Néhány nap múlva már lejöhetett Temesvárról Vukovics Sebő alispán, akit
kevéssel ezelőtt megtettek kormánybiztosnak a szép Csernovics mellé,
hogy a felelős minisztérium nevében megeskesse a nemzetőröket. Akkoriban
minden a felelős minisztérium nevében történt, az elnevezés mindenkinek
hízelgett, mert mindenki úgy érezte, hogy a minisztérium neki is
tartozik némi felelősséggel.
Ezerkétszáz fölkelő hat kompániában vonúlt a német templom elé. A svábok
fegyvertelenül, ünneplő gunyában jöttek. Mivel az ég borús volt, sokan
piros vagy kék paraplit szorongattak a kezükben, mások pedig tarka
keszkenővel takarták le új kalapjukat, hogy meg ne ázzék, ami egészben
véve tisztes és békés benyomást tett.
A kompániák akkor már megválasztották összes tisztjeiket. A második
század kapitánya az öreg Hoffer lett, a hatodik század hadnagya Graf
Jani. A parasztok bizalma eredetileg a nagyobbik Graf fiú felé fordult,
mivel azonban Mihály még mindig ott tartott, hogy „ez az egész dolog
butaság“, tehát Jani öccsét léptették a helyébe, cum jure successionis.
Mert aziránt nem lehetett kétség, hogy a Hoffer-háznak és a gazdag
Grafné egyik fiának kijár az ilyen tisztesség. A többi tiszteket azonban
nem a tanúlt emberek, hanem a gazdák közül választották. Mert hiszen
szép dolog az, hogy az urak olyan sok mindent tudnak a világ folyásáról,
de azért mégis csak jobb megbízni az olyan emberben, aki megszokta, hogy
maga járjon a dolgai után.
A vármegyei urak, akik a kormánybiztos kíséretében jöttek, lengő piros
tollal a kalapjukon, kardosan csörtettek végig a Templom-utcán. Az urak
fanyarul nézték a templom előtt sorakozó fekete sereget.
– Hogy leszünk majd a svábokkal, ha komolyra fordul a dolog?
A svábok közt ugyanakkor gyanús sugdosás támadt.
– Hogy leszünk majd ezekkel az urakkal? Vukovics rác. Csernovics főispán
is rác, de maga Damaszkin szolgabíró is rác…
A kormánybiztos különben jól tudott beszélni az idevaló emberek nyelvén.
Azon kezdte, hogy fölemelt kezével a szomszéd ház ormára mutatott,
amelynek padlásablakán kaszapenge vicsorgott ki és azt mondta, hogy az
igaz polgár is legyen olyan, mint a jó kasza: kemény, tiszta és éles.
Kemény a munkában, tiszta a becsületben és éles a jogai megvédésében.
Ez tetszett az embereknek.
Midőn az új nemzetőrök letették az esküt, Dániel kanonok, aki egyházi
ornátusban állott a kormánybiztos mellett, magasra emelte kezében a
feszületet. A lövészbanda eljátszotta a Gotterhalte-t, a svábok a szép
dal hallatára a megszokott lojális melegséget érezték a szívük tájékán,
a megyei urak pedig megemelték vöröstollas kalapjukat. Csak a pap
fordult sarkon és ment be sietve a plébániára, mintha meg volna sértve.
Róla azt beszélték, hogy titkos republikánus.
Vukovics később végigment a hosszú embersoron és ekkor megakadt a szeme
egy rózsásra kimosdatott kisfiún, aki sapkájával a kezében, a
bársonyzekéje fölé kihajtott hófehér gallérral, boldogan, büszkén és
mosolyogva állott a férfiak között. A kormánybiztos a gyerek szépen
megfésült fejére tette tenyerét.
– Hát te mit akarsz itt, kis fiam? – kérdezte.
– Én a második kompánia dobosa vagyok. De dobom még nincs.
– Hány éves vagy?
– Most leszek tizenhárom.
– Mi a neved?
– Gyuri. A Hoffer építőmester úr fia vagyok.
– Majd küldök neked Temesvárról egy szép dobot. Aztán vitézül pörgesd,
ha jön az ellenség!
