A magyar hadak szakadatlan áradatban hömpölyögtek keresztül a városon,
le a határőrvidékre, ahol az ellenség még megvetette a lábát.
Egy nap nagy örömujjongás támadt az utcán: a kvártélyos honvédek
kirohantak a házakból és körülvettek egy szürke kis lovast, aki
pirostollas kalapot viselt és fekete paripán ült.
– Bon jour, mes enfants! – mondta a lovas.
Benyomott arcán, amelyben két maliciózus kis porcellánszem csillogott, a
condottiere-nembánomság, a jószívűség és az elmésség kifejezése ült.
– Bem apó! Vivat Bem! – kiáltották a katonák.
A tábornok alig pihent meg a városban. A szenvedélyes játékos mohó
türelmetlenségével sietett Orsova felé, hogy ujra találkozzék az ő
peches partnerével, Puchner tábornokkal, akitől egy ízben már mindent
elnyert, amit katona csak veszíthet. Ezt a harlekin-generálist ő kiverte
Erdélyből, Puchner hadserege azóta Oláhországban lappangott, most
Magyarországba készül betörni, de itt is szemben fogja magát találni a
gonoszul mosolygó Bemmel.
A magyar sereg nyomában megtértek a sváb bujdosók is. Hoffer Tóni,
Haller, Graf Mihály, – mind a hárman lesoványodtak, megbarnultak,
némileg elvadultak és igen jókedvűek voltak. A Hoffer-család is
visszajött Szegedről. A Hoffer-leányok mind meghíztak, mert a szegedi
gazdáik, akiknek szíve igen megesett a hontalan svábokon, nemcsak
szívesen látták, de erőszakkal is tömték őket.
Bábika örömkönnyek közt vetette magát soktagú családjának karjaiba, öt
perccel később azonban már azzal a kijelentésével döbbentette meg
édesanyját, hogy talán jó volna, ha ő egyelőre még Graféknál aludna,
mert Janinak nincs még egészen rendben a karja és nem lehet tudni, hogy
mikor lesz reá szüksége.
Egypár nap múlva a Szalvátor-patikus és Traurig doktor is megtért a
zimonyi rabságból. A verseci szerbeknek az a nagylelkű ötletük támadt,
hogy küldöttséget menesztettek Zimonyba és kegyelmet kértek a sváb
foglyok számára. A vállalkozásuk félig-meddig eredménnyel is járt,
amennyiben a zimonyi kommandó tizet a huszonhárom rab közül szélnek
eresztett.
A legfontosabb eredmény mégis az volt, hogy a gyűlölet, amellyel a
verseci svábok és szerbek farkasszemet néztek, most egyszerre
megenyhült.
Traurig doktor első útja Grafékhoz vezetett. Igen meghökkent, midőn
szemben találta magát Janival.
– Mi van a karoddal? – kérdezte.
– Nehezen mozog még… Egy kicsit kurtább is lett…
– Ki gyógyított? – kérdezte a doktor gyanús arccal.
– A csonttörő Gábor.
– Ismerem a mihasznát. Igazán nem hittem volna, hogy egy művelt ember,
mint te, szóba áll afféle rosszhírű kuruzslóval.
Nem vesztegettek több szót az esetre. Graf Jani azonban észrevette, hogy
a doktor némileg meghidegült vele szemben…
*
Egy tündöklő májusi estén azok négyen, akik még életben voltak a hét
svábok közül, megint együtt ültek fönn a kápolna-hegyen, a fráter
szőlőlugasában. Hét fapohár állott az asztalon, háromnak azonban nem
volt már gazdája. A jóbarátok az elesettek emlékére ittak, azután
összekoccintották a poharakat, a bőbeszédü Holky doktor, a fanatikus
Lutz és a lelkes Heim borát pedig a földre öntötték. A föld mohón itta
föl az illatos italt.
Azután megeredt a beszélgetés.
– Károlyi alezredes rohammal elfoglalta Fehértemplomot… A szerbek
keményen védekeztek… Különösen a verseci szerb nemzetőrök verekedtek
hősiesen… Háromszáz verseci közül halva maradt nyolcvan… Perczel
tábornok azalatt elfoglalta Pancsovát, a bánsági lázadás főfészkét… Bem
pedig megint kiverte a szerencsétlen Puchnert Oláhországba… Most már
magyar az egész Bánság!
