A tél végül is beköszöntött, először lucskos esővel, fojtó köddel,
azután bő, puha hózivatarral. A füstlepte házak fehér bársony sipkát,
prémet kaptak, a dróthuzalok zuzmarától vastagodtak láthatóvá a légben.
Ez új öröm volt, új ok a mulatságra, flirtre. Az utcán korcsolyák
csörömpöltek, kötött gyapjúholmiba öltözött fiúk, lányok hátukon vitték
a szánkót, a hócipőt, és naponként elvándoroltak a hegyekbe téli
sportra.
Ali pompás svéd szánkót vásárolt és eszkimó toalettben állított be a
párbaj utáni napon a penzióba. Büszkén léphetett Zdenka elé, hogy vére
hullásával mosta le az őt ért méltatlanságot.
Az egész penzió rokonszenvvel nézte a fiú homlokán díszlő csinos pólyát,
ellenben harsogó kacagásba tört ki, amikor Ulrik Adolf a hátsó kis ajtón
belapult.
A póruljárt költő ép a párbaj délutánján költözött be a városból a
Biedermann-penzióba. Az este még kikerülte a vacsoránál való
megjelenést, a reggelit mindenki szobájába kapta; de már a délebédet el
nem mulaszthatta, mert étvágya kitünő volt, és pénze – lévén hónap
közepe – nagyon is fogytán.
– Etelka is így fog nevetni, gondolta, és búsan nyelte a kaporral
fűszerezett burgonya pástétomokat.
Zdenka büszkén ült hőse mellett, és az üzletről fecsegett neki. Rengeteg
a megrendelés, kivált diványpárnákra… A szánkópályára?
Oh, hogyne menne. Mindennap szabad délutánja van, a rajzmunkát elvégzi
este.
A szeplőske irigyen pillantott a boldog párra, és egyszerre hangosan, az
asztalon át kiáltva kérdezte Zdenkát:
– Irt-e már a vőlegénye?
Zdenka nem jött zavarba. Boldog mosolylyal felelte:
– Mindennap ír, express ajánlva.
És azzal elbeszélte Alinak az utolsó levél tartalmát.
A szeplőske ekkor megpillantotta Ulrik Adolfot és mint régi jóbaráthoz,
odatelepedett; tüntetve, hogy neki is van párbajhőse. De a dekadens
költő most nem volt jó hangulatban.
Ma délutánra igérte Etelkának a könyvtárban való megjelenést. Ebéd után
megpróbálta a kötést levenni, de a seb újból vérezni kezdett. Végül is
elszánta magát, hogy nem fog mutatkozni. Búsan nézte, amint Ali
Zdenkával elballagott a szánkópályára. Elgondolta, hogy Etelka most ott
ül a boltives olvasóteremben, kezében az aranyvágású könyvvel és sötét
szeme őt keresi a karmolászó, tollszárvéget rágó diákok között.
– Legalább lássam, ha nem is mutathatom magamat.
Fél óra mulva Ulrik Adolf ott húzódott meg az udvari könyvtár egy
oszlopa mögött, oly szerencsés helyen, hogy Etelkát éppen arcba látta.
A leány csakugyan keresni látszott valakit, vagy valamit.
Ulrik Adolf minden percben fel akart ugrani, de egy pillantás fél
szemmel orrtokjára, és újra lehült a találkozás vágya. A szegény fiú
körmét rágta és a népballadát ismételgette:
»Királyfi és királyleány
Szívbéli két szeretők
Köztük mélységes volt a víz
Össze nem jöhettek ők.«
Etelkának sejtelme sem volt, hogy figyelik. Nagyon bosszankodott. Egy, a
dolgozatához szükséges igen fontos új irodalomtörténet, a mely Georgé
egész új világításba helyezi, ki volt kölcsönözve. Hogy kinél, arra a
hivatalnok nem emlékezett, és Etelka nem kivánhatta, hogy miatta az
összes kölcsöncédulákat átnézze.
