A Grafék házában reggeltől estig szólt a hernyópásztorok vontatott
éneke. A selyembogár most már alig evett valamit, csak idegesen mászkált
a rácson és rázta a fejét, a teste pedig áttetsző lett, ami annak a
jele, hogy közeledik a begubózás misztériumának ideje.
A gombolyítóban a szerb forrongásnak annyi látszatja volt, hogy Mita, a
púpos rác, épp olyan nyughatatlanul mászkált és csóválta a fejét, mint a
hernyók. Szólni ugyan nem mert, igen félt _az asszony_-tól, titokban
azonban arról álmodozott, hogy a szerb Vojvodina belőle is urat csinál,
talán még a púpos háta is kiegyenesedik tőle. Mert minden hernyóban él a
reménység, hogy egyszer pillangó lesz belőle.
Özvegy Grafné a személyének szóló bókot látott abban, hogy a kevély
gazdák hadnagyukká választották az ő Janiját és azért nagylelkűen szemet
húnyt némely idétlenségeken, amelyek mostanában megestek az országban.
Sőt bizonyos elnézéssel nyilatkozott még a konstitucióról is. Hiszen
igaz, hogy mindez hiábavalóság, de hát a férfiaknak mindig kell valami,
amire a pénzüket és idejüket költik. A boldogult Graf is ilyen volt,
mindenáron részvénytársaságot akart alapítani Versecen, egyszer
kádfürdő-, egyszer meg színházépítő-részvénytársaságot. És a konstitució
is olyan, mint a részvénytársaság.
Mialatt odaát a rácvárosban az atyafiak lelkesültek és hősi énekeket
énekeltek, addig a sváb nemzetőrök reggeltől estig a városi lövőházban
feküdtek és hunyorgó szemmel, a sok lövöldözéstől dagadt pofával
harapták el a patron csücskét. Sajnos, az ezerkétszáz nemzetőr közül
alig négyszáznak volt puskája, a többit kasza, vasvilla vagy egy-egy
ócska alabárd alatt exerciroztatta Lutz hadnagy.
Június elsején váratlan izgalom verte föl déli álmából Versecet. Híre
ment, hogy Stanimirovics a városban van. Stanimirovicsot a karlócai
odbor megtette a szerb Bánát teljhatalmú biztosává és azóta
fáradhatatlanul cikázott ide-oda a délvidéken, a vakmerőségével és a
vérengző ékesszólásával az őrjöngésig föllelkesítve a szerbeket.
Most skárlát szerviánus ruhájában ott állott a nagytér kőkeresztjénél,
ezer ködmönös ember között és dörgő hangon hirdette a gyilkolás és a
gyujtogatás igéit.
A nemzetőrök megpörgették a dobokat és futólépésben a piacra siettek;
mire azonban a puskatusával utat törtek maguknak a ködmönökön keresztül,
a lázító már nem volt ott. A hívei még idejében szekérre ültették és
megszöktették a földühödött svábok elől.
A nemzetőrök nem hagyták annyiban a dolgot, hanem vagy tízen szekerekre
kaptak és üldözőbe vették a szerviánust. Künn a pancsovai úton, egy
távol kocogó szekéren fölfedezték a piros ruháját és ekkor a nyári
hőségben izzó égbolt alatt hosszadalmas kergetődzés kerekedett a kocsik
közt, hepehupás dülőutakon végig.
Napestig makacsul egymás nyomában kelepeltek a szekerek. Akkorára a
svábok dühös szívóssága már annyira fölizgatta az odborbiztost, hogy
kiragadta kocsisa kezéből a gyeplőt és esze nélkül verte előre a fáradt
lovakat. Mikor már elérték a delibláti nagy homokpuszta szegélyét, az
egyik rác ló összeesett. Stanimirovics azonban még idejében be tudott
ugrani a svábok elől Izbistye granicsár községbe.