Erre megint összeütötték a fapoharakat, előbb azonban a távollevő
cimboráiknak is töltöttek.
Szóba került azután, hogy a honvédkommandó kivánságára a sváb nemzetőrök
ujra fegyvert fogtak. A tisztek a régiek maradtak, csak Mihájlovics
kapott őrnagyi rangot. Egy újabb bánáti honvédzászlóaljat is alakítanak.
Két napja folyik már a toborzás a városban és eddig már fölcsapott
háromszáz verseci sváb, köztük sok családos ember is.
– Engem nem vettek be a rossz karom miatt, – szólt Graf Jani. – A Mihály
bátyám azonban belépett. Az édesanyánknak persze nem szabad még róla
tudnia.
Ekkor a fehértemplomi Haller és Hoffer Tóni bevallották, hogy ők is
fölcsaptak honvédeknek. Mind a kettőt hadnagyi ranggal sorozták.
Egypár nap mulva Bábika lélekzet nélkül rohant Grafékhoz.
– Nincs itt Gyuri? – kérdezte. – Mert hajnal óta eltünt.
– A dobját is elvitte? – kérdezte Jani.
– Elvitte.
– Akkor a honvédek után szökött. A sváb honvédbataillon ma reggel
marsirozott ki a városból.
– Apa nagyon haragszik. Ha megkerül, biztos, hogy megveri.
*
Graf Gyuri azonban csak augusztus közepén került meg. Édesapja nem verte
meg, mert a gyerek ijesztően rossz színben volt, annyira lesoványodott
és elgyöngült, hogy alig tudott állani a lábán. A Tóni bátyja és Graf
Mihály hozták, azok is inkább csavargókhoz hasonlítottak, mint
honvédtisztekhez.
Hofferné rögtön ágyba fektette a kisebbik fiát.
– A dobomat is elszedték, – panaszkodott Gyuri.
– Az osztrákok szedték el? – kérdezte Bábika résztvevően.
– Oh nem, a muszkák…
Hoffer Gyuri Világosnál vesztette el a dobját.
A szabadság összeomlott abban az órában, mikor a Bánságban a
legmagasabbra csaptak a lángjai. A vakító tűzből, amely egy esztendeig
izgalomban tartotta Európát, semmi sem maradt meg, csak fekete füst,
hideg romok, korom, rettegés, gyász. A déli honvédseregek szétoszlottak
és szétfoszlottak, mint a hajnali köd. Itt is, ott is fölébredt
alvajárók siettek távoli szülőföldjük felé, kiábrándult emberek, akik
úgy emlékeztek vissza az elmúlt hónapokra, mint valami fantasztikus
álomra. A lovagias vezérek börtönben ültek. A kimerült nemzet aléltan
feküdt a földön és szörnyű és förtelmes álmot látott: azt álmodta, hogy
egy dúltarcú, tétova tekintetű őrült térdepel a mellén. Haynau…
Fekete, fullasztó gyász borult a sváb városokra és falvakra is. Egy báró
Caballini nevű őrnagy jelent meg a délvidéken, mint teljhatalmú császári
vizsgálóbiztos. Ennek az elegáns, blazirt olasznak alapjában véve minden
mindegy volt, – bánta is ő a magyarokat és a szerbeket! – de tudta, hogy
miféle szerep vár reá és jól megjátszotta az irgalmatlan, szigorú
katonát. Szemlét tartott a svábok fölött, – hihetetlen, hogy ezek az
alázatos bugrisok fegyvert mertek fogni! – és százszámra küldte őket a
császári hadsereg strafkompániáiba.
Hoffer Tóni és Graf Mihály mint közlegények mentek Itáliába. A
fehértemplomi Hallerre, – akit valaki denunciált, – nagyon fájhatott a
vizsgálóbizottság foga, de Haller nem került elő többet, ő eltünt a
szerencsétlen temesvári csata viharában.
