A kávédélután napjának ebédjén Biedermann egy levelet körözött a
penzióbeli asztaltársaság között. Egy új lakó tudatta ama délután négy
órájára való érkezését. Valami tapasztalat an kis csirkeleány lehetett,
Prágából jött állásba, kézimunkatervezőnőnek. Az üzlettulajdonosnő, aki
szerződtette, ajánlotta neki a penziót. A levél kérelem volt a
háziakhoz, hogy jöjjön valaki elibe a főállomásra és így végződött.
»Ismertetőjel csíkos amerikai felsőkabát, rajta ibolyacsokorral és fehér
prémsapka.«
A háziúr ezt furán értelmezte:
– Hölgyeim és uraim, – szólt – kérem szíves és minél számosabb
megjelenésüket az állomáson. Bukovina gondoskodni fog ibolyacsokorról,
hogy meg legyen az ismertetőjelünk. Mister Bertram ide fogja adni a
csíkos felsőjét, Karla kisasszony pedig a jegesmedve-sapkáját és segít
Ingertnek az öltözködésnél.
– Sajnos, én nem mehetek, vendéget várok – jelentette ki Karla.
Félóra mulva elindul a csapat. A háziúr vagy tizenöt törzsvendéggel,
közrefogva Ingertet. A groteszkül rút hórihorgas fiúnak rövid volt a
kabát, az orosz sapka alól szénfekete fénytelen haja hihetetlenül dúsan
sarjadzott alá és keblén az ibolyacsokorral olyan farsangi figura volt,
akit bárhol másutt a világon lefülelnének.
Éppen hogy megérkeztek a főállomásra, a vonat már morgott messziről Az
egész csapat hátrahúzódott, csak Ingertet tolták előre.
A vonat berobogott. Egy másodosztályú kupé ablakán bájos leányfej hajolt
ki.
– Hordár, hordár!
Aztán az egész alak megjelent az ajtóban: a csíkos felső, a nagy, éppen
nem útra való gyönyörű hermelinsapka és a művirágcsokor a kabát
hajtókáján. A leány szeme keresni látszott valakit és e pillanatban
Ingert ugrott elibe. Kebléről a csokrot letépve, elibe tartva, éneklő
hangon szavalta:
– Isten hozta!
A bájos jövevény visszatántorult. El nem tudta képzelni, ki ez itt ebben
az öltözetben, amely önnön ruhájának karrikaturája. A fiú macskaszerű
arca, felhúzott ajka mögött kivillanó foghúsa oly visszataszítónak
hatott, hogy a kis prágai Zdenka egyszerre azt hitte, vagy az ő szeme
káprázik, vagy a levele jutott illetéktelen kezekbe.
Szerencsére e percben az egész csapat elősereglett. A háziúr bocsánatot
kért a tréfáért…
Ugyanez órában érkezett meg Ali és Etelka a Biedermann-penzióba.
A fiú bölcsen elhallgatta multkori rémületét a lány előtt. Megkereste őt
az egyetemen – mert Etelka lakása tabu volt előtte – és addig unszolta,
míg a leány beleegyezett a közös kirándulásba.
A Biedermann-ház nappal oly más benyomást keltett. A vadszőlőindákkal
befutott kerítés, a házat körülölelő kert, a tornácra kivilágló
fehérbabos mullfüggönyök Etelkát hazai falusi kúriákra emlékeztették.
De hogy hol kell bemenni, azt föl nem bírták fedezni. Végre is zörgettek
Karla ablakán és az elibük sietett nyitni.
Karla a Biedermann-ház egy földszintes szobájában lakott, kedves,
barátságos fészekben. A két ablak régimódin ráccsal volt védve, a falon
másfél méter magasan sötétvörös zsákvászon, tarka pántlikával, fehér
szegekkel fölverve. A bútor valami zsibvásárról került, de valódi
Biedermeyer volt, sárgásbarna, fényes, politúros. Legszebb volt az
íróasztal, a világos fában sötét berakásos, vagy húsz apró kis fiókos,
lecsatolható irótáblás.
A falon kis polcon teásedények és virágvázák álltak. Mimózaillat
szállongott a levegőben, a kommódon tarka holmik, Karla elkezdett munkái
halmozódtak.
