– Vissza, vissza az Istenért! – üvöltötte a doktor.
A kocsi megfordult és vágtatva haladt lefelé a lejtőn. A rácok
elmaradtak mögöttük. De azután valami rettenetes dolog történt. A kocsi
megbillent és a bennülők elsápadva látták, hogy egyik kerekük kiesett a
tengelyből…
– Hamar, a kereket! – ordította a Macskakovács, mialatt ágaskodó
lovaival vesződött.
A doktor leugrott a kocsiról és a kerék után futott. A martalócok
észrevették a balesetet és hosszú ugrásokban vágtattak lefelé a lejtőn…
– Hamar, hamar! – kiáltotta vacogó fogakkal a korcsmáros.
Holky valahogyan rendbe hozta a hibát. Ami azután történt, azt csak az
egy Macskakovács szájából tudták meg a verseciek. Ő úgy mondta el, hogy
a lovai, mielőtt a doktor még fölkaphatott volna melléje, megvadultak a
rácok ordítozásától és elragadták a kocsist.
A kocsi elvágtatott és Holky egyedül állott ott a kavargó porfelhőben. A
következő pillanatban már utólérték üldözői. A doktornak eszébe jutott,
hogy a szerbek nem bántják azt, aki a nyelvükön szól hozzájuk, azért
megemelte a kalapját és nevetve kiáltotta feléjük: testvérek, testvérek!
Egyik martalóc feléje sujtott a jatagánjával, de ő félreugrott és tovább
is kiáltotta, most már fisztulázó hangon: testvérek, testvérek! A kövér,
szemüveges férfi, aki nevetésre torzult arccal ugrándozott előttük,
olyan furcsa látvány volt, hogy a szerbek mind elkezdtek hahotázni. Az
egyik kacagó ember azután fejbe ütötte a nevető embert, a másik pedig
hahotázva keresztül szúrta. Holky doktor holtan vágódott el a poros
úton.
A Macskakovács később meg tudta fékezni a lovait és lassú lépésben ment
hazáig. A korcsmájában egypár sváb mestert talált még együtt, azoknak
elmondta a kalandját. Nagy hévvel beszélt, bizonyítgatta, hogy ő nem
tehet arról, ami történt, mással is megeshetett volna. A mesterek
végighallgatták, egyikük sem szólt egy szót sem, aztán mind kiitták a
borukat és hazamentek.
A korcsmáros az éjjel nem aludt semmit, korán reggel már künn volt az
utcán és akit elfoghatott, azt megállította, hogy elmondja neki a
gyászos ujságot. Most már dühös volt, azt mondta, szeretné látni, hogy
akad-e olyan komisz ember, aki őt vádolni merné, mert ő nem felelős
semmiért, ő nem tehet semmiről, ő egész életében tisztességes polgár
volt. Kiabált, fenyegetődzött, védekezett, pedig nem is vádolta senki.
Harmadnapra, mikor a nemzetőrök kivonultak a rétre, a Macskakovács is
ott állott a harmadik kompánia jobb szárnyán. Vadászpuska volt a vállán,
rezes kard az oldalán, két nagy pisztoly az övében. Mindenkinek föltünt,
hogy a nagy, erős ember mennyire összeesett és lefogyott.
Lutz hadnagy végigment a front előtt és a korcsmáros megszólította.
– Hadnagy úr, tessék a szomszédomnak megparancsolni, hogy álljon
közelebb hozzám. Ő mindig elhúzódik tőlem.
Ezen mindenki csodálkozott, mert a szomszéd ott állott, ahol állania
kellett. Mikor Lutz másodszor is arra jött, a Macskakovács megint
megszólalt:
– Hadnagy úr, ha itt görbe szemmel néznek reám, akkor haza is mehetek.
– Hát ha gondolja, – vonogatta vállát Lutz.
A nagy, kövér ember lehajtott fővel, tétova léptekkel ballagott
hazafelé. A kardját maga után húzta a porban, olyan furcsa és szomorú
alak volt, mint egy nagy gyermek, akivel a pajtásai nem akarnak
játszani.
Nem is vonult ki többet a nemzetőrökkel. Többnyire otthon ült,
egymagában az elárvult söntésben, mert a mesterek elkerülték a
korcsmáját.
*
Valamelyik külső utcai parasztház előtt szekér állott meg. A lovak csupa
tajték voltak és egész testükben remegtek, a sváb gazda pedig, aki egy
órával előbb kihajtott a kukoricaföldjére, ott feküdt a kocsiban, még
pedig fej nélkül.
A rákövetkező napokban titokzatosan eltünt emberekről kezdtek beszélni.
Német gazdák kimentek a határba, hogy a földjeik után nézzenek és
sohasem tértek vissza többet.
