Damjanich váratlanul visszajött Versecre.
Mint tábornok és mint a bánsági hadtest kommandánsa jött vissza. Némi
csapatokat is hozott magával.
A svábok arca megint fölragyogott. Most már nem a ráctól, de a pokol
légióitól sem félünk!
A tábornok azonban nem állott szóba senkivel a polgárok közül, hanem
mogorván elzárkózott és napestig dolgozott vezérkari tisztjeivel.
Január 17-ik napján nemzetőrök járták be a német várost és idéző
cédulákat adtak be a házakba. A városi tanács tagjait Villám őrnagy, a
sváb nemzetőrség tisztjeit pedig Maderspach ezredes kérette magához
sürgősen.
A fehértemplomi oroszlán már két hete a városban volt, de senki sem
látta, mert betegen feküdt Fuchsék házában.
Húsz nemzetőrtiszt, köztük Graf Jani, csapatba verődve bekopogtatott
Maderspach szállásán. Az ezredes ágyban feküdt. Amióta nem látták,
csontvázzá aszott, a szeme pedig sötét tűzben égett, mint valami halálra
sebesült ragadozó állaté.
– Jőjjenek közelebb, uraim, egészen közel, mert nem bírom már hanggal
sem, – kezdte fáradt mosollyal.
A svábok szorosan körülvették ágyát és húsz aggódva figyelő szempár
függött a beteg száján.
– Damjanich tábornok úr parancsából beszélek önökhöz… A tábornok úr úgy
vélekedik, hogy önök szeretnek engem és hogy hisznek nekem.
– Akár a szentírásnak! – mormogta Mihajlovics százados, a többi pedig
csendesen bólintott.
Maderspachot erős köhögési roham fogta el. Miután megint lélegzethez
jutott, tompa hangon folytatta:
– Odafönn nagy dolgok történtek… Önök talán nem is tudják, hogy új, ifjú
császár lépett a trónra? A magyarok dolga rosszra fordult. Windischgrätz
herceg elfoglalta a fővárost, a magyar kormány Debrecenbe futott, az
ország osztrák kézen… Csak Erdélyt védi még Bem tábornok.
– És Görgey? És Görgey hadserege? – kérdezte egyszerre tíz megrémült
hang.
– Görgey hadseregének nyoma veszett… Belevette magát a behavazott északi
hegyek közé és senki sem tudja, hogy mi lett belőle ebben a rettenetes
téli időben… Ilyen körülmények között a kormány elhatározta, hogy összes
csapatjait összevonja az alföldön. A Bánságot föladjuk. Holnapután
hajnalban útra kelünk és egy szál magyar katona sem marad a Bánságban.
Ez az, amit el kellett önöknek mondanom.
A húsz sváb arca egyszerre vérvörös lett, a következő szívverésre meg
elfehéredett… Valami rettenetes súlyú veszedelem, amely eddig ott
kóválygott a fejük fölött, most hirtelen lezuhant, sötétséget,
pusztulást, halált borítva reájuk.
– Ez… ez lehetetlen! – hebegte valaki.
– Úgy van, ahogy mondom: föladjuk a Bánságot. Versecet és Fehértemplomot
is… Vérző szívvel tesszük – Damjanich napok óta betege ennek a
gondolatnak – de meg _kell_ tennünk! Az alföldön koncentráljuk minden
erőnket, hogy leszámoljunk az osztrákkal… Ha győzünk, akkor visszajövünk
megint. Ha nem győzünk, akkor úgyis minden mindegy.
– És mi lesz ezzel a szerencsétlen várossal? – kérdezte Mihajlovics.
– Ez az, amiről beszélnünk kell. Theodorovics tábornok húszezer emberrel
közeledik Pancsova felől. Aznap, mikor Damjanich kivonul a temesvári
úton, Theodorovics be fog vonulni a pancsovai vámon. Ha önök ellent
akarnának állani, az nemcsak ostobaság, hanem bűn is volna, mert
mérhetetlen nyomort zúdítanának népükre… Önök polgárokból lettek
katonákká, szükséges, hogy most megint békés polgárokká legyenek.
