci lakott. Most becsöngetett az előszobába, ahonnan
szőke, divatosan fésült idős asszonyfej bujt ki – nyilván a
háziasszonyé. Mikor megtudta, hogy Francit keresik, nagyot nézett és az
ajtót újból betette. Franci a legnagyobb zavarban jött ki és nem hívta
be Karlát, amit a leány tapintatosnak talált.
A lépcsőn lefelé haladva, Karla előadta, miért jött. Franci örömmel
jelentette ki csatlakozását:
– Félóra mulva ott leszek. Csak éppen megebédelek és rendbeszedem magam.
Arra értette ezt, hogy kicseréli munkazubbonyát ami különben nagyon
kedvessé tette.
– Nyilván ezért pirult, pedig egész ennivaló volt benne – gondolta Karla
hazamenet.
Ulrik Adolf is szerencsével járt: Etelka már ebéd után volt és
karszékében ült a nyitott ablak előtt. Ulrik Adolf csaknem térdrehullt
előtte, úgy kérte, tartson velük:
– Ha tudná, mily unalmas volt nekem a karnevál délutánja is, megszánna
és letenne zárdai életéről!!
Etelka kíváncsi volt a Salvátor-pincére.
– Jól van, két órakor maguknál leszek.
A fiú valósággal lerobbant a lépcsőn az örömtől.
Etelka úgy sejtette, hogy Albert estére fölnéz hozzá, azért kis cédulát
akasztott az előszoba ajtajára, tudatva, hogy hat órára megjön. A
kulcsot a levélszekrénybe csúsztatta, szobájában pedig könyveket és
holmi harapnivalót hagyott az asztalon, hogy Albert ne únja magát. Ezek
után nyugodt lelkiismerettel vágott neki a kirándulásnak
A penzió előtt az egész társaság indulásra készen állott. Szinte júniusi
meleg volt, Hellmanné kék hímzéssel szegett sárga vászonruhát hordott,
fejében hársból font, pántlikás hollandi főkötőt: a Deutsche Werkstätte
egy bécsi remekművét. Föl-alá sétált Jensennel, míg a többi
összeverődött és idegeskedett egy még hiányzó kisasszony miatt.
– Mi az ördögöt csinálhat – szólt a háziúr.
– Fogadom, hogy a fűzőjét veszi fel – mondta Karla.
Ez a legnagyobb lenézés volt Karlától, ő gyűlölte és minden művészi
érzéket megtagadott a fűzőthordó nőktől.
Végre mind együtt voltak és akkor futvást mentek a villamosig. Egy
teljes kocsit töltöttek meg. Zdenka és Ali sem hiányoztak,
visszavonhatatlanul legeslegutolsó felléptüket tartván Münchenben. Még a
penzió előtt, míg a fűzős nőt várták, a szeplőskét megpillantva, Ali
karját nyujtotta Zdenkának és úgy léptettek el az irígy kis béka előtt.
Most pedig a villamosban a frissensült vőlegény folyton úgy tette a
kezét, hogy a karikagyűrűje lássék.
Sorban és hangosan gratulált nekik mindenki és ez csak növelte
diadalukat. A szeplőske szenvedélyes dühvel vitatkozott a tojásemberrel,
csakhogy ne lásson, ne halljon
– Az »Én« kultusza, az önapotheosis, nemcsak a lírában, de mindenben az
egyedüli jogosult, Shakespeare is önmagát rajzolta Julius Cézárban és
Romeóban…
– Kérem, hova? – szakította félbe a szózuhanyt a kalauz.
– Nockerberg. Jakimov, legyen jó értem is fizetni. Csak húsz márkásom
van – fejezte be a szeplőske az »Én« apotheosisát.
Az út hosszú volt: a város egyik végéből a másikba mentek. Végre a házak
ritkulni kezdtek és egy domb aljában egészen elfogytak.
A penziósak kiszállottak és fölkapaszkodtak a széles, napberagyogta
úton. Az együttmaradás csak nagy nehezen sikerült, mert búcsújáráshoz
hasonló sokadalom nyüzsgött fölfelé a Nockerbergre.
A bejáratnál álló jegykiadó bódék elégtelennek bizonyultak: a sokaság
tolta magát befelé, mint összefüggő massza.
