Az ébredés másnap a temperamentum és lelkiismeret szerint igen különböző
volt.
Bukovina férfivendégei ott virradtak nála, és fölették, fölitták a fiú
készleteit utolsó kortyig, morzsáig. Az ablakra ráhúzták a függönyt,
hogy sötét legyen, mert csak a lámpafény tartotta őket hangulatban.
Közben Bertram hazafutott rumért és grogot főzött, a két kis diák pedig
cigarettát szállitott.
Nyolc órakor Bukovina ajtót mutatott a társaságnak, hogy aludhassék.
Eszébe jutott, hogy délelőttre oda igérte műtermét egy
asszonyismerősének. Illő volt kótyagos fejjel elébe nem állítani, hát
bevonúlt az alkovba Ruhástúl terűlt az ágyra és az ajtót magára zárta.
Előbb azonban a kamra ajtajára a következő cédulát függesztette:
»Tilos zörgetni. A horkoló én vagyok. Brikett nincs, kérem fűtsön a
tűzgyujtó fakötegekkel. Költsön fel egy órakor.«
A fiatal svéd asszonynak, akit Bukovina várt nem volt műterme. Nem még
olyan szobácskája se, amiben egy festőállványt föl lehetne állitani. Az
asszony nem jutott szobához Biedermannál, másutt pedig nem akart lakni.
Igy aztán beköltözött az »azbeszt kuckóba«. Ez hat-hét lábnyi kamrácska
volt a ház egy zugában, ahol hajdan az épitkezéshez szükséges azbeszt
állott, innen volt a neve. Jelenben egy vaságy, egy asztalka – mosdó,
dolgozó- és ebédlőasztal egyben – állott benne és rengeteg rossz
esernyő, ami évek során ott felejtődött a penzióban. Ide vonúlt a
menyecske, míg lakás üresedik. A napot úgy is az akadémián, az
ebédlőben, vagy műteremmel bíró barátainál töltötte.
Tiz óra tájban csakugyan feljött Bukovinához, elolvasta a cédulát és
aztán mintha otthon volná, tüzet rakott, előszedte az állványt és délig
pingálta a tájképet, amin egyelőre csak három színnel volt szabad
dolgoznia: a fák méregzöldek, a napsütés gummiguttisárga és az árnyék
lila volt.
A Bukovina skálaszerű hortyogása kisérte az asszonyka művészi izgalmát.
Egy órakor a svéd nő dilemmában állott Bukovina ajtója előtt. Zörgetnie
tilos, de viszont föl kell költenie a fiút. Hogy lehessen ez?
Kopogott először halkan, de az nem segített. Aztán erősebben, amire
Bukovina hortyogása megszünt.
– Ezer köszönet, – kiáltotta ki, és mire az asszony összepakkolta
holmiját, a fiú már meg is jelent. Persze öltöznie nem kellett.
Megindúltak a penzió felé ebédelni.
Etelka korán ébredt és sokáig tünődött az ágyban affölött, mit szólna a
tegnaphoz Albert, a titkos vőlegény?
Elhatározta, hogy munkában keresi a vezeklést. Fölkelt hát és egész
napra az egyetemi könyvtárba zárkózott, ott pedig falva falta George
költeményeit. Holnap nekifog az idevágó irodalom összeállításának…
Aladár reggel ballagott haza Bukovinától. Egy csöppet aludt és úgy
tizenegyre járt, mikor kinyitotta szemét, természetesen katzenjammer
nélkül, mert az egész mulatság úgyszólván alkohol nélkül folyt le.
Aladár az ágyból fürdőmedencéjébe lépett, aztán becsengette a
szobalányt, hogy perc alatt rendet teremtsen. Asztalára drága konyakot,
havannákat rakott, így várta Zwirn Ulrik Adolfnak tizenkettőre igért
látogatását.
Az meg is jelent, fekete cutavay-ben, ingén az átfűzött fehér-kék
szalaggal, fejében a lapos diáksapkával, amire nézve igaza volt: az nem
emelte Ulrik Adolf fiziognómiáját ellenben igenis a bátorságát, sőt a
tekintélyét is.
Miután töltöttek és füstölni kezdtek, Ulrik Adolf egy kényelmes székben
nyársatnyeltként ülve közölte Alival, hogy a német diákszokások szerint
egy párbajsegéd is elegendő, és hogy ő ezt a tisztet magára vállalja.
Ezután autóért telefonoztak, mert ez ad nyomatékot a fellépésnek. Ulrik
Adolf belevágta magát és Bispinck lakására hajtatott.
