Az öreg hegy odafönn egyet aludt és mikor egy tündöklő tavaszi napon
újból fölébredt és lenézett a völgybe, úgy rémlett előtte, mintha
odalenn valami megváltozott volna.
A múlt héten – vagy régebben volt? – a nádasban kopjás vademberek
kergették a bölényt. Másnap parányi lovasok jöttek észak felől, sokan
voltak és úgy nyüzsögtek a Ludason, mint a vándorhangyák. Ott lovat
áldoztak az ő ázsiai istenüknek. Tegnapelőtt megint dél felől jött
valami félholdas sereg, ezek asszonyokat is hoztak magukkal nyurga
tevéken. Úgy megtelepedtek, mintha örökké itt akarnának maradni, de
hamar megeredt az északi szél és attól a tarkán virágzó déli nép fakulni
és fonnyadni kezdett, majd párává foszlott. Tegnap újabb vendégek
jöttek, azok azonban lándzsa helyett kapát hoztak a vállukon…
A föld is olyan, mint az égboltozat. Csakhogy odafönn felhők, odalenn
meg emberek vonúlnak. Olykor megdörög az ég és olykor furcsa hangokat
hallani a földről. „Dicsőség – gazdagság – szerelem – élet…“ A hegyről
tekintve, úgy látszik, mintha minden ember és minden felhő másféle
volna, de azért mégis mind egyforma. Hogy milyenek a maguk valójában, az
talán sohasem fog kitudódni, mert nagyon is hamar elhordja őket az esti
szél.
Valami változás történt a völgyben. A nagy mocsár, ahol tegnap még zúgó
nádasok közül ezüstös víztáblák bámúltak föl az égre, ma fekete, zöld és
kénsárga kis kockákra van osztva. Ott most szántanak, lucernát és repcét
növesztenek az emberek. A város is szétterpedt tegnap óta, piros
kucsmás, fehér házgombák burjánoznak mindenfelé a hegy lábán. A város
közepén új nagy templom fúrja hegyes tornyait a levegőbe, a távolban
pedig vékony gyári kémények füstölnek. A Ludas felől pöfékelve jön a
nagy gyermekek új játékszere, a vasút.
És a halk zümmögésből, amely az emberkasból a szellős magasságba
szűrődik, megint a régi hangok hallhatók: „Gazdagság – szerelem – élet…“
*
Ezen a virágzó tavaszi napon hangos társaság kapaszkodik fölfelé a
kápolna-hegy lejtőjén. A boldog kamaszkorban levő ifjúság előre rohan,
mint a megvadult kecskenyáj, a megfontoltan vonuló derékhadat a szülők,
dadák és kis gyermekek alkotják, egészen hátul jön nagyapa és nagymama.
Nagyapa úgy szuszog, mint a gőzeke.
– Hány stáció van még? – kérdezi, miközben megáll és leveszi kalapját.
– Már csak kettő, ótata.
Ezt egy vékony, szeplős arcú, csinos kis leány mondja, aki egész úton
hűségesen kitartott nagyapó mellett. Azután hozzáteszi:
– Kapaszkodjék a karomba, ótata, majd én vezetem.
– Te fruska, tudod-e, hogy én száztíz kiló vagyok? – kérdezi nagyapa.
Most megszólal a nagymama is:
– Bábika, eredj te csak előre a fiatalokkal, majd én ótatával maradok.
A kis leány a fejét rázza:
– Nem, én itt maradok, mert fogadásom van Nellivel. Nelli azt mondta, ki
van zárva, hogy ótata föl tudjon mászni a hegyre. Én azt mondtam, hogy
igenis föl tud mászni.
Nagyapó úgy tett, mintha meg volna sértve, de ez csak ürügy volt, hogy
megint megállhasson és kifújhassa magát egy kicsit.
– No nézd, a kis haszontalanok, fogadnak reám, mint egy versenylóra.
– Mint egy úrlovasra! – mentegetődzik Bábika. – Tíz tábla csokoládét
tettem ótatára. Hát csak előre!
Ómama elkezd nevetni. Ez a szemtelen kis fruska, akit az ő nevére
kereszteltek Bábinak, nagyon mulattatja. De különben is szeret nevetni
és ez meg is látszik gömbölyű arcán.
A kiránduló had előőrsei időközben már följutottak a kápolnához. A
suhancok ott fönn ugrándoznak és visítanak a hegytetőn, kalapjukat a
levegőbe dobálják és gúnyosan biztatják az elmaradozókat. Ezek mind, az
egész majális, nagyapó gyermekei és unokái. A sváboknál még a
hétgyermekrendszer divik és aki a családalapítók közül sokáig él, annak
jó memóriája legyen, hogy számon tudja tartani a nyáját.
