A föloszlatott sváb nemzetőrség tisztjeinek meg kellett jelenniök
Knicsanin előtt, hogy számot adjanak a békeszegésről. Nagyobbrészt
idősebb gazdák és mesteremberek voltak, akik alázatosan állottak meg a
hatalmas vezér előtt.
Ami tegnap történt, az persze őket is igen fölháborította. A baj csak az
volt, hogy az igazi bűnösöket nem lehetett elcsípni, mert azok most már
Damjanich seregével marsíroztak… Aki a nemzetőrök közül a városban
maradt, az akár tíz tanuval is bizonyítani tudta, hogy nem volt semmi
köze a vérengzéshez.
Knicsanin sok jóakarattal hallgatta a svábok mentegetődzését.
A szerbiai martalócok vezére – igazi neve Petrovics István volt, a
Knicsanin nevet a szülőhelye után kapta – egyáltalában nagyon kellemesen
szokta meglepni az embereket, akiknek dolguk akadt vele. Föltünően szép
szál férfi volt, kitünően beszélt németül, jobban, mint a bánsági svábok
és nagy súlyt vetett arra, hogy őt művelt és udvarias embernek ismerjék.
Knicsanin különben a szerb fejedelemség államtitkára volt.
– A tegnapi nap nekem körülbelül nyolcszáz emberembe került… Önök
ismerik az én szerbjeimet: derék, jó nép, csak kissé szenvedélyes… A
megölt testvérért bosszút állani szent kötelesség… A vérbosszú nálunk
quasi nemzeti intézmény és az urak be fogják látni, hogy én nem igen
tehetem túl magamat a nép ősi szokásain, ha talán nem is helyeslem
azokat… Szóval: valami elégtételre lesz szükség. Hogy mifélére, az majd
elválik. Az urak azonban megbízhatnak bennem. Rajta leszek, hogy
kíméljem a városukat.
A vezér egy lajstromot vett a kezébe.
– Úgy látom, hogy néhányan a tiszt urak közül otthon maradtak?
– Négyen betegek, – jelentette Mihájlovics kapitány.
– Ön is beteg? Nekem úgy tetszik, hogy sántítva jár.
– Térden rúgott a ló, – mondta a kapitány vérvörös arccal.
Knicsanin éles tekintete sorban megpihent minden egyes emberen.
– Ön kötést visel a kabátja ujja alatt? – kérdezte egy idősebb embertől.
– Mészáros vagyok és tegnap kissé megöklelt egy megvadult bika…
A szerviánus mosolygott.
– Hát urak, csak vigyázzanak az egészségükre! Most azonban nem fárasztom
önöket tovább.
A svábok hazamehettek.
Knicsanin magában örült, hogy ez a felületes vizsgálat nem derített ki
semmit. Ha a svábok elárulták volna magukat, akkor egypárat főbe kellett
volna lövetnie, de azzal az ügy el is lett volna intézve. Ő azonban nem
vérre, hanem egészen más valamire áhítozott.
A szerviánusokat, akikkel betört az országba, kezdettől fogva az a
reménység tüzelte, hogy balkáni szokás szerint föl fogják prédálni a
gazdag sváb városokat. Eddig azonban csak nyomorékká lőtt embereket és
hosszú halotti lajstromokat küldözgettek haza Szerbiába, zsákmányt csak
édes-keveset. Most végül, mint győzők vonultak be egy ellenséges
városba. Ha az emberek most sem kapják meg azt, amiért által keltek a
Dunán, akkor vége lesz Knicsanin becsületének…
A császári tisztek undorodtak ettől a dologtól. Ujabban különben is
nagyon kiábrándultak már szerbiai szövetségeseikből és amióta herceg
Windischgrätz letiporta a magyar rebelliseket, ők már csak félvállról
beszéltek Knicsaninékkal. Azt azonban mégis belátták, hogy a városnak
lakolnia kell a békeszegésért, tehát megengedték a prédálást.
A német város kifosztását bürokratikus körülményességgel készítették
elő. A rablás trombitaszóra kezdődik és tisztek és altisztek felügyelete
mellett három óráig tart. A kit azontúl még rabláson érnek, azt a
patrulkommandánsok főbelövetik.
Január huszadikán délelőtt három óra alatt koldussá lett egy város. A
szerviánusok mellett a péterváradi granicsárezred katonái is buzgón
részt vettek a förtelmes munkában, föl kell azonban jegyezni, hogy a
német ezredekből az utolsó kutyamosó is méltóságán alulinak tartotta,
hogy a fosztogatók közé elegyedjék.
