Graf Jani golyót kapott a zsidó temetőben. A jobbik karja ronggyá lőve
csüngött a válláról, a vér dőlt belőle. Egyik honvéd egy nagy sírkő mögé
ültette és átkötötte karját a seb fölött.
– A kutyák láncos golyókkal lőnek, – morogta.
Ez a szerviánusok találmánya volt: két-három ólomfickót rézdróttal
összefűzni.
Eleintén nem nagyon fájt a sebe és Jani ráért elolvasni a sírkő
felírását. _Leop. Heim junior._ Az öreg Heim tehát hazahozatta szegény
Poldit Fehértemplomról… Most golyó pattogott a kövön, – Jani
ösztönszerűen behúzta a fejét, – a Poldi sírköve azonban jó kő volt és
megvédte a jóbarátot.
Fölötte és alatta a meredek lejtőn szakadatlanul tűzlángok csaptak ki a
sírok mögül. Olykor úgy rémlett Janinak, mintha ismerős arcokat látna a
kavargó füstben. Graf Mihály sietve taszítja a vesszőt a puskacsövébe, a
teve-specerájos, a dalárda első tenoristája, most lövi ki puskáját,
Hoffer Tóni pedig a szeme fölé emelt tenyere alól keres magának újabb
célpontot.
Egyikük sem vesz tudomást a sebesült Janiról, valamennyi lángol a dühös
buzgalomtól, valamennyinek arcát valami idegen, kaján vonás torzítja el.
Kurta vakkanásokkal szólanak egymáshoz: A hídon – azt a pocakos
gazembert! Bravo, megkapta a magáét!
Midőn már egészen besötétedett, a lövészek parancsszóra integetni
kezdtek egymásnak, hogy föl az útra, emberek, mindenki szaladjon föl! A
legvadabbak egyszer-kétszer még elsütögették a puskáikat, aztán a sírok
közt bukdácsolva, ők is a többiek után húzódtak. A halottjaikat és a
sebesültjeiket magukkal cipelték, Graf Janit is ösztökélték, hogy föl az
útra!
Odafönn a huszárok azalatt rést találtak a granicsár zászlóaljak között
és a magyar sereg gyorsan kisiklott a nyitott kapun. Az alföldi lovasok
csodálatos tájékoztató ösztönükkel, a sakkjáték lóugrásai szerint
haladva, keresztül vezették a csapatot a várost bekerítő szerb
seregeken. Jó darabig együtt marsiroztak egy szerezsánosztállyal, a
rácok barátságosan át is kiáltoztak hozzájuk, de nem ismerték föl az
ellenséget a sűrű sötét éjszakában.
A téglavetőkön túl már szabad volt az út. A sortüzek ropogása, a
szerviánusok ordítozása és a szerezsánlovak dobogása mindjobban
elhalkult, a magyar sereg, mint a mérgét kiadott zivataros felhő,
gyorsan és némán vonult végig a behavazott rónán, maga mögött hagyván a
várost, égő házaival és tomboló embereivel.
Graf Jani ezalatt nehéz fejjel tántorgott az utóhad nyomában. Most már
rettenetesen fájt a sebe. Egy honvédtiszt azt mondta neki, hogy üljön
kocsira, de a szekerek valahol elől jártak. A verseciek nem tudták, hogy
Jani megsebesült, ők a megrekedt ágyukat tologatták és emelgették nagy
hórukkolással és igen mulattak azon, mekkorát fog káromkodni generális
Theodorovics úr, ha majd a haditudomány szabályai szerint elfoglalja az
üres zsidó temetőt.
A sebesült most már egészen elmaradt a sereg mögött. Folyton érezte
ujjain az alápergő, forró cseppeket. Tisztában volt a sorsával. Egy
ideig még cél nélkül tántorog a fagyott göröngyökön, azután majd leül az
árokpartra, szép csendesen elalszik, holnap reggel pedig két láb vastag
hópaplan alatt fog feküdni. Mert az északi szél megindult és vastag
hócsomókat vágott szemébe.
