Június tizenegyedikén korán reggel a kis Hoffer Gyuri katonai dobbal a
hátán ballagott végig a Pancsovai-utcán. Vukovics kormánybiztos nem
feledkezett meg igéretéről és egy szép pirosfehérzöldre festett dobot
küldött neki Temesvárról, egy igazi, nagy katonadobot. A fiú azóta
reggeltől estig dobolt az apai ház udvarán és ha az asszonyok már nagyon
ráúntak, akkor kikergették a rétre. Most is éppen ilyen járatban volt.
Útközben egypár magyar katonával találkozott, akik lószőrforgót viseltek
a csákójukon. Tüzérek voltak, a magyar kormány Aradról küldte őket, hogy
kioktassák a nemzetőröket. Az ifjú honvéd hadseregnek ők voltak Versecen
első képviselői. A tüzérek megállították a kis dobost és szóba
ereszkedtek vele.
Egyszerre egy ordítozó ember jött velük szemben. Szaladva jött a
szekér-úton, puskát tartott a kezében és kipirult arccal kiáltotta:
– Jönnek, jönnek!
A fekete veszedelem, amely hetek óta ott kóválygott a levegőben, ezen a
napsütéses nyári reggelen lezuhant a város nyakába. Az alibunári sereg a
város határában állott.
Hoffer Gyuri sarkon fordult, a piac felé szaladt és útközben a riadót
verte. Egyik ember átvette a másiktól a kiáltást: Jönnek, jönnek! A
harangok megkondultak, trombiták harsogtak és az utcák megteltek
magukból kikelt emberekkel. Odakünn, a vámnál, azalatt két szál
elkeseredett sváb lövöldözött a szerb előőrsökre.
Blomberg ezredes a _Két pisztoly_ előtt szállott nyeregbe. Előbb azonban
új fehér keztyűt húzott. Igen nyugodtan, szinte jókedvűen adta ki
parancsait. Az Esterházy huszárai és a dsidások sebes ügetve indultak a
vám felé, őket követték rohamlépésben a Rukavina-bakák és a vidéki
nemzetőrök. A verseciek közül csak két kompániát vitt magával az
ezredes, négy század a városban maradt, hogy előre megállapított terv
szerint megszállja a rácváros némely pontjait.
Mikor Blomberg ezredes megsarkantyúzta a szürkéjét, odaszólt Kolonics
főhadnagynak, aki mint adjutáns trapolt mellette:
– Tulajdonképpen nem kellemes dolog így verekedni. Háromszoros túlerővel
állunk szemben, a hátunk mögött pedig kétezer verseci szerb csikorgatja
a fogát.
Azzal szivarra gyujtott és egy condottiere-mosollyal vállat vont.
– Hát hiszen majd meglássuk…
A szerb városra halálos csend borult. Ajtók, ablakok mindenütt zárva
voltak. De a néma falakon keresztül is szinte érezni lehetett a
rettenetes, feszült várakozást, amely az emberek idegeit gyötörte.
Manin, aki az Uri-utcában lakott csupa német szomszéd között, nyugtalan
léptekkel rótta a szobákat. Zorka már egy órája ott térdepelt Szent
Száva képe előtt és izzó, követelődző áhitattal imádkozott a
győzelemért. A nappali szoba kerek asztalán ott feküdt a töltött puska,
mert Manin arra is gondolt, hogy a feldühödött svábok megrohanhatnák a
házát. Olykor odalépett az ablakhoz és a függöny mögé lapulva figyelte,
hogy mit beszélnek a ház előtt ácsorgó emberek. Most egy sebesült lippai
bolgár ment el ablaka alatt. A karját keresztül lőtték, de a kövérkés
ember szinte lángolt a dühös harci kedvtől.
– Minden jól megy! – rikoltotta. – A rácoknak hat ágyújok van, nekünk
csak kettő, de az aradi tüzérek remekelnek és első két lövésükkel már
megnyomorítottak két rác ágyút. Minden jól megy!
Manin megkapaszkodott a függönyben; szédülést érzett… Megengedheti
Isten, hogy a szerb zászló elbukjék?
