A tavasz hirtelen jött és szertelenül, mint erejében rontó-bontó fiatal
legény.
Egy szeles, verőfényes reggelen elsikkasztotta a hófoltokat, kikergette
az avartakaró alól a füveket, a kikiricsek halvány, karcsú fejét.
A hegyekből kisleányok hordták a hóvirágot, sőt a függelék földszintjén
lakó suszterné a munkanélküli legényunokáját is kiteremtettézte az
erdőbe barkáért, kékcsillagért, mert hogy ingyen nem tömi a száját. A
nagy fiú szégyenkezve nyitott be a penzióba, hogy ki vesz virágot tőle.
A Biedermann-ház egyszeribe megfiatalodott, mint az újruhás nő.
A vadszőlő megkoszorúzta az ablakokat és künn a kertben segített a
meztelen kőnimfáknak rendbeszedni toalettjüket. Az ebédlő ablakai
tárva-nyitva álltak, a léghuzam ebéd alatt feldöntötte az üvegházi
orgonavirágokkal illatozó vázákat. A hölgyek megbolondultak az örömtől
és színesebbnél-színesebb ruhákban tombolták ki magukat.
Az új fecskék közt két szobrásznövendék érkezett: egyik Kölnből, másik
Moszkvából. Mindkettő a függelékbe költözött.
A moszkvai orosz-zsidó fiú mindjárt első napon a »tojásember« nevet
kapta. Feje, hajlott orra és kis pocakja mind tojásdad volt ennek az
egyébként tehetséges úrnak. A tojásember nemcsak a mintázás, hanem a
reklám terén is zseni volt: rövid idő múlva a legjobb műcsarnokokban
állított ki.
A Kölnből érkezett úr szolíd, kifogástalanul öltözött fiú volt;
általában tanárnak nézték és nem is látott tőle senki soha, még egy
kenyérbél-kutyát se megmintázni.
Ez a két úr új izgalmat, új alakulást hozott a penzió érzelmi
viszonyaiba. A két öregkisasszony szikrát hányt a kölni szép fiú láttán
és sikerült is nekik az új jövevényt teljesen a maguk számára
lefoglalni. A szeplőske pedig a tojásember után vetette magát
Ulrik Adolfot a kölni zárkózottsága módfelett izgatta. Mindenféle
mesékkel vigasztalta magát azért a hallatlan kellemetlenségért, hogy a
fiú titkolózását – amely kevéssé kíváncsi emberek szemében csak
szerénységnek tetszhetett – megtörni nem birta.
A két russzofilnek azt regélte, hogy a kölni olyan profán műveket alkot,
hogy megmutatni nem meri őket. Viszont Karlának úgy fejtette meg a
talányt, hogy a fiú valami szenzációs megrendelésen dolgozik, aminek
titokban kell maradni. Utóbb maga is elhitte, hogy valamely királyi
herceg kedvese jár föl legnagyobb titokban a kölninek a függelékben álló
műtermébe.
Egyébbel nem is tudta volna megfejteni a kölni fiúnak minden látogatás
elől kitérő tartózkodását. Karla a maga nyíltszívűségében megkérte
egyszer, mutasson valamit alkotásaiból. Frici – így hívták a kölnit –
elpirult:
– Lássa, én sem Ulrik Adolfot nem kérem a verseiért, sem magát a
lámpaernyőiért. Szerintem az ember és a művész két külön valami, jobban
mondva az embereket nem a munkáikból szoktam megítélni…
– És mindig így fog rejtőzni munkáival?
– Oh, talán nem, majd ha jót produkálok. De akkor sem akarok mint művész
férkőzni az emberekhez. Ez is egy fajtája a függetlenségnek – tette
hozzá mosolyogva.
Ulrik Adolf kifakgatta a szobalányt, hanem azzal sem lett okosabb.
Az sem látott semmit, mert bizony ő is csak meghatározott órában
takaríthatott Fricinél, az pedig ilyenkor rendesen otthon volt és nedves
rongyokkal takarta le alkotásait. Anna különben sem volt vígjátékbeli
szobalánytermészet: nem kotnyeleskedett, kíváncsiskodott; hanem pontos,
türelmes odaadással végezte a maga dolgát.
Egyszer Ulrik Adolf Nietschkétől kijövet nyitva találta Fricike
előszobájának ajtaját. Óvatosan lépkedett odáig és végtelen örömére
fölfedezte, hogy Frici nincsen odabent. Szembehúnyás alatt, mint valami
betörő, surrant a nyitvafelejtett műterembe. Hanem a szerencséje csak
eddig tartott, mert már hallotta a lépcsőn felfutó Fricit és rossz
lelkiismerete azt a tanácsot adta, hogy elbújjék. A hálófülkébe ugrott
és ott a fogasról lecsüggő kabátok alá állott.
Csak mikor már Frici belépett, villámlott át rajta a gondolat, hogy
milyen ügyetlenséget csinált. Talán még mindig jobb volna úgy tenni,
mintha csupán meg akarta volna ijeszteni… Talán egy sikkantással elő
kellene ugornia… Nem. A kíváncsiság erősebb volt. Sőt a szerencse
kialudt pipája is újból meggyulladt és egy szippantás belőle Ulrik
Adolfot a veszélyek iránt narkotizálta.
Frici borzasztó sokáig piszmogott. A tűz előtt térdelve kapargatta a
szenet, nyitotta, zárta a kályhaajtót, papirosokkal zörgetett, vaslapát
esett ki a kezéből… Végre is elkészült a tűzzel.
Gondosan megkefélőzött, összecsomagolta szerszámait és aztán végre-végre
elhagyta a műtermet. Semmi kétség: az Akadémiára ment.