A falut kommandirozó tiszt fegyveres katonái élén fogadta a
nemzetőröket. Graf Jani, aki az üldözők között volt, megismerte a
katonatisztben azt a sárgaképű, gőgös hadnagyot, akivel nemrégiben
együtt utazott a temesvári postakocsin. Óvatos cserepár volt, nem merte
megvédelmezni Stanimirovicsot, de kiadni sem merte és végül úgy bújt ki
a felelősség alól, hogy az odborbiztost majd kellő kísérettel Pancsovára
küldi, Róth tábornokhoz, az csináljon vele amit akar.
Az embervadászok üres kézzel tértek haza és a szerb városban kárörvendő
arcok várták őket. A makacs svábok azonban úgy vélekedtek, hogy
Stanimirovicsot minden áron a vármegyei rögtönítélő bíróság kezére kell
juttatniok s azért öreg Hoffer vezetése alatt egypár tekintélyes
nemzetőrt átküldtek a pancsovai parancsnokhoz.
Róth, egy száraz, büszke és szigorú osztrák generális, igen rosszúl
fogadta a svábokat, szinte már gorombáskodott is velük.
– Az urak ne ártsák magukat olyan dologba, amihez semmi közük, hanem
menjenek haza és üljenek csak csöndben, tisztes polgárokhoz illően.
– Hogy üljünk csöndben, mikor a piacunk közepén gyilkolásra bujtogatják
a népet? – kérdezte Hoffer vérvörös arccal.
A generális igen furcsa választ adott.
– Stanimirovics úr odborbiztos. Önöknek fölöttes hatósága. Ha
engedelmeskednek neki, akkor nem lesz szó gyilkolásról. Ha azonban
renitensek, akkor megérdemlik sorsukat.
A verseciek elszörnyülködve néztek össze.
– A mi törvényeink semmit sem tudnak odborról, – mondotta Hoffer emelt
hangon. – Ki adhat egy szerviánus martalócnak hatalmat a polgárok
fölött?
A „törvény“ szót a tábornok kihívásnak vette. A bal arca idegesen
rángatódzni kezdett és a félbajusza dühösen táncolt Hoffer orra előtt.
– Önök ezt nem értik. De nincs is rá szükség, hogy megértsék. Ez
egyáltalában nem az önök dolga. Az önök dolga az engedelmesség. Azért
ajánlom, hogy hagyjanak föl ezzel a nevetséges katonásdi játékkal, mert
pórul fognak járni. A katonakard nem arra való, hogy mesteremberek és
parasztok oldalán csörömpöljön. Elmehetnek.
A kihallgatás véget ért. A nemzetőrök hazakocogtak és Pancsovától
Versecig mind azon vitatkoztak a kocsiban, hogy mit is kellett volna
válaszolniok a szigorú tábornoknak.
Négy hónappal később a történelem adott igen csípős választ Róthnak.
Róth volt ugyanis az az osztrák tábornok, aki egész hadseregével együtt
letette a fegyvert Ozoránál, a dunántúli mesteremberek és parasztok
előtt.
*
Özvegy Grafné a későnkelést a főbenjáró bűnök közé sorozta. Ő maga
fokozatosan tökéletesítette magát a koránkelés erényében és újabban már
odáig vitte, hogy hajnali három órán túl nem volt maradása az ágyban.
Hatig-hétig rendesen azzal telt az idő, hogy csellel és erőszakkal
talpra igyekezett állítani Jani fiát. Ennek az időbeosztásnak megvolt
Janira nézve az az előnye, hogy szabadon rendelkezhetett estéivel, mert
Grafné természetesen a tyúkokkal feküdt.
A kisebbik Graf fiú mostanában többnyire a hátsó kertben töltötte az
estét, millió csillag és Manin Zorka társaságában. A szép leány sokat
volt magában, mert Manin úr, azelőtt a tisztes és szolid családapák
mintaképe, újabban nem igen került haza éjfél előtt.
A nagy készülődés és várakozás, amely a tavasz óta lázban tartotta a
délvidéki szlávokat, ott pihegett a Zorka elefántcsontszínű bőre alatt
és ott tüzelt a bizánci mandulaszemében is. A hajdan oly tartózkodó
leány mostanában csodálatosan beszédes és merész lett. Mintha állandóan
édes mámorban élne. A nyár hevében ragyogó szépséggé érett és a szépsége
előkelő s idegenszerű volt, mint valami exotikus virág.