Graf Janit egyelőre nem bántották. Javára írták, hogy az utolsó
harcokban már nem vett részt. Még többet használt neki, hogy Caballini
akkor már éhes volt és unta a sok kérdezgetést és irkálást.
– Hányan vannak még künn? Ketten? Azok menjenek a pokolba!
A második Frombach János volt.
*
Olyan hal is van, amely másodszor is bekapja a horgot, amelyről egyszer
már megszabadult.
Egy őszi éjszakán valaki megzörgette Graf Jani ablakát. A fiatalember
kinézett a sötét utcára.
– Ki az?
– Én vagyok, szomszéd úr, én, Frombach János. Arról van szó, hogy három
bujdosó magyar életét kell megmentenünk… Számíthatunk magára, szomszéd
úr?
– Hogyne!
– Jó lovakra volna szükségünk, hogy hamar levihessük őket a szerb
határra.
– Tüstént fogatok.
– A zsidótemetőnél várjuk. Siessen, mert olyan három emberről van szó,
akit biztosan fölakasztanak, ha elcsípik őket.
– Akkor nem viszek kocsist, hanem magam hajtok.
Félórával később a Grafék csikói már ott toporzékoltak a temető előtt.
Az őr vityillójából hat férfi osont ki: Frombach, az öreg Tangel András
és Ferenc fia és három parasztsubás ember.
A subások fölkapaszkodtak a kocsiba, Frombach pedig a bakra ült, Graf
mellé.
Ebben a pillanatban egy éles hang süvöltött föl az éjszakában.
– Halt!
Jani a csikók közé vágott. Két puskalövés villant föl a sötétségben.
– Rosszul lőnek, mint rendesen, – mondta az egyik subás.
A kocsi előrevágtatott a fehértemplomi úton.
Hamar lekanyarodtak az országútról és dülőutakra tértek. Frombach
láthatólag úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét.
Sötét hajnalban Palánka mellett elérték a nagy Dunát. Frombach a szájába
tette a két ujját és nagyot füttyentett. Nagysokára válasz érkezett a
palánkai kis sziget lombos partjáról. Halk evezőcsapások, – egy csónak
közeledett a part felé. A csónakban szerviánusok ültek.
Nevezetes, hogy a szerbiaiak, amilyen lelkesedéssel segédkeztek eleinte
a magyar szabadságharc elfojtásában, épp annyi buzgalommal segítették
elő később a magyar szabadságharcosok szökését. A csónakosaik a Duna
több pontján állandó révszolgálatot tartottak fönn a szökdöső magyarok
számára.
A három subás magyar közül az egyik Graf Janihoz lépett.
– Ön bajnak és veszedelemnek tette ki magát, hogy megmentse az
életünket. Pedig ön a nevünket sem ismeri, csak annyit tud rólunk, hogy
magyarok vagyunk és hogy üldöznek bennünket.
– Annyi éppen elég, – vélekedett Jani.
– Nem jutalmazhatjuk meg önt, de engedje meg, hogy megöleljem önt. A
nevem Czecz tábornok.
A második subás is megcsókolta a két svábot.
– Én Figyelmessy tábornok vagyok.
A harmadik bujdosó Stein tábornok volt.
A két verseci ott maradt a parton, míg a szerb csónak a menekülőkkel el
nem tünt a palánkai sziget mögött.
– A faluban van egy korcsma, ott megreggelizhetnénk, – indítványozta
Frombach.
A tervük azonban kútba esett. A parton egypár lovaskatona és nagy csapat
gyalogos jött feléjük.
– Verseci dragonyosok, – mondta Frombach. – Föllármázták a granicsárokat
és most értünk jönnek.
Úgy is volt. Egy dragonyos hadnagy, pisztollyal a kezében, a kocsi mellé
ugratott.
– Önök Versecről jönnek?
– Onnan.
– Hol vannak a rebellisek, akiket idefuvaroztak?
Jani az ostora hegyével a Dunára mutatott. A széles folyón, már közel a
szerbiai homokhegyekhez, parányi csónak usztatott lefelé.
– Azok már jó helyen vannak.
– Jól van. Önök is jó helyre fognak kerülni.
Leszállították őket a kocsiról és mindkettőjüket megkötözték.