Mikor fölharsant a trombitajel, tízezer fegyveres ember rohanta meg a
szepegő polgárházakat. Sok rabló csapatot verseci szerbek kalauzoltak,
akik szerviánus ruhába öltöztek és bekormozták a pofájukat. Leginkább az
asszonyokat vallatták, azokról föltették, hogy hamarább fogják elárulni,
hová rejtette a gazda a pénzét.
A martalócok fölkutatták és földúlták a házakat a pincétől a padlásig.
Ahol kocsit, lovat találtak, ott befogtak és szekérre hánytak mindent,
ami a kezük ügyébe esett. A szerviánusok főleg a fényes holminak estek
neki. A rézedényt – akkoriban a sváb gazdasszony büszkesége – mind
elvitték, az aranykeretü képeket tucatjával tűzték szuronyra, a fali
órát a láncánál fogva vetették vállukra… Ha az egyik rablócsapat
elvonult, már jött a másik és üvöltöző mohósággal tallózott tovább a
romok között. Minél jobban múlott az idő, annál dühösebbek és
türelmetlenebbek lettek. A betegeket kidobálták az ágyakból, hogy
átkutathassák a matrácokat. Olykor összevesztek a prédán, akkor
rettenetes ordítozás és lövöldözés támadt. Törtek és zúztak, hogy az
embereket az elrejtett pénz kiadására kényszerítsék. Végül, mikor már
nem találtak semmit, amit elvihettek volna, a kártevés kedvéért törték
össze a bútorokat és hasították rongyokká a kelméket. A pincékben pedig,
a fosztogató katonák ősi szokása szerint, kifolyatták a bort.
Az utcák kövezetét is hamarosan ellepte mindenféle cifra lim-lom. A
fosztogatók mindent magukkal vittek, ami a kezük ügyébe akadt, amit
azonban később alkalmatlannak vagy értéktelennek ítéltek, azt
összetördelték és elszórták.
Három kimondhatatlan hosszú órán keresztül visszhangzott a város a
rablók dühös ordítozásától és a meggyötört emberek sikoltozásától. És
egész idő alatt három fényes ruháju katonatiszt sétált föl-alá a
Templom-utcában: Theodorovics tábornok, Mayerhoffer ezredes és a délceg
gróf Nugent. Nyugodt léptekkel mentek, szivarozgattak és csendesen
beszélgettek, titokban pedig talán gyönyörködtek is a saját férfias
egykedvűségükben.
A fosztogatás megkezdésekor özvegy Grafné egyedül volt otthon a két
Hoffer-gyerekkel. Mind a két fia, Jani és Mihály, eltünt az este. Jani
és Hoffer Tóni a lármaharang első szavára puskát ragadott és elrohant,
Mihály egy ideig még haragos bikaként toporzékolt az udvaron, mikor
azonban a lövöldözés zaja mind hangosabb lett, egyszerre ő is megvadult,
nekivetette rettenetes vállát a kapunak, amelynek kulcsát a gondos anya
őrizte köténye alatt, kifeszítette az ajtót és eltűnt a téli est
homályában. A kis Hoffer Gyuri is utána akart szaladni, de őt már fülön
fogta az asszony és egypár anyai nyaklevessel sikerült lelohasztania a
kölyök harci tüzét.
Reggel benézett hozzájuk Mihajlovics, a nemzetőrkapitány. Ő korán künn
járt a zsidó temetőben, ahol a robotosok már akkor összehordták és sorba
fektették az elesetteket. Sok ismerős arcot látott köztük, még több
idegent, de sem a Graf-fiúkat, sem Hoffer Tónit nem találta meg.
Valószínü, hogy együtt vannak a sváb legényekkel, akik keresztül törtek
a rác hajtóláncon és Damjanich után iramodtak.
Grafné most már főleg Mita miatt mérgelődött. A púpos rácnak, aki a
gazdaságban az ő jobbik keze volt, hajnal óta nyoma veszett. De hiszen
kerüljön csak elő a kis haszontalan!
Künn az utcán trombitaszó hallatszott, azután puskatussal betaszították
a kaput és vagy húsz, vadképü szerviánus rohant a házba. Egy darócruhás,
szőrösképü, rettenetesen mocskos kis törpe vezette őket.
Egy öles nagy szerezsán, akinek öve teli volt tüzdelve pisztolyokkal és
késekkel, a jatagánjával Grafné arca előtt hadonászott.
– Ide a pénzzel, asszony, vagy elvágom a torkodat!
– Nekem nincs pénzem, – felelt Grafné.
