A következő hét főeseményéül Bukovina képkiállítása igérkezett.
A fiú sokat dolgozott, bár néha napokra odakölcsönözte műtermét kevéssé
szerencsés kollégáinak, akik nem laktak oly közel az éghez, hanem
világítóba nyíló földszintes szűk szobában fogadták a múzsát; az
olymposzit, és a húsból vérből valót egyaránt.
Az ilyen szegény flótásoknak Bukovina mindent adott: állványát,
festékeit, és megsárgult vajkockáit. Ő maga ilyenkor kirándult
tájképfestésre a hegyek közé. Ezekből telt a kiállítás, meg a
penzióbeliek arcképeiből.
A képeket az ebédlőben, meg a Balkánon függesztették ki. Meghívók mentek
a penzió minden ismerősének, és minden meghívóhoz még egyet mellékeltek,
hogy a címzett valamely barátjának küldje. A hónap végére való
tekintettel a belépődíjat harminc pfennigre tették. Míg a képeket
rakosgatták, szögezték, Bukovina mintegy számadást készítve szólt a
háziúrnak:
– Ha csak ötvenen jönnek, az már tizenöt márka. Öt a költség, tíz a
zsebbe, gazduram!
A háziúr, Bertrammal együtt segédkezve a színdús képek fölaggatásában,
figyelmesen nézett a fiú sápadt, eléjszakázott, és mégis gyermekes
arcába. Négy éve volt már asztalvendége a fiú, de még fizetségre nem
került a sor. A gazda ezt nem kívánta. Bukovina a mókáival, a jókedvével
fizetett. Holott ösztöndíja volt, kétezer korona évente az osztrák állam
zsebéből.
– Gyenge gazda vagy, fiam, mormogta Biedermann.
A fiú kevés vére mintha arcába gyűlt volna. Zavarba jött, mint balga
gyermek, akit rajtacsípnek, hogy nyalánkságra költi az iskolára adott
pénzt.
Egy szót sem szólt, sőt nem is pillantott a háziurra. Biedermannt
azonban mintha nyomná valami, folytatta:
– Bánom is én, ha lapáttal hányod ki az ablakon a pénzt. Csakhogy van
annál balgább pazarlás is…
– Úgy beszélsz, mintha Zwirn verseit olvasnád, gazduram.
– Pah, az is bolond, de te is. Te még jobban, illetve rosszabbul.
Bertram leszólt a Balkánról, Bukovinát a zavarból kihúzva:
– Tudjátok-e, hogy ahhoz a boglyas poétához multkor egy órával hamarabb
jött a Madonnája, mint a többi irodalmár? Azt hiszem, Ulrik Adolf
becsapta, és egy órával korábbi kezdetet írt a meghívójába, mint a
többinek.
– Hopp! Neki is kell meghívót küldenünk.
És Bukovina kapott rajta, a háziúr leckéi elől gyorsan az íróasztalhoz
menekült.
A kiállítás reggelén Etelka szállítólevelet kapott: a rég várt hazait
küldték.
A leány titkon szerette volna, ha Albert megy a vámhivatalba érte. De
nem merte háborgatni. Villamosra szállt és kilenc órakor már ott
ődöngött a vámházban, emeletről, emeletre, ajtóról ajtóra. Végre
megtalálta az istenítélet csarnokát. Egy ablakból adták ki csomagját,
aztán állni hagyták, mig rájött, hogy kincsével a husvizsgálóhoz kell
mennie. Az pedig fölháborodással pillantott megy egy óriási füstölt
kolbászt a leány pakkjában.
– Őrlött húsneműt importálni egyáltalán tilos!
És fogván a szívetvidámítóan piros, jóillatú corpus delictit, egy
pléhbödönbe dobta.
Ejnye, csak nem akarja megfőzni, gondolta Etelka.
De igen. Az ellenőr alágyújtott a kolbásznak, és elégette. Etelkának
szinte köny jött a szemébe.
– Szabad kimennem? – kérdezte, a kínos boszorkányégetéstől menekülni
akarva.
– Önnek bizonyosságot kell szolgáltatnunk, hogy a tárgyat
megsemmisítjük.
