– Ki az a tünemény? – kérdezték itt is, ott is, Hellmannéra mutatva.
– Valami színházi csillag lesz.
– Eh, hátha csak messziről mutat. Az a haj bizonyára paróka.
– A tartása tökéletes!
– A Biedermann-penzió! Hopp, ezt meg kell jól nézni! Erről szólnom kell
a farsangi cikkemben!
Egy kis ujságíró iramodott ezzel a szekérnek, de elesett, mielőtt elérte
volna.
Bukovina mint kis majom ült hátul, mint beteg embermajom, akire piros
nadrágot húztak és aki táncol, figurázik, közben pedig köhécsel.
Ulrik Adolf igyekezett Bispincknél nagyobbnak látszani. Folyton
ágaskodva kémlelte a járdát, ha ott van-e, ha látja-e Etelka őt.
De kit lehetett itt megkülönböztetni, ahol a siető este a lámpafényből,
a fölvert porból és aláhulló ködből valami furcsa atmoszférát teremtett
A maszkok benne valósággá váltak; az asszonyok arca fehérebbé, ruháik
sötétebbé, titokzatosabbá. A részletek, amiket az ember otthon szépnek
talált, elvesztek és letompultak, értéktelenné váltak a kaoszban; csak
az igazán nagyszabású, különös, kihívó hatott, mint Hellmanné csodahaja.
A kisebb méretű dolgok, bármit is képzeltek magukról odahaza, egyszerűen
eltűntek, cseppé lettek a tengerben; háttérré, részletté és így soknál
titkos bosszúsággá.