Ulrik Adolf óvatosan mászott elő és kullogott a műterembe.
A függelék egyetlen tágasabb fedélalatti szobája volt ez és a nedves
rongyok nehéz szagával volt tele. Ulrik Adolf csodálkozva vette észre,
hogy valamennyi ablak kereken vattával van elzárva a legkisebb
szellőzéstől is. Sőt maga az ajtó is a nyílásoknál gyapottal volt –
nyilván a zaj ellen – körülragasztva. A műterem egy része fehér
függönnyel volt elválasztva.
Ulrik Adolf kattogó szívvel látott munkához. Óvatosan vonta le a
lepleket a feltornyosuló titok zatos alakokról, amik a függöny mögött,
nedves ruhával födve, szinte riasztólag hatottak.
A meglepetés óriási volt, szinte megsemmisítő.
A rongyok alatt az Akadémia szerint előírt mintázógyakorlatok voltak,
oly lelkiismeretes odaadással, szinte mondhatni, olyan szeretettel
megalkotva, hogy Ulrik Adolfnak föl kellett szisszennie:
– Nyomorult szolgalélek!
Nem volt ott egy akanthuszlevélnyi amatőralkotás sem, hanem csupa
vasszorgalomra, mindenen keresztülvergődő akaratra valló előmunka.
rendszerezett tanulmány. Ulrik Adolfot ugyanaz a bosszúság lepte meg,
amit egy kis Krisztus-képű zsidófiú felett érzett, mert az gyönyörű
hangján sohse akart áriákat énekelni, hanem egész nap solfeggiázott és
doremifázott.
Ulrik Adolf mindenáron titkot akart felfedezni.
– Ennek a zárkozásnak csak kell okának lenni… – gondolta.
Sorra vette a lakás minden darabját, a szekrénybe is bekukkantott…
semmi. Azaz: rengeteg gyönyörűen gondozott fehérnemű; szimmetrikusan
elrendezett tündöklő fehér gallérok, tartófán csüggő kabátok és szárral
fölfelé csiptetett nadrágok.
Ulrik Adolf nem birt megválni innen. Folyton az a gondolat gyötörte,
hogy utóbb kint jut eszébe, hol nem nézett meg mindent, hol siklott át
egy lehető búvóhelyen. Végül mégis csak mennie kellett. Megnyomta a
kilincset – az ajtó zárva volt. Ez volt a dolog teteje.
Első pillanatban Ulrik Adolf szinte összeesett a tanácstalan rémülettől.
Egyáltalában nem voltak gondolatai… Most már mindenképen kátyuban marad.
Mi lesz, ha Fricike itt találja? Mit fog neki mondani? Ha azt, hogy a
nyitott ajtón betévedt, mivel okolja meg, hogy nem jelentkezett, mikor
Fricike visszatért?
A gondolatok őrült rohamban kergetőztek benne most már. De semmiféle
reményteljes kibúvó nem tudott kialakulni előtte. Dörömböljön?
Nietzschke és Hoffer ki fogják találni, hogy kutatni járt bent…
Bevárja Fricit?
Vagy elbújjék, míg talán lesz alkalom kiosonni észrevétlenül… míg a fiú
alszik, vagy pillanatra kimegy…
A legborzasztóbb az volt, hogy a szoba nehéz, fullasztó levegője kezdett
elviselhetetlenné válni. Ulrik Adolf nem birta felfogni, hogy ilyen
levegőben élni lehessen. Határozottan kénes, ammoniákos, szúró gázok
omlottak a kályhából. A szorongatott fiú tüsszenteni kezdett. Kínos
erőlködéssel fojtotta ugyan a kellemetlen ingert, mert hisz a hatalmasan
csettenő hang árulója lehet. Köhögni is kezdett, szeme előtt aranyoszöld
karikák ugráltak.
– Az ördög fűt itten? Fricike furcsa illatszert használ… Istenem, ha itt
elájulok, vagy pláne kiszenvedek… és megtalálnak… Etelka megtudja!
Szédült és tántorogva a kemencéhez ugrott. Ajtaját föltárva, abban, a
szénre állítva háromlábú kis vasüstöt pillantott meg. Az üstből valami
fehéres massza okádta a fojtó füstöt. Kivenni nem lehetett, mert az
edény izzó volt, a gőz pedig gomolyogva csapott ki az ajtón, Ulrik Adolf
gótikus orra alá.
A fuldokló fiú ész nélkül esett az ajtónak. Nagyot döngetett… de csak
egyet. Hiszen ott az ablak. Az nincs zárva. Ott a gyorsabb segítség.
Ulrik Adolf egy rántással fölszakította az ablakot A friss levegő
magához térítette őrült ijedelméből: mentő gondolatai seregestül jöttek.
Például az, hogy a vizeskancsót a kályhába beöntötte. A szén nagyot
sissenve kialudt és a fulladást lehelő massza kihült.
– Azt hiszem, egy félkótyához kerültem. Talán a műveit preparálja ezzel
a pokolbeli füsttel ez a tehetségtelen fráter… Vagy – ütött Ulrik Adolf
hirtelen a homlokára – ezzel ringatja magát ihletbe? Hopp!
Természetesen! Hogy is nem jutott mindjárt eszembe? És most már mit fog
szólni, hogy az ihletgépét kioltottam? Egy ilyen hóbortos ember nem
tréfál… az ördögbe is, hozzá herkulesi izmai vannak… nekemront…
Itt csak egy kivezető út van. Ő maga fog állni az erdő felől. Utóvégre
is ostobaság a saját ferde szándékának megsejtését a másikban előre
föltételezni. Honnan sejtené Frici, hogy ő majd meghalt a
kíváncsiságtól, mit rejt a műterem?
– Hidegvér és mentve leszek.