És ott kellett maradni, míg a halálos ítélet betelt.
A sonka óriás vörös pecsétet kapott, hogy a vámvizsgálat tűzpróbáját
kiállta; a nagy barna kenyérhez nem is nyúltak.
Etelka egészen belefült az állingálásba, melegbe, bosszúságba. A
csomagot végre vihette haza. Nem bírta, de egy jobbindulatú hivatalnok
megigérte hogy egy márka ellenében hazaszállíttatja.
– Három márka ötven pfennig a vám, egy a szállítás, egy egész délelőtt a
kiváltás… ejha, akinek még ezután kedve lesz hazait kapni, az is botot
érdemel.
Etelka holtfáradt volt, de azért délután elment a kiállításra.
Nyüzsgő közönség bámulta a képeket, de senki se vásárolta. Egyetlen egy
fölé volt odairva: »Elkelt százötven márkáért.« A Maecenásnak azonban
nem akadtak követői, és úgy látszott, Bukovina jobban örülne egy
tízmárkás vásárnak, mint ahogyan a százötvenesnek örült.
Az eladott pasztell kövön ülő aktot ábrázolt, hátból, hogy a nő feje
csak vörhenyes hajboglya volt. Ugyancsak aranypihék nyúltak le a nyakán,
a hátgerinc apró csigolyái közé. Az izmok játéka mutatta, meg a
fejtartás, hogy a nő a messzibe néz, kezét térdére fektetve.
A képben nem volt semmi lelki izgalom. Egyszerűen akt volt, a
lélektelenségében állott izgató volta.
– Ez a legjobb kép, mormogta Szerdukov, Helén jéghideg lovagja,
hosszasan szemügyre véve a képen ülő nő hátának kecses vonalait.
– Ismerem a modellt, szólt Ulrik Adolf mögötte
Helén – mert ő is ott állt – összerezzent.
– Honnan ismeri? – kérdezte Szerdukov, és szemét a fiúnak szegezte.
– A híres Vecsernyés Centa háta ez.
Helén összeszorított ajkára hirtelen fensőbbséges, kicsit gúnyos mosoly
terült.
Este lett, és egy kép se kelt el.
Bukovina rosszkedvét leplezve jött, ment. Mintha nem épen az bántaná,
hogy a képei nem kelnek… Utóvégre is ez nem balsiker. Kinek is van
ezidőtájt pénze? Aztán a látogatók is jobbára művészek, van képük
rakásszám.
Karla barátnéjával teánál ült kedves kis szobájában. Abban a percben
rájuknyitott Ulrik Adolf.
– Mit keres? – szólt rá Karla.
– Zavarok talán?
– Fontos beszélni valóink vannak.
– Bocsánat, egy szál gyújtóért jöttem.
Karla egyetlen szálat adott oda neki, és becsukta az ajtót a fiú mögött.
– Az ember nincs nyugton tőle soha. Azt hitte hogy most le fogom
ültetni.
– Mégsem kellene igy megszégyenítenie.
– Oh, elbír az többet is. Különben… csak nem pártolja komolyan?
Etelka halványan elmosolyodott:
– Ne izgassa magát. Inkább igérje meg, hogy holnap eljő hozzám magyar
uzsonnára. Meglátja, nem nevet többé rajta, hogy mennyi kenyeret tudok
enni.
Karla mindig elámult eddig, hogy Etelka és Ali – ki utóbbi időben a
penziót második hazájának vallotta – az összes asztalra kerülő kenyeret
eltüntették.
Elbúcsúzván Karlától, Etelka a Tietz árúházig villamosozott. A
futókarzatos, óriási méhkas zsongott a vevők áradatától. A leány
teáskészletet, fehércukrot, teát vásárolt. Aztán még egy irattárcát
akart Albertnek, karácsonyi ajándékul.
A bőrárú osztálynál, a párhuzamos pult mellett, háttal Etelkának
gummiköpenyes hölgy próbált szürke svédkeztyűket. A hölgy mellett, mint
esővert madár, kivásott kabátban, fényes könyökét Etelkának fordítva,
állott kísérője. A hölgy angolul szólt reá:
– Négy márka kilencven a párja. Jut-e kettőre?
