Eredetileg Lutz hadnagyhoz akart sietni, mert bizonyos volt, hogy az
egész városban a hadnagy veszi legkomolyabban a szabadság ügyét, de
aztán eszébe jutott, hogy Zorka most a Hoffer-leányokkal hárfázik és
azért repülő kabátszárnyakkal vágtatott a Hoffer-ház felé. Hirtelen
elhatározta, hogy a titkos társaság egy másik, bár lanyhább buzgalmu
tagját, Hoffer Tónit fogja beavatni a titkába.
Hoffer Tóni az édesapja építőirodájában dolgozott. Az öreg volt a
délvidék leghíresebb templomépítője. Tótországban és Rácországban is sok
szép templomot épített már. A Hoffer-ház udvara, amely majd akkora volt,
mint egy vásártér, most is teli volt toronynyi deszka- és
gerendarakásokkal, egypár száz munkás fürészelt, kalapált és tett-vett
benne, a fiatal Hoffer Tóni pedig plajbásszal a füle mellett, kipirult
arccal állott az udvar közepén és oláh nyelven káromkodott. Ezt a
nyelvbeli koncessziót mindenesetre azoknak az oláh fuvarosoknak tette,
akik csökönyös alázatossággal állottak körülötte.
Ez nem ér rá most hazát menteni, gondolta magában Jani.
A lakóház ablakából édes hárfazene szűrődött ki a munka rikácsoló
lármájába.
– Jani bácsi, Jani bácsi! – kiáltotta egy vékony hang.
Emeletmagasságban az egyik gerendapiramis tetején fehérruhás,
szőkeloknis kisleány állott. Bábi volt, négy közül a legkisebbik
Hoffer-leány. Ő is csinos, kecses és vidám volt, mint valamennyi nővére.
Most a zerge biztosságával szökdelt le a farakásról. Egyenesen Jani úr
nyakába ugrott és megcsókolta. Bábika még csak tizenkét esztendős volt,
még egészen gyermekszámba ment és senki sem akadhatott fenn a nagy és
forró barátságon, amelyet Jani iránt érzett. Hasonló szenvedélyes
barátságot érzett a fiatal Graf iránt a kisebbik Hoffer-fiú, a
tizenhárom esztendős Gyuri, aki vidám süvöltéssel robogott elő az
istállóból. A két gyermek láthatólag büszke volt reá, hogy tegeződhetik
egy nagy férfival, aki Bécset is megjárta már.
– Megjött a főhadnagy! Megjött Kolonics! Lóháton jött meg Pancsováról!
Reggelre tovább megy Temesvárra! – ujságolták nagy fontoskodva a
gyerekek.
Kolonics főhadnagy volt Emiliának, a legnagyobbik Hoffer-leánynak
vőlegénye. Még pedig második vőlegénye, amely körülmény némi foltot
ejtett a leány hírnevén. Az első Graf Mihály volt, özvegy Grafné azonban
akkoriban szétrobbantotta a kötést, mivel egyszer reggeli hatkor még
ágyában találta a fia menyasszonyát.
A gyerekek fölvitték Jani urat a nappaliba. Ott hárman hárfáztak együtt,
a középső két Hoffer-leány és Zorka. Olyan komolyan vették a leckéjüket,
hogy abba se hagyták a játékot, csak mosolyogva bólintottak loknis
fejükkel a vendég felé. Jani leült a két gyermekkel és áhitatos csendben
várta a játék végét.
Hofferékat tulajdonképpen mindenki kedvelte a városban, de azért
titokban sok pletyka kerengett róluk, mert a viselkedésük, sőt a
külsejük is más volt, mint a többi emberfiáé. Valami művészi bátorság,
melegség és lendület jellemezte őket. Az öreg Hoffer sok pénzt keresett,
de sokat is költött a gyermekeire, akiket úgy járatott, „mintha urasági
gyerekek volnának“ mondták a városban. Graf Jani azonban nagyon jól
találta magát ebben a házban és boldog volt, hogy Hofferék nem
éreztették vele, mennyire bántotta őket Grafné asszony viselkedése.