Damjanich tábornok, mielőtt elvonul innen, föl fogja oszlatni az önök
nemzetőrségét. Ágyúikat és az összes fegyvereket, amiket Rukovinától
kaptak, el fogja kobozni. A tábornok úr parancsa, hogy önök hódoló
küldöttséget menesszenek Theodorovics elé… Megértették? Ha Damjanich
tanácsolja, akkor bátran megtehetik! Theodorovics végre is császári
tábornok és ha önök békés polgárokként járulnak eléje, akkor
becsületbeli kötelessége, hogy megvédelmezze önöket a saját martalócai
ellen is.
– Engem azonban föl fog köttetni, – mormogta az öreg Hoffer keserű
mosollyal.
– Igen, tudom, vannak itt urak, akik erősen kompromittálták magukat.
Őket Damjanich tábornok magával viszi a magyar táborba és míg ő kardot
visel az oldalán, addig nem lesz bántódásuk. Holnap még ráérnek
határozni és készülődni, holnapután reggel útra kelünk.
– Én megyek! – mondta Hoffer.
– Én is! – szólt Graf Jani.
– Én is! Én is!
Mihajlovics keményvágásu arcán egy könnycsepp szaladt végig.
– Ez hát a vége? – kérdezte halkan.
A beteg ezredes hirtelen felkönyökölt párnáin. A szeme ragyogott,
meglepő erővel kezdett beszélni. Eddig úri német nyelven beszélt, de
most a délvidéki svábok parasztdialektusán szólalt meg.
– Ez nem a vég, emberek, ez új dolgok kezdete. Véssétek az eszetekbe, a
magatokéba és a gyereketekébe, amit most mondok, – mert utoljára szólok
hozzátok. Eddig mint vendégek éltetek itt az ajándékföldön, de most
vérrel fizettetek meg érte, akár ezer évvel ezelőtt a magyarok, most már
elmondhatjátok: ez az ország a miénk, itthon vagyunk!
Nem tudott tovább beszélni. Rettenetes köhögési roham fogta el. Félig
eszméletlenül esett vissza párnáiba.
A svábok pedig, a hideg svábok, egyszerre úgy érezték, mintha valami
boldogító nagy dolog történt volna velük, forró ár csapott a hűvös
vérükbe, könnyes szemmel vették körül a beteg ezredest, mindegyikük meg
akarta érinteni a kezét.
Maderspach megtört szemmel feküdt ott.
– Menjetek, emberek, elég volt! – lihegte.
Másnap vastag hófelhők torlódtak össze az égboltozaton és délben is
olyan sötétség volt, hogy gyertyákat kellett égetni a boltokban. Mogorva
készülődés, szívszaggató búcsúzkodás mindenütt, mintha az egész város
siralomházban ülne.
A nemzetőrség még egyszer, utóljára kivonult a templom elé és letette
Rukavina adta fegyvereit Villám őrnagy előtt. Az ágyúikat és puskaporos
szekereiket is elszedette tőlük Damjanich. A Mihajlovics-féle hatodik
kompánia azonban, amely még a régi polgárőrségből alakult, megtarthatta
a céllövő stucnikat.
A polgárok közül sokan végrendeletet írtak, majd bezárkóztak a házakba
és titokzatos munkába fogtak. Vermeket ástak, titkos fülkéket vájtak,
ahol elásták és befalazták pénzüket és értéktárgyaikat. Hiszen tudták,
hogy Theodorovics seregében hatezer prédára éhes szerviánus marsíroz.
Az öreg Hoffer mester pincéjében is megnyílt egy lyuk, amely magába
szívta a ház minden aranyát, ezüstjét, Kossuth-bankóját és az aranynál
is kedvesebb fegyvereket. Délben az öreg úr, aki egyedül dolgozott a
pincében, kőmüves-kanállal a kezében, porosan és meszesen megjelent az
udvaron.
