Ott virított Zdenka mint Csipkerózsa; mellette Ali egészen a mesébe
képzelte magát: egy-egy futó csókkal ébresztgette a lányt, aki nem éppen
haraggal tette magát alvóvá újra és újra.
Ölében az orsóval Zdenka a rokkára hajtotta fejét, derekára rózsaágak
fonódtak.
Mellettük Hófehérke ült a hét manóval, Hamupipőke a lencséstállal és a
tál szélén fehér galambokkal. Piroska egy kitömött farkassal ölelkezett;
ott volt az Aranyos és a Szurkos Mari, Hüvelyk Matyi és Répafi, az
óriás: rengeteg zsebéből répát hajigálva, még pedig Zdenka tanácsára
egyet épen a szeplőske fejére. Ez volt Zdenka bosszúja, amiért a
szeplőske nem őt, hanem Hellmannét találta méltó Ingeborgnak. A szeplős
pedig régóta figyelte a mesekocsi Csipkerózsájának folytonos csókkal
való fölébresztését. Különben is ráért a megfigyelésekre, mert Jensen, a
faember távol maradt, a gyönyörű festő mult héten vért hányt és
kórházban feküdt, Ulrik Adolf pedig a lehető legrosszabb hangulatban
volt. A cserbenmaradt lánynyal Bukovina fecsegett, hanem egyszer csak az
is meglátott valamit és felszisszent, mintha a foga fájna:
– Aunye!
Azzal leugrott a szekérről, utat fúrt magának a tömegben és eltűnt egy
keskeny utcában.
A Maximilian-úton voltak. Az ár itt áttekinthetetlenné dagadt. Zaj,
sivítás, konfettizápor tették az embert süketté és rövidlátóvá, mint
valami vihar. Csak a legmetszőbb fájdalom varázsolhatott valakit oly
éleslátóvá, csak a leggonoszabb véletlen oly szerencsétlenné, hogy a sok
ezerből épen egy maszkra tévedt úgy oda tekintete, hogy megismerte a
csak állat szabadonhagyó álarc alatt, a sohse látott rózsaszíngombos
fehér pieretteruhában Helént.
A lány tartózkodás nélkül tapadt párjára, az óriási harlekinre,
biztosnak érezve fölismerhetetlenségét. Szíve torkig vert a perverz
örömben, hogy mindazok, akik ladyt látnak benne, szembejönnek és nem
tudják, hogy ki símul olyan odaadón párjával össze.
Hanem Bukovina megismerte: a karját, a símulását ismerte meg. És
ugyanannak látása, amit úgyis tudott, húszszorosan sebezte meg. Egy
sötét, zsúfolt kis sörcsarnokba iramodott, a »Tündérvárba«, leitta magát
a sárga földig; és ez könnyű volt, mert nem győzte az italt. A füst, a
munkások szaga, a szesz csaknem ájulásba ejtették, de azért még magához
vett egy korsót, mikor késő este hazavánszorgott.
Az italtól megeredtek könnyei. Elkezdte csókolni Helén újabb, immár csak
képzeletből megfestett aktjait, míg arcát a friss festék összekente
akkor rámeredt az eltörlődött képre és elkacagta magát:
– Haha, Helén, nem is te vagy!
Az ágy elé esett és sírva, mámorosan, bohócruhában aludt el a szőnyegen,
a hálókamra ez egyetlen luxusdarabján, amit azért vett hajdan, hogy
Helén ne lépjen a hideg földre.
Miért látta meg Bukovina Helént és miért nem inkább Bispinck azt a
feketecsuklyás leányt, aki a buzgó másolás után kilopózott a
Feldherrnhalle elé és titkon félóráig gyönyörködött Frithjofjában – ez a
végzet furcsa szeszélye. És az is, hogy Etelka hiába sétált Alberttel
karonfogva a tömegben, Ulrik Adolf nem vette őket észre. Igy a gyógyír,
amit Albert parancsolt Ulrik Adolf elvakultsága és szerelme ellen
alkalmazni, nem hathatott.
Az est teljes beálltával a pirosra fáradt tömeg oszladozni kezdett.
Színes papirszalaggal átvonalzott konfetti-hó maradt utána, most jött a
mulatság új fejezete: a kávéház, sörcsarnok és a bálterem.
A penzió kedve szerint széledt el mindenfelé.
Hellmanné hazatért, mert, mint mondta, ugyanegy jelmezben két helytt
megjelenni ízléstelenség, ellenben másik ruhában illuzióromboló.