Ulrik Adolf tisztán látta, hogy a leány rózsásabb a rendesnél, tehát
izgatott, és hogy nem dolgozik semmit, mint akit valami csalódás ért.
A költő kezdett lelkifurdalásokat érezni, hogy az ő tanácsaira váró
leányt így cserben kell hagynia.
– Legyen ami lesz, az igéret kötelez.
Kivéve zsebtükrét, az asztal alá tartotta azt, és egy pillantást vetett
beléje, de nem nyert bátorságot, inkább megrettent saját képmásától. E
percben nyájas köszönést hallott:
– Jó estét. Ön itt van?
Fölpillantott. Etelka állt előtte, véletlenül fedezvén fel sebesült
barátját.
Ulrik Adolf rákpiros lőn, nemcsak a kötés, hanem a tükörbe nézés miatt
is. Etelka azonban nem nevetett, hanem aggodalommal nézte a fekete
tölcsért.
– Az Istenért, mi lelte önt? Talán az orra vére folyt?
– Párbaj… suttogta Ulrik Adolf; de bővebben ki nem magyarázkodott.
És egyben visszanyerve önbizalmát, indítványozta, hogy a folyosóra
menjenek, mert odabent tilos a beszéd.
Künn föl, alá sétáltak, és Etelka előadta bosszúságát. Ulrik Adolf
látható zavarba jött.
– Oh, az a munka… nos, nem olyan nagy história. Én ismerem, tudom is,
miket mond George-ról. Majd lejegyzem az elveit magának, egyebekben
bátran támaszkodhatik a Bohémban mondottakra. Az istenért, több
intuició, több iniciatíva! Minek mindig forrást keresni?! Persze,
persze, elhiszem, hogy magának az ő gótikus, súlyos középkori stylusát
nehéz megérteni, a maguk romantikája más, a maga ősei csikókon
tomboltak, mikor mi misztikus klastromokban szentképeket másoltunk…
– Az én őseim? Úgy képzeli, hogy én egy pusztai csikós ükunokája vagyok?
Etelka elmosolyodott. Érezte, hogy Ulrik Adolf el nem hinné, hogy ő
véletlenül nem a pusztákról származik. Mert mi lesz akkor a poéta
»Puszták lánya« cimű románccyklusából? Ulrik Adolf most azon dolgozott.
Magas, szőke úr közeledett feléjük. Albert volt, a titkos vőlegény. Ma
időt szakított, a laboratórium helyett Etelka társaságában tölteni egy
órát. Hogy ilyen áldozatot hoz, és épen akkor is elfoglalva találja a
lányt, már ez magában nem volt tetszetős. Kelletlenül mutatkozott Ulrik
Adolfnak, aztán Etelkához fordult.
– Nem jön még hazafelé?
– De igen, ma úgysem dolgoztam semmit.
Etelka ezt úgy értette, hogy örömmel megy kifelé innen, de Albert
másként:
– Úgy? És mióta van idefönt?
– Háromkor jöttem.
Albert az órára pillantott. Az hetet mutatott.
– Négy óra szép idő, szólt, hozzágondolva: a flirtre.
– Ulrik Adolf egész ártatlanúl súgta oda Etelkának:
– Ki ez a rosszkedvű úriember?
Lementek a lépcsőkön, miközben Etelka igyekezett valami közömbös tárgyba
kapni. Még nem volt alkalma a penzióba tett kirándulásról beszámolni
Albertnek. Azt szépen, kanalankint, cukrozva kell beadni neki…
– Honnan ismeri ezt a figurát? – mormogta Albert jobbfelől Etelka
fülébe.
– Ulrik Adolfot – azaz Zwirn urat közös ismerősünk, Aladár jóvoltából
ismertem meg.
– Vagy rosszvoltából.
– Uraságod nem beszél németül?
– Én? Mint ön, uram, felelt Albert röviden. Megengedi azonban, hogy
Etelkával anyanyelvünket használjuk.