A szoba kisebb volt, semhogy valaha teljes rend lehetett volna benne. A
szétheverő holmik még meghittebbé tették, a végtelen mezőkre néző
ablakokból tiszta fény áradt be.
Ilyen volt mindenik Biedermann-féle szoba és a lakók szerint mégis oly
elütő. Mert voltak itt írók, akik könyvekkel, szobrászok, akik
agyagfigurákkal és Délnyugat-Afrikából hazatért hivatalnoknők, akik
oroszlánbőrökkel, szerecsengyöngymunkákkal gazdagították szobájuk
hangulatát. Mindenki igyekezett környezetére rányomni egyéniségét és ez
némelyiknek a kómikumig sikerült.
Alig telepedtek meg Karla vendégei, az ajtó fölnyílt és a háziúr lépett
be, karján Zdenkával.
– Új barátnőt hozok, Karla kisasszony, kérem, legyen segítségére, hogy
megszeresse itten.
Úgy látszik, Biedermann ezzel a szolíd társasággal akarta ellensúlyozni
a vonatnál történteket.
Zdenka alig lehetett egy félórája itt, de már fölfrissítette úti
külsejét. Arca mosdástól, friss púdertől volt üde, ajka nem egészen
természetes piros, homlokbavágott haja kétoldalt művésziesen fürtözve.
Gazdagon, színesen hímzett fehér blúzt, gombos, rojtos, berakott
szoknyát, világos harisnyát és csattos kivágott cipőt hordott; parfőmje
kicsit túlerősen érzett, mint azoké, akik állandó használattal maguk
érzéketlenekké lettek a gyöngébb illatárnyalatok iránt.
Zdenka nagy, aranyoszöld rózsabogár-szeméből ártatlan érzékiség,
ábrándosság sugárzott. Hamar megbarátkozott, kivált Aladárral, akinek
mindjárt elcsevegte, hogy milyen volt a búcsú vőlegényétől, aki hadnagy
és aki sírt az állomáson. Hogy ő, Zdenka, már készül is miatta
kikeresztelkedni, de még nem esküdhetnek meg, mert meg kell várni a
főhadnagyi rangot. Addig Zdenka itt lesz, mert hugai vannak még otthon
és ő élni akar a diplomájával.
Ezalatt Karla megmutogatta legújabb alkotásait. Elmagyarázta, hogyan
csepegteti be forró viasszal a kelmékre rajzolt mintát, hogy mártja azt
festékbe Voltak gyönyörű lámpavédői, sötétlila alapon halványsárga,
piroskelyhű rózsákkal; vörösbogyós nyakkendői, csíkos óriás vállkendői,
amiket az utolsó színbe kellett még beavatni. Karla általában szerette a
vörös, sárga és barna színeket és míg ezek jóleső, melengető színhatását
magyarázta, hirtelen Etelkára pillantott:
– Maga lehetetlenül öltözik.
Etelka megütődött, annál inkább, mert öltözéke, a fekete, síma
bársonyruha oly igénytelen volt, hogy a kritikát ki sem hívta.
– Az ilyen elefántcsontszínű archoz és fekete hajhoz pompázatos rikító
színek találnak, kivált egy méregzöld, bőráncú ruha velencei csatokkal.
Teljesen elrontja a megjelenésében rejlő stílt. Maga déliesen,
madonnaszerű redőkben volna stílszerű…
Etelka csak egy percig hitte, hogy Karla önmagának akar megrendelőt
keresni. Barátnőjének szemében meggyőződés sugárzott, becsületesség,
valamicske kíméletlen önbizalommal vegyesen. Etelkának legalább is
imponált a szinte esetlen, buja alakja, sörényszerű vörös haja, Dürer
Évájára emlékeztető naiv arca, melegtekintetű szeme.
Mikor Zdenka Aladárral együtt átment szobájába, hogy vőlegénye fényképét
megmutassa, Karla leadta róla leplezetlen véleményét:
– Képzelem, micsoda terveket készít Zdenka. Zittauban végzett, de hát
honnan öltözik ilyen divatáruslány módra! Mozgó konfekcióüzlet. Az a sok
cafrang, az a gombkiállítás! Semmi tiszta vonal, semmi érvényesülése a
kelmének. Hogy tudja valaki magát annyi pénzért ilyen kolibrivá tenni?