A tágas út kétoldalán nyílt tűzhelyen óriás tepsikben sült az apró páros
kolbász, erősillatú ropogós hal és a hólyagos lángos. Másutt csupa
láncbafűzött féltenyérnyi pereccel volt a bódé teleaggatva; a perecek
rózsaszínre voltak szárítva és szemre játékszernek tetszettek, a szájnak
azonban fölségesen ízlettek.
A hegy teteje amolyan kert volt: ritkánálló akácfák, egy-egy kis lugas,
és rengeteg egymástérő földbeásott asztal, pad. Valóságos padtenger és
asztaltenger volna, ha bele nem fúl a talpalat helyet üresen nem hagyó
emberárba.
– Itt bizony leülünk, ha hoztunk padot – tréfált Biedermann.
Körüljártak mindenfelé, de csak néhány oldalbalökést értek el és néhány
barátságos szidást, ha ők voltak kénytelenek lökdösni.
– Nincs más mód, egyenkint szorulunk be egy-egy asztalhoz.
– Óh, az nem mulatság.
Belesodródtak a bandát kísérő tömegbe és félóráig követték azt, annyi
szerencsével, hogy a rohanó pincérlányok kinek-kinek kezébe nyomták a
kőbillikomot.
A sör leírhatatlan jó volt. A fiúk habzsolva nyelték, a bandát
füttyszóval kísérve. Végül is találtak egy félig üres asztalt, ahonnan a
társaság sétálni ment. Arra lecsaptak, mint a héjják, mert ezt a kis
szigetet is rögtön elnyelte volna a tömeg. Úgy ültek mint a heringek,
sőt még azoknál is gyufábbul. Némely örvendett ezen, de voltak más
véleményen levők is, így a kölni Frici, akinek a szeplőske csaknem ölébe
csúszott a nagy szorongásban.
A rezesbanda azt húzta, hogy »Fogalmad sincs, be szép vagy« és hogy
»Jőjj szerelmes lugasomba«; szóval a penzióban is az állandó műsort
képező utcaseprő nótákat. Bispinck, – aki szigorlatát immár fényesen
lerázta és aki most először jelent meg kincsével együtt a penzió egy
muriján – továbbá Bertram, lefutottak a bódékhoz és óriás mennyiségü
ennivalót hoztak. Ki-ki kezéből harapta a kolbászt, halat, itt csak a
sörnek adtak edényt, és annak is csak a halmazállapota miatt. A
pincérlányok százszám futkostak az asztalok között, vitték az üreset,
hozták a telit; a közönség pedig ivott, ivott, csodálatos nyugalommal,
derüvel és élvezettel. Mindenki kövér volt, mindenki piros volt; a
bácsik pocakja az asztalt érte, a nénik halcsontjai töréssel,
galambszürke ruhaderekaik repedéssel fenyegettek. És volt ott tenger
fiatal leány, erősen lesímított vagy divatból kiment felfésült
hajviselettel; ezek a leányok pirulva iddogáltak, dúdoló udvarlóik
mellett; a gyermekek a papák, mamák ölébe szorulva ropogtatták a perecet
és a »csak egy cseppintést« biztatásra belekóstoltak a fekete, szagos
italba, ami a nagyok arcát oly pirossá, a szemüket oly ragyogóvá tette.
– Inni, inni, – biztatta Biedermann a hölgyeket. – Szégyen, csak egy
literrel beérni.
– Én csak egy féllitert akarnék – szólt a szeplőske.
– Az nincs, csak literes korsók vannak.
– Kérem Rosenkrantz, – fordult erre a szeplőske a kis zsidó énekeshez, –
csak húsz márkásom van kölcsönözzön negyven pfenniget
– Szívesen váltok önnek – szemtelenkedett Ali, elővonva tárcáját.
– Oh, ne járjunk most pénzzel, mikor kézzel eszünk – ijedt meg a
szeplős.
– Lássuk a húsz márkást! – ingerkedett valaki.
– Igen, legalább lássunk egyet, ha magunknak nincs is!
– Most már azért se – szólt a szeplőske sértődve. – Önök mindenből
komédiát csinálnak.
– Nem, nem, a pénzt, azt komolyan vesszük.
A szeplőske izgett, mozgott és indiszkrécióról mormogott.