Később nagy riadalom támadt az utcán. Vészes híreket hoztak és a
fölizgatott nép mindent elhitt. A miéink hátrálnak és a szerbek már a
városban vannak! Nem lehet bírni a szerviánusokkal, azok úgy harcolnak
mint az ördögök.
Manin valami édes melegséget érzett a szíve körül. Oh, hát van Isten!
Az idő rettenetes lomhán telt. Tizenegy óra felé közeledő
trombitaharsogást hallott. Egy ulánus-trombitás ügetett végig az utcán.
Olykor megállott és hangosan kiáltozott valamit. Most már olyan közel
volt, hogy Manin megérthette szavát.
– Az ezredes úr parancsolja, hogy minden puskás ember siessen ki a
csatatérre! A kaszások maradjanak a helyükön, de minden puskás ember
siessen ki!
Maninnak már a foga is vacogott a nagy izgalomtól… Most van a döntés
órája! Lehet, hogy az az egypárszáz puska, amely még a városban van,
megfordítja a csata sorsát! És akkor a szerb nemzet zászlóját, amely oly
dicsőségesen emelkedett a Bánát fölé, megint mocsokba tiporják… Hát
egyetlen elszánt szerb sem akad ebben a városban, aki betömné ennek az
átkozott lovasembernek a száját?
A dsidás most a háza előtt fújta a trombitáját. Manin kezébe vette a
puskáját, az ablakhoz lépett és célba vette a katonát. A lövés
eldördült. A katona csodálkozó arccal fordult az ablak felé, de aztán
előre ösztökélte lovát, amely most már erősen sántított. A cseh
sértetlen maradt, a golyó csak a lovát sebesítette meg. Két házzal odébb
a dsidás, mintha nem is ember, hanem masina volna, már újból belefújt a
trombitájába.
Manin a halálra rémült leányához lépett.
– Most imádkozzunk, Zorka! Mert ha ma nem győznek a mieink, akkor nekünk
végünk van!
S azzal letérdepelt a leányával Szent Száva képe előtt.
Néhány perc mulva azonban megint fölkelt és az ablakhoz sietett. Kivül
futó emberek lába alatt döngött a föld. Nemzetőrök voltak, akik a
csatába siettek. A dühösen rohanó embergomalyagban megismerte öreg
Hoffer galambősz fejét, Graf Jani kipirult arcát és a kis Gyurit, aki
futásközben is verte a dobját.
Mire Hofferék kiértek a város elé, a csata sorsa jóformán már el is
dőlt. Esterházy grófnak akkorára már sikerült megkerülnie az ellenséget,
a huszárai dühös ordítozással támadták hátba és vad rohamukkal
megbontották és elsöpörték a rácok hadi rendjét. Koics őrnagy
granicsárjai hátrálni kezdtek, Tadics szerviánusai közt pedig, midőn a
svábok szuronyszegezve rohanták meg őket, váratlanul pánik támadt és
eszük nélkül megfutottak. Ami azután következett, az már csak gyilkos
embervadászat volt, végig a szántóföldeken.
Graf Jani, aki az üldözés hevében egy kukoricaföldre tévedt, egyszerre
egy skárlátruhás szerviánussal találta magát szemben. Rásütötte a
pisztolyát, de nem találta el. Ekkor a rác fogta rá a fegyverét. Mielőtt
azonban lőtt volna, hirtelen megtántorodott és hátra vágódott: valaki
fejjel a két lába közé szaladt és fölfordította. Graf a kardja hegyével
megérintette a földön fekvő ember torkát, az pedig fölemelte üres két
kezét:
– Ne bántson, megadom magamat! – hörögte.
Jani most ismerte csak meg foglyát: Stanimirovics volt, az odborbiztos.
Az életmentője pedig, aki a nagy rácot a verekedő suhancok egy bevált
fogásával földre terítette, a kis Gyuri volt.