Egyszerre, nagysokára, kutyaugatást hallott. Valamibe beleütközött:
kerítés vagy házfal lehetett… Azután megbotlott és elesett a puha hóban.
– Hát így is jól van, – gondolta magában.
A kutyacsaholás mind dühösebb lett. Most lámpafény bántotta a szemét.
Majd emberi beszédet hallott… Nem tudott szólni, se mozdulni, de azért
mindent megértett, amit mellette beszéltek. Oláhul beszéltek.
– Nézd, egy halott ember… Nem halott, mert folyik a vére… Ezt a németet
én ismerem… Világíts az arcába! Ez Graf… A Grafné fia a Templom-utcából…
*
Valami kétségbeejtően fárasztó álomlátás gyötörte a beteget. Azt
álmodta, hogy sötét csatornában fekszik, a csatorna olyan szűk, mint a
kályhacső. Mérföldes távolságban parányi kis fénypont csillog, csak
akkora, mint a tűszúrás a hólyagpapiron, ott van a csatorna kijárása. A
beteg olykor összeszedi minden erejét és a nyilás felé kezd kúszni. Utja
rettenetes fárasztó, mert börtöne olyan alacsony, hogy a könyökére sem
tud támaszkodni. Olykor lángoló harag fogja el azok ellen, akik
idezárták, dühöngeni és tombolni kezd, szét akarja feszíteni gyalázatos
börtönének falait. Az ereje azonban hamar elhagyja, lihegve lehunyja
szemét és várja a végét. Mikor magához tér aléltságából, megint a
csatornában van és reménytelenül tolja előre összezúzott tagjait a
fénypont irányában.
Egyszer egy emberi alakot lát a csatornanyilásban. Egy női alakot.
Mosolyogva hajlik be a lyukon, feléje nyujtja kezét, biztatja,
szólongatja. Oláh asszonyka, piros kendő van a fején, hímzett inget
visel, az arca azonban a kis Hoffer Bábikáé…
Végül sikerül megfognia a feléje nyujtott kezet… Még egy erőlködés – a
beteg karja rettenetesen sajog bele – és a sebesült boldogan fölsóhajt:
kívül van, kimenekült a förtelmes tömlöcből!
– Feküdj nyugodtan, Jani bácsi, – szól Bábika.
– Még mindig álmodom, – mondja a beteg és lehunyja fáradt szemét.
Pedig most is érzi még ujjai között a kisleány hűvös, kemény
gyermekkezét.
Később megint fölébred, és most már tudja, hogy igazán ébren van. És
Bábika mégis ott ül mellette, piros kendővel fején, hímzett oláh ingben.
A feje fölött pedig paprikafüzér lóg a kormos mestergerendán.
– Te vagy az, Bábika?
– Én vagyok.
– Mért öltöztél oláh fátának?
– Mindent elmondok, csak feküdjél csendesen. Te megsebesültél a zsidó
temetőben.
– Mikor volt az?
– Öt nappal ezelőtt.
– Én azt hittem, öt esztendővel ezelőtt!
– Az öreg Mitru szedett föl éjjel a tanya előtt. Jó szerencse, hogy a
kutya fölugatta az öreget, különben megfagytál volna a hóban.
– És most hol vagyok?
– A Manuel úr tanyáján. Mitru a Manuelék csősze.
– Akkor elvesztem. Manuel a verseci szerbek vezére.
– Mitru azt mondja, sehol sem lehetnél nagyobb biztonságban, mint itt,
mert Manuel maga nem jár ki télen a tanyára, a portyázó rácoknak pedig
eszükbe se jut, hogy ellenséget keressenek a főrác házában.
– És a csősz nem fog elárulni?
– Mitru oláh ember és azt mondja, hogy ő nem ártja bele magát a
háborúba. Ő a fiával együtt neutrális. Az öreg különben ismerte
édesapádat. Azt mondja, hogy a megboldogult Graf bácsi mentette meg az ő
fiát.
– Erről én nem tudok.