A társaság evett és evett és aztán ivott és újból ivott. A hangulat
ennek megfelelően dagadt és míg eleinte tárgyilagos megfigyelésekre
voltak képesek, utóbb beleolvadtak a tömegbe, lettek annak hasonérzésű,
hangulatú atomjai. A föl-alányüzsgő hely nélkül maradottak, a negyedik,
ötödik litert aláöntő öregurak, a gyermekeiket nyakonfogó anyák, a
mosolygó szerelmesek, mind az ő testvéreik lettek; semmi
lehetetlenségnek nem tetszett volna, ha most valami parancs adatna ki,
hogy mindenkivel össze kell fogózni és testvéri csókot váltani.
A kacagó, tréfáló, dúdoló emberek zsivaja, kísérve a bandától, a fákon
ezerszám visibáló verebektől, a gyermekek sípoló kakasaitól; a
koratavasz enyhe naptüze, a finom ital tompa mámora egyetlen, egyöntetű
gomollyá olvasztotta az embereket, akik csupa kedves, jóságos lényt
láttak egy másban.
A penzióbeliek étvágya nem hogy csillapult volna, de egyre nőtt. Négy-öt
füzér perec tűnt el egynek-egynek ajkai közt; a száraz csemege a sört, a
sör a csemegét tette kívánatossá és így fogyott mindkettő hihetetlen
mennyiségben.
Hellmanné kártyát vetett és a hangulatot leplezetlen őszinteségre
használta ki. Például a fűzős hölgynek ama kérdésére, hogy sokra megy-e
a művészi pályán; ezt az orákulumot adta le:
– Lesznek fiaid és leányaid, mint Ráchelnek és Leának együttvéve; jó
férjed lesz és száz kilóra hízol.
A szeplőskének ópiumbarlangban jósolta meg kora halálát, amit az nem
vett sértésnek, hanem újjongva, diadalmasan és mintegy megdicsőülve
tekintett körül. Karla is megkapta a magáét:
– Te lész München leghíresebb filmgyárosa.
A társaság harsogó kacagásba tört ki. A fűzősnek a könnyei is peregtek.
Karlát ez felforralta:
– Én? Hogy jutok én ahhoz?
– Miféle csacsiság ez a filmügy – kérdezte Franci Karlát a korsója
mögött.
– Oh, penzióbeli butaság – felelt a leány kipirulva.
Ulrik Adolf odatolta magát Hellmannéhoz:
– Most én vagyok soron.
Az asszony, ki a húshagyón egyedül látta meg Etelkát Alberttel
karonfogva, rámosolygott a leányra:
– Ulrik Adolf, te fel fogsz mindent újból fedezni, amit más már
felfedezett és elveszted, amit más már régen megtalált.
Közben az idő eljárt és Etelka gondolni kezdett a hazamenésre, de a
társaság lehurrogta:
– Ilyen hamar? Kérem, ne rontsa meg a hangulatot! Különben is, hogy
vergődnék át a tömegen? Valaki nyakoncsípi és az asztalához kényszeríti.
– És főleg, még nem is voltunk odabent – szólt a házigazda.
– Persze, persze! Menjünk a csarnokba, ott van az igazi élet! –
indítványozta valaki.
– Jól van, de mindenik tartsa szorosan a párját, aztán álljatok sorba –
vezényelte Biedermann.
Sorba kiszorongtak a padokból és a lehetőség szerint összefogóztak.
Ulrik Adolf egyfelől Etelkát, másfelől a fűzős hölgyet tartotta karon.
Viszont Karlát Franci és egy ötven év körüli óriás újságíró fogták
közre, aztán jöttek Zdenka Alival, Hellmanné Jensennel, a szeplős és a
tojásember, a kölni Fricike a két öreg kisasszonnyal, kiki a szíve vagy
a kényszerűség szerint.
Sikerült nekik valahogy az óriás csarnokig törtetni.