A békés kis város megtelt győzelmi mámorral. A verseciek mindössze
huszonegy embert veszítettek, négyet a sorkatonaságból és tizenhét
nemzetőrt, a szerbek közül azonban háromszázötvenen feküdtek künn a
földeken. Tadics, a szerbiai martalócok rettegett vezére is elesett. A
győzők százhetven rabot hajtottak a városba. Rabbá lett Stanimirovics és
rabbá maga Koics őrnagy is, az alibunári tábor parancsnoka. Három
zászlót, négy ágyút és néhány puskaporos szekeret is zsákmányoltak.
Az utcára csődülő nép kíváncsian nézte a foglyokat. A szerviánusok –
százhúszan voltak, – sötét arccal botorkáltak a szuronyok közt.
Ijesztően marcona alakok voltak köztük, most azonban a cifra keleti
ruhájukban szomorú, szegény emberek benyomását tették, akik nem igen
tudják, hogyan kerültek ebbe az idegen városba.
Másnap hosszú szekérsor kocogott Temesvár felé. A szekereken együtt
ültek azok, akiknek ezen a napon legtöbb okuk volt a szomorkodásra és a
vígságra: a szerb hadifoglyok és a verseci nemzetőrök ifjúsága. A
rabokat ajándékul vitték a temesvári császári főkommandónak, részint
tiszteletből, részint okos számításból, mivel Versecen nem igen tudtak
volna mit kezdeni ezzel a százhetven nagyétű martalóccal.
A temesvári bürgerek a cilinderüket lengették a verseciek felé, a
krinolinos hölgyek pedig virágokkal dobálták őket. Mert a finnyás és az
unalomig tiszta német városban, amely szerette, ha Kis-Bécsnek nevezik,
az öregebb emberek ugyan mind kemény feketesárgák voltak, de az ifjúság
magyar érzelmü volt. A vár háromszoros sáncövén belül a megkoppasztott
nimbusu balkáni sasok már kissé komikus benyomást tettek a bevonulás
alkalmával.
A városi tanács különben megvendégelte a svábokat és a lakomán megjelent
a szép Csernovics is, a temesi gróf és sárgakeztyűs kezével
végigparolázott a nemzetőrtisztekkel.
Vukovics Sebő kormánybiztos olyan volt, mintha sok bort ivott volna, ő
megölelte és megcsókolta Graf Janit és azt mondta:
– Sok ilyen svábot a hazának!
Mire Graf Jani merész bókkal válaszolt:
– Mi pedig sok ilyen rácot kivánunk, amilyen a tekintetes alispán úr!
Az általános lelkesedés megihlette a császári tiszteket is. Egy gyilkos
horda megtámadott egy német várost és a császári katonaság meg a lojális
polgárság viribus unitis visszaverte őket; ez végre tiszta munka volt,
amely ellen a bécsieknek nem lehetett kifogásuk. A tiszt urak jóindulatú
elismerést mutattak, amilyen a hadi virtus nagybérlőihez illik, ha szóba
ereszkednek az iparkodó kisbérlőkkel, báró Rukavina főparancsnok pedig
újabb két darab hat-hat fontos ágyút, hétszázötven karabélyt és kétszáz
kapszlis puskát utalványozott ki a versecieknek, „nehogy kénytelenek
legyenek császárukat és hazájukat a békés munka eszközeivel megvédeni“.
Ő excellenciája ugyanis tudta, hogy a verseci nemzetőrség kétharmada még
mindig csak kaszás had.
A verseci legények szekereikbe pakkolták a fegyvereket, a kalapjukat meg
a lószerszámot fölbokrétázták a temesvári dámák virágaival, azután
szilaj jókedvükben dalolva és lövöldözve hazafelé trapoltak a zöldelő
nádasok között.
Jó volt sietniök, mert különben megeshetett volna, hogy a főkommandó
megint elszedi tőlük a fegyvereket. Báró Rukavina ugyanis másnap, midőn
véletlenül keresztül ment a parádés termén, megint megnézte a
hadizászlókat, amelyeket a verseciek ragadtak el a szerbektől és ekkor a
tekintete megakadt egy kétfejű sason. A három zászló közül kettő szerb
trikolór volt, cirilbetűs felírással, a harmadik azonban fekete-sárga
császári standár.