A hárfajáték akkor ért véget, mikor az öreg Hofferék és a mátkapár a
szobába léptek.
A vőlegény, aki a Blomberg dsidásainál szolgált, hosszú, kemény, szőke
pofaszakállú katona volt.
Kisült, hogy ők is tudnak már a karlócai eseményekről. De nemcsak ők,
hanem az egész város.
– A rácok és a horvátok gyülekeznek, Szerbiából is sokan jönnek, hogy
elfoglalják a Bánságot, – mondta aggodalmas arccal az öreg Hoffer. – Mit
fogtok csinálni, ti császári katonák?
A főhadnagy boldog tudatlanságában vállat vont.
– Nem fogjuk a fejünket törni, hanem azt fogjuk csinálni, amit
parancsolnak nekünk.
– Az a kérdés, hogy ki parancsol nektek? A bécsi, vagy a pesti
hadügyminiszter?
Kolonics könnyedén legyintett a kezével.
– Azt hiszem, az egész pesti svindli hamar véget fog érni… Kossuth és a
táblabírák…
Hofferné arca egyszerre vérvörös lett.
– És bennünket ki fog megvédeni? Bennünket és a gyermekeinket?
A főhadnagy csodálkozva nézett az asszonyra.
– Titeket? Nektek semmi közötök az egész dologhoz. Ami lesz, az a
magyarok ellen megy. Ti pedig németek vagytok.
– Persze, mi németek vagyunk, – hagyta rá Emilia, akit nagyon kínosan
érintett ez a vita.
Most megszólalt az öreg úr. Domború szép művészhomloka alatt ragyogott a
két szeme. A hangja pedig reszketett a visszafojtott fölindulástól.
– Igen, mi németek vagyunk. Mi németek vagyunk és úgy fogunk viselkedni,
ahogyan a német becsület kívánja. A becsület pedig azt kívánja, ha
békességben együtt éltünk a magyarokkal, hát álljunk melléjük a
veszedelemben is. Ha elhagynók őket a bajban, akkor nem volnánk
becsületes németek, hanem szedett-vedett csürhe.
Az öreg úr kiabálni kezdett és a nők megijedtek.
– De apa! – kérlelték.
De az öreg felbőszülvén a főhadnagy arrogáns mosolyán, még jobban
kiabált.
– Öreg ember vagyok, vén mesterember, de becsületemre mondom, hogy
fegyvert fogok, ha hívnak a magyarok. Ez a Gyuri kölyök még csak
tizenhárom éves, de ha ő is el akar menni, becsületemre mondom, én adom
kezébe a fegyvert.
Kolonics méltatlankodva emelte föl a fejét. A hosszúkás, szigorú és
lojális arca erősen emlékeztetett azokra a főhercegi arcokra, amelyeknek
képmása ott függött sok Kolonics-nemzetség vizitszobájában. (Znajmban
minden második embert Kolonicsnak hívnak és aki nem lesz közülök katona,
abból hivatalnok lesz.)
– Én azt hittem, hogy apámuram hű alattvaló, – mondta szemrehányóan.
– Vagyok is, vagyok is, vőm uram, – kiáltotta Hoffer, miközben mind a
tíz ujjával neki esett a sűrű, ezüst hajának. – Életem és vagyonom a
császáré, mert ő az én törvényes uram. De a lelkem nem a császáré, vőm
uram, a lelkem Istené és becstelenséget a császár kedvéért sem követek
el!
Az öreg érezte, hogy ebből a hangnemből már nem lehet folytatni a vitát.
Lerohant tehát az udvarba és ott kegyetlenül lehordott egy zsindelyest,
aki pipával a szájában hasította a fazsindelyt.
– A fejemre akarjátok gyujtani a házat, ti gazemberek, no de majd rendet
csinálok én köztetek!
Fölkapott egy lécet, hogy rendet csináljon vele, de a Tóni fia
kicsavarta kezéből a fegyvert. Igaz, az udvar négy sarkában ott volt a
tábla: Itt tilos a pipázás! – de azért húsz esztendő óta mindenki
pipázott az udvaron, maga az öreg Hoffer is.