– Mikor járt itt utoljára, ótata? – kérdezi a kis Bábika, aki a saját
bevallása szerint „borzasztóan“ szeret beszélgetni.
Nagyapó megáll.
– Lelkem, az régen volt. A nagy revolució után, mikor itt jártak a
szerviánusok…
Az öreg hirtelen elhallgat és megfogja Bábika állát:
– Mit nevetsz, kis haszontalan?
A kis leány fülig elvörösödik.
– Igazán nem nevettem, ótata…
Pedig nevetett. A fiatalok mindig elmosolyodnak, valahányszor a
revolucióról meg a szerviánusokról hallanak. Az öregek annyit, de annyit
és annyit beszéltek már erről, hogy nem lehet megállani nevetés vagy
ásítozás nélkül.
Bábika, hogy kivágja magát a bajból, perfidül föláldozza tulajdon
édesapját:
– Apa azt mondja, hogy a revolució nem volt olyan nagy dolog, mint a
filloxera. Mert a filloxera tízezer hold szőlőt pusztított el, a
szerviánusok pedig nem csináltak akkora nagy kárt.
– Te, Bábika, – mondja nagyapó, – mondd meg tisztelt apáduradnak, az én
drága fiamnak, hogy ne nagyon emlegesse azt a filloxerát, mert maholnap
a fiatalok épp úgy össze fognak nevetni a háta mögött, mint ő szokott
nevetni, mikor mi a szerviánusokat emlegetjük…
Végre fönn voltak a hegytetőn. A fiatalok kinyittatták a fráterrel a
kápolnát, azután bádogkoronákat tettek a fejükre és térden állva
körülcsúszkálták az oltárt. Ott az a szokás. Aki megteszi, annak a
hegytetőn lakó Boldogasszony valami kívánságát teljesíti. Eleintén igen
komolyan csinálták, de később az egyik fiú elkezdett vihogni, a jókedve
átragadt az egész kompániára, úgy, hogy Bábika szigorú édesapja – ő volt
az, aki családi estéken a szerviánusokat a filloxerával szokta
letromfolni, – leszedte fejükről a koronákat és az egész társaságot
kizavarta a templomból. Remélhető, hogy a hegytetőn lakó Boldogasszony
nem haragudott meg a vidám hadra; az azonban nem baj, ha nem is
teljesíti kívánságaikat, mert az ilyen fiatal nép úgyis csak
ostobaságokat tud magának kívánni.
A társaság rövid pihenő után nekivágott a várhegynek. Nagymama is velük
tartott, – az öreg asszonyság még igen fürge volt, – ótata azonban azt
mondta, neki elég volt, ő most leül a fráterhez egy pohár hegyi borra,
egy óra múlva, ha visszajönnek a fiatalok, ott találják.
– Kell magánál hét fapohárnak lenni, – mondta nagyapó a fráternek.
A sekrestyés arca földerült.
– Megvannak. Hibátlanul megvannak. Az elődöm, az öreg Péter, nagyon a
lelkemre kötötte, hogy vigyázzak reájuk.
A régi szőlőlugas már nem volt meg, a filloxera azt is elpusztította. A
kecskelábú asztalt tehát odaállították a szabad ég alá. Nagyapó egyedül
ült az asztalfőn. Körülötte hat üres szék állott. Sorra vette a
poharakat, elolvasta mindegyiknek fölírását, azután megtöltötte borral
és mindegyiket odaállította a helyére.
– Holky doktor… Lutz hadnagy… Heim Poldi… A fehértemplomi Haller… Hoffer
Tóni… A Szalvátor-patikus…
Az utolsó poharat, amelybe a Graf Jani név volt vésve, maga elé
állította. Mert nagyapót Graf Janinak hívták.
A hét svábok közül már csak ez az egy élt. A sógorát, Hoffer Tónit, két
esztendővel ezelőtt ütötte meg a guta, a Szalvátor-patikus pedig elmúlt
télen hagyta itt örökre a patikáját.
Tegnap egyszerre eszébe jutott Janinak, hogy még egyszer, utoljára, föl
kell mennie a kápolna-hegyre. Úgy érezte, hogy a meghalt cimborái várják
odafönn a verőfényes, szellős magaslaton.
A dolog azzal kezdődött, hogy Graf Mihály, aki a feleségével, –
született Hoffer Emiliával, – a régi Hoffer-házat lakja, valami
átalakítást csináltatott a pincében. A kőművesek egy befalazott lyukat
találtak a pince alapjában. Azt hitték, hogy kincs van benne, de csak
egypár hasznavehetetlen ócskaságot találtak. Két régi pisztolyt, egy
csomó penészes Kossuth-bankót és egy porcellánfejü játékbabát.
