A következő hetek bal paré-i, a sirászi rózsaünnep, a római karneválest,
a kitschbál – kitsch valami képtelenül, lehetetlenül ízléstelent
jelentett – és más hasonló mulatságok mint meleg nyári eső
burjánoztatták fel az új szívügyeket, a régieket pedig különösen
virulóvá tették. A bizonytalanság eltűnt, mindenki megállapodott.
Etelka, miután dolgozatát elküldte a honi folyóiratnak, gyakran jött
teázni Karlához; ahova ilyenkor Ulrik Adolf is beállított. A fiú
föltétlen hódolata nem maradt minden hatás nélkül Etelkára. A leány jól
érezte magát Ulrik Adolf íróbarátjai közt, az irodalmi estéken sok
badarság közt néha okosat is hallott és megtörtént, hogy az est után még
ottmaradt egy csésze teára, meghallgatni Ulrik Adolf legújabb
alkotásait.
A körbe Hellmanné is belépett, sőt egyszer Karla is megjelent.
Hellmanné ezen a délelőttön az angol parkban sétált és a havaseső beűzte
a perui múzeumba. Legnagyobb borzalmára ott zsugorított múmiákra
bukkant, azték királyok penészedő tetemeire.
A fiatal asszony csaknem összeesett az üvegszekrények előtt, nem bírt
erőt venni magán azután se, és egész nap társaságot keresett. Igy tévedt
be Ulrik Adolfék gyűlésére.
Mikor a társaság eloszlott, Hellmanné nem tágított és Karlát se hagyta,
aki meg Etelkát kérte maradásra. Ulrik Adolf nem álmodta, mily
szolgálatot tettek neki az azték múmiák. Hellmanné félt hazamenni, hogy
újra megjelennek előtte a rettentő tetemek. Inkább itt maradt és
egymásután itta ki a teás csészéket, gyújtott rá Ulrik Adolf
cigarettáira.
A fiú némán nyelt. Ő Etelkát akarta az egyiptomiból megkínálni, az meg
nem füstölt. Ilyenformán Karla és Hellmanné gazdálkodtak a cigarettában,
hozzá Karla valami diadalmas szemtelenséggel.
Ulrik Adolf egy költeményébe kezdett:
»Ülök szobám dermedt homályán,
Füstöt fújván a semmibe…«
– Én is – szólt közbe Karla, Ulrik Adolf arcába óriás felhőt bocsátva.
A fiú megbotránkozott:
– Mi akar ez lenni?
– Ah csitt, én hallani akarok, szólt Hellmanné. De semmi lírát. Valami
prózát, még pedig izgalmasat.
Ulrik Adolf fiókjába csúsztatta a verset:
– Ezt majd csak önnek, kedves Etelka. Tehát egy novellát. »Az asszony…«
– Helyes. Mindenesetre igéretesebb, mintha »A leány« volna.
Ezzel Hellmanné hátravetette magát a szófán, úgy, hogy karcsú,
kinyújtott lába a szőnyeget keresztezte. Etelka a szögletbe húzódott,
Karla előrekönyökölt. Igy ültek hárman a tarkaszőnyeges heverőn.
– Csak semmi páthosz, az istenért, – jelentette ki Karla, – különben
megyek.
Ulrik Adolf majdnem azt mondta:
– Csak tessék.
De Karla ezt előre parírozta:
– És Etelkát is viszem.
Ez roppant nyomós volt, a fiú a tőle telhető legszolídabb hangon kezdett
fölolvasni. A teavíz sustorgása különös melodrámát csinált a novellából,
amelynek hősnője egy gyönyörűséges, élettől duzzadó asszony, akinek
degenerált öreg férj jutott élettársul. Az asszony hiába vár egy igazi
férfira, akit kövessen. Nem talál rá mindaddig, míg egyszer férjét halva
leli írószobájában. Valaki megfojtotta, még pedig oly hirtelen, oly
erővel, hogy az asszony az újjhagyta foltokból egy következtetést von:
csak a gyilkos lehet az a férfi, akit ő keres. Felkutatja azt és övé
lesz.