A főhadnagy peckesen összecsapta sarkantyúit és elment a
huszárkaszárnyába, hogy Esterházy grófnál jelentkezzék. Nem mondta, hogy
eljön-e vacsorára.
A nagy vihart megelőző szél végigsüvöltött a Hoffer-házon és egy
pillanat alatt mindent fölborított. Emilia igen boldogtalan volt és
titokban haragudott édesapjára. Végre is egy császári katonatiszt, egy
_Ritter von_ csak jobban ért az effélékhez, mint egy építőmester? Ha
pedig Emiliának ez az eljegyzése is fölbomlik, akkor igazán elmehet
apácának…
A kis Gyuri fölugrott egy székre és magából kikelten kiabált, hogy éljen
Gossuth! Emilia, aki a kisebbekkel szemben anyahelyettesi jogokkal volt
fölruházva, le akarta pofozni onnan, de nem bírt vele, a fiú valami
démoni lázban égett, a székről a divánra, majd az asztal tetejére ugrott
és egyre éltette az ő Gossuthját. Pedig az utcai ablak is nyitva volt. A
többi leányok, Zorka is, védelmükbe vették Gyurit, ők alapjában véve
mind Gossuthisták voltak.
A hajsza csak akkor ért véget, mikor Hofferné bánatos arca megjelent az
ajtóban. Az anya lekváros kenyeret hozott a gyerekeknek. Különben is
igen ijedős természetű asszonyság volt, örökösen tűzvésszel, pestissel,
földindulással álmodott, de soha még semmiféle természeti csapástól nem
rettegett úgy, mint ettől az istenverte szabadságtól. Óh, hogy az ő
áldott jó ura is mindig kész volt minden szamárságra!
*
Graf Jani hazakísérte Zorkát Hofferéktól.
Az utcasarkon azt kérdezte tőle:
– Zorka, szereted a verseket?
– Ha szépek, – susogta Zorka, miközben az elefántcsontszínű bizánci arca
rózsaszínű lett.
– Én írtam hozzád egy egész füzetre valót. Negyvenhármat. A
negyvennegyedik tulajdonképpen a halálról szól, de azért azt is neked
írtam.
Valaki a fiatalember nevét kiáltotta. A Macskakovács szaladt utánuk.
Óriási nagy, kövér, de amellett csodálatosan fürge mozgású és szapora
beszédű német volt. A Macskakovács különben épp oly kevéssé volt kovács,
mint ahogyan nem volt macska; ő egészben véve csak egy Lauch nevü
korcsmáros volt. A furcsa nevét az öregapjától örökölte, aki
kovácsmester volt és akinek vagy nyolcvan esztendővel ezelőtt valami
nagyon mulatságos kalandja volt egy vörös kandurral. Az eset részleteit
ma már senki sem ismerte, de azért az Istenben boldogult kovács összes
leszármazottjaira rászáradt a gúnynév. A polgári nevükön senki sem
ismerte őket.
A Macskakovács azért fogta el Janit az utcán, mert éppen most érkezett
haza Zimonyból, ahol egyik adósát nyomorgatta. Pénzt ugyan nem kapott,
de a megpukkadásig teliszívta magát odaát nagyszerű és izgalmas
ujságokkal, amelyeken sürgősen túl kellett adnia.
Hogy azok odaát mind meg vannak háborodva. Azt mondják, hogy a császár
nekik ajándékozta a Bácskát és a Bánságot. Minden föld a szerbeké lesz,
föl Szegedig… Már készülődnek is, hogy által jőjjenek. Sok ezren vannak
már együtt. A granicsár-ezredekből százával szökik hozzájuk a legénység
és senki sem állja útját… Aranygalléros tisztek is vannak velük.
Rajacsicsot patriárkává választották és Szuplikácz generális a
vojvodájuk… Rajacsicsot ismerjük még verseci püspök korából. Hogy tud az
beszélni –! Lóháton jár a táborban, a kezében feszület, az oldalán kard.