Ő excellenciája most már érdeklődni kezdett a fogoly főtisztek sorsa
iránt és megtudta, hogy az alibunári sereg két vezérét, Koics őrnagyot
és Stanimirovics odborbiztost a vármegyei statáriális bíróság már
kihallgatta, mint hazaárulókat elítélte, sőt már fel is akaszttatta a
megyeház udvarán.
Különös volt, hogy a két szerencsétlen a siralomházban nem a magyarokat,
hanem az osztrákokat átkozta. Azt hajtogatták, hogy a császáriak
megcsalták őket.
Báró Rukavina ezekután sejteni kezdte, hogy a verseci csata még sem volt
olyan tiszta munka…
*
Időközben Blomberg ezredes, a verseci győző, ugyancsak megutálta frissen
szedett babérait. A rabtranszport indulása után a falvakban portyázó
huszárok elcsíptek és az ezredes elé hajtottak egy bujdosó szerviánust.
A fogoly azt állította, hogy hadi titkokat tud, de azokat egyedül csak
báró Blombergnek hajlandó elárulni.
Midőn a báró a Két pisztolyban levő szállásán négyszemközt maradt a
megkötözött martalóccal, ez bécsi kedélyességgel köszöntötte:
– Szervusz Blomberg!
Az ezredes az aranyfejű botja után kapott, amelytől annyira rettegtek az
ulánusai, de amint a szurtos fickó szeme közé nézett, egyszerre
elhalványodott.
– Az Istenért, Berti, csak nem te vagy?
– De bizony én vagyok!
A pirosfezes, törökplundrás szerviánus gróf Nugent Albert volt, tavaly
még a bécsi udvari bálok délceg előtáncosa, mostanában Jellachich bán
segédtisztje.
– Gratulálok a győzelemhez, – mondta kesernyésen a gróf. – Igazán
pompásan csináltátok. Mária Terézia-rendet azonban aligha fogsz ezért
kapni.
Az ezredes még mindig nem hitt a szemének.
– Ember, hogyan kerülsz te ebbe a ruhába?
– Ne szóld le a gunyámat, akármilyen furcsa is, ez most a legelőbbkelő
ruha: a császár uniformisa.
Blomberg a két keze közé fogta a fejét.
– Jézus Mária, ebbe bele lehet bolondulni! Mit csináljak most már veled,
te szerencsétlen?
Nugent vállat vont.
– Attól függ, hogy kinek a katonája vagy. Ha Kossuthé, akkor ajánlom,
hogy lövess főbe haladéktalanul… Ha azonban még mindig a császár
katonája vagy, akkor oldozd meg a kötelékeimet, mert nagyon fáj a karom.
Az ezredes fölvett az asztalról egy ezüst jatagánt – ezt a fegyvert
tegnap még Tadics vajda viselte övében – és megszabadította Nugent-t a
kötelékeitől.
A gróf első dolga volt, hogy szivart kért.
– Mi most abban a bolond helyzetben vagyunk, hogy ellenségekként állunk
szemben egymással, – mondta, miközben rágyujtott, – és a legbolondabb a
dologban az, hogy mind a ketten a császárt szolgáljuk.
Blomberg dühösen vágta a sarokba az ezüst jatagánt.
– Én ezt az egész dolgot nem értem és nem is akarom érteni, – morogta. –
Mondják meg nekem, hogy hol van a császár tábora és én odamegyek és
cafatokra vágatom magamat az én uramért. De álarcosbált én nem játszom
és rébuszokat én nem oldok meg.
Nugent az ezredes vállára tette a kezét.
– Szegény öregem, – mondta – most egy császári trónus, a Habsburgok
trónusának megmentéséről van szó, ennek a kedvéért többet is kell
reszkiroznod, mint álarcosbált játszani és rébuszokat megoldani… Azt
kérdezed tőlem, hogy hol a császár tábora? Sehol és mindenütt. A
császárhűség ma a hegyekben és az erdőkben lappang, a vadak és az
emberevők között bujdosik… Bécsben, Pesten, Olaszországban a demokraták
az urak. A nép megbolondult és inkább hallgat egy csomó obszkurus
szájhősre, mint koronás urára. És mi nem gázolhatjuk el ezt a bandát,
mert ma még az ő kezében a hatalom. De ez nem tart már sokáig! A köd
szét fog oszlani és mink, akik most egymásra lövöldözünk, megint egy
zászló alatt fogunk harcolni: a császári zászló alatt.