Etelka elmosolyodott:
– Az imént engem korholt, hogy feketében járok.
– Ah, az más. Én imádom a színeket, de nem ezt az összeállítást, ezt a
divatbolti ízlést. Valóságos _kitsch!_
Hatalmas szobalány nyitott be, az ebédlőbe kérve a vendégeket.
Karla és Etelka kopogtak új barátnőjük ablakán. A két gyermek: Zdenka és
Ali az útikosár fölé hajolva turkáltak és Zdenka kikiáltott:
– Kottákat keresünk, mert énekelni fogok az ebédlőben.
Az ebédlőajtót csak félre kellett húzni. Mivel a küszöb ferdén volt
lefektetve, az ajtó magától csúszott vissza a zárba. Ez igen megfelelt a
penzió gondatlan vendégeinek. Beléptek a vendégek közé és Aladár most
látta, miért tetszett a két kis szoba páholyszerűen fölemeltnek: mert
maga az ebédlő szinte méternyire volt a földbe ásva.
A falról a tengerré festett papiros most le volt szedve és egyik
szegletben előtünt a kandalló, melynek üvegberakásán rózsaszín fény
ömlött ki: egyetlen szál fa égett benne, hangulatkeltésből, de épen
semmit se melegítve. Az emberek fűtöttek feketekávéval gyújtva maguk
alá.
A falakon az esztendők során lefolyt ünnepek plakátjai függtek.
»Kitsch-ünnep«, olvasta Etelka újból a Karla által használt kifejezést.
A helyiségek zsúfolva voltak. A Balkánon ott ült Bukovina Miss Northon
oldalán, nem messze tőlük a miss multkori sugár táncosa is, hideg
szótlanságban, míg Bukovina szüntelenül lármázott.
Etelkáéknak az ebédlőben volt hely tartva, a mimózával ékesített asztal
mellett. A szobalányok rákpirosra fáradva hordták a feketekávét,
tejesköcsögöt, a tortát és a kalácsokat, buzgóságuk fejében egy pfennig
borravalóra sem számítva. Nem voltak e részben elkényeztetve.
Egy pillanatra a háziasszony is megjelent: magas, halvány asszony,
fekete selyemben; fürtei őszbe csavarodtak korahervadt arca fölött.
Etelka nem hitt szemének. Ez a matróna lenne az ifjú és bohó háziúr
neje?
– Nem olyan idős, mint látszik, súgta Karla. Mindenesetre neki nem sok
öröme telik a penzióban. A gyerekük miat őszült meg. Nem látta ott az
udvaron azt a kis fiút, aki a sárban gyúrt golyókat? Néma szegényke.
Etelka az üvegfalon át megpillantotta a gyereket; beszédes, okos szeme
volt, mintha szólni vágyna, ajka körül pedig a tehetetlenség keserű
vonala.
A háziasszony gondos szemekkel kutatta végig az asztalt, néhány szót
váltott férjével és ismét eltűnt.
A sütemény jó volt és kifogástalan, mintha az asztal ama bizonyos
»_terülj, terülj_« volna és ezt a kellemes csalódást az is elősegítette,
hogy a megvendégelésér fizetni nem kellett.
A közönség és a levegő mindig sűrűbb lett. Ali hiába próbált a
társaságban a multkor látottakra ráismerni. Csak Ingertet és a két
vénkisasszonyt fedezte fel. Ezek most is kitettek magukért: csontos
vállukat mélyen dekolletálva, Bukovina szerint húscsarnokot nyitottak.
Nyomban e gonosz megjegyzés után a zsibongó zajba belejajdult a
harmonika A Balkán karban kezde zengeni:
– Miserere, Miserere…
Lassan, fájdalmasan zúgott a templomi ének a kacagó lármába.
A harmonika aztán másba csapott át. A Balkán még nem kapott sem kávét,
sem süteményt, azért újabb panaszba kezdett:
Wartburgi várból
Dalnokok vagyunk,
Mazsolás patkóért
Jaj, meghalunk!
Csak miss Northon és a jéghideg gentleman hallgattak. Bukovina
igyekezett mindenképen kellemes és szellemes lenni. Lelke volt a
mulatságnak. Tréfált, kiabált, csipkelődött.