Ha a régi rác dicsőségről beszél, akkor sírva fakadnak a nagybajszu
granicsárok. Ha meg a magyarokat emlegeti, akkor az emberek a fogukat
csikorgatják… Mert a szerb nemzet minden szörnyü nyomorúságának a gőgös
magyar az oka.
De egyebet is tudott a Macskakovács. Szerbiából, Boszniából százával kél
át a fegyveres nép a Száván. De még Montenegróból is jönnek ijesztő
külsejü martalócok, akik farkasokká vadultak a török háborúkban. És ezt
a prédára éhes, vérre szomjas csőcseléket a belgrádi osztrák konzul,
Mayerhoffer ezredes zudítja az országra. Ideát pedig császári tisztek
fogadják őket testvéri öleléssel…
A Macskakovács nem mondott el mindent, amit tudott, hanem köszönés
nélkül a faképnél hagyta Janit és két úr után szaladt, akiket az utca
túlsó során fedezett föl. Azokra érdemesebb volt ráijeszteni, mint
Janiékra, mert egyikük a polgármester, a másik a városbíró volt.
A fiatal pár folytatta útját, kényesen válogatva a gyalogjáró köveiben.
– Zorka, ha itt is kitör a revolució, mi lesz akkor velünk? – kérdezte
Jani.
– Reménylem, mi ketten nem fogunk hajba kapni, – válaszolt mosolyogva a
leány.
– És melyik párton lesz édesapád?
– A jó emberek pártján. Mert ő jó ember.
A fiatalok egyszerre összenéztek és fülelni kezdtek. Valahonnan ének
hallatszott. A piac felől. Sok ezer érces férfihang éneke. Valami
vérforralóan szilaj és meghatóan szomorú szerb nótát énekeltek.
Amint gyors léptekkel befordultak a nagytér sarkán, megpillantották az
éneklő sokaságot. Sok ezer szerb paraszt – mind egyforma bőrködmönt és
piros bocskort viselt – vonult végig a piacon. Néhány sötétruhás uri
ember vezette őket, egyikük szerb nemzeti zászlót vitt kezében.
– Hiszen ez édesapa! – kiáltotta Zorka meglepetten.
A tüntető tömeg vezére valóban Manin szomszéd volt. Hajadonfőtt volt,
ünnepélyes, szinte áhítatos léptekkel járt, arcát megszépítette a
lelkesedés.
Manin eddigelé nem sokat törődött azzal, hogy ő szerb eredetű ember.
Nemes ember és vármegyei tisztviselő volt, kétszeres ok arra, hogy
magyarnak vallja magát. A karlócai hírek azonban hősi mámorba ejtették
az egész délszlávságot és a mámor váratlanul pezsgésbe hozta Manin szerb
vérét is. A tépelődő emberek hirtelenül támadt energiájával beleugrott a
szerb mozgalomba és mivel renegát buzgalmával túltett a legtüzesebbeken
is, hamarosan a mozgalom élére került.
Graf Jani időközben fölfedezte a tömegben a szerb borbélyát, azt elfogta
és kivallatta, hogy mit jelent a csődület. A tüntetés a szerb püspök, az
öreg Popovits István ellen irányult, akit a borbély árulónak és a
magyarok spiónjának nevezett. A püspök bűne az volt, hogy magyar nyelven
vezette az anyakönyveit és hogy annak idején nem küldött követeket a
karlócai nemzeti szkupstinára. A tömeg ezért beverte a palota ablakait
és rongyokká tépte a magyar anyakönyveket, melyeket a megijedt papok
kiszolgáltattak neki.
A borbély, aki máskor maga volt a mosolygó, hajlongó udvariasság,
ezúttal félvállról, kevély és gúnyos hangon beszélt Janival. Végül
fölemelte a kezét és a szerb székesegyház tornyára mutatott.
– Látja, ott van a mi zászlónk! – mondta.
A toronyról nagy, piroskékfehér zászló lengett.
De hová lett Zorka? Az imént még itt állott Jani mellett. Halvány
arccal, fénylő szemekkel, egész testében remegve nézte a sokaságot.
Egyszerre azt mondta – szerbül mondta –: Istenem, beh szép ez! – és
nyomtalanul eltünt a tömegben, mint a búvármadár a nádasban.