– A kis Mitru – aki különben maga is már öles oláh ember – a maga
idejében egy pár csizmát lopott a verseci vásáron, édesapád akkoriban
városbíró volt és ötven botot veretett reá… Az öreg Mitru azt állítja,
hogy a fiából ez az ötven bot csinált tisztességes embert és ezért nagy
hálával gondol szegény Graf bácsira.
Ez egészen rávallott az oláh észjárásra.
– De hogyan kerülsz te ide, Bábika? És mért öltöztél oláh fátának?
– Azt is elmondom. Mitruék igen derék oláhok, de asszony nincs a
házuknál, azért egész télen sült tökön és mamaligán élnek, az pedig nem
alkalmas betegkoszt… Három nappal ezelőtt az öreg csősz bejött a városba
és addig ácsorgott a házatok előtt, míg végül meglátta Gyurit. Valami
okból azt képzeli, hogy Gyuri a te öcséd és elmondta neki, hogy te itt
vagy a tanyán és hogy asszonyra volna szükség, aki főzne rád és ápolna a
betegségedben.
– És édesanyám téged küldött, Bábika?
– Dehogy küldött! Nem is tudja, hogy itt vagyunk. Ha tudná, akkor
biztos, hogy maga jönne ki a tanyára, abból pedig feltünés és baj
lehetne… Inkább nem is szóltunk neki. Rólam azt hiszi, hogy megszöktem
Moravicára, a Tóni bátyám betegágya mellé. Ezt Gyuri hitette el vele,
mert én nem tudok füllenteni, mindjárt elvörösödöm.
– És miféle ruha van rajtad?
– Az öreg Mitru meghalt unokájának ruhája. Azért adta reám, hogy feltünő
ne legyen, ha a ház körül járok.
– És ha megszólít valaki? Hiszen te nem tudsz oláhul.
– Már meg is szólított valaki. Egy granicsár hadnagy, aki erre
marsirozott a katonáival. Én jelekkel mutattam neki, hogy néma vagyok.
Azt mondta: kár ezért a helyes fruskáért.
– És hol aludtál az éjjel? – kérdezte Graf Jani.
– Az ágyad mellett, a földön. Mitru ideadta a subáját, egy kicsit
szagos, de azért jól lehet rajta aludni.
– És ki kötözte be a sebemet?
– Doktor Traurig úr… Gyuri hozta ki… Jó, hogy a doktornak van egy
páciense Paulison – az odavaló pópát szerencsére szájon rugta a ló – így
feltünés nélkül kijöhet a városból… Mert a rácok nagyon vigyáznak a mi
embereinkre. De Gyuri úgy csapja be őket, ahogyan akarja, akkor jön ki,
amikor kedve van… Mindent hoz, amire szükségünk van, orvosságot,
ennivalót, Mitrunak pálinkát és dohányt…
A kis leány fölkelt.
– De most már eleget beszéltél. Megyek és a tyúkleves után nézek.
Vacsorára azt kapsz.
– Hát tudsz te tyúklevest főzni, Bábika?
– Egyebet is tudok. Otthon nekem is konyhainspekciót kellett tartanom.
Édesanyánk ilyenekben nem érti a tréfát. Hogy egyedül ne légy, beküldöm
Gyurit.
Gyuriért nem kellett messzire mennie, a fiú ott kuporodott az
ördögcérnabokrok között és néma izgalommal figyelte a cinkéket, amelyek
csipogó rajokban röpködtek a fiatal fák között és éppen csak egy fát
kerültek el nagy ravaszul: azt, amelyet Gyuri lépesvesszőkkel tüzdelt
teli. Gyuri ugyanis nemzetőrből visszavedlett megint kis fiúvá. Ő ugyan
azt állította, hogy az enyves fával csak az ellenséget akarja tévedésbe
ejteni, a valóságban azonban egy szép stiglic még mindig jobban
érdekelte, mint a legszebb szerviánus.
A fiú nevetve és sírva csókolta össze beteg barátját, azután leült a
Bábika helyére és verseci ujságokat kezdett mesélni.