Mikor nagymama – született Hoffer Bábi, – megpillantotta a
porcellánbabát, egyszerre mosolyogni kezdett, a szeme azonban könnyes
lett.
– Édes Istenem, hiszen ez az én Lili-babám, amelyet befalaztak, hogy meg
ne találják a szerviánusok!
Szegény Lili-baba negyven esztendeig feküdt földalatti búvóhelyén,
valószínüleg azt hitte, hogy a szerviánusok azóta mindig Versecen vannak
és egyebet sem tesznek, mint őt keresni. Alkalmasint azért is feküdt
olyan csendben, hogy el ne árulja magát. A nagymama úgy találta, hogy a
babája nagyon megváltozott, egykor rózsás kis pofáján zöld foltok
éktelenkedtek, a ruhája pedig fakó ronggyá lett. De Lili-baba is úgy
találhatta, hogy úrnője sem a régi már. Szőke, karcsu gyermekleányból
őszhaju, terebélyes nagymama lett.
Az öreg Graf Jani sorra megérintette poharával az asztalon álló
fakupákat.
Maga előtt látta őket megint, mind a hatot, ifjan, lelkesen, lármásan, a
szabadságtól mámorosan. Nem az lett a szabadságból, amit ők reméltek, az
emberek nem lettek általa sem jobbak, sem okosabbak, hanem megmaradtak
annak, aminek születtek: embereknek. De nagyszerű előjoga az ifjúságnak,
hogy reménykednie szabad az örök emberi természet megváltozásában.
– Isten hozzátok, édes cimboráim!
A régmúlt idők árnyékai sorra megjelentek előtte és ő mindegyiket
köszöntötte.
– Isten hozzátok, három magyar generálisok, Czecz, Figyelmessy és Stein!
Azok negyven esztendővel ezelőtt szerencsésen átszöktek a határon, a
megmentőik azonban a temesvári várbörtönbe jutottak. Graf Jani három
esztendeig ült. Keserves három esztendő volt, de a szabadulás órája
mindent elfelejtetett vele és mindenért kárpótolta. Mert a nyíló
börtönajtó előtt ott várta öreg Hoffer, a boldogan és meghatottan
mosolygó, a tizenhatéves szüzzé serdült Bábika leányával. Graf Jani
ebben a pillanatban tudta, amit Bábika maga már jó egypár esztendővel
ezelőtt is tudott, hogy ők férj és feleség lesznek.
Együtt esküdtek Graf Mihállyal, aki a feketesárga szerelméből kigyógyult
Hoffer Emiliát vezette oltárhoz.
– Isten hozzád, öreg Hoffer apám és Isten hozzád Grafné édesanyám!
Özvegy Grafné már régen ott pihent ifjan meghalt ura oldalán. Mikor a
selyembogárba beütött a fekete halál és végleg elhallgatott a gombolyító
zúgása és a kis hernyópásztorok éneke, az asszony nem bírta sokáig a
tétlenséget. Amióta meghalt, fényesebbek a csillagok az égen,
alkalmasint alaposabban folyik most odafönn a tisztogatás munkája.
– Isten hozzád, Nelli sógornőm! És titeket is köszöntelek, Snik és Snur!
Szegény Nelli nem jött ki többet a kolostorból. Fiatalon halt meg és
csak kevéssel élte túl a kutyáit. A tisztelendő nővérek egy négyszögletü
monoklit találtak a halott nyakán és senkinek sem volt bátorsága, hogy
azt elvegye tőle.
– Isten hozzád, Manin Zorka!
A szép Zorka nem jött vissza többet Magyarországba. Egy délszerbiai
fészekben élte le napjait, büszkén és szomorúan. Ő szegény egy
történelmi félreértés áldozata volt: azt hitte, hogy a vér köteléke
erősebb, mint a megszokott környezeté.
– Isten hozzád, Hungária-fejü Turányi Kamilla!
Kamilla különben ma is él még Budapesten, mint egy fényes nevű halott
özvegye. Az ura, miután mint közlegényt besorozták a császári
hadseregbe, nagyszerű karriért csinált a katonaságnál és az udvar kedves
emberévé lett.
– Isten hozzád kis Mita, Isten hozzád öreg Mitru és hozzád is, csonttörő
Gábor!
A pupos kis rác, miután meggyőződött róla, hogy Isten semmiképpen sem
akar belőle gazdag embert csinálni, holta napjáig kutyahűséggel
szolgálta Grafékat. Az oláh Mitru Grafék tanyáján halt meg, mint
béresgazda, hivatalát a kis Mitru örökölte utána. Csonttörő Gábor
azonban ma is él, – úgy mondják, hogy van már vagy száz esztendős és a
hatóságok gyakran büntetik meg mint javíthatatlan kuruzslót.