– Oh tessék. Én különben is rajongok a magyarokért. Hungarofil vagyok.
– Veszem észre, – sziszegte Albert. Nyiltan beismeri, hát ez gyönyörű.
– Zwirn úr szíves nekem a megrendelt cikkemben segíteni, ő kitünően
ismeri George költészetét.
– Igen, én úgyszólván a George speciálistája vagyok. Róla készülő nagy,
a kérdésben határkövet jelző munkám ugyan még jórészt fiókomban, sőt
fejemben van meg csupán. A Bohémben azért egész kincset adtam át róla
Etelka kisasszonynak, nemde?
– Micsoda Bohémben? döbbent meg Albert.
– A kávédélutánt ott folytattuk, felelte Ulrik Adolf gondtalanul.
Hogyan, ön nem tudja, hol a mi Bohémünk? Ön nem ismeri az ottani élet
kedves intimitásait? Kérem legyen szerencsénk! Különben – tette hozzá
hirtelen féltékenységben – nem kényszeríthetjük, ahogy tetszik, ugy-e
Etelka kisasszony?
– Oh, nekem fölötte fog tetszeni, sőt máris roppantul tetszik a dolog.
– Igen, de majd, ha meglátja! Külön asztalhoz ülünk, mint a multkor,
ugy-e mily mesés volt, Etelka kisasszony?
A lány megsemmisülve haladt a középen. A Mária Terézia-út hófehér
díszében, rebbenő szürke galambjaival összefutott szeme előtt. Csaknem
könnyekre fakadt. Hogy mi lesz a rosszabb: ha Alberttől is elbúcsúzik és
két lovagja magára maradva, Ulrik Adolf még nagyobb szamárságokat mond,
vagy ha Albert feljő hozzá és egy rettentő jelenetet rendez…
Utóbbi mégis ajánlatosabb. A jelenet így se, úgy se marad el.
Kezet adott Ulrik Adolfnak. Az nagyot nézett, mikor Albert is
elbúcsúzott tőle, és orra előtt betette a kaput.
Odabent csöndesen haladt fel a lépcsőn a titkos mátkapár. Etelka
kinyitotta szobáját, levetette felsőjét, és csakhogy megtörje a csendet,
hellyel kínálta Albertet.
– Köszönöm. Ahhoz, amit mondani akarok, jobb ha állva maradok, hogy
mindjárt mehessek is. Köztünk mindennek vége.
– Ah, csak ez, gondolta Etelka megkönnyebbülve. Ezt már oly sokszor
hallotta.
Azt hitte, Albert egyben el is rohan, de az várt:
– Miért nem felel?
– Azt hiszem, Albert, előbbi kijelentése után minden egyéb fölösleges.
– Haha! Tehát magának ez bevégzett dolog! Maga ebbe símán beletörődik!
És én, én azt hiszem, hogy itt őrülök meg, a szeme előtt.
– Jól van, nem mentegetőzésképen, de elmondom, amit kíván. Aladár
meghivott egy müvészpenzióba, és ott ismertem meg ezt az urat. A
társaság onnan egy kávéházba ment, és én külön asztalhoz ültem Zwirn
úrral, mert ő eszméket adott dolgozatomhoz.
– És ma? Hol szedte föl ma?
– Ott volt a könyvtárban. Különben pedig csak rá kell nézni, hogy
elhigyje, hogy az orrkötéssel nem találhatom hódítónak!
– És a Bohémben ott volt a kötés az orrán?
– Nem, – vallotta be Etelka.
– Tehát világos! Egészen világos a beszédjéből, hogy akkor csinosnak
találta! És honnan van az a kötés?
– Párbajozott.
– No hát csak tagadja, hogy nem tetszik magának! Párbajhős! Fogadom,
hogy maga miatt! Persze, a szolid ember, aki keservesen izzad a
laboratóriumban, hogy a tudománynak szolgálatot tegyen, hogy jövőjét
megteremtse; aki nem is tudja, mi az a Bohém, aki Münchenben van és sört
sem látott, az nem gavallér, az nem lovag, az unalmas fráter, azt nem
kell elhívni a mulatságba!