Ulrik Adolf fölemelte a fejét, a hatást lesve.
Hellmanné lélegzetfojtva figyelt és most mély sóhajjal dőlt hátra:
– Bizarr…
Karla kétségbeesetten nézett a fiú ünnepélyes arcába.
– Nos? – kérdezte Ulrik Adolf.
– Engedje meg, hogy ne nyilatkozzam.
– Helyes. Karla kisasszony ehhez úgyse ért.
Etelka hallgatott. Az a furcsa érzése volt, hogy Ulrik Adolf semmi
egészséges gondolattal nem foglalkozik; hogy mindenben az elcsavart
excentrikumot keresi. Hogy az ember ránézve csak a két nem egymáshoz
való viszonyában létezik, semmi más ösztöne nincs.
De hát nem ugyanezt látta a többi fiatal művésznél? Lehetetlen pózokban
meztelen emberek… És ami csodálatos: van bennük eredetiség, érdekesség,
sőt néha igazi szépség, csak igazság nincs, szinte soha sincs.
Ezt a véleményét meg is kockáztatta. Ulrik Adolf oktató hangon felelt:
– A modern világ elnivellálta az embereket. Csak a beteges elváltozások
emelik ma egyik embert a másik fölé, és csak e beteges jelenségek
érdemesek a feldolgozásra.
– Lásd Hebbelt – vetette közbe Karla, mert észrevette, hogy Ulrik Adolf
mindezt saját bölcseségeként adja. – Különben maga őt félreérti. Az ő
hőseiben van ugyan beteges lelki vonás, de nála nem ez a fő. Magánál
csakis ez. Hanem hisz ez érthető…
– Világos, hogy érthető. Én magam exaltált, dekadenciával telített ember
vagyok.
– Akár a szeplős. Hanem mégis, mit csináljon az egészséges ember, aki
egészségesekről akarna olvasni?
Ulrik Adolf lenézően mosolygott:
– Mindenki lelkében vannak beteges elváltozások és kivált sexuális
téren…
– Ez Freud, hagyjuk. Én csak azt mondom, hogy még mindig több lakóház
van a világon, mint kórház, bár – és Karla itt elmosolyodott – igaz,
hogy a lakóházakban is lakhatnak hibbantak. Hanem azt ne higyje, hogy
maguk fogják feltalálni a puskaport. Istennek hála, még vannak
Németországban józan koponyák, akik nem rúgtak be a dekadenciától…
– Amint hogy jó női szabók is vannak, és lesznek, vágta vissza Ulrik
Adolf, Karla lebenyszerű blúzára gúnyos pillantást vetve.
Hellmanné eddig nem érdeklődött, de most beleszólt a vitába és el is
vágta azt:
– Igaz Karla, maga egyéni ruhákat tervez; mondja, mik az elvei e téren?
– Hogy mindenki úgy öltözzék, amint az egyéniségének megfelel.
– És maga szállít ilyen ruhákat?
– Fogok.
Hellmanné nevetett:
– Tessék. Honnan fogja maga vevői egyéniségét ismerni? Maga azt fogja
szállítani, amit maga gondol egyéninek, szóval megint csak ott vagyunk,
hogy mi, a közönség magunkra kényszerítjük egy másnak ízlését. És épen
ez ellen küzdenek maguk.
Karla némileg le volt fegyverezve. Viszont Ulrik Adolf csak nagyobb
bátorságot nyert. Másként szokva volt a gúnyhoz, az elhallgattatáshoz,
de most Etelka előtt ki akarta vágni a rezet. És védője is akadt,
Hellmannéban. A fiatal asszony nem ismerte az elméleteket, és nem
könyvből tanulta életmódját, mint Ulrik Adolf és a szeplőske. Még a
színházba se járt. Mégis minden, amit tett, egy-egy ilyen Ulrik
Adolf-féle novella egy fejezetének tetszett.
– Nem igen hihető – jegyezte meg a novelláról – hogy a sebhelyekből
következtetni lehetne egy férfi milyenlétére. A brutális erő még nem
minden…
Teáztak és aztán új novella következett az utasról, aki elé minden
állomáson feketecsuklyás barát lép és elállja utját a vonathoz.