– Gyerekek, van még egy kis helyem, – ha valakinek valami eldugni valója
van, csak ide vele!
Bábika könnyes szemmel odakínálta neki a porcellánfejü babáját, melyet
három esztendővel ezelőtt kapott Bécsből. Ezt nagyon féltette a
rácoktól. Az apja egy percig habozott, de aztán levitte a babát a
pincébe. Minden kincs végre is annyit ér, amennyire a gazdája tartja és
Bábinak egy milliót is megért a babája. Az öreg úr nagy művészettel úgy
elfalazta, elkente és beporozta a fülkéjét, hogy szeme legyen annak a
martalócnak, aki a nyomára akad.
Damjanich tábornok parancsára a polgármester és egypár városi főember
már korán reggel kocsira kapaszkodott, hogy eléje menjen Theodorovics
tábornoknak és bejelentse a város meghódolását. Damjanich semmiképpen
nem akarta, hogy haszontalan vérontás legyen. A sváb urak azt hitték,
hogy a szerb sereget Pancsován találják és igen meglepődtek, mikor az út
felében, Károlyfalván, már szerezsánok fogták körül a kocsijukat.
Theodorovics tábornok Alibunár romjai között várta őket. Szigorú és
rosszkedvü volt; egy császári tábornok, aki rebellisekkel áll szóba, nem
is lehet más.
– Tudomásul veszem, hogy Versec föltétlenül meghódol. A továbbiakat majd
megtudják. De most nézzenek körül. Látják ezeket a romokat? Ez a renegát
munkája volt és önök segítettek neki a munkájában. Nos, jegyezzék meg
maguknak: ha Versecen egyetlenegy lövés esik az én bevonuló katonáimra,
akkor holnap ilyen lesz az önök városa.
A verseciek szerettek volna mindjárt hazamenni, de ezt nem engedték meg
nekik. Majd holnap a szerb sereggel. Alamuszi arccal ődöngtek tehát a
szerb katonák közt, akik megvető és gyűlölködő pillantásokkal méregették
őket.
Másnap reggel útra kelt Damjanich háromezer emberével. A tábornok maga
vezette a visszavonulást. Az arca sárga volt, a szeme vérben forgott,
gyilkos rosszkedvében volt, mint az oroszlán, akit elzavartak a prédája
mellől. A környezete pisszenni sem mert és vágtató sietséggel
teljesítette dübörgő hangon kiadott parancsait. Az is dühítette a
vezért, hogy a fehértemplomi kompániák, amelyeknek még az éjjel
egyesülniök kellett volna az ő seregével, még most sem érkeztek meg.
– Van egy okos ember a huszáraltisztek között? – kérdezte Damjanich.
A württembergek hamarosan eléje ugratták Jónás strázsamestert. A hatvan
esztendős öreg, aki végig verekedte már fél Európát, szürke, száraz és
kemény volt, mint a tölgyfadonga.
– Kend maga mellé vesz tíz huszárt az öregek közül. A fonógyárnál van
egy korcsma, ott beülnek kendtek. Ki ne mozduljanak onnan, míg meg nem
jönnek a fehértemplomiak. Ha megjönnek, kend elhozza őket utánam. Ha
kell, a felhők hátán, ha kell, a föld alatt, de elhozza utánam. Két
legényt pedig lóhalálába előre ugraszt, hogy jelentést tegyenek nekem.
Megértett kend?
– Megértettem, vitéz generális úr!
Damjanich észrevette a városbírót, aki egy csapat elszontyolodott vén
emberrel állott a gyalogjáró szélén.
– Jó egészséget kívánok, – szólt oda a tábornok. – És tiszteltetem a
rácokat. Úgy mulassanak itt, hogy egyszer még mi is visszajövünk ide.
