A penzióba ezidőtájt egy új pár járogatott: Bispinck, a párbajhős
nemzetgazdász, és menyasszonya. A leány szőke volt és a fülén
kontyocskát, orrán cvikkert viselt, tizennégy évest mutatott, valójában
huszonnégy volt, és belátásra, meggondoltságra harmincnégy lehetett
volna. Vőlegénye közvetlen a doktori szigorlat előtt állott, a leány
pedig leutazott Königsbergből, hogy segítsen a rengeteg írásmunkában,
másolásban.
A leány nem járt magasabb iskolákat, de vőlegénye tárgyát úgy ismerte,
akár maga a fiú, tudta: mit honnan merített az munkájához, és
vitatkozott vele; mindezt részben tudásszomjból, főként szeretetből
tette. A nemzetgazdaságtan a kisujjában volt, de már a modern irodalomra
sohse ért rá, vagy csak úgy ért volna rá, ha az szükséges lett volna
Bispinck értekezéséhez. – A hatalmas, rózsásszőke jegyespár különösen
ütött el a penzióbeliektől. Egyébként mindennel szemben megértők voltak,
és mindenkiről hajlandók voltak a legjobbat hinni.
Hogy zavartalanul dolgozhassanak, a függelék két szobáját vették ki
Zdenka szomszédságában.
Zdenka ezidőben annyira elhanyagolta az üzletet, hogy a tulajdonosnő
felmondani készült neki. Holott Karla minden pesszimizmusának ellenére
Zdenka elég ízléssel tervezett, divánpárnáit keresték, sőt előre
rendelték; de épen ez volt a baj: ő néha napokig nem nézett felé az
üzletnek, és a rendelőket várakoztatta, boszantotta. A pénz pedig, amit
keresett, úgy elment ruhákra, hogy Biedermannak majd semmit se fizetett.
A penzióbeli fizetési rendszer mellett ez egészen normális helyzet volt,
és akár esztendőkig elhúzódhatott volna.
Zdenka azzal a szép szándékkal jött Münchenbe, hogy eltartja magát, sőt
kis hugainak ajándékot igért. Azonban hónapokon át mindent jelmezekre
pazarolt, és most nem tudta, hogyan írja meg apjának, hogy a penzió
nincs kifizetve, sőt használható ruhái sincsenek. Mert indus hercegnői
leplekben vagy Pieretteként meg nem indulhatott az utcán.
Ervinre gondolt, akinek megigérte, hogy jó lesz, hogy takarékosan fog
élni, előkészülvén házaséletükre. – Zdenka különben alig emlékezett már
Ervin arcára, sőt ha azt emlékébe akarta hozni, néha Alié jelent meg
ahelyett lelke előtt. A leveleit azért rózsaszín szalaggal kötötte át;
sőt, mert a tizennyolcat betöltötte, a keresztséget is föl akarta venni.
Meglepetésnek szánta áttérését vőlegénye számára. Mint mondta, otthon
különben sem volt vallása szellemében nevelve.
Most, hogy anyagi ügyei sötét felhőként borultak felé, Zdenka egyetlen
gondolatban talált vigaszt: hátra volt még a húshagyókedd délutánja. Ez
egyszer még ki akarta magát ujjongani, utolsó pénzével még egy jelmezt
akart venni, és aztán következhetik a vallomás apjának, a takarékosság
és az áttérés. Sőt mi több, Zdenka komolyan gondolt rá, Alitól is búcsút
venni. A fiú a nyári félévre Párisba készült, legalább is így kivánták
odahaza. Ali ugyan gondolt rá, hogy itt marad, ahol már belemelegedett a
helyzetbe, és ahova Zdenka is gyöngéd kötelékekkel kezdé fűzni,
jogtalanul és öntudatlanul bár… De Zdenka nagy önfeláldozásra szánta
magát: elküldi Alit, és ő maga visszavonul a mulatozástól, különben
csődbe kerül és apja visszahívja, ami még keservesebb véget vet az
Alival való barátságnak.
Hanem még egyszer hadd nézzék kettesből a kacagó világot.
Farsang utolsó napjára a penzió nagyban készült. A háziúr falragaszt
akasztott ki az ebédlőben, hogy a ki részt óhajt venni a közös farsangi
fogatban, az iratkozzék föl. Mintegy huszonöten jelentkeztek, ami,
egy-egy márkával kiadta a társzekér költségeit. A szekeresgazda két
nappal azelőtt már a penzióba hajtott, lovait kifogta és a szekér ott
maradt. És két nap alatt az aztán csodálatos alkotmánynyá vedlett át.