Karla és Franci már túl voltak azon, hogy a legédesebb izgalom a
hazatérés és a kettesben való teázás legyen. Ez már mindennapi volt. Az
ünnepet most az jelentette, hogy egy előkelő kávéházba mentek, ahol
vörös selyemernyők vetettek az arcokba tűzfényt és bécsi pincérek
siklottak ide-oda.
Bispinck úgy járt, mint a gőgös lányok a Hamupipőkében: ha mesélni
akart, az ő Hamupipőkéje csak elkezdte:
– Mindent láttam, az ól tetején álltam! –
Húshagyó után a penzió képe fölötte megváltozott.
Lassan szállingóztak az új emberek és eltolták a régieket, még a
törzslakók is megrostálódtak. A nagy évad, a tavaszi, már kezdte küldeni
első fecskéit: túristákat és módosabb művésznövendékeket.
Bukovina a bőjt legelső napján tűnt el.
Mikor kábult álmából a padló keménysége felköltötte, nagyot mosdott,
kegyetlenül prüsszentve, fújva. Hosszú haját megrázta a víztől és aztán
fanyar mosollyal, mintegy magától szégyenkezve, rakta össze a csókjaival
elmázolt aktokat. Még az délelőtt pénzért táviratozott Maecenásának,
megvette a bársonynadrágot, összepakkolta egyetlen tiszta ingét,
harmonikáját és másnap reggel útban volt az Engadin felé. Ott épült az
amerikai szállója
Ingert Párisba szökött, Maynek a házmesternél a következő levelet hagyva
hátra: »Kedvesem, ha soká kimaradok, vígasztalódj. Irnod nincs miért,
azt hiszem bizonyos, hogy nem történik semmi bajod. A kredencemben alul
van egy darab sonka, azt edd meg. Továbbá itt van az öt márka, ami a
képek árából neked kijár. Szervusz!«
Aztán még két alak tűnt el a Balkán régi képéből: Helén és Szerdukov.
Nem mintha Helén most nagyobb úrhölgyet játszott volna, sőt! Szerdukov
nem volt Bukovina, hogy a lány miatt rongyban járjon. Ez sok keserű órát
szerzett Helénnek, de azért kitartott híven választottjánál, mert
szerelme nagyobb volt hiúságánál is. Ami őt a penzióból kikapcsolta: az
Hellmanné föltűnte volt.
A fiatal asszony uralta a helyzetet. Szépsége, mindenüttvalósága roppant
jelentős személlyé emelték.
Az asszony érdeklődése Jensen, a faarcú dán ötvös felé fordult. A fiút
csöppet sem hatotta meg ez, éppen annyira nem, mint hajdan a szeplőske
udvarlása.
Hellmannét ez nem riasztotta vissza, sőt éppen elégtételül szolgált
neki. Ő mindenütt új, nagy föladatok után kutatott és itt Ulrik Adolf
valami olyanra figyelmeztette, ami teljes érdeklődését keltette fel.
Jensen a nőket általában nem vette számba Férfiideáljai voltak, azoknak
aztán a fejét fából faricskálta ki üres óráiban. Sőt volt egy
iróösmerőse, akihez ábrándos leveleket írt, aki előtt egyszer térdre
borult. Mindez, Ulrik Adolf szerint, lelki eltévelyedésre vallott.
Az író csakugyan létezett, egy világlátott norvég személyében, aki
elnéző mosollyal fogadta Jensen ügyefogyott hódolatát és aki előkelő
modorával, fölényes, kimért ítéleteivel valóban irígylésreméltó
mintaképe lehetett a biztos, imponáló föllépésről álmodó faragatlan
tacskóknak. Másfelől az is igaz, hogy Jensen térdreborulása csak Ulrik
Adolf élénk fantáziájában történt meg.
Jensen csak tizenhét éves volt és Hellmanné benne egy megmentendő lelket
látott. Szerinte a fiú beteges hajlamait csak az a nő gyógyíthatja meg,
aki szerelmet tud benne maga iránt kelteni.
– Igen, különben ki tudja, hova züllik – gondolta. – Az én szépségem
művésszé ihlette férjemet és itt ezt a lelki eltévelyedőt fogja
megmenteni.
Hellmanné amellett, hogy néhány zongoraórát adott pár penzióbelinek,
csak ennek a mentési processzusnak szentelte magát. Legszebb ruháit
felöltve, meg-meglepte a fiút, mikor az szobájában dolgozgatott. Az
asszony minden bűbáját elővette. Más férfit ezerszer fogott volna meg
hálójában, de Jensen fa maradt, sőt nem csinált titkot belőle, hogy a
gyakori látogatások terhére vannak. Hellmanné így a dolgot még
izgatóbbnak, komplikáltabbnak találta.