– Köd, köd! – ismételgette Blomberg leverten. – Most még kevésbbé tudom,
hogy hová kell mennem, mit kell tennem.
– Maradj a helyeden és tartsd szárazon a puskaporodat. Egy hét mulva,
vagy egy hónap mulva talán már levetjük az álarcot és akkor egymásra
fognak ismerni, akik összetartoznak.
– És ha közbe megint megtámadnak ezek a szerencsétlen rácok?
– Akkor védd meg a bőrödet, hogy gyanút ne fogjon a magyar kormány.
Tovább azonban ne menj, egy lépéssel se tovább, mint okvetetlenül
szükséges. A fő az, hogy időt nyerjünk.
– De hiszen ez förtelmes! Most már tudom, hogy a szerbek a császár
emberei és azért alkalomadtán mégis kartácsokkal lövessem őket?
Nugent a vállát vonogatta.
– Ez bizony szomorú, de elkerülhetetlen. A nagy ügy áldozatokat kiván.
Én csak két komoly és szent dolgot ismerek ezen a világon: a vallásom és
a császárom. Ami azon kívül van, arra fütyülök. A császárom koronája
mindennel fölér, százezer ember életével is.
– Százezer jóhiszemű, ártatlan ember életével is?
– Aki háborúban elesik, az mind jóhiszemű és ártatlan ember.
Az ezredes tépelődve járt fel-alá.
– Ebbe bele lehet bolondulni. A vérengző rablók a császár emberei. Ez a
békés, derék nép pedig, amely egyebet nem tesz, mint a maga tűzhelyét
védeni, ez a nép rebellis.
Nugent elgondolkozva nézte a szoba mennyezetét. Aztán hirtelen eldobta a
szivarját.
– Barátom, mi katonák vagyunk, nem filozófusok! Hát ne is filozofáljunk!
A történelem géniusza olykor megengedi magának azt a tréfát, hogy
fejetetejére állítja a világot. Erről mi nem tehetünk. Nekünk úgy kell
fordulnunk, hogy mindig a talpunkon álljunk. Ezt mindenki úgy csinálja,
ahogyan tudja. Én nem segíthetek rajtad, csak egy jó tanács erejéig:
vigyázz, hogy Kossuthék bele ne ugrassanak olyan mélységekbe, ahonnan
lehetetlen visszatérned.
Egy órával később gróf Nugent – most már polgári ruhában és egy rác
fuvaros szekerén ülve, – elhagyta megint a várost.
*
Manin úr azalatt a nagy izgalomtól betegen ült a lakásán. Egyre várta a
katonai őrjáratot, amely a kaszárnyába fogja vinni. Midőn azonban
harminchat óra is elmult már a merénylet óta és még sem törődött vele
senki, némileg megnyugodott és este rendes időben aludni ment. Azzal
vígasztalta magát, hogy a nagy események elterelték róla a figyelmet.
Amit ő tett, az nem is volt olyan nagy dolog. Ha megfizeti a ló árát és
még vagy tíz forint borravalót ad a trombitásnak, akkor minden rendben
lesz.
Egyszerre fölriadt álmából. Azt álmodta, hogy a város fekete bikája
óriás bikacsordát vezet a háza ellen. A megvadult szörnyetegek
leeresztett fejjel, irtóztató erővel rohanják meg a kapuját… Az ablakok
alatt pedig a szarvak egész erdeje várakozik és készülődik…
Manin fölriadt és megkönnyebbülten sóhajtott föl: óh, hiszen csak álom
volt! De mi az? Most is hallja a bikák dühös bömbölését, a háza most is
megremeg rohamuknak szilaj erejétől… Pedig ébren van!
Kiugrott ágyából és remegő kézzel kapta magára virágos hálóköntösét… Az
ablak faredőnyein keresztül kilátott az utcára: az egész úri-utca
feketéllett és hullámzott az emberektől. Kaszás, vasvillás sváblegények
voltak, de sok ulánus és cserepár is ordítozott a tömegben. A kapun
baltás emberek dolgoztak fáklyafény mellett és egy fehérfrakkos
katonatiszt vezette és irányította az ostromot. Manin megismerte Lutz
hadnagy fakó arcát.