Feszesen jelent meg az egyszerű, könyvvel zsufolt hónapos szobában. Az
iróasztaltól magas, rózsás arcú aranyszőke fiú lépett elébe, olyan
szíves mosolylyal, mintha születésnapi gratulációt fogadna. Ulrik Adolf
visszautasította a fölkínált széket és előadta küldetését a »Comment«
formái szerint. A rózsás fiú ezt is mosolyogva hallgatta, majd pedig így
felelt:
– Uram önöknek teljesen igazuk van. Unokanéném, illetőleg annál ő nekem
sokkal távolabbi rokonom, szóval az ő eljárása több, mint nem szép volt
de tekintve, hogy én vívni csak épen hogy tudok, és hogy a sértett
kisasszonyt szívesen megkövetném, annál is inkább, mert nemsokára
szigorlatozom és így minden percem drága, tehát azt kérdem, nem
lehetne-e az ügyet békésen elintézni?
Ulrik Adolf megijedt, hogy a dolog elsimul, amit pedig ő fontos és
veszélytelen szerepében igen élvezett.
– Szóval ön nem áll elibe a fegyvernek, – jelentette ki rövid, megvető
hangon. Tagja ön valamely diákegyletnek?
– Nem vagyok, nem is voltam, tehát nem kell félnem, hogy kizárnak. Én
csak őszintén szólva, egyszerűbbnek találnám…
– Uram, nem vagyok kiváncsi a párbajról szóló véleményére. Ulrik Adolf
ezzel átnyújtotta Ali névjegyét, és este hatra tűzte ki a válasz
határidejét. Azzal fagyosan elköszönt.
Az ingyenkocsizás közben pedig új költeményeken töprengett, egy
cikluson, aminek címe »_A puszták lánya_« legyen.
Este hatkor Alinál volt és előadta, hogy Bispinck nem tud jól vívni,
majd fogadta az ellenfélnek segédjét, egy ép oly szolid, ép oly szőke és
rózsás fiút és fölényesen adta tudtára annak, hogy mivel képviseltje
gyatrán vív, Ali elnéző iránta: kard, első vérig, lesz a föltétel.
Közben Ulrik Adolf curaçao-val csillapította megvetését. Megállapodtak
egy vívóiskolában, ahová Alinak kulcsa volt, s ahol az efféle dolgok
általában lefolytak. Innen került ki a legtöbb ama sebesültek közül, a
kik az egyetemen úgy hemzsegtek, hogy az ember kórházban képzelhette
magát.
Másnap reggel nyolckor Ulrik Adolf autón ment orvosukért, onnan Alihoz,
és aztán valamennyien a küzdelem szinhelyére. Bispinckék már készen
vártak.
Az ellenfelek nekivetkeztek. A két orvos kirakta a kötszert, szeszbe
dobta a csipeszeket, késecskéket és más furcsa szerszámokat.
Ulrik Adolf számolt.
– Egy, kettő, három, indulj!
Néhány perc is elmult, de egyebet nem hozott, mint Ulrik Adolfnak a nem
várt meglepetést, hogy a békésszándékú Bispinck kitünően vív, épp oly
kitünően, mint Aladár. Tehát mégsem gyávaságból szabadkozott a párbaj
ellen.
Most egy új összecsapás – Ali szemét valami melegség vakítja el.
Homlokát gyengén karcolta Bispinck kardéle.
– Azt mondta, hogy nem tud vívni, csak hogy vigyázatlanná tegye
barátomat – gondolta Ulrik Adolf és villámként rontott a két
viaskodóhoz.
Nyilván azt hitte, hogy Bispinck tovább akarja folytatni, holott az, Ali
szemét látva vérbe borulni, megrettent és ellenfeléhez közelebb lépett.
Hogy mint történt a többi: arra tisztán egyik sem emlékezett. Bizonyos,
hogy a kardot hirtelen alábocsátó Bispincknek szándéka nem lehetett
Ulrik Adolfot bántani, viszont az is kétségtelen, hogy a kard annak
erősen előugró orrát találta, oly szerencsétlenül, hogy hegyét csaknem
lekanyarintotta. A boldogtalan párbajsegéd száját elöntötte a vér.
A seben másként nem állt a kötés, csak úgy, hogy az orvos fekete selyem
tölcsért varrt két kis kötővel; a tölcsért Ulrik Adolf orrára huzta, és
a szalagokat a füle felett vezetve, hátul megkötötte. Ezt látva, Alit
csak Ulrik Adolf sápadtsága tartotta vissza a nevetéstől.