– Oh igen, sőt marad is, – felelt vissza a fiú, és mindkettő eltünt a
pénztár felé.
Miss Northon volt, Bukovinával. A mai délután egész jövedelmét vették
igénybe Helén keztyűi.
Húsz pfennige maradt Bukovinának, pedig holnapután reggelre kirándulást
tervezett a hegyekbe. A százötvenmárkás kép csak reklámként volt
eladottnak hirdetve. Az igazság az volt, hogy a fiú ettől a képtől nem
akart megválni. Valami titkos talizmánnak hitte azt, ifjúsága,
boldogsága zálogának, jótevő kincsnek.
Valójában pedig a kép immár letünt idők emléke volt. Csodaszép
álomidőké…
Harmadfélévvel ezelőtt Bukovina barátnője még mint egy előkelő
gyermekkert kis angol misse rótta Münchent. Helénnek akkoriban még nem
voltak toalettjei, és tavalyelőtti télikabátban, egy télen-nyáron
alkalmazott strucctollal kalapján; így pillantotta meg Bukovina őt,
pompásan öltözött és pompásan fejlődő védencei között, akik angolul
sipegtek és rakoncátlankodtak a szelid, szomorú leány oldalán.
Helén azután otthagyta az egész napját lekötő óvodát, és angol leckéket
adott. Közben pedig ki-kirándult a Biedermann penzióba.
Úgy szedték az örömöt, mint tavasszal a virágot: nem is csokorba, hanem
rakásba. Mint kezdő müncheniek, együtt ujjongtak a város gazdag
örömeinek, befutkosták a környék mezőit, teleábrándozták parkjait és
fölkacagták hallgatag királyi várait… Ki mondaná, hogy a kopott kis
Helén nem szerette Bukovinát? Mit várhatott tőle, mikor, nem ismerve sem
tehetségeit, sem kilátásait, egy áttáncolt bal paré után összesimulva
ment vele haza, és boldogan mosolygott a szóra, hogy majd, ha lehet,
összeesküsznek a világ színe előtt.
Ez időnek emlékét Bukovina úgy őrizte, mint valami drága, hervadt
virágot.
Az első méregcsepp az első ajándék volt, amit egy eladott kép árából
Helénnek vett. Az első nyereségből százmárkán vásárolt kalap nevetséges
volt a kopott kabát fölött, és Helén hozzá most már kosztümöt, blúzokat,
cipőt, és keztyűt követelt. Ha Bukovina tovább is százmárkákkal adta
volna el képeit, úgy Helén megmaradt volna neki édes leplezetlenségnek.
De az első százas a vaktyúk találta gyöngy volt, a fiú merészen művészi,
nem köznapi tehetségből fakadó, de az általános ízléshez semmikép sem
alkalmazkodó képei a pénzes, dilettáns közönségnek nem tetszettek. Igy a
ruhákat az ösztöndíjból kellett kiizzadni, és az nem volt elég.
Helén azóta furcsa talánnyá fejlett. Otthon még emlékeztetett a régire,
de az utcán nem akart a kopott fiúval járni. Édes volt még, de nem volt
már jó. Szerelme most kétszeresen, fájdalmasan drága lett. Egy morzsányi
kegyért többet koldult a fiú, mint hajdan a teljes, zavartalan
boldogságért. Balsejtelmek gyötörték, és mégse nyílt a szája gyanúra;
mintha inkább akarna megcsalt, mint elűzött szerető lenni.
Mindenesetre Helén a világban kifogástalan lady maradt. Ha Bukovina
kérdezte, miért nem indul meg vele az utcán, kicsit szomorkásan felelte:
– Nekem a hírnevem és a kenyerem egy. Azt hiszed, beengednének a
házakhoz, ahol órákat adok, ha megtudnák, hogy én… a tied vagyok?
Bukovina tavalyelőtti ruháit hordta, és nem jutott pénze arra se, hogy
fájós fogait betömesse. Sorra húzatta ki őket, ilyenformán még
megviseltebb külsőre téve szert. Mióta a jéghideg Adonisz megjelent a
láthatáron, Helén még hiúbb lett, Bukovina fogai még ritkábbak.