– Az édesanyád jól van, csak nincs a házában egy ép szék, amelyre
leülhetne, mert a szerviánusok mindent diribdarabra törtek… Mindenkit
koldussá tettek a fosztogatók és Theodorovics tábornok most még
hadisarcot követel a németeken, különben főbe löveti a városi tanácsot,
azt mondja… Nálunk most szerb kormány van és minden szerbül megy…
Nikolsi lett a rendőrigazgató… Ez a Nikolsi egy rác szatócs, akinek
olyan pofája van, mint a buldogkutyának… Maguk a szerbek is utálják. A
rendőrlegénység ötven szerviánus martalóc, két ágyúval szoktak
kirukkolni… A német templom előtt nagy akasztófát állított föl a
rendőrség… A zsidó házakat mind porrá égették és az öreg Heim
selyemgyára is leégett… A mi házunkat is felgyújtották, de csak a fél
teteje égett le, mert a katonaság megengedte a szomszédoknak, hogy
eloltsák a tüzet… A zsidó házakat is meg akarták menteni a svábok, de
ezt már nem engedte meg nekik a hatóság… Frombach mészárost, aki
résztvett az éjjeli harcban, fölismerték a városban és agyonlőtték az
utcán… Másokat is megöltek… A rácok különben azt mondják, hogy az igazi
haddelhadd csak holnap kezdődik, mert akkor jön a városba Rajacsics
patriárka, az pedig olyan pap, hogy nyersen eszi meg a svábokat…
Bábika félbeszakította fivérét. Nekigyűrkőzve, a tűztől kipirult arccal
hozta a betegnek a tyúklevest.
*
Traurig doktor a régi germánok Loki istenéhez hasonlított. Hat láb
magas, sápadt, sovány ember volt, a bolyhos haja lángvörös volt és
tűzszínű volt a mellét verdeső szakálla is. Ijesztően rángatta a
bozontos szemöldökét, hozzá kajánul szokott vigyorogni.
Megjegyzendő, hogy a doktor démoni külsejét a természet tréfás
szeszélyének köszönhette, mert a valóságban a világ legbecsületesebb és
legpuhább szívü embere volt. A gyerekeket nem is tudta becsapni a
rettenetes külsejével, azok tudták, hogy a doktor bácsi zsebe mindig
teli van cukorral.
Midőn eljött megint a tanyára, egy arasznyi hosszú árpacukrot nyomott
Bábika kezébe és kiküldte a szobából. A leányt ugyan sértette, hogy a
doktor őt gyerekszámba veszi, de azért jóizűen elszopogatta a cukrot.
– Nincs semmi baj, – mondta Traurig, miután megnézte a sebet. – Egy kis
operációra azonban szükség lesz… Holnap majd túlesünk azon is. A
Szalvátor-patikus fölajánlotta, hogy asszisztálni fog nekem.
– A golyót akarod kivenni? – kérdezte Graf Jani.
– Azt már kivettem. Nem is egyet, hanem hármat… Igazán szeretném tudni,
hogy mit gondolnak a szerviánusok, hogy egész ólomgerezdeket lőnek bele
az emberekbe.
Jani gyanakodva nézte a barátját.
– Amputálni akarod a karomat?
A vörös doktor tőle telhető nyájas arcot vágott.
– Igenis, éppen arról van szó… Holnap túlesünk rajta, azután nagyon
hamar rendbe jöhetsz.
Jani elboruló szemmel bámulta a mestergerendán lógó paprikafüzért.
Csonkakaru lesz, – fél ember. Érdemes így élni?
– És ha nem amputáltatom a karomat? – kérdezte halkan.
– Ezt nem mondod komolyan! Te végre is művelt ember vagy… A karcsontod
annyi szilánkra tört, hogy sohasem forrhat össze többé. Ha nem vágjuk
le, akkor üszkösödni fog a seb és a többit a laikus eszeddel is
elképzelheted.
– Hát akkor csinálj velem, amit akarsz.
A doktor valami ideiglenes kötést rakott a sebre – holnap úgyis ki kell
megint bontani – és jóéjszakát kívánt.
