Minden szombaton alkonyatkor csillogó lámpások bukkantak ki a
házkapukon, hogy imbolygó planétamenetbe verődve, a Konkordia felé
vonuljanak. A lámpások óvatosan lépkedő, fehérharisnyás, escarpinos női
lábak előtt világították meg a hepehupás kövezetet. Mert a szép d’Orsay
Maxi gróf, szavahihető hadnagyok szerint a hadsereg legjobb
valcertáncosa, minden szombaton táncmulatságot rendezett.
A polgárleányok, az akkori bécsi módit utánozva, mind soktunikás, fehér
tüllruhát varrtak maguknak és eleven virágkoszorút tettek a loknis
fejükre. A nyalka tisztek lovagias meghatottsággal táncoltatták meg a
rózsavíztől szagos ártatlanságokat, akiknek német prüdériája megpuhult a
forró és vérszagú levegőben. Ahány legényember volt a tisztikarban, azt
ezen a nyári farsangon lágy és édes kötelékekkel bogozta magához a
megszeppent város. A zord erkölcsű apák is ravaszul szemet húnytak, ha
Berta vagy Nelli órákig fecsegett-vihogott az ablaka alatt álló hadnagy
úrral, mert úgy érezték, hogy Berta vagy Nelli a kacérkodásával a haza
ügyét szolgálja.
Soha még katonáknak nem volt jobb dolguk, mint akkor a császáriaknak. A
külső utcákban is füstöltek a kémények és a legénység, mint mondani
szokás, borral mosdott és kolbásszal törülközött.
Hoffer Emilia vőlegénye, Kolonics főhadnagy, a Hoffer-házban kapott
szállást. Már megint jól megfértek az építőmesterrel, mert Kolonics arra
az álláspontra helyezkedett, hogy ő a szerbek ellen is szívesen harcol,
ha ez a parancs. Épp olyan szívesen, mint harcolt volna, teszem, a
magyarok ellen. Egy Kolonicstól már ez is szép.
Egy másik kvártélyos tisztje is volt a Hoffer-háznak: gróf d’Orsay Maxi.
Az öreg Hofferné eleinte igen bizalmatlanul fogadta a szép ulánust,
akinek grófi rangja már magában véve is furcsa és gyanus benyomást tett
az ő polgári lelkületére. A gróf modora sem volt éppen megnyugtató, mert
állandóan úgy viselkedett, mintha magánkívül volna örömében, hogy ő is a
világon van. Ezt az embert sohasem látták komolynak. Mindjárt első nap
beült a konyhába habot verni, mikor pedig megtudta, hogy Hoffer Nelli
kanári madara megszökött, tüstént lehúzta a csizmáját és fölmászott a
madár után a háztetőre.
A második Hoffer-leány, Nelli, élesnyelvű kis nő volt és közte és a gróf
között hamarosan csípős szócsata kerekedett. A gróf azt találta mondani,
hogy Nellinek olyan feje van, mint egy olasz pásztorfiúnak, mire a
nőiességében megbántott Nelli azzal vágott vissza, hogy a gróf úr feje
őt viszont egy ismerős vasalóasszonyra emlékezteti.
A gróf ekkor felöltözött parasztasszonynak, betört a mosókonyhába és
mindenáron vasalni akart. Midőn Hofferné ezért udvariasan, de igen
határozott hangon rendreutasította, – „a mi szerény polgári köreinkben
ez nem szokás, kérem alássan“, – a gróf megcsókolta az öregasszonyt és
ezentúl csak mamának szólította. Kolonics azt mondta róla, hogy bolond,
de hozzátette, hogy jó katona.
Gróf d’Orsaynak volt két kis kutyája, az egyiket Sniknek, a másikat
Snurnak nevezte és volt egy Linda nevű hátaslova, amelynek sárga szőre
úgy fénylett a napon, mint az arany. „Az én családom“, mondta. Nelli
magára vállalta a két kutya gondozását és Linda számára mindennap
kicsent egy darabkát a kulcsra járó cukros szelencéből. A hálás gróf
ezért egy négyszögletű monoklival ajándékozta meg. Azt mondta, hogy ez
bűvös monokli, ha Nelli a szemére teszi, akkor minden kívánsága
teljesül. A leány rögtön próbára is tette a monokli varázserejét, azt
kívánta, hogy a gróf vessen cigánykereket és d’Orsay az udvar közepén
cigánykereket hányt.
Junius 24-én nagy lakoma volt Hofferéknál. Az építőmester a születése
napját ülte és maga báró Blomberg, aki nagy súlyt vetett a civilek és a
katonaság jó egyetértésére, ott ült az asztalfőn. Az ezredes úr tréfás
pohárköszöntőjében „vitéz bajtársának“ nevezte a nemzetőr-kapitányt. Az
ulánus tisztek ajkukba haraptak, Hoffer pedig elpirult, mert hiszen jól
tudta, hogy a császári urak alapjában véve igen nevetségesnek találják a
bugrisok kardcsörömpölését.