Az asztalfőn ülő háziúr mellé színtelen, szőke, erősen rövidlátó úr
telepedett, székét erőszakosan tolva a többi közé. Folyton evett és a
háziúr közeledtére türelmetlen, teleszájból jövő feleleteket adott.
Nyilván fogalma sem volt, kivel beszél.
– Ki az a nyájas ismeretlen? – kérdezte Ali Karlát. – Roppant jó alak,
az ötödik kalácsot nyeli.
A háziúr éppen fölállt és arra jött. Karla csak tréfa kedvéért
érdeklődött, ki légyen a jóétvágyú vendég. Biedermann vállat vont:
– Fogalmam sincs. Senki sem ismeri. Nyilván csak úgy betévedt.
Most Ingert is megjelent, May előtt lépve be az ajtón és más hely híján
magát a diványba vetve, hosszú lábaival valóságos forgalmi akadály volt.
– Ingert, hozz kávét nekem – szólt May szorosan mellé telepedve.
– Csak szolgáld ki magad.
És a fiú minden leplezés nélkül kezdte bámulni Etelkát. Mint egy sárga
macska, jobban, jobban előre hajolva, meresztette reá szemét. Etelka
igyekezett másfelé nézni: a rút, szeplős kis leányra, aki ismét a
gyönyörű hektikus festőt tartotta szóval. A szeplőske rettenetes német
kiejtéssel beszélt és csak irodalomról, művészetről, folyton e két
szóval dobálózva: kolosszális, fenomenális. A legfrissebb, legzöldebb
elméleteket ismerte és minden művészi eseményt, ami utóbbi években
Párisban, Rómában, vagy akárhol, ahol megfordulni érdemes, történt.
Roppant rút volt, de azért a férfiak mind komolyan, érdeklődve
hallgatták.
E percben az ajtóban egy úr jelent meg. A nagy zajban, zongoraszóban
pillanatig senki se vette észre. A belépő megütődéssel látszott
megállapítani ezt. Körülnézett, mintha ovációt várna, de amikor az nem
akart fölhangzani, a jövevény a háziúrhoz lépett:
– Jó estét. Én vagyok itt!
Az _ént_ különös hangsullyal ejtette.
Mindenki odarepítette figyelmét, tekintetét. Néhányan suttogni kezdtek.
– Lilienthal? Ő? Ah, csakugyan!
A szeplős leányka felemelkedett, előrenyújtotta fonnyadt nyakát, izgett,
mozgott és szinte hangosan tört ki:
– Mily kolosszálisan intelligens arc! Minő fenomenális dekadencia!
Az ünnepelt költő enervált, kevéshajú koraaggastyán volt. Etelka nem
tudta elhinni, hogy azok a csodálatosan gyöngéd, túlesztétikus
versciklusok ebben az affektált koponyában teremhetnének.
Az általános megilletődést, amivel ez a kezdő zsenikből összeszűrt
társaság a már fölemelkedettnek, a bevált reménységnek – ha nem is
minden irígység, nem is minden malícia nélkül – adózott, Ingert arra
használta föl, hogy Mayt faképnél hagyva, egy üresen álló széket tolt
félre az asztaltól és bekönyökölt a kávéscsészék közé, úgy hogy
Etelkának épen az arcába nézhetett és suttogó lehellete elérhette őt:
– Ön szép, ön nagyon szép.
Azzal visszahúzódott és tovább meredt a teljesen megrémült leányra.
Zdenka a nagy költő feltűnte által meg nem illetődve, a zongorához
lépett és mindenáron énekelni, szerepelni akart. Kedves, csicsergő
hangon szláv szomorúságokat adott elő, de alig figyeltek rá.
Karla Zdenka mellé állt és intette:
– Ide nem kellenek komoly dolgok.
Zdenka erre bécsi kuplékba kezdett, Ali kísérte a zongorán. A közönség
egy része figyelt is, de abban nem volt köszönet. Zdenka csehes
kiejtésén néhányan mosolyogni, egy impertinens suffragetta pedig
hangosan nevetni kezdett.
Zdenka babaarca kipirult, cseresznyeszája elnémult.
A nők szavazójogáért agitáló kisasszony, hogy a nevetés gyanúját magától
elterelje, biztatni kezdte Zdenkát:
– Oh, kérünk még egy dalt!