– Isten hozzád katonák gyöngye, Damjanich, kit vérei a nagy Renegátnak
neveztek! Téged is köszöntelek oroszlánszívű Maderspach! És titeket
mind, ti vörössapkások és szerviánusok, honvédek és granicsárok, akik
egykor oly bősz haraggal csaptatok össze és akik most oly békésen
feküsztök a fehérre meszelt oszlopok alatt, a verseci nagy
tömegsírokban.
Nagyapó egymásután a földre öntötte hat pohár borát. A hetediket megitta
és ekkor így szólt:
– Neked is jó éjszakát, egykori Graf Jani! A te napjaid meg vannak
számlálva és ma utóljára ittál a fapohárból. Neked már csak egy dolgod
van a földön: készülnöd kell, hogy tisztességes emberhez illően,
fölemelt fővel és nyugodt szívvel távozhass a világból.
A kápolna felől vidám lárma hallatszott. A kirándulók énekelve jöttek
vissza a vártól.
– Nézd, kit fogtunk el a várhegyen! – mondta Bábi-nagymama.
Azután hirtelen elhallgatott és figyelmesen nézett az ura arcába, ahol
valami gyanusat látott. Ő nagyon tudott olvasni erről az arcról.
Egy erős, nagy, kissé komor és szórakozott tekintetü férfit hozott
magával. Hoffer Gyuri volt. Gyuri mint szeszgyártulajdonos, gőzmolnár,
gabonakereskedő és szőlőhegybirtokos négy embernek való munkát végzett
és tíz embernek való vagyont szerzett már. Társaságba nem ért rá menni,
üdülni úgy szokott, hogy nyakába vette a hegyeket és sorra járta a
szőleit. Egy ilyen útján fogták el a kirándulók.
Fönn, a magas várromot még sütötte a vörös esti fény, de lenn, a város
már alkonyba borult. Sok száz vékony füstsáv szivárgott föl a
háztetőkről. Dél felől valami zizegő, csipős szél indult meg. Megint a
Koszova. Bábika-nagymama föltűrte urának gallérját, Graf Jani pedig
megfogta az asszony gömbölyü karját és azt mondta:
– Gyerünk haza!
És mentek, a napfényes, hűvös magasból a homályos, meleg mélységbe.
– _Vége_. –
Jegyzetek.
_(A jegyzetekben néhány rövid felvilágosítást talál az olvasó a
regényünkben szereplő személyekre és a regény hátterét alkotó történelmi
eseményekre vonatkozólag. A római számok a megfelelő fejezetekre
utalnak.)_
III. A máj. 17-iki szerb tüntetésről, mely Versecen az 1848-as mozgalmak
kezdetét jelentette, így ír _Milleker_ Bódog, _Versec szab. kir. város
története_ című érdemes művében, melyből regényünk legtöbb történeti
adatát merítettük: „… nagy tömegben gyültek össze a szerbek Kumanovics
vezérlete alatt a püspöki lak előtt, hangos fenyegetéssel követelvén a
magyar nyelven szerkesztett keresztelési anyakönyvnek kiadását, melyeket
összetéptek és szétszórtak. Néhányan a csődülők közül piros-kék-fehér
zászlót tűztek a székesegyház tornyára…“
Popovits Istvánt, a magyar érzelmü szerb püspököt, Rajacsics patriárka
később megfosztotta méltóságától és kolostorba záratta.
IV. Csernovics Péter, akiről több ízben szó van, temesi gróf és főispán
volt, az 1848-iki szerb lázadás alkalmával pedig mint kormánybiztos
szerepelt.
Vukovics Sebő temesi alispán 1849-ben a Szemere-kormányban
igazságügyminiszteri tárcát vállalt.
A verseci sváb nemzetőrség, melynek a régi „polgár-gárda“ alkotta
magját, 6 századból, összesen 1200 emberből állott.
V. Stanimirovics Demeter egykor verseci kereskedő volt, majd Szerbiába
vándorolt ki, ahonnan a szerb lázadás kezdetekor visszajött
Magyarországba. Itt a karlócai központi bizottság a „szerb Bánát“
biztosává nevezte ki. Őt bízták meg az alibunári tábor szervezésével is.
Ennek a vakmerő és véresszájú embernek nagy része volt a délvidéki
szerbek föllázításában.
A Holky-doktor gyászos esete, melyet ebben a fejezetben elbeszéltünk,
egészben véve ilyen formában él a verseci nép ajkán, a neveket azonban
megváltoztattuk.
VI. D’Orsay Miksa gróf jun. 1-én esett el a szentmihályi csetepaté
alkalmával; ő volt az első tiszt, aki a szabadságharcban halálát lelte.