A póruljárt fiú suttogva kérdezte az orvost, ha, vajjon a forradás
megfogja-e rontani arcának gótikus jellegét
– Szó sincs róla uram. Nyolc nap alatt minden rendben lesz.
Ulrik Adolfnak eszébe jutott Etelkának tett igérete, hogy másnap a
könyvtárban lesz. Hiúságát rettentően bántotta a fura kötés. Meg volt
győződve, hogy a tegnapelőtti hatást le fogja rontani a puszták
leányánál. Ez jobban kínozta a testi fájdalomnál is, és most már sem az
újból való autózás, sem Ali konyakja föl nem vidította.
Odahaza elővette von Aue »Szegény Henrik«-ét, aki rút betegsége mellett
is önfeláldozó szerelemre akadt. Ez némileg vigasztalta és csillapította
irígységét is, amit Ali homlokkötése keltett föl benne. A puszták fia
átkozottúl csinosan és megható módon szenvedőn festett a fekete
selyemkendővel; Istennek hála, hogy Zdenkának udvarol…
A kávédélutánt követő nap reggelén Karla a szokottnál későbben kelt. Ő
naiv volt, a huszonhét éve ellenére. Egész éjjel Francira gondolt és
egyre csinosabbnak találta őt. Nem sokat kapálózott az érzelmek hirtelen
ottermése ellen:
– Tetszik nekem, mondogatta magában, legalább is tudna tetszeni, amilyen
a penzióban egy sincsen. De Etelka, hogy épen azzal a szőke négerrel
mutatkozott egész este! Hogy figyelt a nagyhangú beszédeire! Sőt
komolyan jegyezte is azokat…
Karlának ez nem fért a fejébe.
Aztán újra Franci jött eszébe: kerek, sötét szeme, tele ajka, kedves
fiús mosolya… ők karonfogva ballagtak haza, a városon innen, a
holdfényes őszi kertek között. Milyen édes volt, milyen szerény, mily
figyelmes, hogy Karla mindig a sártalan úton menjen.
Az átábrándozott reggeli lustálkodás után Karla tizenegy órára ért fel
az iskolába, ahol keramikát tanult.
Az iskola magánintézmény volt és egy Schwabing-beli ház teljes negyedik
emeletét töltötte ki. Sok szellős, erősen világos, de függönyökkel
eltompítható teremben festett, mintázott, gyúrt, égetett ott a világ
minden végéből összeszűrt zsenisereg. Az iskola természeti osztályában,
a túlfűtött tantermekben meztelen alakok ültek, álltak, guggoltak és
terpeszkedtek, a tanulók pedig körben állva rámáik előtt, tüsszögve a
porzó szénfelhőben, vázoltak és mázoltak roppant ambicióval, vagy lusta
nemtörődéssel.
Az iparművészeti osztályban az ifjúság nyakig agyagosan forgatta
korongjait, a batikolók szines gummikeztyűben kavargatták festékeiket.
Karla most únta a koronghoz ülni. Eszébe jutott, hogy a belépési díjon,
az ötven mrákahavi tandíjon, modell-anyag- és eszközdíjon, a liftpénzen,
(lift nem létezett, de volt valaha, mikor az iskola más házban
virágzott) a házfelügyelői kapujárulékon és postásdíjon kívül ő
könyvtárdíjat is fizet. Illő tehát egyszer a könyvtárba is benézni.
Ott alighogy belemerült a »Moderne Kunst« legfrissebb számába, az ajtón
valaki beszólt:
– Kisasszony, itt a mester!
Ez hallatlan volt.
A mester nyolc napban egyszer szokott megjelenni, s most hetednapra
vizitál.
A természeti osztályban a zúgás szünetelt és a mester gúnyos, lágy
hangját lehetett hallani:
– Nem, Gross kisasszony, modellünk nem golyvás… Hohó, előbb tessék
rajzolni tudni. Anatómia, anatómia, jöjjön el a te országod –
Karla a cserépgyártók közé ugrott és dolgozni kezdett. Mintegy félóra
mulva ott is megjelent a mester, jobban mondva ezermester, aki az iskola
mindkét részét kitünő karban vezette, anélkül, hogy hetenként egy
délelőttnél többet szentelt volna annak. Egyetlen szóval, rámutatással
világosságot gyújtott a tapogatózók fejében.