Zdenka haragosan, szinte könnyezve felelte:
– Azt hiszi, nem hallottam a nevetést? Azt hiszi, olyan ostoba vagyok…
– Amilyennek látszik… – fejezte be a suffragetta.
De nyomban megbánta mondását, mert Zdenka szemébe most valóban könnyek
szöktek, Aladár pedig, mint a nyíl fúródott a háziúrhoz.
Az nem is hallotta a csak szűk körben lefolyt csetepatét.
– Kérem annak a hölgynek legközelebbi férfihozzátartozóját megnevezni –
követelte Aladár.
Biedermann nem volt effélékhez szokva. Az ő művészei sohse
lovagiaskodtak: összekaptak, kibékültek. De Aladár nem hajlott a szóra
és végtelen elégtétellel jegyezte föl magának a suffragetta
unokaöccsének, Bispinck nemzetgazdásznak címét. Azután szobájába kísérte
Zdenkát és mindenképen próbálta vígasztalni. Zdenka vacsorai
harangozásig sirdogált, közben pedig déligyümölcsös skatulyákat szedett
elő kofferjéből, amiket vőlegénye vett az útra és amiket most Alival
fogyasztott el vigasztalásul.
Ezalatt a kávétársaság tovább mulatott. Nyolc óra felé Karla vendégeit
kivéve, az idegenek rendre eltávoztak, még csak a nagy költő maradt ott.
Pályafutását ő szintén Biedermannál kezdte és néha kijárt ide, hogy újra
szívja a régi hangulatokat. Mindenki tudta, hogy Lilienthalnak villája
van a belső Schwabingban, hogy fényes művészestéket ad München
legválogatottabb publikumának, de azért most kitünő étvágyat mimelve,
fogyasztotta a heringsalátát, a hideg húst piros babbal, a
bodzabogyóbefőttet és az este mindig kijáró teát. Emlegette a régi szép
időket, mikor nem volt óralánca, hanem óráját a kedvesétől ellopott
hajszalagon hordta.
A rút kis szeplős folyton ott settenkedett körüle, míg végre sikerült
föltűnnie. Ez annyira boldoggá tette, hogy elfeledte a beteg festőt és a
kezdő költőt, akinek kinyomatlan költeményeit emlegette a multkor.
A kezdő költő különben versenyt nézett Ingerttel, Etelkát választva
célpontul. A leány igen kényelmetlenül érezte magát a szikraesőben. Csak
imént örült, látva, hogy Ali végre is másba kap; most pedig hidrafejként
egy imádó helyett kettő kezd fölbukkanni. Etelkának úgy suttyomban
vőlegénye volt, egy szőke Othello, aki bár maga sohse ért rá a
menyasszonyával foglalkozni, szigorúan őrködött, – már amikor erre ráért
– hogy más se foglalkozzék vele. Ez a féltékeny lovag nyakig volt a
tudományos kísérletezésben. Vegytant tanúlt és a laboratóriumból sohse
bújt elő. Valamiféle pályamunkán dolgozott, abban egy maga-fölállította
vegyi elméletet akart bebizonyítani.
Ez Othellonak aki különben az Albert névre hallgatott, sejtelme sem volt
Etelkának mai kirándulásáról. Nem mintha Etelka titkolózott volna hanem
mert öt napja nem találkoztak.
A szeplőske költője pedig Ingertnél is veszedelmesebbnek látszott.
Etelka lopva pillantott rá: erős, hajlott orrú fiú volt, sűrű, aprón
göndör, kúposan fölnevelt kemény haja olyan színű, mint a kis malacok
szőre.
– Szőke szerencsenfiú – súgta Karla Etelkának. És tudja, a fogsora
olyan, mint egy régi temető. Kidőlt, bedőlt, csonkult, barnult sírkövek…
A kezdő költő észrevette, hogy róla beszélnek és mintegy jelre
odaugrott.
– Zwirn Ulrik Adolf vagyok – hajtotta meg magát oly feszesen,
szertartásosan, ahogy azt a »_Comment_«, vagyis a diákillemtan szabályai
írják elő.
– Tényleges vagyok.
És megnevezte a diákegyletet, amibe tartozik.
Etelkát ez érdekelte.
– Önnek van egyenruhája is?
