Debrecenből olyan hír érkezett, amelytől hideg szaladt végig minden sváb
ember gerincén: az országgyűlés kimondta az elszakadást az ausztriai
háztól.
Ezt a trónusdöntögető, rettenetes elszántságot nem értették meg odalenn.
Hiszen ők is háborogtak és harcoltak, de mindig csak az igazságtalanság
ellen, sohasem a császár ellen. Az igazságtalanság: a bécsi miniszterek,
a kamarilla, az osztrákok, a szerbek. A császár maga áldott szívű, nemes
úr, aki szereti népét, csakhogy eltitkolják előtte, hogy mi történik
Magyarországon. Ha föl lehetne menni Bécsbe, szétlökni a minisztereket
és generálisokat, bemenni a császárhoz, letérdepelni előtte, azt mondani
neki: itt vagyunk, uram, ismerj ránk, csinálj rendet, mert így nem mehet
tovább! – akkor minden jóra fordulhatna még. De letenni nem lehet a
császárt.
A svábok egypár napig olyan leverten jártak-keltek a városban, mintha
minden házban halott volna.
Időközben csoda történt Versecen: a két ellenkormány, a szerb _Odbor_ és
az osztrák _Central-Comité_ kibékült egymással, legalább látták a
főnökeiket, amint együtt söröztek a vendéglőben. Mert jöttek a magyarok.
Jöttek, a megtorlás ádáz vágyával a szivükben. A föld már remegett a
lovaik patkója alatt, az északi láthatáron már villámlottak a karjaik.
Most jó lesz a Rukavina- és a Rajacsics-féle alkotmányt szétsrófolni és
ládákba pakkolni, hogy itt ne érjék a magyarok.
És megint mozogni kezdett az egész délvidék, mint a delibláti
homokhegyek a bőjti szelek idejében. Akinek oka volt, hogy elkerülje a
magyarokkal való leszámolást, az kocsira ült és sietve a gránicra
menekült. A bozontos szőrü kis szerb lovak alig tudták elvontatni az
odbor irattárát, a terebélyes császári tisztviselőket és Rajacsics
nagyszakállú pópáit. A szerb nemzetőrséget föloszlatták, háromszáz
verseci szerb azonban, aki semmiképpen sem akarta letenni a fegyvert, a
granicsár századok nyomában Fehértemplomra vonult. És egy éjszakán
nyomtalanul eltünt a marcona szerviánus gárda is, amely eddig csendőri
szolgálatot végzett a városban.
Május elsején Grafék háza előtt egy kofferekkel megrakott szekér
döcögött el, a kocsiban egy férfi és egy nő ült. Jani tekintete megakadt
az asszony halvány és szomoru arcán, azután a kalapjához kapott: Manin
Zorka volt. Később megtudta, hogy ez volt az utolsó üdvözlés, amit a
szép Zorkával a földi életben váltott, mert Sárics hazavitte a feleségét
Szerbiába.
Május harmadikán megjöttek a magyarok. Puskalövés nélkül megszállották a
várost.
A szerbek, okulván az osztrák uralom némely tapasztalatain, ezúttal nem
fogadták őket nagy ellenszenvvel. De azért keserűen mondták egymásnak:
– Az utolsó magyar, akit láttunk, a szláv Damjanich volt és az első
magyar, akit most látunk, a szláv Vysocky.