– Albert, hiszen én akkor magára négy napig vártam, hogy elhívhassam!
– És azt hiszi, hogy elmentem volna olyan tekergők közé?
– Ha óhajtja, én sem megyek többé.
– Én óhajtom? Oh persze, szívesen ül itthon martírmosollyal. Csak
menjen, menjen!
– Tehát ezentúl nem fog haragudni?
– Egy cseppet se. Sőt örülni fogok, ha minden zúgfirkász külön asztalnál
ülhet a menyasszonyommal. Az én menyasszonyommal! Akit én Isten
angyalának hittem, aki fényes volt és szeplőtelen… Etelka, hát nem
látja, hogy a betege, a bolondja vagyok, nem látja, hogy a szivem vérét
odaadnám érte…
A leány szomorúan mosolygott:
– De egy délutánt nem szentel nekem, hogy valahova elkisérjen… Utóvégre
is, ha mint jövendóbelim nem óhajtja, hogy másokkal bár kezet is fogjak,
hát akkor legyen néha mellettem. Hiszen én nem mondhatom minden új
ismerősömnek: jegyesem van, távozzék…
Albert megjuhászodva nézett a most először szemrehányást tevő leányra.
Mint minden zsarnokot, a gáncs jobban csillapította, mint a
mentegetőzés. Bűnbánattal vonta a leány kezét ajkához.
Valaki háromszor csöngetett: ez ide szólt. Etelka nyitott és Karlát
bócsátotta be. Az havas volt egészen, bronzhaján reszkettek a pihék,
arca majd kicsattant, Valami északról idetermett télkirálynőnek
tetszett, a zord időben pompás örömöt lelő, edzett, erőteljes
nőistennek.
– Jó estét, angyalom – köszönt rá Etelkára oroszos becézéssel, amint ezt
Rigában, szülővárosában tanulta.
Karla, bár született német volt, nem volt egészen germán, sem
külsejében, sem viselkedésében. Most kezet nyújtva Albertnek, biztos,
derűs föllépte egyszerre elűzte a szobában függő viharos hangulatot.
– Volna-e kedvük holnap este hangversenybe jönni? Franci és mi hárman
mennénk.
Hogy mások, mint teszem Ingert és May nem jönnek a penzióból, az igen
megnyugtatóan hangzott Etelka fülének. A macskaarcú bámész fiú, a
szemérmetlenül odaadó leány kétségbeejtenék Albertet. Máris
bizalmatlankodott:
– Micsoda hangversenyről volna szó? Mert valami tingli-tangli muzsika
engem nem mulattat.
– Szó sincs róla. Fényes dolog lesz. Valami egészen modern: a
Zarathustra megzenésítése. A szerző Párisból jön dirigálni. Franci
megváltja a jegyeket. Természetesen a karzatra.
Albertnek két dolog nem tetszett, az »egészen modern« és a »karzat«. De
épen az imént csillapulva le, hallgatott.
Másnap este a társaság egy villamosmegállónál találkozott. Úgy Karla,
mint a most először elibelépő Franci megnyerték Albert tetszését.
Mindkettő olyan nyílt, erőteljes, bizalomkeltő egyéniségnek tetszett.
Etelka Francit még csinosabbnak, eredetibbnek találta mint először.
A zenecsarnok zsúfolva volt. Ha Albert a karzaton kakasülő közönségtől
tartott, nagyot nézhetett: aranycvikkeres urak, estélyiruhás hölgyek
böngészték a partiturát. És a rettegett, modern fülsiketítő
disszonanciákat is hiába várta.
Erős karokból, izmos félfiszólókból állott a zenemű. A szökőkutakról
szóló rész mámorba póláló zsongása alatt Albert szemmel, füllel figyelt,
Etelka úgy magába rogyott; Karla és Franci közelebb húzódtak egymáshoz.