Egy este megint megszólalt a kőfalon túl a megbeszélt jel, a
tücsökcirpelés.
– Egyedül vagy? – kérdezte susogva a fiatalember.
– Egyedül!
Jani fölmászott a fal tetejére és a másik oldalon fölemelkedett a leány
sötét feje is. Ügyesen, mint a macska, kúszott fölfelé. Odafönn fészket
csináltak maguknak a vadszőlőindák közt és melegen összebujtak.
– Miféle sapka van a fejeden? És ez az aranyruha? – csodálkozott Jani.
– Szerb nemzeti ruha… Édesapa hozta Belgrádból… Tetszik?
– Hát Belgrádban járt? – kérdezte meghökkenve a fiatalember.
A leány azonban átsiklott ezen.
– Az utcán nem merem viselni, – mosolyogta, – nagyon föltünő… Csak
itthon…
– Zorka, – mondta Jani, hirtelen támadt enyhe szomorúsággal, – te olyan
szép vagy, olyan nagyon szép… Nem is tudom elhinni, hogy valaha az enyém
légy…
Zorka csendesen mosolyogva támasztotta arcát Jani vállára. A fiú
hirtelen magához kapta a keleti Madonna-fejet és szájon csókolta. Az
első csók. De nem telt benne gyönyörűsége, inkább valami szentségtörő
borzongást érzett.
A leány nem adta vissza a csókját, de nem is védekezett.
– Édesapád nemes ember, a szerbek vezére, – mondta Jani.
Zorka egyszerre beszédes lett. Meglátszott rajta, hogy ezt a dolgot már
töviről-hegyire átgondolta.
– Azelőtt édesapa nem adott volna neked, Jani, de most másképp van… Már
nem büszke arra, hogy nemes ember, inkább röstelli, hogy _magyar_ nemes…
Velem nem is törődik, csak a nemzettel, a szerb nemzettel… Mindig az jár
fejében, hogyan lehetne megnyerni a németeket és az oláhokat? Te most
mindent megkaphatnál tőle, mindent…
Hirtelen elharapta a szót és mosolyogva nézett Jani arcába.
– Zorka, árulót akarsz belőlem csinálni? – kiáltotta Jani, nem minden
színészi páthosz nélkül.
– Mit beszélsz árulásról? Rajacsics és Szuplikácz nem ellenetek, hanem a
magyarok ellen vezetik a népet… Mi közötök nektek a magyarokhoz? Azok
rossz emberek, Isten meg fogja őket verni…
– Mit vétettek neked, Zorka? Mért gyűlölöd a magyarokat?
Hogy föllángolt egyszerre Zorka! És hogy patakzott szép vágású szájából
a gyűlölet!
Óh, a magyarok! Nincs se istenük, se császáruk és minden más népet ki
akarnak irtani… Ha nem volnának magyarok a világon, akkor a szerbek
boldogan és szabadon élhetnének… Azelőtt a török miatt, most a magyar
miatt sírnak a szerb anyák… Zorka régente nem törődött a szerbekkel, de
most úgy szerette, oly forró, édes szánakozással szerette a nemzetét,
mint valami nagyon jó és nagyon boldogtalan kis gyermeket, aki árván és
rongyosan bolyong a világban… És ha arra gondolt, hogy a készülő harcban
megint a magyarok győzhetnének, akkor félelem és kétségbeesés fogta el,
akkor szeretett volna sírni, könyörögni, meghalni…
Jani csodálkozva és némileg elszomorodva hallgatta a leányt.
– Tudod-e, Zorka, – kérdezte aztán, – tudod-e, hogy most sok ezer magyar
nő épp így félti és siratja a maga szerencsétlen népét?
A leány meghökkenve nézett rá, de aztán hevesen megrázta a fejét.
– Nem, nem igaz, a magyar nők talán nem is tudnak sírni! Temesváron
láttam magyar nőket, a temesi gróf installációján, azok négylovas hintón
jártak és úgy pöffeszkedtek, mintha istennők volnának!