Még asztalnál ültek, mikor váratlanul egy szurtos oláh paraszt
tolakodott be az ebédlőbe. Graf Jani, aki az asztal végén ült, fölugrott
és megölelte az oláht, mert megismerte benne a hét svábok egyikét, a
fehértemplomi Hallert.
Haller az ezredest kereste.
– Fehértemplomból jövök, – jelentette. – A várost körülvették
Stratimirovics emberei, azok lepuskáznak minden németet, akit künn
érnek, azért kellett parasztnak öltöznöm…
Haller elmondta, hogy mi járatban van. Két nappal ezelőtt Stratimirovics
szerb csapatai megjelentek Fehértemplom előtt és alkudozásba
bocsátkoztak Dreyhan császári kommandánssal. Dreyhan úgy találta, hogy
ekkora túlerővel szemben bűnös könnyelműség volna az ellentállás és
ellentmondás nélkül teljesítette a szerbek minden kívánságát. Átadott
nekik három ágyút, vagy kétszáz szuronyos puskát és harminc mázsa
puskaport. A városban állomásozó granicsárzászlóaljnak pedig, amely
föllázadt a tisztjei ellen, megengedte, hogy fegyveresen Stratimirovics
táborába vonuljon. A fehértemplomi polgárság későn vette észre, hogy
elárulták. A svábok tudták, hogy mi következik a kopasztás után, de nem
olyanfajta nép ez, amely békén várná a kést a torkára. Tegnap gyűlést
tartottak a városházán, ahol nagy izgalmak közepett elhatározták, hogy
maguk veszik kezükbe a város védelmét. Vezérükké egy Maderspach Ferenc
nevű császári kapitányt választottak és Maderspach mindjárt rettenetes
energiával ragadta kezébe a kormányt. Félreverette a harangokat,
fegyveres polgárok élén fölkereste Dreyhan őrnagyot és ráparancsolt,
hogy takarodjék ki a városból, azután főbelövetett néhány renitens
granicsárt és kitüzette a magyar zászlót a templom tornyára. Mikor
Haller elhagyta a várost, Maderspachék és Stratimirovicsék puskával a
kezükben néztek farkasszemet…
Blomberg arca elborult, miközben Haller jelentését hallgatta. Ezeknek a
katona uraknak annyira vérükben volt a szubordináció, hogy semmiképpen
sem tudták megérteni Maderspach viselkedését Dreyhan alezredessel
szemben, aki végre is fölebbvalója volt.
A katonai segítséget, amit a fehértemplomiak kértek, Blomberg báró nem
adhatta meg.
– Egy cúgot sem nélkülözhetek, – mondta. – Parancsom van, hogy küldjek
segítséget a déli bányavárosokba és holnap már csak ezer emberem lesz
Versecen. Pedig mindennap várhatjuk az alibunáriak támadását, akik
háromezren vannak, és magában Versec városában is van kétezer
fegyverfogható szerb férfi, aki nyilvánvalóan összejátszik az
alibunáriakkal.
Az ünnepi jókedvnek egyszerre vége lett, Hofferné hiába kinálgatta a
vendégeit, azok már sem enni, sem inni nem akartak.
Hoffer Tóni és Graf Jani lekísérték Hallert a kapuig, ott magára
hagyták, hogy rá ne tereljék a városban lappangó kémek figyelmét.
– A viszontlátásig! – mondták a verseciek.
Haller szomorúan rázta a fejét.
– Tízszeres túlerővel állunk szemben… A kutyáknak jó tüzérségük van és
Dreyhan odaajándékozta nekik a mi ágyúinkat is… Kolera is van a
városunkban és éhinség fenyeget…
A fehértemplomiak sorsa nagyon aggasztotta a versecieket. Csak egy ember
volt, aki nem vesztette el a jókedvét: gróf d’Orsay. Őt mostanában a
nagy kotillon izgatta, amelyet július elsején a Konkordiában akart
rendezni. El is küldött egy lovas embert Temesvárra, hogy hozzon onnan
kotillon-jelvényeket.
A bál napján, sötét hajnalban, az ezredes alarmot fuvatott és portyázó
útra küldte d’Orsay svadronját. Némi gyalogság is ment az ulánusokkal.
Délig még nem jöttek vissza a katonák és a városban azt beszélték, hogy
a Terézia-csatorna tájékán összetűzés volt.
Délután megjött a gróf legénye Temesvárról és Nelli rögtön nekilátott és
kibontotta a csomagot a kotillon-jelvényekkel. Igen el volt ragadtatva,
mikor legfölül egy arasznyi vörös papirorrot talált, hozzávaló nagy
okuláréval és lószőrbajusszal.
Azután egyszerre patkócsattogás hallatszott föl az udvarról.
– Megjött d’Orsay! – kiáltotta Nelli.