Az volt az elve, hogy a jó mester sohse zaklatja tanítványait; magára
hagyja őket, hogy önállóan keressenek, különben mit sem ér a tanítás.
– A magyarázat ne előlegezett igazság, hanem a tanítványban kialakult
kérdésre való felelet legyen.
Eszerint nem járt be csak hetenkint egyszer az iskolába, mikor némelyik
szomjú művészke már majdnem toporzékolt, hogy nem tud haladni.
A délelőtt végül is lefolyt, délután pedig Karla batikolni akart. Neki
fogott ugyan, de a viaszt mind rossz helyre csepegtette, amin aztán
segíteni nem lehetett. Végre is abba hagyta, és tele dobva kályháját
brikettel, csak a rácsot csapta rá, hogy a szoba vörös fényben ússzék.
A kora violaködös müncheni este elfeküdt a mezőkre, de Karla nem kivánt
több fényt. Csak a szamovárt gyújtotta még meg a muzsika kedvéért,
azután elfutott a legközelebbi hentesboltba és ott kedves csemegéjét, a
fehér virslit kérte. Fölpakolt belőlük, vett hozzájuk a péknél
rozskenyeret és haza érve, éppen a teát akarta kiönteni, amikor kopogást
hallott, amelyet várt, és amely mégis olyan szívetriasztóan meglepő
volt.
Franci jött, ugyanabban a rövid barna kabát ban, pörge kis puha
kalapban, szemében kedves bocsánatkéréssel. Ma nem volt sok dolga. A
szürke idő távoltartotta a forgalmat a műteremtől, azért jött már ma,
mert holnap, holnapután esetleg nem ér rá.
– Ha még nem uzsonnált, szívesen látom egy csésze teára. Orosz tea,
valódi.
Azzal Karla forró vízbe dobta a kis fehér gömböcöket, kenyeret vágott,
csészéket szedett le a polcról, kedves, barna babacsészéket és kiöntötte
az aranyszínű teát. Leültek egymással szembe, s neki fogtak az
uzsonnának
Franci a művészetéről beszélt. Csak néhány képet hozhatott, legszebb
fölvételeiről nincs még levonata. A műterem, amiben dolgozik,
arcképekből virul; de nagyobb művészi feladatot szolgál
tájfölvételeivel. Ő maga napokig bolyong a Starnbergi-tó körül, még
eddig föl nem vett részletszépségek után kutatva.
Uzsonna után lámpát gyújtottak, megnézték a nagy sötét lapokra
fölragasztott kis képecskéket. Volt köztük egy különösen hangulatos:
végtelen, kákával benőtt mező, amin át, elveszve a sásban, alig mozduló
ár hömpölyög. A vízre óriás, göthös fűz hajol, és sehol egy élő lélek.
– Micsoda melancholia van ebben a képben, jegyezte meg Karla.
– Ez szülőföldemről való. Az északnémet pusztáról. Ért-e ön alnémetül?
– Egy keveset.
– Mert elhoztam Reuternek, a mi költőnknek egy művét. Ha megengedi, föl
fogok olvasni belőle.
– Nagyon jó lesz. Amit nem értek, azt majd megmagyarázza.
– Meglátja, szeretni fogja Reutert. Ezek a délnémetek alig ismerik.
Franci föllapozta a könyvet. Röviden elmondta a tartalmát: a két falusi
szerelmes történetét, a kik a földesúrtól nem kapnak telket házépítésre,
és nyomorultul elzüllenek.
A vers a leány pusztulásáról nagyon szép volt: a tóról szólt, ahová a
leány belehalt, a vizirózsákról, amik tavaszról-tavaszra nyílnak és a
felkúszó holdnak évről-évre elmondják, hogy itt egy emberszív szakadt
meg.
Franci hangja elakadt.
Karla maga is könyben volt. Aztán egymásra néztek és mintha nem
tizennyolc óra, hanem tizennyolc év óta ismernék egymást.
Ismét teáztak és halkan, sokáig csevegtek annyi bizalommal, annyi
bensőséggel, képekről, utazásaikról és olvasmányaikról, apró cserépvázák
stílusáról, csak épen egymásról, csak épen a multjukról és a jövőjükről
nem. A jelen olyan szép volt, olyan édes, olyan gyöngéd, hogy nem volt
szükség sem emlékekre, sem tervekre. Egy kis zsibárustól összekerült
fészek, egy csésze illatos tea, egy szép könyv, szép képek; a »te meg
én« költészete: ez volt a földi paradicsom, a bűn és vágyak nélküli.