A trombiták megharsantak és Damjanich serege döngő léptekkel és csattogó
patkókkal kivonult a városból. A svábok bús csapatokban, mint az ázott
csókák, állottak a házaik előtt és elborult arccal bámultak a katonák
után. Ezeknek a szuronyaival és ágyúival együtt Magyarország is kivonult
innen.
A sereg nyomában vagy száz hintó gördült és szekér döcögött, telve olyan
emberekkel, akik valami okból nem óhajtottak Theodorovics tábornok
szemébe nézni. Elől a bújdosó vármegye, melynek négyes fogatán Turányi
vicispán uram keleti flegmával szívta a pipáját. Egy másik kocsin
Kamilla hozta a sebesült urát. Maderspach ezredes is ott volt a szomorú
menetben, tétova tekintete egyre a borús égboltozatot vizsgálgatta,
mintha a felhők közt kanyarodó utat keresné. Egypár nappal később, mikor
Zsombolyára értek, a fehértemplomi hős már meg is találta az utat, amely
kivezet a harcok és fájdalmak világából.
Az öreg Hoffer a családjával Szegedre készült futni. Ott egy komája
lakik, annál megbújhatnak, míg a véres zivatar elvonult a Bánság fölött.
Nelli nem ment a családdal. Hosszú könyörgés után megengedték neki, hogy
a verseci apáca-kolostorban maradjon, ahová a jámbor szüzek befogadták a
két kutyáját is.
Az öreg úr csak a feleségét meg a két nagyobbik leányát vitte magával,
Hoffer Tónit, Bábikát és a kis Gyurit Graf Jani hívta meg a maga
kocsijára.
A hosszú kocsisor lassan döcögött előre az úton. Mikor a menekülők már a
nagy láp befagyott nádasai közé érkeztek, hirtelen megrekedtek az elől
haladó hintók. A kocsik összetorlódtak, a fuvarosok pedig káromkodtak.
Ott elől valami baj történt… Most egyszerre megzendült a nádas,
vérfagyasztó diadalordítás hallatszott, mintha ezer kiéhezett farkas
rohanná meg a juhnyájat. Hosszúpuskás, piros süveges, vadképü férfiak
szaladtak a kocsik felé.
– Szerviánusok! – kiáltotta száz halálra rémült ember.
Egypár lövés dördült. Kemény öklök belekaptak a gyeplőkbe. Az asszonyok
sikoltoztak, a gyerekek sírtak. A menekülő kocsik Knicsanin szerb
seregének kezébe estek.
Theodorovics nem volt afféle szerb guerillavezér, hanem császári királyi
tábornok, azért az osztrák haditudomány törvényei szerint és az összes
óvatossági rendszabályok alkalmazásával óhajtotta megszállani az
ellenséges várost. Egész éjszakán át keményen marsíroztatta katonáit,
egyes csapatokat óriási kerülő utakra küldött, reggel pedig, mikor
fölkelt a nap, a minden oldal felől érkező zászlóaljak vashálóként
vették körül a várost. A fölvonulás igen jól sikerült, a vashálón csak
egyetlen rés volt, az, amelyen át Damjanich tábornok egész serege
nyugodt marstempóban és egyetlen puskalövés nélkül elvonult Moravica
felé.
A belgrádi Knicsanin, mint a vasháló egyik része, hétezer szerviánussal
érkezett Zichyfalva felől. A vezért igen bosszantotta, hogy Damjanich
kisiklott a körmei közül, midőn azonban megtudta, hogy az elfogott
szekereken magyar törzstisztek, vármegyei urak és verseci főemberek
ülnek, némileg megvigasztalódott megint. Azonnal parancsot adott, hogy a
foglyokat kísérjék vissza a városba, fél órába is beletelt azonban, míg
az összetorlódott szekereket meg tudták fordítani. A bús menet már
megindult, midőn újabb zavar és lövöldözés támadt. Az országút árkán
huszárok ugrattak át és karddal nekiestek a rác eszkortnak.