A fiú mostanság elkezdett vágyni a más férfiak által gyakran útált
sürgetésekre, hogy esküdjenek össze. Hogy Helén emlékeztesse őt a bal
parè utáni reggel tett igéretére, de Helén erről egészen megfeledkezett.
A penzióba is ritkábban járt a lány, csak az ünnepekre ment ki, a mikor
a jéghideg gentleman is kirándult, jobban mondva leereszkedett hallos
penziójából a tarka mulatságokba. Viszont Bukovina a hegyi kirándulá
okról kezdett letenni, mintha nem merne elmenni, mintha őrizne valamit…
Mikor Helén csodálkozva kérdezte, miért lett olyan hanyag, akkor
kiállítást csapott, hogy megvesse egy kirándulás pénzalapját.
És most húsz pfennigje maradt… A fiú nem tudta, kihez forduljon.
Hazaérve, előszedte kinyomkodott festékes tubusait, azokért kapott az
ószeren egy márka husz pfenniget. De hát mi az? A kiránduláshoz legalább
négy márkára volt szüksége.
Másnap délben még szívszaggatóbban muzsikálta a Miserere-t. Nem
tréfából, ez volt az ő kesergője.
Karla valahogy a Balkánra került, és mert alig evett, elbeszélte, hogy
délutánra paprikásszalonnára van híva.
Bukovina csettintett.
– Ejha, miért nem hivatott meg engem is?!
– Hátha még segítek a dolgon?
Karla öt órakor Etelkánál volt. A két leány csinosan terített, mire a
fiuk megjöttek. Azonban Karla furcsa vendég volt. Etelka egy
rézpántocskákból font kis ibolyakosarat tett az asztal közepére, éppen
mikor Alberték beléptek. Karla szó nélkül a szemétkosárba dobta az
asztaldíszt:
– Pfuj, micsoda ízléstelen kosár! Aminek hársból, vagy háncsból kéne
lenni, az rézből utánozva!
Albert sértődötten, Etelka zavartan nézett össze. A kosárkában Albert
hozott Etelkának nemrégen virágot.
A kis eset feledtetésére Etelka gyorsan fölszolgálta a teát, és
belevágott a búzakenyérbe. A kés belefutott, mintha a kenyér bele
hiányzana, és úgy is volt. A kenyér ki volt vájva, és tele volt
kolbásszal. A fiúk módfelett megörvendtek, Etelka még náluk is jobban.
Még mindig haragos volt a vámhivatalra, és hogy azt be lehetett a
kenyérrel csapni, az neki fényes elégtételül szolgált. Micsoda örömmel
égették volna meg e pompás hurkákat!
Falatozás közben Karla elbeszélte, hogy Bukovina is szívesen lett volna
hivatalos. Etelka megjegyezte:
– Hát hiszen a részét félreteszem.
Karla hazaérve, ép szembetalálta a kis rutént, amint a hóna alatt egy
képet cipelve a város felé sietett.
– Nos, Etelkánál paprikás szalonna várja.
– Oh, hát miért nem hozza Karla kisasszony?!
A leány nevetett:
– Hiszen még megkaphatja.
Úgy értette, hogy holnap.
Bukovina egyik kávéházból a másikba vándorolt, míg végre keresettjére
bukkant, egy orosz úr személyében.
– Uram, ön tegnap megdícsérte ezt a képet.
– Igen. Nos? – bámult rá az orosz.
– Az ember amit szeret, azért ki is nyújtja a kezét…
– Nó, nem mindig, – felelt az orosz nagyot hörpintve kávéjából.
– Természetesen, de mikor az alkalom oly kitünő…
– Tizenhat márka igen sok. Nem a képért, hanem ily időtájban.
– Sz’ ép ez az! Uram négyszemközt eladom önnek tiz márkáért.
– Nem akarok vásárolni.
– Hatért csak akar.
– Háromért.
Az orosz el akarta utasítani a fiút a nevetséges összeggel.