A három hölgy közelebb húzódott egymáshoz, utoljára egészen
összefonódtak. Ha Ulrik Adolf egyebet el nem ért, mint a három oly
különböző testalkat, fej és ruházat egybekapcsolódását, a félelemnek
merev rítmusát, ami azok tagjait ideges mozdulatlanságba folyatta össze;
már akkor is megelégedhetett novellája hatásával.
A háziur az udvaron körüljárván, csodálkozva látta meg a függönyrésen,
mint hajlik egybe Etelka fekete, Karla vörös haja Hellmanné
kalászszőkeségével, mint csukódik egyik ajk riadtan össze, mint nyílik a
másik szótlan ijedtségre. Egyet koppintott az ablakra. A három hölgy
szinte egymás nyakába esett
Hellmanné fölsikoltott:
– Én most már igazán le nem fekszem. Menjünk át hozzám, és együnk
reggelig teasüteményt.
Ez volt minden föltalálható csemegéje, és ezt rágicsálták, mig a téli
hajnal kéken kezdett fesleni az ablakon, és a félelmet a szürkület
józansága legyőzte
E napnak délutánja Ulrik Adolfnak semmit se igért. Tudta, hogy Etelka
alszik, vagy dolgozni akar. Mit volt tenni, legföllebb Nietzschkéhez és
Hofferhez kukkinthat be, annál inkább, mert az irodalmi éj után egy
cigaretta, egy csipetnyi tea se maradt nála.
Fölballagott hát a függelékbe.
A negyedik emeleten, Hoffer névjegyén az állott, hogy háromszor kell
neki csöngetni. Ulrik Adolf csengetett hát egyszer, mert félt, hogy
barátja nem veszi magának a fáradságot, nyitni. Az egycsengetyűszós úr
bámulva nézett végig Ulrik Adolfon.
– Parancsol?
– Pardon, Hoffert keresem.
Ezzel bennt is volt az előszobában, ügyet se vetve az idegen úr
kelletlen arcára. Hoffer ajtaját benyomva, az megakadt egy rézsut
állított szekrény hátlapjában. Csak belapulni lehetett az így támadt
ajtórésen, és akkor Ulrik Adolf csodálatos helyiségbe jutott, ahol
össze-vissza hányt ládák, padok, szétdobált ruhák hevertek. A padlón
elszórt szén ropogott, és a fiú csaknem átbucskázott a szénlapáton,
felborítva az ajtósarokban álló üres, haza nem szállított
söröskrigliket. És ez még nem volt az igazi szoba, hanem annak
szekrényekkel elkülönített előszobája.
A szekrényfal mögül nehéz, hihetetlenül sűrű szivarfüst gomolygott, és
az orosz balalájka zsibbasztó, fájdalmas sírása. Odabennt a székeken
kalitkák álltak. Képek mindenfelé: csupa női akt; könyvek: nehéz,
aranyvágású orosz regények, elrongyolt szótárak álltak garmadában a
polcon, az asztal alatt. Az asztalon félig beszáradt befőttes üvegek,
felbontott dohánydobozok, töltőkészülékek. Az ablakon torzarcú hindú
bálvány vigyorgott, mellette apró állatfigurák, indián tomahawk, és egy
revolver szóródtak el.
Amint Ulrik Adolf belépett, a revolver eltünt Hoffer zsebében, és a fiú
elibe ugrott vendégének.
– Mit ak… ah, maga az; Zwirn – fordult az alkóvban álló ágy felé, aminek
féléve vetetlen keménységén, a gyűrött takarón Nietzschke hevert, ugyan
abban a borpiros ingben, amelyben Jelena mint muzsik volt a
parasztbálon.
– Vajjon melyikük kapta a másiktól? Tünődött Ulrik Adolf.
Nietzschke meg se moccant.
– Vegyen cigarettát, intett az az asztal felé; és hanyatt elnyúlva
féllábát az ágyon alálóbázva újra pengetni kezdte a balalajkát. Halkan,
dúdolva énekelt is hozzá naiv középkori dalt:
»Szűz Mária ringatja a bölcsőt.