Franci keze Karláét érintette és a leányé, mint valami kezes, puha,
fiatal galamb, belemenekült símult a fiú markába, az erős vaskalitkába.
E pillanat lángbaverte Karla arcát, szívét, mint szélfuvalom gyújtja
fel, bontja szét a lángot. Mintegy álomban, mint valami tompító falon át
szűrődött öntudatába a zene; a dallamok ostroma, mintha ő mind a fölött,
csodálatos fényben állana és csak alulról csapdosná a muzsika árja
gyönyörüségtől remegő térdei.
A hangversenyről kávéházba mentek. Ott Albert és Etelka sakkba fogtak,
Karla és Franci azonban szünetlen egymásra bámultak. A leány gondtalan
önkénytelenséggel, Franci meghatott áhítattal. Senkise figyelte őket.
Még a szomszéd asztaltól odapislantgató két uracs is Etelkát nézte.
Albert ezt minden játékkedve mellett is észrevette és a Fliegende
margójára ceruzával odaírta:
– Kérem, üljön át, hogy háttal legyen a fickóknak.
Csakhogy így Etelka a tükörrel került szembe, ahonnan a két úr arcba
figyelhette őt, amit eddig csak oldalból lehetett. Albert fölállott:
– Menjünk.
Karla és Franci karonfogva, borzongató lassúságban, hallgatagságban
imbolyogtak a külső Schwabing felé. Az utcában alig járt egy lélek, az
is megunta és villamosba szállt. Csak nekik nem volt végtelen hosszú az
út… Pedig még a csillagok is vacogtak és szikrát hánytak a hidegtől, a
sarki rendőrök pedig toporzékoltak, hogy fölmelegedjenek.
Túl a városon, a hótengerben fekete szigetként aludt a penzió, csak
Karla ablakai világítottak, mint két hívón várakozó aranyszem.
Pillanatig tétován állottak a kapú előtt. Aztán csöndben mentek végig a
hóval födött fák alatt, a zizegő havon, a kis szobáig. Az ajtó
nesztelenül hullt vissza a zárba.
Franci mint álomjáró hagyta vezettetni magát, mintha a leány a
csodalámpással járna előtte, bűbájos világokat mutogatva neki, az új
Aladinnak. Talán valami nagyszerű megnyilatkozást várt, de amint a kis
szobába léptek, Karla anyai kedvességgel gonddal suttogta:
– Egy csésze teát kell innia, olyan messzi az út vissza…
A tea után pedig gyöngéden kituszkolta a fiút a hófehér éjszakába.
Etelkáék alig egy utcányit mentek együtt. Albert kissé türelmetlen volt,
mert holnap korán kell kelnie és a hosszúra nyúlt este miatt bizonyára
el fogja aludni a reggelt. Siettette az utat és bosszankodva beszélte,
hogy ébresztőórája elromlott. Etelka őszintén kívánta, bár ne rabolta
volna el vőlegénye drága idejét. A legelső villamosfelszállónál
elbúcsúzott Alberttől. A villamosban sörházakból hazaszéledő víg urak
ültek, egy közülök furcsa szemeket meresztett Etelkára, sőt próbált neki
integetni is. A leány merev elefántcsont-arccal ült helyén, a céda
tekintetek leperegtek róla. Arra gondolt, hogy Franci Karlát bizonyára
hazáig kísérte. De arra már nem – és jobb is volt, hogy nem gondolt –
hogy az ilyen estét tea mellett, egymást bámulva is be lehet fejezni.
Néhány napig Etelka csak dolgozatának élt, hasztalan várva az eltűnt
irodalomtörténet fölbukkanását. Annak is nyoma veszett, akár Alinak, aki
a kávéest óta többé nem volt található.
Sőt Zwirn se mutatkozott. Bizonyára arra várt, hogy arcáról a kötés
lekerüljön és ez időre, mint a kígyó vedléskor, elbújt a világ szeme
elől.