Bertram, Bukovina és Ingert az egészet keménypapirba vonták, még pedig
kanyargós orrú hajdankori csónak képére, amilyenben Lohengrin jöhetett
Elzához, vagy a napisten kél nyáron a hattyúk hazájába. A kerekek nem
látszottak, mert a maszk földig ért.
A jelmezek ősgermán stylusban lesznek, és az egész csoport Ingeborg és
Frithjof nászmenetét fogja ábrázolni. Ilyenféle jelmezt rengeteget
lehetett kapni a kikölcsönzőben. Csak itt-ott kellett korszerűsíteni a
ruhákon, amik valószínüleg az opera Wagner előadásaiból kerültek
közhaszonra.
Egy volt a nagy kérdés: ki lesz Ingeborg? Ez a pont minden női, sőt a
legtöbb férfiúi kedélyre is izgatóan hatott. Végre is a szeplőske adta
meg a döntést, kijelentve, hogy ő maga túldekadens Ingeborg
megszemélyesítésére; hogy sem a barna Zdenka, sem a vörösbarna Miss
Northon meg nem felelnek. Egyedül Hellmanné elég sugár, elég szőke
ahhoz, hogy a tündéri Ingeborgot személyesíthesse.
– Nekem szándékom sincs a szekérre szállani utasított vissza Helén
minden mérlegelést.
Hellmanné körül egy csomó hölgy jelentkezett udvarló hajadonnak. A többi
férfi lesz: csónakosok, vitézek és persze: egyikük Frithjof, a norvég
mondák törhetetlen szerelmese. De ki legyen Frithjof? A fiúk, akik
serdülő koruk óta rendszertelen munkát végeztek és még rendetlenebb
életet éltek, mind túlvékonyak, vagy túlfinomultak voltak a germán őserő
megszemélyesítésére.
– Senki más, mint a nemzetgazdász, Bispinck, szólt Bukovina.
– Ohó, azt ki nem vájjuk az értekezése mellől.
– Én különben tapintatlannak találnám őt hívni, míg a menyasszonyára nem
gondolunk Ingeborg választásánál.
Ezt Karla kockáztatta meg. Mindenki mosolygott. A társaság a csónakot
állta körül az udvaron, ahol a hófödte fákra hosszú hetek óta az első
napsugáreső ömlött.
– Az a kis házisütésü leány? – kérdezte Bertram. – Az föl sem merné
magát Ingeborgnak tolni. Az roppant kedves Hamupipőke lenne.
Elhatározták, hogy felkerekednek és megostromolják Bispincket. Még azt
is megigérik, hogy a jelmezzel se lesz baja, csak épen bele kell bújnia.
Minthogy a dolog sürgős volt, Biedermann és Bertram átfutottak a
függelékbe. Természetesen otthon találták a galambpárt. A maga
szobájában dolgozott mindkettő, közben pedig átszóltak egymáshoz
utasításért.
Bispinck meg volt rőkönyödve. Lóri azonban boldogan pirult el. Szívének
Frithjofja volt a fiú, akire mindig titkos, lélekfeszítő büszkeséggel
nézett. Hogy a világ is annak ismeri, ez túlboldoggá tette.
– Mégysz, kincsem, természetesen mégysz – jelentette ki minden irígység,
féltékenység nélkül Hellmanné iránt.
A fiú Lóri engedelmére örömmel csapott föl.
– Két órával később lesz doktor, hát az már semmi. Mi annyival
előlegezni fogjuk a czímet, – szólt Biedermann.
– És te kincsem? – fordult Bispinck Lórihoz.
– Én persze itthon maradok és a terád eső részt is lemásolom.
Lórit ki nem lehetett venni ebből. Míg a háziúr Bertrammal odajárt, az
udvaron Ulrik Adolf is megjelent:
– Miről folyik a tanács?
– Bispincket kérik föl Frithjofnak. De úgy látszik, a dolog nem megy;
sokat ülnek.
– De hát miért nem szóltak nekem? – udvariaskodott Ulrik Adolf. Én
készséggel meghoztam volna az áldozatot, persze, ha a ruhát előteremtik…
Általános grimaszok. Karla összecsapta a kezét:
– De az égre, csak nem képzeli, hogy Frithjof úgy tartotta magát, mint a
kérdőjel?