Az öreg Hoffer, mikor Kolonics főhadnaggyal az a bizonyos disputája
volt, a vita hevében megfogadta, hogy a kis Gyurit is besoroztatja.
Azóta igen megbánta már, hogy annyira elragadtatta magát, – mennyit
veszekedett az asszony! – de a becsületszó becsületszó és a fiával az
ördög sem bírt már.
A sereg már oszladozott, midőn egy temesvári fuvarosszekér csörömpölt
végig a főutca irgalmatlan rossz kövezetén. A kocsis mellett Holky
doktor ült. Az emberek tudták, hogy a doktor a nemzetőrök megbízásából a
temesvári főkommandónál járt és most kíváncsian fogták körül.
Holky fölugrott a bakra és a két karjával integetett.
– Hozom az ágyúkat, emberek!
– Hol vannak?
– A kocsiban, a szalma alatt…
Néhány mohó kéz a szalma alá nyúlt és hideg vasat érintett.
– Kettőt kaptunk! Két hatfontosat!
Ezeket az ágyúkat a temesvári Rukavina báró adta a versecieknek. Holky
doktort tavaly az a megtisztelés érte, hogy fölszúrhatta ő
excellenciájának meggyűlt ujját és ez az esemény kiválóan alkalmassá
tette arra, hogy most mint a nemzetőrök követje járúljon a főparancsnok
elé. A doktor olyan okosan, annyi hévvel és főleg olyan sokat tudott
beszélni, hogy a megszorult tábornok, bár a dolog semmiképpen sem
tetszett neki, végül is kénytelen volt engedni. Miután Holkyt
végigvezették a temesvári arzenál udvarain, ahol százas sorokban
unatkoztak és ásítoztak a pompás, új ágyúk, végül odaadták neki ezt az
ócska két vascsövet, amelyet talán még a Hunyadiak felejtettek a
fellegvárban.
A németek időközben kikaparták a szalmából a rozsdavörös ágyúkat.
– Amennyire értek hozzá, igen jó lövegek, csak meg kell őket puccolni
egy kicsit, – mondta Holky szakértően.
– Hát ezek is ágyúk? Hiszen még lafétájuk sincs! – kiáltotta valaki.
Holki azonban megvédelmezte ágyúit, amelyek iránt már bizonyos apai
gyöngédséget érzett.
– A laféta semmi! Azt farag nekünk akármelyik bognár… Én Temesvárott
kitapasztaltam a legújabb szerkezetű ágyútalpakat, majd én megmondom a
bognárnak, hogyan csinálja.
A Heim zsidó azalatt nagy szeretettel simogatta az ágyúkat. Ő már régen
elhatározta, hogy a tüzérséghez fogja magát beosztatni.
*
A hét sváboknak sok megbeszélni valójuk volt és mivel Graf Jani úgy
vélekedett, hogy a nevezetes napot valami rendkívüli formában illenék
megünnepelni, tehát alkonyatkor a fráternál adtak egymásnak találkozót.
A fráter egy vén remete, fönn lakik a széljárta hegytetőn, a házikója
ott van a fehér kápolna mellett, amelynek a fráter különben sekrestyése.
Nyaktörő sziklaút vezet föl a magasba, de azért mégis érdemes fölmenni,
mert, aki a remete háza mellett álló kis szőlőlugasból lenéz az alkonyi
pirban úszó bánsági rónára, az úgy érzi magát, mintha a világ feje
fölött trónolna. Mondják is, hogy amelyik svábnak ott fönn van a
szőleje, az mind gőgös és szófukar ember.
Hatan már együtt voltak, de a hetedik, a fehértemplomi Haller, sokáig
késett még.
A fiatalok beszámoltak egymásnak a tapasztalataikkal. Akinek csak komája
vagy adósa volt a környékbeli falvakban, az az utolsó héten kikocsizott,
hogy fegyverkezésre bírja a falusi svábokat. Lutz hadnagy és a
Szalvátor-patikus formaszerinti szövetséget kötöttek a dettai és a
zichyfalvi parasztsággal. Megfogadtatták velük, hogy elküldik a
legényeiket Versecre, mihelyt ott megszólalnak a lármaharangok. A
patikus nem győzte emlegetni, hogy Lutz milyen nagyszerűen tud beszélni
a falusi svábok nyelvén. Ezt senki sem nézte volna ki belőle. Kár, hogy
rossz a tüdeje, egyszer-kétszer vért is pökött útközben…
Heim elmondta, hogy édesatyja tegnap jött meg a krassói bányavárosokból.