– Tessék.
Most már fizetnie kellett.
Bukovina boldogan rohant ki. Két márkáig akart licitálni lefelé. A
vászon, a festék többen állott, de sebaj; nem kell Biedermanntól kérni,
aki célzást tenne, hogy mi lett a tiz márkával. Az útiköltség megvolt,
csak elemózsia kellett, az pedig bizonyos már.
Etelkára az első édes szendergés borult, mikor éles csöngetés verte fel.
Meg se moccant.
Újabb kétségbesett csöngetés.
– Ki az? – riadt ki a lány az előszobába.
A lépcsőházból idegen hang felelt:
– Én.
– Ki az az én?
– Bukovina. A szalonnáért jöttem.
Etelka hozzászokott már, semmin sem csodálkozni.
– Bocsásson meg, majd kiadom az ajtón.
Azonban a szalonnát nem tudta lekanyaritani, kemény volt a bőre.
Pongyolát kapott magára, az ágyra rádobta a terítőt és behívta a
légvonatos, sötét lépcsőházban vacogó fiut.
– Kérem segítsen.
Átadta neki a kést. A levágott darabhoz sonkát is szelt, aztán mindent
gondosan becsomagolt áthatlan papirosba.
Bukovina szíve fölmelegedett. A Helénhez való vad szerelemhez csöppet
sem hasonló gyöngéd hála, csodálat lehelt lelkére.
– Kisasszony, mindig ilyen korán fekszik? – kérdezte hirtelen.
– Ha sok dolgom van, akkor fönnmaradok.
– És mindig egyedül?
Etelka elpirult. Elefántcsontszín, egyformán sápadt arcbőrén valami
hajnalszerű pír tetszett át.
– Beh kár érte, hogy így pocsékolja ifjúságát, gondolta Bukovina.
A leány szíve hasonmód facsarodott el őrajta. Mert Bukovina festéktől,
didergésektől elgémberedett, bogos kezét megpillantva, hirtelen szürke
svéd keztyűbe búvó bársony kacsó táncolt el szeme előtt…
A két boldogtalan így állott szemben, egyik a maga láncravert, önmagában
elégni hagyott ifjúságával, másik kihasználva, kicsavarva lelki-testi
erőiből… Szánták egymást, de távol voltak egymástól.
Hajnalban Bukovina útrakelt és kilenc órakor a fölbukó nap már ott
találta a hóval hintett cikkcakkos Alpesek között.
A táj csodálatos volt: a hó nehéz bársony cafatokban ülte meg a fákat, a
tó még nem fagyott be és fölfordítva ringatta a való világ képét. Az
országúton rengeteg nép húzódott a sporthelyek felé, tiroli módra
jódlizva. Igen, vonulni és rikkantani jó volt, de állani! Ha a nap
fűtött is, a hó majdnem elfagyasztotta a lábat.
De Bukovina valami új, nem ismert ihletésre várt. Utóbbi időben semmit
sem haladt, semmi sem kapta meg. Egy jó műve volt: Helén aktja, az a
háttal ülő, de a leány most már ülni sem akart:
– Majd, hogy rámismerjenek.
– Légy a feleségem.
Helén nevetett ezen, amire egyszer olyan szépen tudott mosolyogni.
– Balga beszéd. Egy képed se kell senkinek. Miből élnénk?
Ez a szó hasított Bukovina lelkébe újra és a hidegtől, a fájdalomtól
könnyek futottak alá arcán. Egy kicsit futkosott, hogy fölmelegedjék,
körmébe fújt és újra nekifogott. Délfelé a vásznon valami csak elkezdett
kialakulni. A fiú szíve hevesebben vert, a keserű gondolatok alábuktak
benne, az alkotás öröme pírt csalt arcára és fölmelengette imént halálra
csüggedt lelkét. Ez lesz a nagy, a döntő, a homályból kiemelő munka, ez
hozza meg a hírt, a pénzt és Helént… Most még így döngette Bukovina a
szerencse kapuját.
Egy pocakos úr állt mögéje és bámult bele a fiú képén szürke fák közt
lila hegyekre nyíló perspektivába