Végre is egy levél adott hírt róla. A fiú lilasávos zöld papiron
tudatta, hogy megtelepedvén Biedermannál, sikerült egy kis irodalmi kört
összehoznia, csupa fiatal, dekadens iróból, művészből. Minden héten
össze fognak jönni és havonta egy márkát fizetnek az elnöknek, amiért az
helyiségeit rendelkezésükre bocsátja. Az első összejövetelre hívta meg
Ulrik Adolf Etelkát, szombatra, pont öt órára. Tárgy lesz: A művészetek
átlényegülése. Tartja: Zwirn Ulrik Adolf, elnök.
Szombaton öt órakor Etelka Zwirn ajtaján kopogott és benyitott. A fehér
alapon fekete virágmintás valódi kínai lampionokon kívül a kályha is
világított odabent, mert csupán drótháló fedte száját. Sárga függönyök,
egy szófa, egy remek, százfiókos, magas iróasztal… Etelka ezenkívül csak
azt látta, hogy a szoba üres és visszahúzódott.
– Korán jöttem… – gondolta és pillanatra benézett Karlához.
A leány a földön guggolva, egy darab festett selymet rázogatott tiszta
vízben, hogy a fölösleges festék leoldódjék róla.
– Szívecském, Isten hozta. Milyen kedves, hogy rám is gondol. Különben
tudtam, hogy erre jár, Ulrik Adolf kiharangozta, hogy maga is vendége
lesz.
– Korán jöttem és ezt a pár percet itt szeretném magánál tölteni.
– Pár percet? Annál több időnk lesz. Mindössze öt óra, teázzunk együtt.
– Öt óra? De hisz akkor mennem kell. A meghívás ötre szólt, de Zwirn
szobája még üres.
A szobalány hirtelen benyitott:
– Zwirn úr kéret egy kis cukrot és néhány cigarettát kölcsönbe.
Karla elmosolyodott és egy tányérra cukrot akart kiönteni. Anna
tiltakozott:
– A tartóval kéri.
– Kedves a viszontlátás, – mormogta Karla a cukortartóra pillantva.
A szobalány kiment. Karla Etelkához lépett és a szemébe nevetett:
– A meghívás, úgy látszik, tényleg ötre szól, már mint magának. Menjen
csak. A teát ott is megkapja.
Etelka nem értette a dolgot, de átment. A szobát most is üresen találta,
az asztalon azonban teáskanna forrt és ott állt a cukortartó, a
cigaretták, aztán egy gyönyörű, feketére arannyal festett teásdoboz.
A szobát a hálófülkétől elválasztó, dúsan, fantasztikusan hímzett török
szőnyeg mögül kilépett Ulrik Adolf, immár heggedt orral.
Mindkét kezét Etelka elé tartotta és suttogva köszöntötte:
– Isten hozta most először, de remélem, nem utoljára nálam!
Etelkát kissé kellemetlenül érintette ez a hang, továbbá az írók és
művészek teljes hiánya.
– Korán jöttem?
– Az idők teljességében, mint az evangélium. Illetőleg bocsásson meg,
azután jutott eszembe, hogy nem ötkor, hanem hatkor lesz az
összejövetel. Tehát önnek csakugyan öt órát írtam? Sebaj, valahogy majd
eltöltjük az időt hatig. Véletlenül teám is van, majd felöntöm. Addig
tessék cigaretta. De kérem, tegye le a kalapját, az oly bizalmatlan, egy
kalapos női vendég!
Etelka kénytelen volt úgy tenni, mert a kis kályha úgy fűtött.
– Kérem, tegyen teát a kannába, – kérte Ulrik Adolf. – Úgy-e, mily remek
teásdoboz, valódi kínai darab, most vettem egy barátomtól, ki viszont
Pekingből, a bátyjától kapta.