Janinak eszébe jutott valami.
– Ha te annyira szereted a szerbjeidet, hogyan lehetnél akkor német
asszonnyá? – kérdezte.
Zorka édes-ravaszul mosolygott, miközben buzgón babrálgatott Jani
kabátgombján.
– Az más. Egészen más. Nálunk a leány nem számít. Csak a fiú számít.
– Értem. A leány nem számít, azt akár föl is lehet áldozni a svábnak, ha
ebből valami haszon háramlik a nemzeti ügyre.
Zorka találva érezhette magát, mert hirtelen haragra fortyant és
szeliden nyakon ütötte a barátját, aki ezen úgy elkezdett nevetni, hogy
biztosan lefordult volna a falról, ha a leány meg nem kapja meleg két
karjával.
Egy barnahasu felhő tolakodott a hold elé és Zorka finom szerb ingvállát
kövér esőcseppek kezdték verdesni.
– Gyere a mi kertünkbe, átemellek, megbujhatunk a cseppkőbarlangban, –
susogta Jani, aki kissé becsípett Zorka nedves hajának illatától.
Nem, a leány nem akart. Mivel azonban még beszédje volt a
fiatalemberrel, fontos beszédje, nemes és gyermekes bizalommal a
lakásukba hívta. Manin sohasem jön haza éjfél előtt, a cselédleánynak
pedig kimenője van…
A sötétben tapogatózva, a saját merészségükön csodálkozva, mentek a
házba. Zorka gyertyát gyujtott és Jani kiváncsian szívta magába az
idegen lakás szagát. Ő itt még sohasem járt, ők gyermekkoruk óta mindig
csak a kertben találkoztak. A nappali szoba berendezése egészen németes
volt, csak a sarokban csillogott az arany szentkép, az örök mécses
fényében. Egy emberöltőn keresztül minden, ami szerb volt Maninék
életében, parányi lánggá zsugorodva pislogott a szoba sarkában.
Nemrégiben csak egy lehellet kellett volna, hogy örökre vége legyen. De
most megint erőre kapott a keleti tűz és fényével és hevével betöltötte
a lelkeket.
– Ülj le, hozok neked dulcsászt, – mondta Zorka.
De aztán egyszerre elhalványodva néztek össze. A folyosón ajtónyikorgás
és hangos beszéd hallatszott. Manin urat, aki többedmagával megint
valami éjjeli köruton volt, az utcán érte és hazazavarta a nyári zápor.
Zorka úgy megijedt, hogy hányni kezdte magára a keresztet, Jani pedig
két ugrással benn termett a sötét hálószobában, ahol – akár szégyen,
akár nem, – bemászott az ágy alá.
A férfiak – öten-hatan lehettek – bejöttek a nappaliba és miután a
házigazda kiküldte Zorkát, megtelepedtek a kerek asztal körül. Hamarosan
visszatértek valami korábbi beszélgetésükre.
– Hány biztos emberetek van? – kérdezte egy rekedt, mély basszushang.
– Minden szerb ember biztos, – válaszolt Manin. – Annyi erőlködéssel,
amennyivel a németek ezerkétszáz embert, mi kétezret is ki tudunk
állítani. Fegyverünk azonban most még kevés van.
Megint a basszushang beszélt:
– Fegyver is lesz. Hétfőn megkezdjük a fegyvercsempészést és ha a
fuvarosaid ügyesek, akkor a hét végén lesz kétezer szuronyos puskád.
Addig is tartsátok melegen az embereket. Ha üt az óra, akkor minden
szerbnek ott kell lennie. Aki ingadozik, aki habozik, az áruló. Van itt
egy kis lajstrom, tizennyolc jegyes ember neve van benne, azokra
különösen ügyeljetek.
A basszushang olvasni kezdte a neveket. Damaszkin szolgabíró. Dániel
kanonok. Öreg Hoffer. Azután hét név, a hét svábok neve… Első Graf Jani!