Azután gyalázatosan megcsonkított holttesteket találtak künn. Egy
asszony félig elszenesedett és két sváb gyermek keresztüllőtt tetemét…
Mindez olyan volt, mint egy rossz álom. A véres, mocskos és ostoba
középkor visszatért megint, hogy legázolja a jelent. Hát lehetséges ez?
Az emberek eltépelődtek ezen és egyszerre úgy látták, hogy a megszokott,
kedves vidék, a széljárta, világos bánsági róna, idegen és ellenséges
arcot vesz föl. Künn, a szőlők és a szántóföldek közt, józan déli
napfényben, a fogvacogtató rémület leselkedik.
Láthatatlan kezek kinyitották az ország déli kapuját és beeresztették a
Balkán szellemeit. A császár kapuőrei, a granicsárok, hivogatták és
uszítgatták őket. Egyelőre még az éj homályában rejtőzködnek, a
füzesekben és az árkokban bujkálnak, de ha elhangzik a parancsszó, akkor
fölpattannak és véres zivatart zúdítanak a városokra.
Ezekben a napokban megmozdultak a verseci szerbek is. Kétezren, urak és
parasztok vegyesen, Manin és Manuel urak vezetése alatt a városháza elé
vonultak. Nagy rendben, komor méltósággal jöttek. Azt követelték, hogy
sorozzák be őket a nemzetőrségbe. Egy hónappal ezelőtt kötéllel sem
lehetett volna szerb nemzetőrt fogni, most egyszerre kétezren is
jelentkeztek. Mindenki tudta, hogy az alibunári fiók-odbor parancsára
jöttek. Az ajánlatukat persze nem fogadták el, de a városban pánik
támadt.
Szinte furcsa volt, mikor egyszerre vidám ének harsogott végig a
temesvári utcán. Dettai legények vonultak a városba. Az apáik otthon
meghallották, hogy Versec veszedelemben van és igéretükhöz híven
elküldték a fiúkat. Ezüstgombos ruhát, jó csizmát viseltek és
mindnyájának volt szép vadászpuskája, teli kulacsa, tarisznyája. A
dettaiak gazdag emberek és szeretik, ha ezt mások is tudják.
A Szalvátor-patikus kalauzolta őket és útközben megtanította őket a hét
svábok nótájára:
Durch die Au, auf die Gau,
Ins Land hinaus…
Másnap megjöttek a szentandrási és a zádorlaki nemzetőrök is, templomi
zászlók alatt. Svábok, de akadt köztük sok oláh is. Harmadnapra Heim
zsidó két század idegenbeszédű, de jól fölfegyverkezett és kemény
tartású embert vezetett a városba. Ezek magyar zászló alatt jöttek,
egyébként pedig vingai bulgárok voltak.
Az egész délvidéket nyugtalanította Versec és Fehértemplom sorsa. Föl a
Marosig érezni kezdték az emberek, hogy ők tulajdonképpen összetartoznak
és egy szenvedélyes, forró érzelmi hullám idesodorta ezeket a
családapákat, hogy megvédelmezzék ismeretlen emberek gyermekeit.
A lidércnyomás, amely a német városra nehezedett, végleg engedett, mikor
a temesvári országút megdübörgött vonuló katonák léptei alatt. A bánsági
főkommandó, Rukavina báró, császári csapatokat vetett a városba. Először
a Rukavina-bakákat küldte, aztán magyar huszárokat, végül egy egész cseh
ulánus ezredet. A város teli lett egyenruhás emberekkel, most már a
svábok megint hangosak lettek, a rácváros pedig komor hallgatásba
merült.
Rukavina báró, mielőtt erre a lépésre határozta volna magát, előbb
utasításokat kért Bécsből. Onnan megint csak olyasmit mondtak neki, hogy
teljesítse a kötelességét. Se többet, se kevesebbet. A báró tehát
engedelmeskedett a pesti hadügyminiszter parancsának. Mivel azonban
mégsem lehetett tudni, hogy állandó marad-e ez az egész magyar alkotmány
és mivel a rácok mégis csak a császár nevében jöttek, tehát a báró
elhárított magáról minden személyes felelősséget és meghagyta a verseci
csapatok parancsnokának, hogy cselekedjék a saját szakállára. A báró
maga nem szándékozott kimozdulni az erős temesvári várból, hanem
semleges nézője kívánt lenni a kerekedő harcnak.
A verseci új kommandáns a Schwarzenberg-ulánusok ezredese, Blomberg báró
volt. Ő ugyan nem tartozott a kertelő és töprengő osztrákok fajtájához.
Egészséges, jóétvágyú lovasember volt, a csizmája sarkáig úr, szerette a
magyarokat és nyiltan hirdette, hogy ha megmozdulnak a szerbek, akkor ő
összeaprítja az „egész csürhét“.