– Mit mondott Traurig bácsi? – kérdezte Bábika.
– Nincs semmi baj, – füllentette a fiatalember.
– Hála Istennek! Mi már attól féltünk, hogy nyomorék maradsz. Az pedig
nagy kár volna.
Másnap azonban nem jött el sem a doktor, sem a patikus, sőt harmadnap
sem mutatták magukat. Helyettük Hoffer Gyuri jött ki a tanyára.
– Mi volt tegnap este? – kérdezte a kíváncsi Bábika. – Vörös tűzfényt
láttunk a város fölött és a harangok még későn este is szóltak.
– Fáklyásmenet volt Rajacsics patriárka tiszteletére… Az egész rácváros
meg volt bomolva… Úgy fogadták a patriárkát, mint valami prófétát vagy
szentet… Zászlókkal és muzsikával mentek eléje, a nép letérdepelt, sírt
és énekelt és a patriárka mindenkit megáldott az erkélyről… Első dolga
különben az volt, hogy elcsapta és kolostorba csukta a rác püspököt, az
öreg Popovicsot, mert áruló és a magyarokkal tart…
– És Traurig miért nem jött ki? – kérdezte Jani.
Gyuri a homlokára ütött.
– Igaz, a legfontosabb dologról megfeledkeztem! Az történt, hogy
huszonhárom német polgárt vasravertek és Zimonyba vittek… Köztük van
Dániel kanonok, Traurig doktor és a Szalvátor-patikus is…
– A sors nem akarja, hogy mint nyomorék éljek, – mondta magában Graf
Jani.
Holky halála óta Traurig volt a városban a német doktor. Ugyan volt ott
még két szerb doktor is, de azoknak az volt a hírük, hogy dühös illirek
és ha Graf rájuk bízta volna magát, alkalmasint az akasztófára juttatták
volna, amely ott ágaskodott a német templom előtt.
Valamihez azonban kezdenie kellett, mert a tört karja gyalázatosan fájt
a Traurig ideiglenes kötése alatt.
– Elhívom a csonttörő Gábort, – indítványozta az öreg Mitru.
– Ki az?
– A varadiai uraság számadó juhásza. Valami mestersége van, amivel úgy
összeforrasztja a tört csontot, hogy az csuda. Igaz, hogy inkább csak
parasztembereket szokott gyógyítani, de meglehet, hogy az urak csontján
is fog a tudománya.
Janit már úgy megpuhította a betegsége, hogy egy szóval sem ellenkezett.
Egy dolog azonban mégis nyugtalanította.
– És ha elárul a juhász?
– Azt nem teszi, mert magyar ember, – nyugtatta meg a vén oláh.
A kis Mitru az éjjel átloholt Varadiára és hajnalban már magával hozta a
csonttörőt. Ez egy furfangos képű és tudákos beszédü parasztember volt.
Miután megnézte Jani szétroncsolt karját és a kőkemény parasztujjaival
rettenetesen meg is tapogatta, olyasmit mondott, hogy az orvosdoktori
előmunkálat nem lévén célirányos, egy pár új csizma áránál olcsóbban nem
vállalhatná a csontforrasztást. Előzetes fizetséget azonban nem kívánt.
Annyi önhittséggel beszélt és olyan biztosnak látszott a maga dolgában,
hogy Jani nem merte elküldeni. Pedig nagy kedve lett volna hozzá,
annyira elgyötörte az öreg a sületlen beszédjével és a kiméletlen
kezével.
Valami hibának kellett lenni doktor Traurig diagnózisában, mert Jani
karja egészen úgy kezdett viselkedni, mintha meg akarna gyógyulni. A
beteg most már elhagyta ágyát. Ha kívül tiszta volt a levegő, akkor
napközben, Mitru subájával a felkötött karja fölött, a behavazott
kertben sétált. Olykor megbújt a gyerekekkel az ördögdérnában és
izgatottan leste a röpködő stigliceket, amelyek még mindig
következetesen elkerülték Hoffer Gyuri lépvesszőit. Titokban némi hálát
is érzett a verseci szerb _odbor_ iránt, amely elfogta és Zimonyba vitte
a doktort és a patikust, mert ha azok még szabadon járnának, akkor
biztos, hogy az orvosi tudomány szabályai szerint tőből levágták volna
félkarját.