– A leggazdagabb asszony Versecen! – visította fisztulázó hangon a
törpe.
Az öregasszony vállat vont.
– Az én vagyonom a házam és a földem. De pénzem nincs.
– Egy kocsira való ezüstje van! – rikoltotta a törpe.
A lakásba szaladt, a többiek a nyomában. De bár bejárták és fenekestül
fölforgatták mind a tizenkét szobát, egy cukorfogót sem találtak meg a
Grafné ezüstjéből.
A vörösköpenyeges szerezsán dühbe jött. Megragadta és csavarni kezdte
Grafné két karját.
– Megmondod már, hol az ezüst?
Az asszony azonban nem vallott. Hideg gyűlölettel nézett farkasszemet
kínzójával, de nem adott hangot. A katona szeme ekkor megakadt a kis
Bábikán, aki sírva kapaszkodott Grafné ruhájába. Most már a kis leányt
kezdte vallatni.
– Kutya, lelketlen kutya, hát mit tud ez a gyerek? – sziszegte Grafné.
– Ő semmit sem tud, de annál többet tudsz te. És te majd beszélni fogsz,
ha nyomorékká teszem a leányodat.
A kis Gyuri nem bírt tovább magával. Lángvörös arccal, fölemelt ököllel
rohanta meg az óriást.
– Ne bántsd a hugomat! – kiáltotta.
A szerezsán arcul ütötte és a kőkemény ököltől megeredt Gyuri orravére.
A fiú most kiszaladt az utcára, hogy segítséget hívjon. Három
törzstisztet látott a kapu előtt, csendesen és közömbösen szivarozgatva
sétáltak a templom felé.
– Tiszt urak, kérem, jőjjenek hamar, – kiáltotta Gyuri – a katonák
odabenn nőket kínoznak.
A tisztek azonban nem vettek róla tudomást, hanem nyugodtan tovább
mentek. A gyerek ekkor kiterjesztett karokkal állotta el útjokat.
– Kérem, a katonák nőket kínoznak!
– Takarodj kölyök, – morogta kedvetlenül az egyik tiszt.
Gyurinak a fejébe szállott a forró vére. Ez az a pillanat, mikor a
gyerek a földre vágja magát, ordít és toporzékol és nem bánja, akármi
lesz is. Csakhogy Gyuri nem vágta magát a földre, hanem rikácsoló hangon
kiáltotta:
– Én nem vagyok kölyök, hanem nemzetőr vagyok. Én ott voltam
Fehértemplomnál és megsebesültem, mikor önök futottak… Ön is futott,
Mayerhoffer ezredes úr, a szürke lován… Mi pedig kergettük; én a
dobommal; mert én vagyok a harmadik kompánia dobosa…
– Nem tudott tovább beszélni, a sírás elfojtotta hangját. Fuldokolva
visszaszaladt megint a házba, az asszonyokhoz. Odabenn már szörnyű
dúlást műveltek a martalócok. A vörösköpenyeges szerezsán a fejébe
vette, hogy ő mint gazdag ember fog innen elmenni és Grafné konok
hallgatása mérhetetlenül felbőszítette. Úgy érezte, hogy ez az asszony
megfosztja őt jogos tulajdonától. Hogy megszólaltassa az asszonyt,
mindent dirib-darabra tört, amit nem akart elvinni. A berakott
bútorokat, az altwien porcellánt, a családi képeket, három nemzetség
munkásságának gyümölcseit, a polgári jómód kevély szimbolumait. Még a
velencei csillárokat is letépte a mennyezetről. Grafné csak akkor
szisszent föl, mikor szekretárjának titkos fiókjaiból kiszórta
megboldogult urának emléktárgyait.
A többiek azalatt lepedőkbe kötözgették a zsákmányukat és óriás batyukat
hordtak ki a kapu alá. A szerezsán azonban még mindig az ezüstöt
kereste. A törpével ketten csákányokat találtak a kamrában, azokat
levitték a pincébe és ahol üresen kongott a fal, ott bontani kezdték.
Három-négy lyukat vájtak már dühös buzgalmukban, de semmit sem találtak.
Grafné, akit arra kényszerítettek, hogy világítson nekik, egy megvető,
gúnyos mosolyt harapott el…
Végre, végre letelt a három óra! Künn megszólaltak a trombiták, a
martalócok a hátukra kapták batyuikat és az óriás teher alatt
tántorogva, elhagyták a házat. Csak azok odalenn a pincében nem láttak
és nem hallottak semmit, hanem a fáradtságtól lihegve tovább dolgoztak…
Hoffer Gyuri kiszaladt az utcára. A három katonatiszt, akivel az imént
összetűzött, megint arra sétált.