A fiatalember elpirult az ágy alatt és úgy érezte, hogy jelentkeznie
kellene. Mert ő nem a forradalmárok, hanem Zorka apja elől bújt az ágy
alá.
Manin csendesen mondta:
– Van ezek közt egypár becsületes ember is.
A basszushang dühösen felhördült.
– Mi az: becsületes ember? Ha édesanyám életét fenyegetik, akkor nem
ismerek becsületes embert! A nemzetem élete pedig drágább nekem, mint
édesanyámé!
Néhányan a szerb urak közül tüzesen helyeseltek. Manin azonban még nem
adta meg magát.
– Nem bizonyos, hogy okvetlenül szembe kell kerülnünk a németekkel. Azok
okos emberek. Most ugyan a magyarokhoz szítanak, de ha azt látják, hogy
nagy erővel jövünk rájuk és ha megértik, hogy a császár nevében jövünk,
akkor meggondolják magukat.
Jani most már tudta, hogy ki legyen a rekedt basszushang tulajdonosa.
Stanimirovics, az odborbiztos. Két vármegyén át kergették a svábok,
tegnap még halálra keresték és most megint itt ült a városban és
nyugodtan szívta kurtaszárú csibukját.
A fiatalemberen hideg szaladt végig. Ez a halál lehellete! Ha
fölfedezik, nem szabadul innen élve.
A sors azonban elnéző kedvében volt. Valaki az urak közül kinézett az
ablakon és jelentette, hogy a zápor elállott. Erre mind fölkerekedtek és
folytatták titokzatos éjjeli körútjukat a városban.
Zorka sápadt arccal, de mosolyogva osont be a szobába.
– Hál’ Istennek, csakhogy észre nem vettek! Mit beszéltek?
– Semmi különöset. Leginkább az időjárást szidták, – füllentette Jani.
*
A homokvidékről való fuvarosok ujságolták, hogy az alibunári
dombgerincen, alig néhány mérföldnyire Versectől, katonai tábort vernek.
A határőrvidéki zászlóaljak, mintha csak valami titokzatos parancsnak
engedelmeskednének, egymásután megszöknek a tisztjeik elől és
altisztjeik vezetése alatt Alibunárra marsiroznak, ahol Koics nemzeti
őrnagy viszi a kommandót. Tadics pedig, a hirhedt martalóc-vezér, furcsa
és vad külsejü szerviánus sereget csődít által a Dunán. Már-már azt
hitték, hogy az utolsó török hordával együtt a Kelet is örökre kivonult
a Bánságból, de most ime visszajött megint Belgrád felől, aranytól
csillogó ruhában, mocskos testtel és vérszomjas lélekkel.
A verseci templom-utca rossz kövezetén könnyü szekér csörömpölt végig, a
kövér sváb lovakat a Macskakovács hajtotta. Most rákiáltott Holky
doktor.
– Hová, szomszéd?
A korcsmáros megállította fogatát.
– Jőjjön velem, doktor úr. Megnézzük az alibunári rác tábort. Persze
csak messziről.
A doktor volt a város legkiváncsibb embere és az ötlet egészen
föllelkesítette.
– Nagyszerű lesz! De kerüljünk a házam felé, otthon van egy kitünő
messzilátóm, azt magunkkal visszük.
Elmentek a messzilátóért, aztán vidáman trécselve, kellemes izgalomban
kocogtak a határ felé.
Tíz felé megitattak valamelyik faluban és szóba ereszkedtek a
korcsmárossal, de az semmit sem tudott a rácokról. Azt mondta, nem is
fél tőlük, mert ő jól beszél szerbül és az olyan embert nem bántják.
Kissé álmosan és a vakító napfénytől káprázó szemekkel ügettek tovább.
Egy domboldalon haladtak föl és a doktor éppen egy pacsirta édes és
ostoba csiripelését hallgatta, mikor a Macskakovács ijedten
elvakkantotta magát. Vagy ötven lépésnyire tőlük, öreg nyárfák
árnyékában, egy csapat vörössapkás ember hüsölt.
– A szerviánusok! – kiáltotta a Macskakovács.