A csarnok a pince fölé volt emelve, és mintegy negyede a kimérő, a többi
az ivó volt: a sör valódi Pantheonja. A fenyővel dúsan díszített
mennyezetről rengeteg lámpa függött, de a fényük a csarnokot kitöltő
gőzbe fult. Mi volt ez az atmoszféra, azt máskép meghatározni nem lehet,
mint hogy légneművé vált a sör; a habzó korsótengerből napokon át
felszállván és megsűrűdvén, hogy már a lélekzés is elég volt itt a
becsípésre. A hosszú asztalok majd lerogytak az üres és teli korsóktól,
az emberek pedig majd egymás hátán ültek, a jókedvnek olyan stádiumában,
ami csak azért nem mondható részegségnek, mert a csarnok közönsége a
legkipróbáltabb ivókból került ki, akiket a Salvátor se terített le.
A teremben mulató tömeg ezrekre ment. Ezer és ezer ragyogó, kacagó,
fecsegő arc közé vonultak a nézők be az egyik ajtón és körüljárva,
vonultak ki a másikon. Irányt változtatni életveszélyes lett volna.
Egy markos bajorfiú csak felugrott asztalától a penziót megpillantva:
– Mi szükséged neked két kedvesre – rivallt Ulrik Adolfra és azzal
kiragadta karjából a fűzős hölgyet.
Etelka láthatta, mi vár rá, ha egyedül indul haza. A fűzős leány
megrémült, de a legény – nyilván valami munkás – nem bántotta, csak
szépen karonfogva, a kijáratig vezette; ahol is utánuk kurjantva, eltünt
vissza.
Hanem a penzió is most érezte, mit ivott meg. Sőt még most se.
Mindaddig, amíg a tömegbe lapítva mentek lefelé, a lépés könnyű volt,
mert az embert tolták.
A kertből kiérve, a tolongás gyérült és a hölgyek rettenve kezdték
érezni a lábuk súlyát. A fejük rendben volt, de a lábuk mindenkép
gyökeret akart verni és ami a legszebb volt: valami mozivállalat nagyban
készítette róluk a felvételt.
– Nem értem, – szólt Etelka Ulrik Adolfhoz, – egy féllitert sem ittam
és… kifárasztott.
– Csakhogy a Salvátor kettős erejű és így egy liternek számít.
– Oh, ez csak tréfa.
– Ez bizony nem tréfa, ugy-e gazd’ uram?
A társaság megállott, úgy nevetett, mikor meghallotta, hogy Etelka nem
tudta, hogy minden korty kettőt számít.
Villamosra férni lehetetlen volt és autókba ültek. Szerencse, hogy azt
is kaptak, mert a kertből hihetetlen ár gomolygott elő, anélkül, hogy a
hegytetőn a zsivaj gyengülne.
– Kérem, hajtasson haza hozzám, – kérte Etelka Ulrik Adolfot.
Hét óra volt, mikor a lány kiszállott a belső Schwabingban. Egy kis
lelkiismeretfurdalás gyötörte hogy később érkezett, mint a cédulára írta
Albertnek.
– Istenem, bár ne jött volna el ma – gondolta, de az előszobába nyitva,
látta, hogy a szoba kulcslyukán át fény esik ki.
Nem volt mit tenni: bement és a fiút asztala előtt találta, amint az
óráját maga elé helyezve, várt.
– Jó estét, ugy-e nagyon pontatlan vagyok?
– A tény beismerése a tényen magán nem enyhít. Az ember amit ígér, meg
is tartja.
– Irtam, hová megyünk, de sejtelmem se volt, hogy oly nehéz kijutni
onnan. Higyje meg, egyedül el nem jöhettem volna, a társaság miattam
pedig föl nem bomolhatott.
– És szabad tudnom, miért nem jöhetett el egyedül?
Etelka szinte kimondta:
– Mert borzasztó sok vidám cimbora volt ottan, akik karonfogtak volna.
De hirtelen egyéb jött ajkára:
– Mert a tolongásban lehetetlen volt.
Albert hitetlen pillantást vetett Etelkára. A Salvátor pincét olyan
sörháznak képzelte, mint a többit a városban, ahol ki- és besétálhat az
ember kényelmesen.
– Furcsa önállótlanság – felelte kurtán és azzal újból elmerült az
olvasásba.
Ez a rövidség, ez a magábavonulás könnyet csalt Etelka szemébe. Albert a
viszonyok teljes ismeretlenségében elzárkózott a mentegetéstől, dühösen
falva az Anyegin strófáit, bár únta őket és izgatottságában szót se
értett belőlük.