Ott a németek már torlaszokat építenek a városok körül és reggeltől
estig durrognak a céllövő karabélyok.
Legjobban érdekelte a társaságot Hoffer Tóni elbeszélése. Ő és édesapja,
Vukovics Sebő ösztönzésére, elmentek a szerbek vezéréhez, Maninhoz és
ártatlan arccal fölszólították, hogy lépjen be szerbjeivel együtt a
nemzetőrségbe. Ez persze csak arra való volt, hogy kiugrassák a nyulat a
bokorból.
Manint szemmel láthatólag igen meglepte az ajánlat, amelynek
őszinteségében különben egy pillanatig sem hitt.
– Ki ellen fegyverkeznek az urak tulajdonképpen? – kérdezte ugyancsak
ártatlan arccal.
– Minden rendbontó és fölforgató ellen, – válaszolt az öreg Hoffer.
– Tehát elsősorban Kossuth és társai ellen? – kérdezte Manin gúnyosan.
Az építőmester arca egyszerre paprikavörös lett.
– Hát nem tetszik tudni, hogy Kossuth ő felségének minisztere és hogy
csak a király által szentesített törvényeket hajtja végre?
Ekkor beleszólt a fiatal Hoffer is.
– Manin úr, mi nem az ország, csak a mi kis városunk békéjét akarjuk
megvédelmezni.
– Fölösleges fáradság, – válaszolt Manin hidegen. – A központi szerb
odbor megbízta Stratimirovics hadseregét, hogy védelmezze meg a Bánságot
minden forradalmi kísérlettel szemben és Stratimirovics teljesíteni
fogja kötelességét.
A nyul tehát kiugrott a bokorból.
A szerbek közül senki sem lépett be a nemzetőrségbe. Gúnyos
hallgatással, fegyelmezett mozdulatlansággal figyelték a németeket.
Szerbiából és Szlavóniából azonban sűrűn jöttek hozzájuk a megbízott
emberek, Maninról pedig mindenki tudta, hogy már két ízben járt
Rajacsics udvarában.
– Hogy annak a derék Manin szomszédnak annyira fejébe ment a szerb
dicsőség! – mondta Graf Jani, miután végighallgatta Hoffer jelentését.
– Legjobb volna, ha valaki még ebben az órában agyonlőné. Ha holnap még
él, sok bajt fog szerezni.
Ezt a kis Lutz hadnagy mondta. Ő eddig összefont karokkal állott a lugas
előtt és elgondolkozva nézte a vérpiros égalját.
– Megbolondultál, Lutz? – pattant föl Jani. – Manin szomszédot
agyonlőni?
A hadnagy Graf felé fordította beesett, sárga arcát.
– Vér nélkül úgysem fog elmúlni ez a dolog. Ha ma sajnáltok megölni egy
embert, akkor holnap százzal álltok szembe.
Graf Jani elvben helyeselte, hogy vért kell ontani a szabadságért. A
vérontásnak azonban a roham mámorában kell megtörténnie. De így együtt
ülni a szőlőlugasban és nyugodtan megbeszélni, hogy Manin szomszédot meg
kell lőni, mint a vadkant, az még sem járja.
Végre megjött a hetedik sváb is, Haller. Lihegve mászott föl a lejtőn.
Hosszúcsövű vadászpuskát hozott magával, a vállán pedig nagy boros
kulacs és tarisznya függött. A különben oly jókedvű cimbora most nagyon
komolynak látszott.
– Honnan jösz? – kérdezték.
– Hazulról, Fehértemplomból… Az éjjel megint visszamegyek… Azért jöttem
csak, hogy elbúcsúzzam tőletek.
Haller kissé kifújta magát, aztán tovább beszélt.