*
– Te, Manin Zorka férjhez ment!
Ezt Bábika ujságolta Graf Janinak.
– Ki vette el?
– Egy vad szerviánus. Sáricsnak hívják. Valami vajda Belgrádból, úgy
beszélik, hogy rokona a rác fejedelemnek… Gyuri látta, azt mondja,
Sárics volt az első szerb, aki tizenkilencedikén bevonult a városba…
Tegnap volt a lakodalom. Azt mondja Gyuri, soha életében nem látott még
szebb mátkapárt… Sárics ruhája csupa arany volt, az övében ezüst
pisztolyokat viselt… Zorka is rác nemzeti ruhában ment a templomba.
Bábika elhallgatott és figyelmesen nézte Graf Jani arcát.
– Fáj, amit mondtam? – kérdezte.
– Nem fáj, – válaszolt a beteg mosolyogva. – Hanem te, Bábika, te olyan
arcot csinálsz, mintha nagyon örülnél Zorka szerencséjének.
– Örülök is. Attól féltem, hogy még mindig szereted.
– És ez neked kellemetlen lett volna?
– Hogyne, hiszen én azt szeretném, ha engem vennél feleségül.
Nem első eset volt, hogy Bábika megdöbbentette és zavarba ejtette
barátját az ő nagyszerü őszinteségével.
– Hallod, hány esztendős vagy te tulajdonképpen? – kérdezte Jani.
– Tizenhárom múltam.
– Akkor jó egypár esztendeig ráérünk még erről beszélni, – szólt a
fiatalember bizonyos apai szigorúsággal a hangjában.
– Hiszen ráérünk, ráérünk, csak az a baj, hogy te minduntalan más
valakibe szeretsz. Egyszer Manin Zorkába, azután megint Turányi
Kamillába.
Ennek a párbeszédnek az lett a következménye, hogy Graf Jani rosszul
aludt az éjjel. Bábika most is ott feküdt az öreg Mitru subáján és
halkan pihegett mély gyermekálmában, Graf Jani azonban a kis ablakon
besütő holdat nézte és elgondolkozott.
Reggel elmondta a kis leánynak éjjeli elmélkedésének eredményét.
– Te nagyon okos és nagyon jó kis leány vagy, Bábika. Megmentetted az
életemet és én nem is tudom, hogyan fogom neked meghálálni… De most már
elvégezted a munkádat. Nekem nincs többé szükségem ápolásra. Ami kell,
azt elvégezhetik Mitruék is…
– Mitruék nem tudnak főzni, csak mamaligát, – kiáltotta Bábi
diadalmasan.
– Majd szerzünk valami parasztasszonyt. Neked azonban vissza kell menned
a városba. A tisztesség úgy kívánja.
– Nem megyek, – mondta Bábi igen határozott hangon.
– Menned kell. Föltétlenül szükséges.
Bábi arca vérvörös lett, a szemébe könnyek gyűltek.
– Nem megyek, nem megyek és ezerszer nem megyek! Ha pedig kikergetsz
innen, akkor sem megyek a városba, hanem kiszaladok a pusztába,
lefekszem a hóba és ott maradok, míg meg nem fagytam, vagy föl nem
faltak a farkasok. Isten engem úgy segéljen!
Graf Jani ismerte az ő barátnőjét, ha az egyszer a fejébe vesz valamit,
akkor senki sem bír vele, legföllebb csak az egy édesanyja, de Hofferné
asszonyság olyan fegyelmi eszközökkel rendelkezik, amelyeket Jani még
sem vehet igénybe. Egyelőre tehát nem is feszegette tovább a dolgot.