Égszín a ringató szalag:
Szent József, uram, segélj,
Kezemből jaj kiszalad,
Jaj kiszakad a pántlika,
Elállt a gyenge karom,
Gyenge újjam kisebhedt,
Segélj Szent József, uram!
– Nem lehet, szűz Mária asszony,
Legörbít a gyalúpad,
Fogy a deszka, gyűl, gyűl a forgács,
A munka mégse apad.«
A délutáni nap rézsút kévében ömlött be hirtelen a szobába, kékké festve
a szürke füsttengert. Olyan groteszk volt, hogy ime, az édesdallamú
Mária ének, meg a glóriás aranytűz a füstbesárgult falat, a meztelenkedő
képeket, a ronda bálványt egyként ölelte körül.
Ulrik Adolf belenyult a cigaretták közé, hanem le is csapta őket és egy
sikkantással rázni kezdte a karját:
– Mi a csuda, maguknál az egerek csak úgy sétálnak… brr! felfutott az
ingujj alatt!
Rácsapott a karjára, ahol az egeret érezte, de Hoffer egy horkantással
elkapta karját.
– Az égre, Naipun, a hercegnő! Ne hadonázzon, még megnyomorítja!
Ulrik Adolf homlokán kiütött a verejték. A láthatatlan kis állat most
már a vállán sétált, karmolázott, Hoffer pedig mindkét kézzel szorította
őt, hogy ne segíthessen magán.
– Dehát őrült maga? – kérdezte Ulrik Adolf, és egy lerázási kisérlettel
a kabátját vetette le.
– A japán egeremet akarja agyonszorítani! Csak nem hagyom!
A tréfás kis állat hirtelen kibújt az ing hasítékán. Ulrik Adolf
undorral akarta lefricskázni, de Hoffer megelőzte:
– Az én vendégeim a jó cigarettáért eltűrik a Naipun kis sétáit… Szegény
kis madárkám – fordult az állathoz, – gyerünk a kalitba, gyerünk
kicsikékhez.
– Csak sétáljon, ha neki tetszik – szólt Ulrik Adolf és ezzel jogot
szerezvén a cigarettához, belemarkolt újra Az egérke azonban hirtelen
lefutott a karján, be egyenesen a kalitba, a hol négy kis cincogó
fehér-fekete foltos egérfiú várta.
– Az unokáim, – szólt Hoffer, és dédelgetve csukta be a kalit ajtaját
Aztán odafordult Ulrik Adolfhoz:
– Tudja-e, hogy épen beszélni akartam magával?
– Akkor telepáthia, hogy feljöttem.
– Csakugyan. Arra akarom kérni, hogy a jövő irodalmi estén én olvassak
föl. Nivós dolgot, Schillerről.
Ulrik Adolf meg volt rőkönyödve. Rengeteg kész értekezése volt, amit
fölolvasásra szánt. Különben sem szerette, ha ő hallgat másokat.
– Schillerről? Kissé idejét multa tárgy, hosszú dologról lenne szó?
– No, nem éppen.
– Akkor talán lehetne… a dolog úgy áll, hogy husvétig minden estére van
fölolvasó.
– Kicsodák?
– Khm… egyszer én magam is – nos, jövő estén legyen magáé az első szó.
– Brávó, remélem, ennek fejében elengedi nekem a márkát.
– Kérem, a felolvasók is fizetnek. Hiszen az ő előnyük, ha szélesebb
körben ismerik meg őket. Sőt azon volnék, hogy a felolvasók külön
fizessenek egy márkát, amiért népszerűsítem őket. Schiller is mit köszön
Goethének, hogy a költőkirály protegálta őt. Goethe pedig csak veszített
nimbuszából, hogy más napot engedett maga mellett tündökölni.
Ulrik Adolf elfelejtette, mi másként ítélt a közte és Lilienthal közti
viszonyról. Hoffert azonban meggyőzte, és hazaballagva beleszúrta a
meghívókba Hoffer szereplését.