– Odahaza most szükség lesz minden épkézlábú legényre… Az egész
határvidék fölzúdult és acsarkodik ellenünk… Hiszen tudjátok, hogyan
vagyunk mi ott: kis sváb sziget a rác víz közepén… A város tövében most
tábort vernek a rácok… A granicsárok tömegesen vonúlnak hozzájuk és
Szerbiából is folyton érkeznek a martalócok… Egész nyiltan mondják: ha
elegen lesznek, akkor megrohanják Fehértemplomot és kő kövön nem marad…
Tegnap ott járt a városunkban Stanimirovics, a szerb odbor kiküldöttje…
Ő a szerb bánság biztosának nevezi magát… Világos nappal bejött a
városba és nyílt utcán biztatta a szerbjeinket, hogy verjenek agyon
minden magyart és minden németet… Hát ilyen időkben tisztességes
embernek otthon a helye.
– És a császári katonaság? – kérdezte Lutz.
Haller lemondóan legyintett a kezével.
– Azokról kár beszélni. Dreyhan őrnagy, a fehértemplomi parancsnok, nem
tudja, hogy mit csináljon. A szerbek a császár nevében törnek reánk és
Dreyhan félti az előmenetelét. Nemrégiben utasítást kért a temesvári
főparancsnoktól. Rukavina báró azonban azt üzente vissza, hogy mindenki
cselekedjék tulajdon belátása és lelkiismerete szerint… Rukavina báró
ugyanis maga sem tudja, hogy mit csináljon. Ezek az urak egymás háta
mögé bújnak és egymás nyakába kanyarítják a felelősséget… Nem mernek
szembe szállani a magyar hadügyminiszterrel, de engedelmeskedni sem
mernek neki, mert hiszen nem tudni, hogy mit hoz a jövendő… A
multkoriban azt mondta Dreyhan őrnagy: ha a szerbek és a németek között
összeütközés lesz, akkor a császári hadsereg semleges marad. Hallottatok
már ilyet? Martalócok fenyegetik asszonyaink és gyermekeink életét és a
császár katonái semlegesek maradnak! Csak egy ember van, aki tartja
bennünk a lelket: Maderspach kapitány…
Lutz szeme fölvillant.
– Maderspach? Maderspach Ferenc Fehértemplomban van? Ő benne
megbízhattok. Ő nem fog meglapulni és nem fog megalkudni. Ha egész
Rácország föltámad, ő verekedni fog, még ha egyedül marad is…
– Nem fog egyedül maradni! – szólt Haller.
Haller azután kinyitotta a tarisznyáját és hét egyforma fapoharat tett
az asztalra.
– Ezeket nektek hoztam, hogy legyen a barátságunknak valami emléke.
Mindegyikbe belevágtam a gazdája nevét… Ezüst poharakat akartam hozni,
igazán nem sajnáltam volna tőletek az ezüstöt sem, de eszembe jutott,
hogy azoknak hamar lábuk kelne ilyen mozgalmas időkben…
Kiki kezébe vette a maga poharát. Ott állottak heten a hegytetőn,
fölöttük vérvörös volt az ég, alattuk a rét vizét is biboraranyosra
festette a búcsúzó nap. Úgy érezték magukat, mintha heten egy boldog
szigeten volnának, távol az élet veszedelmeitől és nyomorúságától. Graf
Jani, aki már mámoros volt, mielőtt még ivott volna Haller jó
fehértemplomi borából, elragadtatásában beszélni kezdett. És mivel az
élet megszokott képeit keveselte, a halál komor és nagyszerű képét
idézte föl.
– A barátságra iszom, a halált is túlélő barátságra! Holnap már olcsó
lesz itt a halál. Azért esküdjünk meg, hogy valahányszor egyikünk
meghal, az élők mindig összegyülekeznek ezen a helyen és poharat
ürítenek a meghalt jóbarát emlékezetére!
A hét sváb azután lement a városba, mivel Hallernek sietős volt az útja.
A búcsúzó jóbarát útközben megtanította őket egy német nótára. Régi,
egyűgyű nóta volt, a hét svábnak azonban igen tetszett, mert szövege
némileg visszhangoztatta azt a nagy nyugtalanságot és készülődést, amely
a Bánságot akkoriban betöltötte.
Durch die Au, auf die Gau,
Ins Land hinaus,
Lasst unsere Banner wehen, –
Ade, du liebes Vaterhaus,
Ade, auf Wiedersehen.