Míg Etelka a fölséges jó teát szürcsölgette, Ulrik Adolf legújabb
verseit olvasta föl.
– A »Lese« holnap hozza az »Ifjúságom«-at Meg kell csipeszkednem
Lilienthalban. Úgy látszik, mindenáron ő akar lenni a fölfedezőm. Mert
ez is üzlet, kedves pusztai hercegnő. Nem nekem, hanem Lilienthalnak. Az
ő dicsősége, ha engem fölfedez. Goethe is büszke lehetett, hogy
Schillert protegálhatta, Schiller pedig nélküle is naggyá lett volna. Én
sem Lilienthal által leszek nagy, sokkal inkább ön által ihlető
szellemem.
Etelka elmosolyodott a hizelgésre, inkább annak komikumán, mint
édességén.
Ulrik Adolf hajába merítette a kezét, néhányszor torkát köszörülte, a
széken hátravetette magát, és suttogó páthosszal fogott bele új művébe,
a »Serená«-ba.
Serena velencei nemesleány, olthatlan szerelemben egy ifjú lovag iránt,
véle tölt egy éjt, amiért átok veri meg: hajnalban virággá kell
változnia a kertben, és csak akkor lehet kedveséé, ha az a virágok közt
ráismer. A lovag hiába keresi, mig végre letipor egy liliomot. Fölemelve
azt, benne holt kedvesére ismer, mert a liliomon nincs rajta az éj
harmata.
Etelka ugyanazt a csodálkozást érezte, amit Lilienthal megpillantásakor.
Ez a képzelgő, kellemetlen allürökkel pöffeszkedő fiú szépen, finoman
írt. Igaz, hogy sokat tanult mestereitől, Georgétól. Ugyancsak a
válogatott, csiszolt, tompa gyöngy fényű szók, csak alig megvillanó
gondolatfinomságok, a lélek mélyenjáró, a külső világba ki nem ható
tragédiái, a szimbólum pompázatos köntösébe öltöztetve.
– Lyrámban a symbolista, prózámban a dekadens elem a túlnyomó,
magyarázta Ulrik Adolf.
Etelka elkérte a kéziratot.
Tekintete az Ulrik Adolf által elhallgatott személyleírásra tévedt: a
leány elefántcsontszín arcú, és titokzatosan sötét, a lovag aranyszőke,
mint a fiatal Apolló.
Ezután a leány dolgozatára tértek. A hálás tanítvány megkérdezte:
– Hivatkozhatom-e az öntől hallott eszméknél az ön kiadatlan essay-jére?
– Oh, ne tessék. Irja, mintha a saját gondolatai lennének, hiszen ennyi
az ön bájos fejecskéjében is megszületik.
E kétes értékű dícséretre kopogás hallatszott az ajtón. Hosszúhajú,
lompos urak érkeztek. Aladár is megjelent, karján Zdenkával.
– No, csakhogy látom! – szólt Ali Etelkához.
Igy akarta leplezni hűtlenségét, teljes átpártolását Zdenkához. Etelka
minden bosszúság nélkül gondolt Ali bizonygatásaira, hogy neki csak a
nagy női kapacitások tetszenek. Hogy micsoda kapacitás volt Zdenka, azt
tudni ugyan még nem lehetett, de sejteni igen.
Utolsónak jött egy magas, elegáns hölgy, prémbundában, óriás, egyetlen
fekete strucctollal díszített kalapban. A bunda csaknem agyonnyomta a
fogason Zdenka parányi spencerjét. A bunda alól pedig csodálatos,
folyondárszerű leánytest kigyózott elő, illő hordozója gyanánt a kalap
alól tekintő halvány, sötéten alákarikázott szemű, rendetlen kalászhajú
túlmagas homlokú fejnek. Lengyel nő volt.
– Mademoiselle Valesca, ime egy honfitársnője.
És Ulrik Adolf a szeplőskére mutatott.
Valesca idegenül pillantott a tépetthajú, kellemetlen kis féregre.