– Kérem, én tudok egyenesen is állani és az én gótikus koponyaalkatom…
E percben a küldöttség visszaérkezett a jó hírrel. Ulrik Adolf sértődve
vonult vissza.
– Ugyan, nem mindegy, milyen szerepben ülünk fenn? Fő az, hogy lássunk,
nem hogy minket lássanak – szólt Karla.
Sokkal súlyosabban volt Zdenka megsértve. Csaknem síráshoz állt közel és
mikor haza indult Alival, elcsukló hangon jelentette ki, hogy ő nem áll
be Hellmanné komornájának, ő nem vesz részt, ő vagy Ingeborg lesz, vagy
senki.
Ali tanácstalanul állott a leány könnyeivel szemben. Tisztán érezte,
hogy Zdenkának nincs igaza, de azért hajlandó lett volna sorra
párbajozni az urakat, hogy nem Zdenkát tették meg királylánynak.
– Hagyd el, – mondta végül is – egyszerűen más fogatba szállunk. Van egy
barátom, akinek a penziója az Andersen meséket fogja személyesíteni. Ott
szívesen látnak és megyünk, te Csipkerózsának, én királyfiúnak. Jó lesz?
– Oh nagyon.
Zdenka a könnyein át mosolygott.
– Csak az a baj, hogy már kibéreltem egy jelmezt Ingeborgnak… Na nem
baj, majd kapok Csipkerózsát és amazt félreteszem…
Ezt könnyű volt mondani, de új költségről kellett gondoskodni. Zdenka
nem kért volna a világért Alitól, hanem inkább üzletfőnöknőjétől
előlegezett. Ez mintegy két hétre újból paralizálta a Biedermannnak való
fizetés lehetőségét.
A többiek előteremtették az ógermán jelmezt. A ruha Ulrik Adolfból
valóságos wikinget varázsolt, de Bukovinának siralmasan állt.
– Gazduram, – szólt az a cécó délelőttjén – engedd meg, hogy én udvari
bolondnak öltözzem.
– Miféle korszerűtlenség, te talán a Shakespeare tragédiáiból meríted a
germán mitológiát?
– Eh, engedd meg csak, ez nekem való szerep.
– Bánom is én. De akkor a csónakon kívül ülsz, mintha fölkapaszkodtál
volna.
Húshagyó délutánján úgy négy órakor mind együtt voltak, csak Hellmanné
rejtőzött még szobája homályában. Biedermann kissé dühösen ment érte, de
az még ruhaderék nélkül volt és magát hirtelen egy sálba takarva,
szembenevette a házigazdát. Mikor aztán nagy várakoztatás után az
udvarra lépett, a délutáni fényben, a hófoltok, a serkedő füveken
lépkedve oly tündöklő hatást keltett, hogy mindannyian megtapsolták.
Hellmanné ruhája tengerkék atlaszból volt és szabadon hagyva vállát, a
felső testen szorosan tapadt, le egészen gyönyörűen, görögösen karcsú
csípőjéig, ott gyöngysorban fejeződve be. A gyöngysorból pedig nehéz
redők omlottak alá, hosszan, uszályosan. A ruha fölé rohadtmeggyszín
bársony palást borúlt, kereken hermelínnel szegve. Az asszony haja
fülére volt fésülve és a nyakszirtjén ezer csigában bomlott szabaddá,
csak egy, a fejtetőn át először a füléig, onnan a nyakszirtig szorított
gyöngysorral tartva rendben; és a sápadt verőfényben nehéz, olvadásban
aláeső, hirtelen megdermedt aranyként csüggve.
A pompázatos öltözék keretében Hellmanné csodálatosan intelligens
homloka, keskeny orra, erősen kirajzolt szája tökéletes hatást tettek,
csak megszólalnia nem volt szabad, mert akkor valami gondolattalan,
lusta kifejezés vonult le szája szögletébe.
Még a szeplőske is eltátotta a száját:
– Kolosszális – súgta Bukovina fülébe.
– Honnan tanulmányozta jelmezét? – kérdezte Karla.