– Ez a halál! – mondta magában a szolgabíró. Azzal fölkapta ágya mellől
a puskáját és kirohant az udvarra. Nagy recsegve-ropogva éppen akkor
szakadt be a kapu… Manin keresztül bukott a hátsó kerítésen, miközben
elvesztette a két papucsát. Mezítláb surrant végig a Grafék sötét
kertjén. Megint kerítés rekesztette el az útját. Ezen is keresztül
mászott.
Most már a plébánia kertjében volt. Ha innen ki tudna jutni az utcára,
akkor talán a rácvárosba menekülhetne, ahol megvédelmeznék a vérei…
A kőfalhoz közeledett, de aztán rémülten tántorodott vissza. A falon
fekete emberfejek bukkantak föl, majd emberek ugráltak be a kertbe. A
vadászat lázában rikoltozó hangok és rohanó lábak dobogása verte föl a
kis kert csendjét… A szőlőfal rostélyán vörös tűzfény táncolt végig…
– Itt kell lennie a kutyának, itt kell lennie!
Valaki puskatussal széthajtotta a lombos málnabokrokat és az árnyékban
guggoló Manin rémült tekintete találkozott Lutz hadnagy izzó szemével.
– Hadnagy úr… – könyörögte Manin.
Egymásután két lövés dördült el és Manin szó nélkül elnyult a bokrok
közt. A virágos hálóköntösén gyorsan szivárgó fekete folt terjedt szét.
A nép azalatt beözönlött Manin házába és mindent összerombolt.
Fölmásztak a háztetőre is, ahol a vörös fáklyafényben dühös majmokként
garázdálkodtak és reggelig tartó szívós munkával sikerült a házat üres
és csonka rommá változtatniok.
*
A nagyobbik Graf fiúnak, Mihálynak, reggel valami dolga akadt a hátsó
kertben és igen elcsodálkozott, mikor a cseppkőbarlang kőnimfája mellett
egy másik márványalakot is látott. Zorka volt, Manin Zorka. Egy ingben
volt szegény és ájultan feküdt ott. Sohasem tudódott ki, hogyan jutott
oda. Mihály a karjára vette és bevitte édesanyjának, aki rögtön ágyba
fektette és élesztgetni kezdte.
Estére megjött Graf Jani Temesvárról. Ő már az utcán hallotta, hogy
Manin szomszédot megölték.
– Hol van Zorka? – kérdezte a házba lépve.
– A zöld szobában, – mondta édesanyja.
Mivel senki sem tartotta vissza, Jani besietett a zöld szobába.
Zorka teljesen felöltözötten ott kuporodott egy kis zsámolyon, hófehér
arcát a falnak fordította, a karcsú teste szabályos időközökben
előre-hátra ringott, mint az óra ingája, közbe a keleti siratóasszonyok
vontatott éneklő hangján mindig csak ezt ismételgette: Apa – jaj, apa!
Jani megrettenve és elszomorodva nézte a leányt. Kimondhatatlanul
sajnálta és meg volt róla győződve, hogy ennek a látványnak gyötrelmét
ősz hajjal is érezni fogja még. Megszólította, könyörgő és alázatos
hangon, de Zorka nem vett róla tudomást. Mikor pedig megfogta a kezét, a
leány egész testében remegni kezdett, majd hirtelen fölemelkedett és az
alvajáró bizonytalan és makacs lépteivel kiment az udvarra, ki az utcára
és megindult a nagytér felé. Közbe pedig egyre hallatta rettenetes
üvöltő panaszát: apa – jaj, apa, – Jani mellette futott, beszélt hozzá,
rimánkodott neki, de megérinteni már nem merte.
A piac tulsó végén rozsdavörös nagy ház állott. Zorka belépett a
kapuján. Vissza sem nézett Janira, aki megállott a küszöbön. A ház
Manuelé volt, a szerbek másik vezéréé.