– Csak sapkánk és szalagunk van, tüntetések és hivatalos alkalmakra.
– Nem fehérszalagos vörös sapkát hordanak? Olyat sokat láttam az
egyetemen.
– Dehogy! Az a párbajellenesek sipkája. Pfuj, szégyelném föltenni,
gyávák fedője az.
– És miért nem jelent meg a sapkájával?
– Nem valami előnyösen áll nekem. Az én tisztán gótikus jellegű
arcomhoz, homlokomhoz nem talál. Ha fölteszem, rögtön nem hasonlítok
ideálomhoz, Stefan Georgehoz.
Karla ismerte a híres költő arcképét, egyelőre azonban nem merte
megkockáztatni, hogy semmiben sem hasonlít Zwirnhez.
A penzióban különben divat volt valamely lángészhez hasonlítani. Egy
vadkanfejű zenész Beethovennek szólíttatta magát, egy álmosképű gyerkőc
Kleist Henriknek, és persze aztán ruhában, hajviseletben igyekeztek is
utánozni a mintaképet. Ulrik Adolf Georget játszotta.
Etelkának, aki német irodalmat hallgatott, épen George líráját kellett
méltatni egy hazai folyóiratban. Megkérte új barátját, instruálja őt
kissé. A fiú nem vette ezt kitüntetésnek, és professzori mozdulatokkal
kezdett magyarázni.
Közben a szobalány elkapta előle a hideg húst. Ez pedig érzékenyen
érinthette, mert a vacsoráért fizetni kellett.
Mindazáltal hősiesen lemondott a prózai visszakiáltozásról és
megelégedett a bodzakompóttal.
Fönt az asztalnál a nagymester: Lilienthal indítványt tett egy kis
kirándulásra a _Bohém_-kávéházba.
– Ha ugyan beférünk, – szólt Bukovina.
– Tudniillik nem a nagy Bohémba megyünk, az nem elég meghitt és igen is
messze van, – magyarázta Ulrik Adolf
Vagy tizenöten felkerekedtek. Etelka Aladárt is előszólitotta, aki
elbúcsúzott az úttól fáradt Zdenkától és mint rosszat forraló fenevad
léptetett Karla mellett, észre sem véve, hogy Etelkánál helye betelt.
Végre is föltünt neki a velük lépést tartó göndör fiú és bemutatkozván
megkérdezte: diák-e, tényleges-e és hogy volna-e hajlandó neki a német
párbajozás módjairól egyet és mást elmondani.
– Csak apróságokat, részletkérdéseket, mert nagyjában tisztában vagyok a
szabályokkal.
Megérkeztek a Bohém elé.
Az egészen kis fészek volt, benne pár asztal, a kasszánál a háziasszony
maga trónolt.
Viruló, erősen füzött hölgy, akit terjedelmes felsőteste miatt
Bukovináék kebelbarátnőnek hívtak. A leghosszabb asztalon a »föntartva«
szó díszlett. Ez volt a Biedermann penzió törzsasztala. Valamennyien nem
fértek el mellette. Etelka költőjével külön asztalhoz szorult, ahol
zavartalanúl folytathatták George lírájának elemzését.
Egy cvikkeres úr leült a pianinóhoz és valcerbe kezdett.
– Two step, two step! – kiáltotta a szeplőske, és elhurcolta a beteg
festőt.
Ingert is felállt Mayvel, és az asztalok között ide-oda tipegtek. Hely
egyáltalán nem volt, úgy látszott ez nem is fontos.
Még többen követték példájukat, sőt maga a kebelbarátnő is, aki
Bukovinát kérte föl. A cvikkeres mind tüzesebben csapta a billentyűket,
de ő is, mint Bukovina, mindig ugyanazt játszta.
A nagy költő fent trónolt az asztalfőn, számoszi bort ivott, amiből a
közelülőknek is jutott A többiek csak kávéztak.
A barna lé, a verklibe való utcanóta fel tudta hangolni a társaságot.
Tréfáltak, nevettek, a nagy költő pedig elmesélte, hogy egy ilyen dáridó
alatt írta első versét, amely festéket látott.