Pedig lett volna más, akivel Hellmanné foglalkozzék. Mit nem adott volna
a szeplőske, ha őt éri a Hellmanné által egész közömbösen fogadott
kitüntetés: Lilienthal, a koszorús költő látogatást tett nála.
Mint Ingeborgot pillantotta meg és az rendkívüli hatást tett reá. Mikor
megtudta, hogy a csodaszép teremtés a már jól ismert Hellmann válófélben
lévő felesége, rangban is egyenlőnek találta őt és kifogástalan
toalettet tartva, autóba szállt, hogy fölkeresse.
Hellmanné görögös pongyolában hevert díványán. A pongyola elő- és
hátrésze egy-egy darabból állott és bármily lebernyegszerűen omlott alá,
mégsem leplezett semmit az asszony tökéletes alkatából. Hellmanné a
kezében tartott tükröt nem ejtette ki, hanem tovább nézte magát, alig
intve helyet a látogatónak.
Egyáltalán annyira fölényesen és hanyagul viselkedett, hogy Lilienthal
nem merte előszedni pózait, félvén, hogy ez az aranysörényű, lusta
fenevad szembeneveti. Lilienthal ez este semmivel sem tett okosabban,
mint Ulrik Adolf szokott: alkalmi verseket írt a látogatás ihlető hatása
alatt.
Ez időben történt, hogy Zdenka és Ali még egy búcsúkirándulást
tervezett. A gondviselés maga mutatott erre rá: az idő hirtelenül
csapott vissza téliesbe. Óriás hózivatarokat jelentettek a hegyekből,
azután pedig nap jött, gyémántfényű, de aminek foga van, ami fagylal.
Éppen az nap, mikor a Miasszonyunk templomában Zdenka új hitében
megerősödött, bújt ki a nap is a felhőrongyokból először.
A csinos leányka fehér eszkimómezben csúszkált az délután Alival a
ródlipályán. A búcsú gondolata kicsapongóvá tette őket: valóságos
könnyelműséggel siklottak lefelé, a görbéknél sem ügyelve, legföllebb
jobban összefogózva.
– Még egyszer, még csak egyszer, még csak egyetlenegyszer! – mondogatták
egymásnak, míg a pálya mind üresebb lett; a távozók köszöntése hollázva
hangzott el, ide-oda csapódva a hegyek között. Csak nehányan mertek még
a gyér világításnál kormányozni.
Aliék indulásra álltak készen, lent a pályavégen és Zdenka még egy
pillantást vetett hátra.
Ali megkockáztatta:
– Menjünk mégegyszer!
És mentek. A szánkó őrült iramban siklott alá a csonttá fagyott havon és
az utolsó görbénél Zdenka messze kirepült a fordulót védő deszkapalánk
felé. Aztán elsüppedt az oldalra fölhányt hótömegben. Nem sikoltott és
nem is moccant.
Ali hasztalan fékezett, le kellett rohannia és csak a pályavégből tudott
lélekszakadva futni vissza az eltemetett leányhoz. Felvette szépen a
karjába, ledobott nagykabátjára fektette és szólongatni kezdte:
– Zdenka, kis virág, szólj hát szegénykém!
A leány szeme meg se rebbent, a halántékából pedig kis sötét erecske
csurrant alá halálsápadt arcába.
Ali segítségért kiáltott. Egyszerre termettek ott az utolsó sportolók.
Letérdeltek a leányhoz, konyakot töltöttek ajka közé, karját, szivetáját
dörzsölgették. És Zdenka megmozdult, felsóhajtott, aztán odanyult vérző
halántékához; ajkát valami szívetfacsaró nyöszörgés hagyta el.
A férfiak néhány szánkát kötöttek össze, arra fektették a már teljesen
magához tértet. Vigyázva húzták a város végéig, ott autót kerítettek és
beleemelték a leányt. Ali a legelső orvoshoz hajtatott, aztán haza,
Zdenkához.
Az egész nem volt nagy dolog, de az ijedtség, a fájdalom gyenge lázat
hoztak a leányra, hogy az orvos tanácsolta a fönnvirrasztást mellette.