Etelka ép ez alkalommal vette rá Albertet, hogy jöjjön el vele az
irodalmi körbe. Azonkívül is népes közönség gyűlt: talán az volt
kecsegtető, hogy végre más is porondra lép, nem csupán Ulrik Adolf. Egy
oroszzsidó testvérpár sötét bőrével, vakító szemével a társaság
figyelmét pillanatra lekötötte. Az idősebb nővér markáns, komoly
egyéniség, akit tudományos dolgokon és társadalmi problémákon kívül
egyéb aligha érdekelhetett. A fiatalabb, a tizenhét éves, kevésbbé
érdekes, de százszor szebb volt, mint a nénje. Mint őzike húzódott
elszánt, sziklaszerű testvére mellé, mintha az őt szárnyakkal fedezné.
A leányok közül a nagyobbik egyetemre járt, a másik zeneiskolába. Ők
jöttek be utolsónak, de Nietzschke udvariasan előbb engedte őket, hogy
az ajtónál maga maradhasson.
Hoffer az íróasztalhoz lépett, előtte pohár víz és két égő gyertya állt.
A fiú az asztalra faládikát helyezett. Ő maga ünnepiesen volt
kicsinosítva, és pont hatkor mély meghajlással fölnyitotta kéziratát.
– »Értekezés Schiller koponyájáról.«
– Ah, Lombroso, Lavater… kopott dolgok, sziszegte a szeplős szomszédja
fülébe, de úgy, hogy mindenki hallja.
A bevezetés költői volt: a gondolatokat tárta föl, amiket Goethe érzett,
mikor fiatalabb barátja lángeszének csontfoglalatját megpillantotta.
Mindenki figyelt, csak Ulrik Adolf izgett-mozgott kelletlenül. Hogy a
feszült figyelem tejfölét más szedje le, hogy ő csak a végére marad, ez
módfelett bosszantotta.
A koponya méretei, az agytérfogatból vonható következtetések után Hoffer
nagyot köszörült a torkán, és Nietzschkére pillantott, aki kezét a
kilincsen tartotta. A felolvasó emelt hangon, és mégis titokzatosan
folytatta:
– Hölgyeim és uraim! Most akarok rátérni óriás jelentőségű fölfedezésem
leleplezésére. Jól jegyezzék meg: önök itt az elsők Németországban, az
elsők a világon, akik titkomnak birtokosai lesznek; akik büszkén
vallhatják, hogy őstanui voltak titkom föltalálásának.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egyik bátyám a stuttgarti
Schiller-archivumban van alkalmazva. Itt és Weimarban bő alkalmam nyilt
nem közönséges kutatásokra. Levéltárakban, kriptákban, csontgödrökben
(Hellmanné összerezzent) töltöttem ifjúságomat, melynek verejtékes
munkáját eredmény koronázta.
Hoffer itt pillanatra elhallgatott. Aztán fejét előrenyújtva, kezét a
ládikába mélyesztve, Ulrik Adolf rettentő páthoszát utánozva, suttogta
Goethe sorát:
»Jósigeosztó titkos foglalat, méltó vagyok, kezembe venni téged?«
És közben lassan, ünnepéllyel emelt ki a ládából egy barna csontfejet.
– Hölgyeim és uraim, harsogta hirtelen, imé, itt mutatom be önöknek az
általam föltalált második Schiller koponyát.
Hellmanné felsikoltott.
A többiek tanácstalanul meredtek először a koponyára, aztán egymásra.
– Őrület, hisz ez egy tízéves gyermek feje! – súgta Ulrik Adolf Hoffer
fülébe.
– Uram, a hiteles Schiller koponyát Weimarban láttam, hadarta a
szeplőske.
– Önök itt engem teljesen félreértenek, – szólt Hoffer nyugodtan. Én nem
támadok tekintélyekre, én nem vonom kétségbe a weimari koponya
hitelességét. Én csak azt állítom, hogy ez a koponya itten szintén a
Schilleré, csakhogy míg a másik a nagy költő halála idejéből, emez
kiskorából való – …
A társaságot egy hajszál választotta el a hahotától.