Jani egy ideig még nézte a vonuló embereket. Úgy rémlett neki, mintha
csupa gúnyos vagy gyűlölködő arc fordulna feléje. Ezek a szerb
parasztok, fuvarosok és szatócsok, akik máskor a szegény emberek
tisztességtudásával köszöntötték a gazdag Grafné fiát, most, midőn egy
közös érzés és egy közös gondolat tette őket erősekké és gazdagokká,
bizonyos arisztokratikus kicsinyléssel nézték a fehérképü svábot az ő
furcsa köcsögkalapjával és malaclopó köpenyegével.
Janit egészen elszomorította a gondolat, hogy ez az éneklő sokaság olyan
könnyüszerrel el tudta őt választani Zorkától. Vajjon hol fogja
viszontlátni a leányt? Sarkon fordult és visszament a patika irányában.
Egyszerre szemben találta magát Holky doktorral és a patikussal. A kövér
kis doktor szemüvege izgatottan csillogott.
– Csakhogy megvagy, Jani! Tűvé tettük utánad a várost.
– Mi baj?
– A Macskakovács-korcsmába megyünk… Parasztgyűlés lesz az udvaron. A
svábjaink tudni akarják, hogy mi lesz. A külső város teli van
rémhírekkel. A szerbek már osztozkodnak a szőlőhegyen. Azt beszélik,
hogy szerviánusok lappanganak az erdőben. Éjjel megrohanják majd a német
várost és fölkoncolnak mindenkit.
Mikor Jani rátette kezét a Macskakovács kilincsére, azt hitte, hogy
cimborái lóvá akarják tenni a parasztgyűléssel, mert odabenn mélységes
csend volt. Mikor azonban belépett, az udvar zsúfolva volt emberekkel.
Némán ültek és álltak együtt, mintha halottas házban volnának. Többnyire
idősebb emberek voltak, a bánsági naptól kicserzett bőrü, a nehéz
munkától meghajlott vállu öregek. A fiatalok ilyenkor munkában vannak.
A parasztok társaságában ott látták a fehértemplomi Hallert is, továbbá
Heimot, Lutz hadnagyot és Hoffer Tónit. A hét sváb tehát együtt volt.
Néhányan az urak közül a gazdák meghívására jöttek ide. Mert a sváb
paraszt nem teszi mindig azt, amit az urak mondanak neki, de azért
mindig tudni akarja, hogy mit mondanak az urak.
Holky doktor, a kitünő szónok, megtette önmagát a gyűlés elnökének.
Hosszabb előadásba kezdett, amelyben a magyar szabadságmozgalom
jelentőségét fejtegette. Az emberek némán és hidegen hallgatták. Aztán
egyszerre félbeszakította egy érdes hang. Egy öreg paraszt állott föl
szóláshoz.
– Ezeket a dolgokat mi már hallottuk. Amit még nem hallottunk, azt kár
elmondani, mert úgy sem értenők meg, hiszen mi nem vagyunk tanult urak,
hanem szántóvető nép. Most arról van szó, hogy Szlavóniában gyülekeznek
a rácok és nálunk is mozgolódnak a szerbek. Az a kérdés, hogy mit
tegyünk mi német emberek? Erre feleljenek az urak, ha tudnak!
Igy szólt az öreg, azután társainak helyeslő fejbólongatása közepett
megint leült a lócára.
Ekkor Graf Jani jelentkezett szóláshoz. Miközben elszántan farkasszemet
nézett egypár száz jéghideg, komor és bizalmatlan szempárral, nagyjából
elmondta azt, amit ma az öreg Hoffer szájából hallott.
Azon kezdte, amit nem lehet elégszer ismételni, hogy ez a föld itt a
mienk. Apáink meghódították, nem a vérük, hanem a verejtékük hullásával.
Eddig a magyarok kormányoztak minket, mert ez Magyarország. Most jönnek
a szerbek. Azt kérdezitek, hogy mit tegyünk most már mi verseciek?