Titokban, a lelke legmélyén, talán valami bűnös elégtételt is érzett,
hogy Bábika nem hallgat a józan ész szavára. Nagyon nehezére esett
volna, ha magára maradt volna a rideg kis tanyán.
*
Hoffer Gyuri majd mindennap hozott valami érdekes ujságot.
A verseci szerbek nemzeti őrcsapatot alakítottak és most épp úgy
exercíroznak és célba lövöldöznek, mint nyáron a svábok. Csakhogy ők nem
piros-fehér-zöld, hanem piros-kék-fehér zászló alatt rukkolnak ki. A
svábok pedig most épp olyan gúnyos vigyorgással mustrálják a kardjukkal
csörömpölő polgártiszteket, mint tették a rácok elmult nyáron, mikor még
a hét svábok csörtettek végig kevély harci díszben a Templom-utcán.
Azután megint valami nagyszerü ujságot hozott a gyerek. Hogy Versecen
most kétféle kormány van, az _ogrisni odbor_, amelyet Rajacsics
patriárka nevezett ki a császár megbízásából és a _Temeser
Central-Comité_, amelyet a temesvári főparancsnokság küldött a városba
ugyancsak a császár nevében. Az egyik szerbül, a másik németül bocsátja
ki rendeleteit. A két hatóság nem ismeri el és bitorlónak nevezi
egymást, mindegyik megtiltotta már a polgárságnak, hogy a másiknak
engedelmeskedjék és mindegyik dörgő rendeletekkel igyekszik a másikat
összetörni.
A temesvári császári főkommandó legújabban azt a maliciát eszelte ki,
hogy elvezényelte a városból a szerb csapatokat és német helyőrséget
küldött oda. A német katonatisztek – csak azért is! – tüntetve
fraternizálnak a sváb polgársággal. Tegnap pedig a Central-Comité által
kinevezett Bezirks-Stuhlrichter katonai segítséggel szétkergette a
moravicai rác odbort… A szerbek nem tudnak hová lenni nagy
keserűségükben és akadnak köztük, akik – csak azért is! – már Kossuthot
is dicsérik.
Egy éjjel erős déli szél támadt.
Reggel a tanyai kertből egy pintyőke buzgó csattogása hallatszott. A hó
elolvadt, a verseci várhegy fölött fényes, fehér tavaszi felhő ült.
Gyuri már korán reggel kijött a tanyára. Szaladva jött, arca lángolt.
– Győzelem, győzelem! A magyarok mindenütt győztek! Görgey, Damjanich,
Klapka, Bem, hajaj! Az egész ország a magyaroké… Csak nálunk vannak még
császáriak, de ők is pakkolnak már, mert jön Bem generális! Bem már
Temesben van. Tegnap hoztak a városba egy granicsár káplárt, akit
megvagdaltak Bem huszárjai. Vivát Bem!
A fiú meg volt háborodva. Tapsolt, táncolt, kiabált, mindenkit megölelt
és megcsókolt, Graf Janit, Bábikát, az öreg és a kis Mitrut is…
– Öltözz, Bábika, hazamegyünk! – kiáltotta Graf Jani.
– Jöhetsz, – bíztatta Gyuri, – bátran jöhetsz, senki sem mer bántani. Az
osztrákjaink most nagyon békés kedvükben vannak.
Bábika sietve magára kapta megint a kisasszony-ruháját, azután hárman
elindultak a városba.
Világos nappal mentek végig a pancsovai utcán. A középen a felkötött
karú nemzetőrtiszt, mellette a két gyermek. Az izgalomtól halvány
arccal, de fölemelt fejjel, csillogó szemmel vonultak be a városba.
Tudták, hogy őket senki sem merészli bántani, mert láthatatlan
hadseregként marsíroz a nyomukban a győzedelmes magyarok híre.
Özvegy Grafné éppen az udvarán állott és a púpos Mita szegény fejét
szapulta. Midőn megpillantotta a fiát, haragosan elvisította magát:
– Oh, te haszontalan!
Hozzásietett, megölelte és könnyek között kiáltotta:
– Te haszontalan! Te haszontalan!