– Sehonnan. Fejből – nevetett Hellmanné és hanyag gráciával a csónakba
szállt, Bispinck mellé, egy nagyon magas ülőre úgy hogy mindenki fölé
emelkedett és inkább támaszkodni, mint ülni látszott. Frithjof Vilmos
császár ajándékszobra szerint volt öltöztetve és míg az ő oldalán
hátrafelé a férfiak sorakoztak, Ingeborg mellé a hölgyek telepedtek.
Biedermann mint kormányos ült a hajó orrán, igazából a gyeplőt tartotta.
Bukovina pedig csakugyan bohócként kapaszkodott egy hátul kiálló rúdra.
A fogat lassan csúszott ki a kapun a város felé. Tél vége volt, az idő
enyhűlt, de azért mégis kockázatosnak tetszhetett meztelen vállal,
selyemderékban vágni neki a délutánnak. Az az elv járta: ha beteg is
lész, holnap leszel.
A külső Schwabing utcáin is vegyült a polgári ruhákba tarkaság, itt-ott
egy-egy kisfiú, kisleány, mint »Münchener Kindl« sárgahajtókás, csuklyás
csuhában igyekezett befelé a városba. A földön megjelentek az első
szétszórt konfettiszemek, tiroliruhás fiúk szerpentint dobáltak; de
mindez csak félrehullt morzsája volt annak, ami felé a csónakkocsi
igyekezett.
A Barer-úton már konfettit árultak, az igazi farsang azonban csak a
Leopold-úton túl kezdődött.
Amit a világ minden szögletéből összesereglett valódi és képzelt művészi
zsenik kitalálhattak; ahány népviselet alakult ki az ég különböző
hajlatai alatt; ahány mese, legenda, ahány kép, szobor vagy színdarab
valaha mélyebben megragadta a világ közönségének képzelmét, az mind
életre kelt, eljött ide, brokátban, bársonyban, perkálban és sirtingben
megvalósítva, – aranyban, rézben, igaz- és üveggyöngyben csillogva,
kápráztatva, elvakítva
Különös folyamhoz hasonlított az út; amely folyam ezer és százezer
színfoltból bugyborékol, le és fel, keresztül-kasul folyva, megtérve,
benyelve és újra kidobva ugyanazt a színt és egy mást, egy harmadikat,
mindig másként, mindig új, eddig össze nem hozott permutációban. A folyó
közepén pedig a legkülönbözőbb járóművek úsztak: virágba mártott autók,
tündöklő asszonyokkal, angyalarcú gyermekekkel; cabok, amiken bohócok
táncoltak, úri fogatok, bennük pierrot-k és pierettek; egy
kéményseprőbanda, amely a járdáig nyújtotta kormos seprűjét, kis svájci
házzá alakított társzekerek, belőlük hetyke Sennerinek tekintgettek.
Volt egy hollandus halászbárka, facipős, nehézkes parasztocskákkal; egy
wigwamban taréjos rézbőrű legények ordították uff-uff-jaikat.
Egyik szekéren csíkosleplű beduinok, a másikon frakkos, cilinderes
négerek vigyorogtak és ez így ment véges-végig, amíg látni lehetett; az
út egy felén mentek, túl szembejöttek a fogatok; parasztlakodalmasok
hurráztak át feketeálarcos, vörösszoknyás, pillangóscipős ballerináknak,
grálvitézek lengettek kendőt, dobtak virágot Oberon és Titánia
tündércsapatára.
A levegőben konfetti repült, mintha tarka hó zuhogna; színes papírkígyók
röppentek, kapaszkodtak a járdáról a kocsikra, a kocsikról vissza,
villámként vetődtek a szerpentinek, összekötve és megkacagtatva a
suszterfiút és úrilányt, a pici gyermekeket és a tátogó bácsikat.
Az emberek ámultak, kritizáltak, vicceltek és konfidenskedtek, egy
színészcsapat apró jeleneteket rögtönzött az autón, amiért a tömeg velük
akart futni és harsogva gabalyodott össze. Fejük fölött a Feldherrnhalle
szürke galambjai együtt kóvályogtak az alkony felé fölrepülő színes
lampiónokkal; ahol az út összeszűkült, volt tolongás: a szerelmes párok
örvendtek, hogy jobban összesímulhatnak; idegenek összeismerkedtek,
együttérkezettek elsodródtak, egymást keresték és egy sohse látottba
kapaszkodtak, övéknek tartva a hátulról fölismerhetetlen harlekint.