Ali telefonozott a legközelebbi testvérotthonba, de az irgalmas nénék
mind igénybe voltak véve. A fiú gondolt egyet. Egyszerűen maga maradt
Zdenka mellett és mikor az elkínzott gyermek álomba merült, olvasnivaló
után nézett. Sajnos, Zdenka egyáltalában nem szokott olvasni, a szobában
egy könyv se volt, csak egy halom divatlap.
Tíz óra tájban csöngetés zavarta meg a leány álmát és Ali ábrándjait.
Zdenka felrezzent és felült. A levélhordó jött egy expressz-levéllel.
Ali maga akarta fölbontani, de a leány nem engedte.
A feltépett borítékból kerek, fényes tárgy esett ki: Ervin
karikagyűrűje. Zdenka visszaesett a párnára, szívére nyomta a kezét, úgy
olvasta a levelet. Szeme átbukdácsolt a betükön, első percben nem bírt
semmit se megérteni:
»Nagyságos kisasszonyom! Kézzelfogható bizonyítékok jutottak hozzám,
hogy ön rám nézve megszűnt az lenni, akinek hittem. Visszaadom a szavát
és ezzel utat nyitok arra, hogy boldogságát szíve szerint meglelje.
Kíméljen meg a választól. Hódolattal Hoschek Ervin, cs. k. hadnagy.«
Zdenka szeméből könnypatak eredt meg.
Soha még álmában sem gondolt rá, hogy ő Ervin ellen vétkezne.
Legőszintébb szándéka volt, övé lenni és boldoggá tenni őt. Valaki rút
ferdítéseket súghatott be neki és íme, most mindennek vége.
– Istenem, – zokogta – már most minek tértem én át?
Eszébe jutott, hogy miért jött Münchenbe: dolgozni, hogy ne kelljen
akárkihez férjhez mennie, hogy megvárhassa Ervint. Most pedig nyakig
eladósodott és Ervin a gyűrűt visszaküldte.
– Mit fog ehhez apám szólni… – fűzte tovább szakgatott zokogását.
Ali szótlanul tartotta kezében a gyűrűt. Csak nézte, nézte a síró
Zdenkát. Elgondolta: mily furcsa helyzetbe került a leány. Belépett egy
felekezetbe, amelyhez övéinek nincs köze, itt maradt árván, sőt meg is
van sebesülve…
– Miattam… – mondta Ali önmagának.
Könnyek szöktek a fiú szemébe és a gyűrűt kezdte felpróbálni, aztán úgy,
gyűrűs kézzel fogta át a láztól reszkető leányt:
– Zdenka, akarod, hogy megtartsam… ezt?
A leány egy percig nem értette, mire gondol Ali De aztán egyszerre
felderült Ez a megoldás oly egyszerű és oly kielégítő, sőt boldogító
volt.
– Akarom… – felelte selypítve, náthás, gyermekes hangon.
– Oh Istenem… – szólt Ali és először csókolta meg Zdenkát valóban
szívéből.
A leány pihegett, mint egy kis elcsitult madár, aztán egyszerre csak
megszólalt:
– Te… a szeplőske csinálta ezt…
– Gondolod?
– Nahát esküszöm!
– Az Isten éltesse! Még holnap küldök neki egy szekérderék rózsát, mint
leghálásabb lekötelezettje. Hanem most aludj, szívecském, aludd ki ezt a
sok izgalmat.
Ali megrakta a tüzet és a lámpa felét eltakarva, egy könyvet hozott át
Bispincktől; úgy virradt meg, a vámrendszerek tanulmányozásának
közepette; amihez Zdenka mély, édes lélekzése adta a zümmögő zenét.
Csak egyszer szakadt az meg: Zdenka megmozdult, mintha egy homályos
kérdés nyugtalanítná.
– Mi a baj, szívem? – hajolt fölibe Ali.
A leány lecsukott szemmel súgta:
– Te… keresztyén vagy?
Ali elmosolyodott.
– Az, kicsim.
– Akkor jól van – sóhajtott Zdenka és már aludt is
Alinak csak hajnalra jutott eszébe rágondolni, mit szól majd a dzsentri
familia döntő lépéséhez.
– Eh, majd lesz valahogy.
Másnap megbeszélték a továbbiakat. Ali most Párisba megy, elvégzi utolsó
félévét és aztán úgy egy év mulva megesküsznek.
– Te pedig – szólt a fiú Zdenkához – haza mégy és otthon vársz meg. Hogy
az idő hosszú ne legyen, tanulsz magyarul. Nem, nem akarom, hogy itt
maradj, míg én odaleszek… Félek, hogy úgy járnék mint Ervin, levelet
írnának nekem is és tudod, én azt túl nem élném…