Ha Knicsaninnak az volt a szívevágya, hogy szembe kerüljön
Damjanichcsal, akkor a kívánsága hamarább teljesült, mint remélte volna.
A magyar tábornok ugyanis, mikor Moravica alatt hirét vette, hogy a
kocsik az ellenség kezébe estek, visszafordult megint és förgetegként
megrohanta Knicsanint. Damjanich ezzel a csatájával – ezt az ellenség is
elismerte – lovagi kötelességet teljesített a verseciekkel szemben.
Mialatt fönn a dombon az ágyúk dörögtek és a vörössapkások szuronyt
szegezve támadtak a szerviánusokra, a huszárok újra megfordították a
hosszú szekérsort és kardlappal ösztökélve a lovakat, galopban vitték ki
a kocsikat a tűzvonalból. Az ütközet eltartott délutánig. Mikor a
szekerek már régen biztonságban voltak, Damjanich tábornok úgy
vélekedett, hogy a további verekedésnek nincs már célja, azért gyorsan
és simán visszavonta zászlóaljait a tűzből és a korai téli alkonyban
észak felé marsirozott. A befagyott nádasban hatszáz szerviánus
holtteste mutatta, hogy merre járt a Renegát.
A szekerek megmenekültek, de Graf Janié nem volt köztük. Ő némi késéssel
pakkolta kocsira a Hoffer-gyerekeket, az egyedüli versecieket, akiknek
szemmel láthatólag örömük telt az egész fölfordulásban, mire aztán kiért
velük a temesvári útra, már szemben találta magát a granicsár
előörsökkel. Jani sietve visszafordult és a fonógyár felé hajtott. A
nagy kőhidon kellett volna átmennie, hogy kijusson a városból, de a
hidat is megszállották már a szerbek. Theodorovics tábornok összevonta a
vashálót, most már senki sem menekülhetett a városból.
– Mi lesz most? – kérdezte Hoffer Tóni.
– Édesanyámhoz visszük a gyerekeket, aztán lesz, ami lesz, – válaszolt
Graf Jani.
Egy csapszék mellett hajtott el, amely egypár lépésnyire volt a
kőhidtól. A házból klárinét visítása és mulatozó emberek lármája
hallatszott. A Kossuth-nótát fújták éppen. A kapu félig nyitva volt, az
udvaron egy Württemberg-huszár állott és egypár vezetéklóval
veszekedett.
– Ezek a szerencsétlenek még nem tudják, hogy a rácok már a városban
vannak! – ijedezett Jani.
Megállította a kocsit és berohant az ivóba. Vagy nyolc vén huszár ült a
hosszú asztal körül, az asztalfőn Jónás strázsamester uram, félrevágott
csákóval, pipával a szájában a boros üveggel a kezében. Mögötte a
cigányklarinétos, aki teli pofával fújta a vitéz urak kedves nótáját.
– Strázsamester úr, – kiáltotta Jani – a rác bekerítette a várost!
Jónás hidegen mérte végig a németet, azután feleletképpen megkopogtatta
az asztalt.
– Hé, csapláros, még egy itcével.
– Ha lóra ülnek, talán még kimenekülhetnek a szőlők felé, – magyarázta
Jani.
Az öreg Jónás vasvillaszeme szinte keresztüldöfte a fiatalembert, mikor
pipával a fogai közt azt mondta:
– Ne ártsa magát az úr a katonák dolgába!
Aztán fölkelt és két tenyerét összecsattintva, cikornyásan és
méltósággal kezdte járni a verbungost.
Jani elképedve nézte, majd sarkon fordult és kisietett az utcára.
– Azok odabenn megbolondultak! – mondta Hoffer Tóninak.
A kőhíd felől éppen akkor vonult be harsogó zeneszóval a péterváradi
granicsár-ezred. Jani a lovak közé vágott és hazahajtott.