Etelka a berajzolt falakra bámult. A halvány tapéta sűrün volt
teleművészkedve. Ingert exotikus figurái, Bertramnak, az amerikainak
flamingószerű emberei és emberszerű flamingói nyújtóztak a falon
mindenfelé; kubista apróságok, expresszionisták távlattalan
csodabogarai. A rajzok csak olyat ábrázoltak, amit az ember természetben
sohase lát.
Zwirn türelmetlenkedett, hogy Etelka annyi érdeklődést szentel a mások
műalkotásainak. Ellensúlyozásúl kivette irattárcáját és felolvasta
»Ifjúságom« cimű költeményét, amely így kezdődött:
»És ifjuságom mint a liliom,
Amely gyengéd leánykezekre vár…«
A vers szép volt. A nagy költő is meghallgatta, mert Ulrik Adolf addig
hadonászott kezében a fehér lappal, míg a Bohém érdeklődése feléje
fordúlt. Lilienthal elkérte a verset, és megigérte, hogy az jönni fog
valamelyik müncheni lapban.
Zwirn csaknem oda volt az örömtől. Úgy látszik, Karla jól sejtette, hogy
eddigelé csak kiadatlan versei voltak.
Karla maga is elismerte, hogy a költemény csinos.
– Kedvesem, – szólt hozzá – úgy látszik, az ön feje belűl jobban
hasonlít Georgehoz, mint kívül.
A nagy költő éjfél után álmosodni kezdett. Intett hogy telefonáljanak
autójáért és távozott.
Közben Karla is ismeretségre tett szert.
Bertram, az amerikai, egy babaszerű nővel szokott mindenütt megjelenni.
E hölgy messziről tizennégy évest mutatott, közelről legalább
huszonhatot, azzal a kellemetlen benyomással szolgálva, hogy a
fejlődésben visszamaradt, mint az elcsenevészített japán szobafácskák.
Különben nem volt rút s a csípőn szorosan fekvő, onnan bő ráncokban
aláomló, várkisasszony ruhája jól állott parányi termetén. Kedves színe
volt a rikító lila, ilyen színben hollandi főkötőt hordott göndör, rövid
fekete haján.
A babaszerű nőcske nem volt művésznő, hanem Bertramnak, az amerikainak
menyasszonya.
Ma este Bertramon kívűl még egy ismerősével jelent meg, valami pompás,
marcona fickóval.
A fiút Etelka, rövid kabátja, pörge kis kalapja, napégett bőre után
gazdásznak nézte.
Kicsattanó egészsége, túlszolid viselkedése nem vallottak művészre. A
fiú Karla mellé került, udvariasan bemutatkozott – a penzióbel ek ezt
sohse tették. Beszélgetésük általánosságokról folyt, ami itt szintén
szokatlan volt. A penzió tagjai csak arról fecsegtek, amit a perc
könnyűsége eléjük vetett: Ingert ma gorombább, mint rendesen, a kávé nem
forró, a szeplőske meg akar bolondúlni, úgy táncol és így tovább.
A kerekszemű fiút Ferencnek hívták. Micsoda becsületes, polgári név!
Végül kiderült, hogy a fiú egy darabig Berlinben járt festőiskolába,
jelenben pedig műfényképész. Franci mosolyogva utasította vissza a
csodálkozást:
– Az ember póz nélkül is lehet művész. Mi köze a kabátomnak ahhoz, hogy
mivel foglalkozom.
Karla megjegyezte:
– Igaz, de a művész öltözzék művészi izléssel, anélkűl, hogy tüntetne
hagyományos külsőségekkel.
– Lássa, – szólt Franci – én mindjárt kitaláltam, hogy ön iparművésznő.
Természetesen a ruhájáról.
– Feltűnő?
– Mindenesetre még Münchenben sem közönséges.
– Szerencsére itt nem kockázat az egyéni ruha. Magdeburgban egyszer
megkergettek az utcagyerekek.
– No igen. Nem mindenkinek van érzéke az efféle iránt. De hát utóvégre
az ember nem a közönségért, hanem a maga örömére hordja az ilyen
alkotásokat.
Karla aranyporszínű, egyetlen darabból szabott, a nyaknál pávaszemszerű
hímzéssel díszített reformruhát viselt ma. A hónaljtól alá egy vonalban
omlott le a ruha, és így épen nem mutatott karcsúnak.