– Honnan való ön? – kérdezte lengyelül.
– Lembergből.
Valesca ügyet se vetett többé a szeplősre. Sokszor találkozott már
Münchenben kétségbeejtően gyatra, vagy kétes kinézésű alakokkal, akik
lengyelként szerepeltek, kevés dicsőséget hozva fajtájukra.
Ulrik Adolf helyet foglalt a kis asztal mellett. Körül a szoba zsufolva
volt, és Karlához kellett székekért küldeni. A szobalány a székekkel
együtt Karlának olyértelmű izenetét hozta, hogy az igen örvend, székek
és másegyebek által lenni képviselve az előadáson, amennyiben ő maga
meghivót nem kapott.
– Óh, kapott Ulrik Adolf a fejéhez, róla egészen megfeledkeztem.
Elővonta kéziratát, és teljes csöndben olvasni kezdett a művészetek
átlényegüléséről. A teljes csönd nem sokáig tartott. A társaságban
valaki bonbonzacskót zörgetett, cukrot szopogatott és lovagja fülébe
megjegyzéseket súgott a hölgyek toalettjeiről, kivált a szeplőske
viharvert gombakalapjáról.
Ali roppantul restelte, hogy imádottja csöppet sem figyel. Igyekezett őt
hallgatásra bírni, de erre Zdenkát kínosan agyonnyomott ásítások kezdték
gyötörni. Ali idegesen pillantott Etelka felé. Szerencsére az nagyon is
figyelt.
Az Ulrik Adolf kifejtette eszme az volt, hogy az egyes művészetek
egymásból keletkeznek: a színmű dramatizálódott zene, a regény szóvá
vált képírás, szobrászat.
A vitatkozásban a szeplőske Ulrik Adolf álláspontját védte, szemben
Etelkával. Különben a szeplős az a fajta nő volt, aki mindig a
férfiakkal tart. Példák özönével dobálózott, elárasztva, agyonnyomva és
megsemmisítve mindenki másnak tudományát.
Valesca szót se szólt. Ajka körül finom mosoly vibrált, mintha azt
mondta volna:
– Mindez régen nem ujság nekem.
Közben az ajtó fölnyilt. Két alacsony, egérkényi fiú dugta be fejét a
nyíláson. Etelka megismerte a kávéházbeli két fixirozó urat. Ulrik Adolf
épen nagy lendülettel szavalta:
– Az átlényegülési elmélet teljes érvényesülését az mutatja, hogy –
– Hogy maga magáévá lényegíti a mi teánkat, fejezte be a mondatot egyik
egérke.
Mindenki az ajtóra pillantott, amelyet a székek miatt fölnyitni a
közbeszóló nem tudott.
Ulrik Adolf rákpirossá lőn.
Az asztalhoz lépett és gyorsan nyújtotta át a kinai dobozt:
– De hiszen úgy volt, hogy megveszem.
– Egyáltalában nem eladó, szólt az egérke, és mondtam, hogy ha vett
belőle, küldje vissza. Vendégeink vannak nekünk is. Ezer bocsánat,
hölgyeim és uraim. Jóestét.
Ulrik Adolf dadogva zökkent vissza gondolatmenetébe. Az est különben
végére járt. A díjakat kiki lefizette, kivéve Zdenkát, aki fejfájás
címén már előbb kiment, és Etelkát, a kitől Ulrik Adolf a »köztük lévő
viszony«-ra hivatkozva, a márkát el nem fogadta. Ali sietett Zdenka
után, a két márkát másnap postán küldte el. A szerelem legyőzte benne a
költői hajlamokat.
Etelka a villamoson Valesca mellett ült, és csevegni kezdtek:
– Mivel foglalkozik ön itt? – kérdezte Etelka.
– Művészettörténetet hallgatok az egyetemen.
– Valami célja van vele?
– Oh, csak öncél.
Valesca a Leopold-úton leszállt és eltünt egy villa kapujában.