– Most is szabad még rabolni? – kérdezte sötét és kihívó arccal.
Az egyik tiszt megállott.
– Nem szabad, – mondta. – Aki a trombitajel után fosztogat, azt
főbelövik.
– Akkor tessék főbelövetni azokat, akik nálunk a pincét ássák!
A tiszt magához intette az őrjáratot, amely döngő léptekkel marsírozott
az utca túlsó során és maga vezette a cserepárokat Grafék házába.
Odalenn a pincében szikrát vetett a kő a csákányütések alatt. Grafné
most már nem mosolygott többet – a lámpa remegett a kezében – a rablók
ezúttal jó nyomon voltak…
Egy kő hullott ki a falból, halk csörrenés hallatszott. A szerezsán
belenyúlt a lyukba és egy nehéz ezüst kannát húzott ki belőle. Hirtelen
kikapta az asszony kezéből a lámpát. Hideg ezüst és meleg arany fénye
csillant meg az üregben. Megvolt a kincs! A szerezsán keresztet vetett
magára, a törpe pedig remegni és ficánkodni kezdett túlnagy
boldogságában…
Ekkor egy éles kommandóhang szólalt meg a hordók közt.
– Halt! Ki az udvarra!
A szerezsán csodálkozva fordult meg. Egy törzstiszt állott előtte,
kivont karddal kezében. A pincegádort fehérkabátos katonák lepték el. Az
engedelmességhez szokott szerezsán kiegyenesedett, szalutált, majd szó
nélkül fölment az udvarra.
– Oda a falhoz! – kommandirozta a tiszt.
A martalóc most kezdte csak érteni, hogy miről van szó. Valamit
hebegett, hogy ő nem tudta, ő nem hallotta…
– Fogd be a szádat! – rivallt rá a tiszt. Azzal az őrjárathoz fordult. –
Gyorsan!
Hat puskacső fordult a vörösköpenyeges óriás felé. Annak zord arcán most
egyszerre valami különös, lágy vonás jelent meg. Olyan volt, mint egy
nagy fiú, aki sírni szeretne, ha nem szégyelné magát.
– Jaj, ne bántsák ezt a szegény embert! – kiáltotta Grafné.
De a lövések eldördültek és a vörösköpenyeges lezuhant a fal mellé, oda,
ahol nyáron a Grafné porcsinrózsái nyílnak.
A tiszt hüvelyébe csapta kardját, hűvösen szalutált és nyugodt léptekkel
elment. Az arcán látszott, hogy ő most egy igazságos és férfias tett
emlékét viszi magával. Ezzel a tettével megszabadult a kellemetlen és
lealázó érzéstől, amely a fosztogatás elrendelése óta üldözte.
– Hová lett a másik rác? – kérdezte Gyuri.
Igaz, a törpe még a pincében lappangott. Grafné a két gyerekkel
lesietett a pincébe. Jó ideig szólongatták, keresték, míg végül a
gyerekek megtalálták a hordók mögött. Ott guggolt reszketve, kezében az
ezüst kannát szorongatta; mikor a lámpával az arcába világítottak,
szemében rémület vibrált.
Az asszony haragosan kapott az ezüst kanna után, de a törpe bozontos
szakállát érte és a szakáll a kezében maradt. Most már a korom alatt is
megismerte ezt a pofát: Mita volt, a púpos kis Mita.
– Tudtam, hogy te vagy! Jössz ki mindjárt! – rivallt rá az asszony.
A púpos ember kibújt odujából, mint az engedelmes kis kutya. Odafönn az
udvaron még láthatta az ő szerezsán barátját, akit a katonák a lábánál
fogva vonszoltak ki az utcára.
És ekkor megszólalt a púpos Mita.
– Asszony, – mondta, – asszony, én egy szegény ördög vagyok. Én azt
hittem, hogy most elérkezett az én időm. De most látom, Isten úgy
akarja, haljak meg olyan szegényen, ahogyan születtem.
– Mit kezdjek most már ezzel a féreggel? – kérdezte Grafné.
Az istálló felől bőgés hallatszott. A borjas tehén bőgött, amelyet a
rácok valahogyan itt felejtettek.
– Julcsa ma még nem kapott enni, – mondta Mita aggodalmas arccal.
– Eredj és etesd meg! – parancsolta szigorúan az asszony.
Mita szaladt az istállóba.
És ettől kezdve megint rendesen végezte a maga dolgát a házban, mintha
semmi sem történt volna.