– Hol fog műtermet nyitni? – kérdezte Franci, figyelmesen vizsgálva
Karla toalettjét.
– Egyelőre sejtelmem sincs.
– Semmi esetre sem Magdeburgban.
És Franci elmosolyodott.
Karla összerántotta homlokát:
– Ami azt illeti, nem félek, hogy nem boldogulok. Azt hiszem, igaza van
Biedermannak, hogy aki a férfiak élvhajhászatára, vagy a nők hiúságára
alapítja üzletét, az mindenütt megél a világon. Igaz, hogy a mi úttörő
munkásságunkat, amely a nőnek új színt, új körvonalat akar adni, még
nagyon kevéssé méltányolják. Képzelje, a házigazda példáúl
krumplitechnikának hívja az én művészi irányomat, amiért az kizárja a
fűzőviselést és fölöslegessé teszi a darázsderekat.
– Biedermann? – Franci legyintett. – Ő nagyszerű üzletelveket hozhatott
haza Amerikából, de honnan venné a művészi érzéket?
– Mindenesetre eleget hallhatott, láthatott a lakóitól.
– És ön kisasszony tanult-e valamit azoktól?
Karla nevetett.
– Igazat megvallva, nagy csalódás volt az nekem, mikor én ide jöve, azt
vártam, hogy hallani fogok komoly elveket, elméleteket a penzióban. Ha
csak vitatkoznának valamiről!
– Látja, én is jártam régen Biedermannhoz. Ugyanilyen reményekkel.
Rájöttem, hogy ott nagyszerűen lehet az időt, az egészséget
elfecsérelni, de valami okosat ott még soh’se hallottam. Ennek az örökös
táncnak, ünnepségnek egy a következménye. Az emberek elernyednek,
ellustulnak, szellemileg lezüllenek. Szóval _elsvábingolódnak_. Higyje
meg, a Schwabing több tehetséget ütött agyon, mint a hányat
kifejlesztett.
– Ön nagy pesszimista. Lássa, én rengeteget haladtam, amióta itt vagyok.
– A nők kitartóbbak… meg aztán – bocsánat – ön túl van már a
legveszedelmesebb koron. Azt hiszem, ön megvan…
– Huszonhét éves vagyok.
– Nos, gondoltam. De lássa, ma például, tanúja voltam az állomáson egy
jelenetnek. Biedermann és a főkolomposai fogadtak egy önnél tiz évvel is
fiatalabb leányt. Pláne, mint hallom ausztriait, ahol a leányokat
selyemszalagon járatják. Itt ugyan föl nem ügyeli senki, hozzá még
túlságosan kicsinosítva jár, ahogy viszont nálunk komoly foglalkozású
leányok alig. És én láttam már Drezdából, Lausanneból féltve a világba
küldött leányokat itt elsvábingolódni, örökös mulatozásban testileg,
főleg azonban lelkükben tönkre menni. Nézze meg May-t…
– Zdenka barátja igen derék fiúnak látszik, – szólt Karla Aladárra
mutatva, aki egész este szótlanúl kevergette, hajtogatta a híg fekete
kávékat.
A társaság lassankint szedelőzködött és fölkerekedett. Ki-ki maga
fizetett magáért.
Az ajtó előtt Bukovina meghívta a társaságot magához teára.
Miss Northon, Ingert és May, meg két kis diák fogadták el a meghívást.
A többiek erre-arra széledtek a teljesen kihalt csak felényire
világított kongó utcákban. Etelkának a költő karját ajánlotta, miután
sikerűlt Aladárt is Bukovináékhoz tuszkolnia.
A fiú váltig erősítette Alinak, hogy okvetlen látni kell, mint főzi
Bukovina a teát, mint szűri át egy rongyon, ami a rossz nyelvek szerint
valaha zsebkendő volt. Ő maga azonban nem volt kiváncsi e
látványosságokra.
Lerázta Alit, aki belátta, hogy Etelkánál fölöslegessé vált. És így
Ulrik Adolf hazakisérte a lányt.
Karla ellenkező irányba, a városból kifelé indúlt, Franci kiséretében.
Bukovina megbökte Bertramot és utána mutatott az éjszakába vesző
pároknak:
– Alighanem új filmeket kapunk.
Filmnek nevezték a penzióbeliek a fordulatos szerelmi históriákat.