Tehetünk kétfélét. Tehetjük azt, hogy lehasalunk és megvárjuk, míg a
zivatar elvonul a fejünk fölött. Egy kicsit meg fognak rugdosni, de
nagyobb bajunk talán nem esik. Becsület nem lesz, de a kenyér megmarad.
Ma a magyar az úr, holnap a szerb, holnapután talán az oláh. Nekünk
mindegy, hiszen mi nem vagyunk nép, csak afféle idecsődült csürhe…
Egy kövér ember ült szemben Graffal. Annak arca paprikavörös volt,
miközben két öklével indulatosan kezdte döngetni a mellkasát.
– Az már nem igaz! Mi becsületes németek vagyunk!
Graf fölkapta a szót.
– Ha németek vagyunk, akkor tegyük azt, amit a német becsület kíván.
Békében ott ültünk a magyarokkal egy asztalnál, hát álljunk melléjük a
veszedelemben is. Német hűséggel, német bátorsággal.
Graf ismerte a maga embereit. Tudta, hogy többet mondania veszedelmes
volna; ezek előtt a legjobb ügyet is gyanussá teszi az ékesszólás. Még
csak ennyit mondott:
– Most elmegyünk néhányan a városházára és követelni fogjuk, hogy
szervezzék a nemzetőrséget.
Ekkor fölemelkedett egy szomorú arcú, sovány ember, afféle istenes kis
paraszt, aki a processziókat szokta vezetni és éneklő hangon kérdezte:
– Mért fogjunk fegyvert mi együgyű szántóvetők, mikor itt vannak a
császár katonái sok lovakkal és ágyúkkal?
Megint pár száz hideg és bizalmatlan szempár meredt Jani felé. Az
emberek előrehajoltak és tölcsért csináltak a tenyerükből, hogy jobban
hallják a választ.
– Megmondom, hogy mért – válaszolt Jani. – 1785-ben maga a császár volt
itt Versecen, II. József császár, 80.000 katonával, sok lóval és sok
ágyúval. De a császár elvonúlt a török elől és átengedte a várost az
ellenségnek. Hennemann Jakab azonban, egy verseci sváb ember, hetvenötöd
magával megvédte a várost. Ezért most is azt mondom: amit az ember
megtehet maga, azt ne bízza rá másra, még a császárra sem.
Ez az okoskodás egészen a svábok szája ize szerint való volt.
Lutz hadnagynak is volt egy indítványa. A szerb püspöki templomra,
miként kiki a maga szemével is láthatta, piroskékfehér zászlót tűztek
ki. Jó volna, ha válaszképpen magyar zászlót tűznének a katolikus
templom tornyára. Nem kihívásképpen, hanem hogy lássa a városban
lappangó csőcselék, hogy a németek résen vannak.
Az egész sokaság fölkerekedett és elvonúlt a szolgabíróság elé, hogy
zászlót kérjen. Másutt nem igen lehetett volna magyar trikolórt találni
a városban. A zászlót megkapták, azután Graf Janival, mint zászlóvivővel
az élükön, a plébánia-templomhoz vonúltak. Ez a fölvonulás nagyon
különbözött a tüntető menettől, melyet Graf ma a nagypiacon látott. A
svábok fekete csoportja komor csendben, nehézkesen csoszogó, hosszú
léptekkel ballagott a zászló után. Énekről szó sem lehetett; az ilyesmi
nem méltó komoly polgáremberekhez. Sőt mikor már a templom elé értek,
néhányan a forradalmárok közül úgy vélekedtek, hogy a dolgot mégis be
kellene jelenteni a plébános úrnak, nehogy utólag valami kellemetlenség
legyen belőle. Egypár perccel később az összegöngyölített zászló
kibukkant a legfelsőbb toronyablakból. Azután forogni kezdett, kibomlott
és virító színeivel ott lengedezett a fölbámészkodó emberek feje fölött.
Ugyanaz a szél mozgatta, amely a püspöki templom szerb zászlaját.
Az emberek úgy érezték, hogy most tenniök kellene valamit. Talán
kiáltozni? Végül egyikük levette a kalapját. A többiek mind követték a
példáját.