Otthon Hoffer Tónival ketten beültek a zöld szobába és csendesen
szivarozgatva hallgatták az utcáról beszűrődő neszt. Órákon át ütemes
katonaléptek remegtették meg az ablakokat. Most dudaszó és eserhangú,
szomorúan vontatott ének hallatszott: ezek szerviánusok. Aztán megint a
szerezsán dzsidások véget nem érő patkócsattogása hallatszott. Végül
tompa dübörgéssel jöttek az ágyúk és lőszeres-kocsik. Összesen harminc
ágyú vonult el a ház előtt. A város megtelt katonákkal, a terek és utcák
zsúfolva voltak fegyveres férfiakkal és az utakon még egyre újabb
csapatok érkeztek.
Ebédután bevonult Theodorovics tábornok is, fényes lovascsapat kísérte,
a lovasok közt volt Mayerhoffer ezredes és gróf Nugent is. A német város
halálos csendben, meglapulva és visszafojtott lélegzettel fogadta a
győzőt. A rác várost azonban boldog riadalom verte föl, a keserűség és
félelem, amely hónapokon keresztül összehalmozódott a szerbek szívében,
most lángoló diadalmámorban lobbant el, a házak pedig hirtelen
kivirágoztak a zászlók tömegétől.
A főtéren szerbruhás hölgyek várták a szabadítót. Egy karcsu leány,
akinek büszke szépsége mindenkit elragadott, ezüst tányéron sót és
kenyeret nyújtott a vezérnek. A leány Manin Zorka volt.
Midőn a vezérkar végigvonult a temesvári utcán, valami különös dolog
adta elő magát. Ott volt mostanában a Macskakovács csapszéke. A sváb
korcsmáros hónapok óta csak maga iszogatta a saját borát, mert szegény
Holky doktor halála óta, melyért a közvélemény a Macskakovácsot tette
felelőssé, mindenki elkerülte a korcsmát. Ez persze nagyon fájt a
korcsmárosnak, leginkább azonban az fájt neki, hogy egykori kenyeres
pajtása, Radl borbély is elpártolt tőle. Nem is vett részt sem az elmult
nyár harcaiban, sem a nemzetőrök parádéiban, csak otthon gunnyasztott
mindig, miközben irtóztatóan lesoványodott és szomorúan eltöprengett az
emberiség, de főleg Radl borbély hitványságán.
Midőn most a korcsmája mocskos üvegajtója mögül végignézte a szerb
ezredek bevonulását, egyszerre elhatározta, hogy meg fogja mutatni
Radlnak és az egész világnak, mennyire félreismerték őt. Az ötlet
hóbortos volt, de olyan erővel csapott a korcsmáros lelkére, hogy nem
tudott neki ellentállani. Bement a hátsó kamrába és gépiesen magára
vette nemzetőr-ruháját. Magára akasztotta duplacsövü puskáját, széles
nagy kardját, két pisztolyát, sőt a profuntos tarisznyáját és a hadi
kulacsát is. Azután kiállott az ajtó elé. Éppen akkor haladt el a
korcsma előtt Theodorovics tábornok a kíséretével. A Macskakovács
arcához emelte fickóra töltött puskáját és a fényes lovasok közé
duplázott. A generálisban ugyan nem esett kár, de a fiatal zászlós, aki
mögötte lovagolt, véresen bukott le nyergéből. A következő percben tíz
szurony járta át a Macskakovács testét. A korcsmáros szörnyet halt de
amit akart, azt mégis elérte, mert ezentúl már sem Radl borbély, sem
senki más fia nem mondhatta róla, hogy gyáva ember.
Délután behallatszott a városba Damjanich ágyúinak dörgése és hamarosan
megjöttek Knicsanin stafétái is. Theodorovics tüstént segítséget küldött
a szerviánusoknak, de a segítségben nem volt köszönet, mert mialatt
Damjanich tovább vonult észak felé, a szerb tüzérség valami tévedés
folytán Knicsanin seregét támadta hátba.