A várost már tizenkétezer szerb szállotta meg és Jónás őrmester még
mindig ott mulatott legényeivel a kis korcsmában. Egyre-másra jöttek a
svábok, akik vacogó fogakkal rimánkodtak és könyörögtek a huszároknak,
hogy hordják már el irhájukat, a strázsamester azonban pokrócgorombán
elzavarta őket és tovább folytatta a mulatozást. Különös, de való, hogy
a várost ellepő rácok még délután sem vettek tudomást a huszárokról.
Pedig hallaniok kellett a lármát, alkalmasint úgy vélekedtek azonban,
hogy a mulatozók az övéik közül valók.
Délután három felé lövöldözés hallatszott a zsidótemető tájékáról. Jónás
strázsamester ekkor kirúgta maga alól a széket és talpra ugrott. Az
egész ember megváltozott. Elkomorodott arcán és kemény tekintetén
meglátszott, hogy most már vége a tréfának és mulatozásnak.
– Megjöttek a fehértemplomiak! Lóra, legények!
Az udvaron nyeregbe szállottak és miután a szepegő kis szolgáló kitárta
a kaput, pisztollyal a kezükben kiugrattak az utcára. A kőhíd teli volt
szerviánusokkal, azok háttal fordultak a huszároknak és a zsidó temető
felé lövöldöztek, ahol a fehértemplomiak máriás zászlója lobogott. Jónás
emberei keresztülvágtattak a hídon, miközben pisztolyukat a meglepett
szerbek közé sütötték. Öt perccel később már egyesültek a
fehértemplomiakkal.
Valószínü, hogy Jónás őrmester nem is volt az a könnyelmü bolond, akinek
Graf Janiék tartották, hanem igen jól tudta, hogy mit művel. Tudta, hogy
csak úgy törhet ki a verseci egérfogóból, ha hasznára fordítja a nagy
zűrzavart, melyet a fehértemplomiak megérkezése okozni fog. Azért nem is
mozdult ki a korcsmájából, míg nem hallotta a fehértemplomi puskák
ropogását. A nagyszerü hencegése pedig, mellyel fittyet hányt egy egész
ellenséges hadseregnek, arra való lehetett, hogy huszáraiban a lelket
tartsa. A strázsamester példája olyan hatással volt a legényekre, hogy
nem mertek félni.
A fehértemplomiak három óra után érkeztek Versecre. Egy honvédzászlóalj,
a Hunyady-huszárok egy svadronja, nyolc ágyú és egy kis önkéntes csapat,
amelynek Haller, a hét svábok egyike volt hadnagya. A kis sereget
Hrabeczky őrnagy kommandirozta.
A város határában egy pihenő granicsárcsapattal kerültek össze, azt
megtámadták és szétverték, azután lengő zászlókkal és vidám
trombitaszóval bevonultak a Theodorovics-féle vashálóba. Azt hitték,
hogy a város még Damjanich kezében van. Csak akkor kaptak észbe, mikor
az alarmirozott ellenség mindenfelől körülfogta őket.
Theodorovics tábornok és az osztrák tisztek lóra kaptak. A tábornok
tajtékzott dühében.
– Egy embernek sem szabad megmenekülnie közülök! – ordította.
A szerb tüzérség, vágtató szerezsánok közt, dübörögve repült végig a
városon. A svábok szájról-szájra adták a gyászos ujságot: Magyarok
vannak a városban, a szerbek most vágják őket halomra!
A letepert város mozogni és vergődni kezdett… A toronyban megszólalt a
lármaharang, – soha sem tudódott ki, hogy ki verte félre… Az óvatos,
hideg svábokat valami hősies őrület kerítette hatalmába. A legények
előszedték az elrejtett fegyvereket és semmivel sem törődve, rohantak a
szorongatott magyarok segítségére.
Az öregeket rémület szállotta meg… Hiszen ez nyilt szószegés! A tanács
két órával előbb még békét kért és meghódolást igért Theodorovicsnak!
De a megvadult legényekkel nem bírt senki. Vagy százötvenen
összeverődtek a fonógyárnál és hátba támadták a fehértemplomiakkal
verekedő szerbeket. Graf Jani és Hoffer Tóni kommandirozták őket. Mikor
a lármaharang megkondult, az öreg Grafné ugyan rájuk zárta a kaput, de
ők az ablakon keresztül szöktek ki.
A magyarok, akik a zsidó temetőben vetették meg lábukat, észrevették,
hogy segítség érkezett. Elkeseredett rohammal áttörték a szerb frontot
és sikerült a svábokkal egyesülniök.
A téli éjszakában még sokáig villantak puskalövések a temető körül,
Theodorovics azután egyszerre azon vette észre magát, hogy emberei a
puszta sírköveket lövöldözik. A hősies kis csapat eltünt az éjszakában.
Úgy kell lenni, hogy Theodorovics mesterséges hálójának szálai
összegubancolódtak és az ellenség kisiklott valami résen.
Damjanich tábornok megparancsolta Jónás strázsamesternek, hogy hozza
utána a fehértemplomiakat, ha kell a felhők hátán, ha kell a föld alatt.
Nem tudni, hogy melyik utat választotta Jónás, de bizonyos, hogy a
csapat másnap már egyesült Damjanich seregével. Még huszonhárom szerb
hadifoglyot is hozott magával.
A hét svábok közül csak ketten vonultak be Damjanich táborába. Hoffer
Tóni és a fehértemplomi Haller. Graf Janinak nyoma veszett az
ütközetben. A barátai csak arra emlékeztek, hogy lövést kapott a
vállába.