Nietzschke kiosont. Ulrik Adolf, a kin előbb még hideg veríték ült ki,
most hirtelen kivette Hoffer kezéből a koponyát, visszatette a ládikába,
és ujjával jelentősen holmokára mutatva, a felolvasót eltolta az
asztaltól:
– Uram, az ön ideje lejárt. Köszönjük az előadást. Kivánunk sok hasonló
sikert a tudományos kutatás terén.
Ulrik Adolf tudta, mi volt Hoffer szándéka: nevetségessé tenni őt és
szétrobbantani az összejöveteleket. Roppant gyorsan lett a helyzet
urává, Etelkának fülébe súgta:
– Kérem, adja tovább, hogy Hoffernek néha elmezavara van, és hogy ne
hederítsen rá senki.
Igy főzte le Hoffert, akire most már mindenki tartózkodva, sőt titkos
rémülettel nézett, attól félve, hogy dühöngeni kezd.
Ulrik Adolf elfoglalta helyét, Hoffert maga mögé, a szögletbe szorítva.
Csakhogy már most senki se volt kiváncsi az »Übermensch« psychologiai
analysisére, és senki se vette észre, hogy Ulrik Adolf saját eszméit
szuggerálja Nietzschének. Egyedül Albert állapította meg ezt, és mikor a
társaság mintegy lidércnyomástól szabadulva szétoszlott, Etelka a
következő leckében részesült:
– Kedvesem, magának sok ideje lehet, hogy idejár. Én azt mondom, hogy
nem Hoffer, hanem az elnökük a bolond. Hoffer tréfát akart és felsült,
ellenben Ulrik Adolf mindnyájukat bolonddá tartja.
– Ne legyen olyan szigorú. Higyje meg, Georgéról egész okos dolgokat
mondott
– Igaz. A George-féle dolgozatát egyik német folyóirat ismerteti. Még
pedig azzal a megjegyzéssel, hogy egy és más gondolatát valami nem
említett forrásból kölcsönözte. Nem bántja ez az önérzetét? – A
merítésnél jelezni kell a kútat, különben…
Etelka meghökkent.
– Hol olvasta ezt?
– Majd odaadom a folyóiratot. Illetőleg elküldöm postán, mert jövő héten
rengeteg a dolgom.
Etelkán furcsa nyugtalanság vett erőt. Roppant kényes volt arra, amit
írt és nem bírta fölfogni, micsoda forrást felejtett el megnevezni.
Hiába feszítette meg agyát, nem emlékezett. Csupán Ulrik Adolf
elméleteinél nem hivatkozott senkire; de hiszen azok a fiúnak soha ki
nem nyomtatott saját eszméi voltak. Etelka nem értette a dolgot. Az
elolvasatlan könyv roppant nyomta lelkiismeretét, de amit olvasott, arra
mind rámutatott…
– Ezt valóban Ulrik Adolfnak köszönhetem. Ő állította, hogy geniális
essay író nem hajhász föl minden forrást… hátha abban vannak az Ulrik
Adolféival összhangzó gondolatok…
Ezek után nem merte kérni Albertet, hogy elmenjenek az
Ingert-kollekcióra. A fiú egyik előkelő műszalonban állított ki, és a
lapok igen elismerően írtak róla. Karla, a nagy pesszimista is hitt
Ingert tehetségében. Etelka rendkívül kiváncsi volt a műveire.
– Jöjjek magához, vagy honnan induljunk? – kérdezte Karlát.
– Eh, micsoda nehézkesség. Találkozunk a műtárlaton.
A kiállítás szép volt és gazdag.
– A Cézanne, Beardsley vonalai, Gaugin primitivsége, ennek meleg
színtobzódása nélkül – állapította meg a szeplőske.
Valesca ceruzával írt föl egyet-mást magának.
– Az impresszionizmus halála, – szólt mosolyogva Etelkának.
– Jogosulatlannak találja? – kérdezte Karla
– Minden jogosult, ami szép.
