A leány a nagy papirorral a köténye alatt leszaladt az udvarra. Egypár
fülig poros ulánus foglalatoskodott a paripák körül. Nelli megsimogatta
Linda izzadt nyakát.
– Hol van a gróf úr?
Egyik cseh mogorván az iroda felé mutatott.
Nelli az arcára tette az okulárét az orral és belibbent az iroda
ajtaján. Ott volt Kolonics és még néhány tiszt, valamennyinek az
egyenruhája szürke volt az országút porától.
A gróf is ott volt. Hosszan ott feküdt az ócska bőrdiványon és tágra
nyitott szemét az alacsony plafondra meresztette. A véres haja a
homlokába ragadt… Örökké jókedvű, pisze arcának most nagyon komoly,
szinte ünnepies kifejezése volt.
A fiatal d’Orsay gróf volt az első katonatiszt, aki elesett a bánsági
háborúban.
Künn, a Terézia-csatornán, különös és följegyzésre méltó dolog történt.
Ott három falu van egymás szomszédságában: az oláh Szentmihály, a magyar
Ürményháza és a sváb Zichyfalva. A három falu népe tüzes és makacs
hűséggel szított a magyarsághoz és ezért sokat kellett szenvedniök az
alibunári tábor portyázóitól. Mivel hírét vették, hogy a szerb sereg
döntő támadásra készül ellenük, valami heroikus őrültségre szánták el
magukat: a három falu parasztsága összefogott és a szentmihályi oláhok
vezetése alatt megrohanta az alibunári katonai tábort. A kaszásaik
megmászták a sáncokat és miután nagy vérfürdőt rendeztek a meglepett
granicsárok közt, megint hazavonultak a falvaikba. De aztán megijedtek a
saját vakmerőségüktől és segítséget kértek Versecről. Mire d’Orsay
ulánusai Szentmihályra értek, már lángokban találták a falut. A lovasok
megugrasztották a fosztogató szerbeket, közbe azonban d’Orsayt lelőtték
a lováról.
Most egyszerre kitünt, hogy a hóbortos grófot mindenki szerette.
Hofferné maga mosta le arcáról a megaludt vért és mivel a gróf fehér
ruhája éppen mosásban volt, halottas ingnek azt a hímzett mellű inget
adta rá, melyet öreg Hoffer viselt az esküvője napján. Az egész háznép
keservesen megsiratta, csak Nelli szeme maradt száraz. Különben igen
eszes leány volt, de most semmiképpen sem tudta megérteni, hogy mi
történt és nem is tudta, hogyan kell viselkednie.
Bár rettenetesen fáradt volt, nem tudott aludni az éjjel. Nyitott
szemmel feküdt ágyában és a négyszögletű monoklival babrálgatott,
amelyet egy idő óta – maga sem tudta, hogy miért, – a keblén viselt.
Éjfél után nem volt már maradása az ágyban. Fölkelt és miközben Emilia
csendes lélegzetét figyelte, óvatosan felöltözött és nesz nélkül leosont
az udvarra. A lépcsőházban két halkan vinyogó kis árnyék szegődött
hozzá: Snik és Snur, a gróf elárvult kutyái. Az iroda ablakából
világosság szűrődött a sötét udvarra, Nelli nem mert oda benyitni, mert
tudta, hogy ulánus altisztek virrasztanak a halott mellett és azok előtt
szégyelte magát.
Az istállóba ment. A lovak csendesen abrakoltak az istállólámpás gyér
fénye mellett, csak az egy Linda fordította fejét az ajtó felé. Mintha
várta volna Nelli látogatását. A legények mély parasztálmukat aludták. A
leány odament a lóhoz és átölelte nyakát. És amint arcán érezte az állat
meleg, selymes szőrét, valami végtelenül fájdalmas és mégis
kimondhatatlanul édes ellágyulást érzett, valami forró, nagy szánakozást
és ekkor elkezdett keservesen sírni.
*
Mikor a tisztek d’Orsay temetéséhez gyülekeztek, Nelli, az édesanyja
nagy rémületére, hirtelen kivált testvérei csapatjából és az izgalomtól
hófehér arccal odalépett báró Blomberg elé.
– Ezredes úr, – mondta hebegve és összekulcsolt kezekkel, – ezredes úr,
Snik és Snur most árvák…
A következő pillanatban vérvörös lett az arca, mert úgy érezte, hogy
valami ostobaságot mondott.
– Ezredes úr, a gróf úr kutyáinak most nincs gazdájuk. És mivel eddig is
én gondoztam őket és ha az ezredes úrnak nincs kifogása ellene és ha
megbíznék bennem…
Blomberg megértette, hogy mit akar Nelli.
– Snik és Snur az önéi, Nelli kisasszony.