– Fogalomzavar, sipegte a szeplős Karla fülébe, – majd hangosan
vitatkozni kezdett:
– Dehát épen ez a kérdés, hogy mi a szép, az impresszionizmus, a
vonalkultusz külön külön, vagy hogy egyesíteni lehetne-e a kettőt… ámbár
mindez túlhaladott dolog. A jövő odaát van. – És azzal átmutatott a
tükörablakon a tulsó utcaoldalra, ahol egy műkirakatban futurista és
kubista képek mulattatták a gyermeksereget.
– Ott nincs szó szépségről.
– Szépség? Haha. Elévült dolog. A természetben sincs tökéletesen, nézzen
körül, lát-e valahol igazi szépséget, amilyet a divatjamult festők
összehazudtak képeiken…?!
– Sajnos, hogy teóriája igazolásaképen nem láthatja önmagát, – szólt
közbe Ingert, a legnyiltabb, nemtörődő szemtelenséggel.
Valesca nem folytatta a vitát. Tudta, hogy így megalázhatja a szeplőst,
aki ingerelni akart, hogy szót csavarjon szépségben, előkelőségben oly
királynőien fölötte álló honfitársnőjéből. A feleletre a replikák özönét
zudíthatja aztán, és erre övé a győzelem.
– Szép? Mi a szép? Ezt a szót monopolizálták és lejáratták a klasszikus
irányok. A görög orrok, a Vénusz térdek az egyéniséget kiölték és
Thorwaldsen lélektelenségéhez vezettek. Ki nem útálja ma Feuerbachot?
– Feuerbachot? – kérdezte Etelka csodálkozva. Ő hetenkint titkos
zarándokútat tett a mester Pietájához.
Valesca láthatóan kellemetlenül érezte magát. Forrni kezdő vére még
egyszer megszólaltatta:
– Én szép alatt a művészit értem, semmiféle külön irányt; és azt hiszem,
vannak dolgok, amik impresszionista, és vannak, amik kompozicionális
földolgozást kívánnak.
– Hát a primitívekhez mit szól? Hova skatulyázza be ezeket?
Valesca arcán gyenge pír futott át. Csak most vette észre, hogy
hallgatják, és hogy egy ilyen ingyen szinpadon, amit a szeplőske
rögtönöz, néhány szóval ő is részt vesz, annyira bántotta, hogy hirtelen
elfordult és egy kisebb terembe tünt el, ahol úgy tett, mintha egy
pasztellt figyelne, holott önmagán való fölháborodásának adott szabad
folyást.
Az elég sűrű közönségben Bukovina is ott őgyelgett, a szokottnál is
kétesebb színű puhaingben. Mostanában rendesen került mindenkit, mintha
szégyelne valamit. Pedig az emberek sohse hittek szerencséjében, és így
szerencsétlenségével se lehettek tisztában. Ő pedig azt képzelte, hogy
hát mögött a mulatság tárgya.
– Nini Bukovina! Hát te hova jutattál, hogy megnézed a kollégák
kiállítását! Valami nagy szerencse érhetett, hogy nem félsz a
sárgaságtól, látni az idegen sikert?!
Bertram mondta ezt, az amerikai, aki menyasszonyának, a
várkisasszonyruhás babanőnek mutogatta a képeket.
– És te mit keresel itt? – viszonozta Bukovina.
– Az más. Tudod, ha az ember már nem a maga ura!
A baba nő kellemes bosszúsággal pirult el:
– Ugyan, ne add a martyrt!
De Bertram tovább tréfált:
– No hát barátom, Bukovina, örvendj, hogy szabad ember vagy!
Bukovina viaszszínt váltott, azt hitte, Bertram az ő nagy
elhagyatottságára céloz. A paradicsomból kizártak érthetetlen
szégyenérzésével kezdett dicsekedni:
– Azért vagyok itt egyszer, mert megszüntem művész és így irigy lenni.
Másodszor, mert most már lesz pénzem nekem is egy jobbik félt keresni.
– Mi a kő? Tehát igaz lenne, ami hírlik? Hogyis mondtad Luiz, – fordult
Bertram a menyasszonyához, – azt hittem, pletyka az egész.
– Na látod, duzzogott a baba nő, – te sohse hiszel nekem.
– Tehát elfogadtad a földim ajánlatát, hogy a szállóját kimázold, akarom
mondani kifesd? És honnan bújt elő a Maecenás? Ez a legritkább, de
leghasznosabb állat a világon?
– Egy téli tájképet festettem a Starnbergi tó körül. Odajött, megnézte a
munkámat, azt mondta: igen szép, és hogy ő épen festőt keres az amerikai
bar-hoz, amit a hegyekben épít. A barnak négy fala üvegből van, és úgy
kell megfesteni, hogy ugyanaz a kép legyen rajta, amit az ember az
üvegen látna, ha kinézne rajta. Igy nem kell függöny, nem lehet benézni,
és a közönség mégis látja a tájat, ami künn van. Csak azt kötötte ki,
hogy a fák legyenek zöldek és a hegyek szürkék, ne fordítva, mint a
képemen.
– És te elfogadtad az ajánlatot a föltételekkel együtt?
Bukovina összedörzsölte a mutató, meg a hüvelykujját, mint aki pénzt
olvas.
Bertram gondolkozva nézett barátjára. Együtt kezdték az akadémiát, és a
kis rutén fiú akkor tele volt egetverő ambicióval. Ő lesz a rutén
Matejkó. Ő mutatja meg, mi lakik az ő nyomorult népében. Hogy hanyatlott
ez a fiú mindig lejebb, hogy kezdett kapkodni az első évek rendszeres
tanulása után… hogy viselődött meg így, külsejében is. Kedves
gyermekarca hogy vált öregessé, gnómszerűvé…
Bertram barátja vállára csapott:
– Hallo Bukovina, üzletemberré lettünk? – kérdezte tréfásan, hogy elüsse
sajnálkozó csodálatát. Tudta, hogy a fiú most jól jár, de azt is tudta,
hogy az ilyen szolga munka után milyen erős lélek kell, visszatérni a
művészi eszményekhez.
Bertram boldog emberként jó volt, és gyöngéden érzett züllő barátja
iránt. Csakhogy mert mindig megvolt a pénze hajlamaihoz, és mert sikerei
voltak a művészetben, mint a választott leánynál, nem tudta felfogni,
hogy őrlődik el az emberi lélek a sikertelenségek, a hasztalan
erőlködések alatt, hogyan tántorul el néha eszményeitől.
Utánanézett barátjának, akin csak lötyögött a négyesztendős ruha.
Bukovina visszafordult és Bertramnak egy, csak gondolatban föltett
kérdésére felelt meg:
– Te, képzeld, bársonynadrágot is kell vennem, mert igy nem imponálok
majd. Munkaadóm ilyen nadrágról olvasott az útleírásokban.
Alkony felé a közönség oszladozott, és Ingert elégedetten vigyorgott. Öt
képe kelt el ma és majdnem négyszáz márka nyomta a zsebét. Mikor Mayvel
a lépcsőn aláballgott, kibökte tervét:
– Biedermann egy pfenniget se lát. És én meglátom Párist.
– És én is. Hurrá!
Ingert rekedten kacagott:
– Van pénzed?
– Utálatos. Kinek köszönöd hogy a képeid ilyenek?
A fiú grimaszt vágott:
– Neked is valamicskét. Néha ihlettél. Ez egy rész. A festék kettő. A
vászon három, a műterem, az négy. Az Akadémia, az ugyan mitse jelent.
Mondjuk, egy fél rész. Saját zsenim öt és fél, tehát kivan a száz
percent. Ebből tiz percent a tied
– Negyven márka.
– Várj csak. A kigyóbűvölőt nélküled fejeztem be. A Saloméhoz semmi
közöd. Te csak a Schieberhez értesz, de a fályoltáncod… Na, nesze, tiz
márka.
– Mit lehet azzal csinálni? Bár huszat…
– Jól van, akkor megtartom. Szervusz.
Ingert hosszú lábával beleakaszkodott egy már elindult villamosba, és
otthagyta Mayt az út közepén