A girbe-gurba rácváros mellé, amely már a temesvári vilajet idejében is
ott állott a maga helyén és amelynek zeg-zúgaiban itt kallódott török
emlékek poshadnak, négy nyilegyenes, hosszu utcát tüztek ki a katonai
mérnökök: ott laknak a sváb telepesek. A németvárosnak nincs se titka,
se emléke, az józan, tiszta és nyilt, utcáit szabadon járhatja a szél és
a napfény. Ott trapban mennek a szekerek, mindig hajszolják egymást az
emberek, onnan terhek alatt görnyedő munkások lihegése, hordók kongása,
kalapácsok csattogása hallatszik. A rettenetes sietségükkel és a
brutális lármájukkal a németek fölriasztották és elkeserítették az egész
Bánságot, amely addig oly édesdeden sütkérezett virágos mocsarai között.
A németváros utcái sorszámozva vannak és a második számúban, a
templom-utcában, áll a Grafék háza.
Hosszu, sárga ház, a lakás tízszobás, ezekből azonban csak kettőt
használnak, a többi le van függönyözve és keresztvasakkal van elzárva.
Ott benn szomorkodnak kisérteties homályban Grafék remekbe készült
bútorai, bécsi porcellánja és drága ezüstje. Mert az özvegyasszony
mindig vásárol, hogy több legyen, de semmit sem használ, hogy el ne
pusztuljon. Az ő fölhalmozott kincsei szimbolumai, de nem eszközei az
élvezetnek, csak arra valók, hogy az emberek tiszteletét és irigységét
felköltsék.
Az óriás udvaron emeletes épület áll, olyan, mint a magtár, ott
tenyésztik a selyemhernyókat. Az elefántcsontszínü férgek tízezerszámra
legelésznek a polcokra rakott friss eperfalombon. A hernyópásztorok mind
szerb leányok; a keménykezü németek nem valók erre a finnyás
mesterségre. Reggeltől-estig szomorú szép sumadiai nótákat énekelnek a
leányok, törökverő hősökről és az aggódó édesanyjukról, – részben a
maguk mulattatására, de főleg _az asszony_ parancsára, aki a lakásba
áthallatszó hangokból meg tudja ítélni, hogy a maga helyén van-e minden
pásztorleány és hogy nem lopják-e a drága időt haszontalan trécseléssel.
Mert a selyembogár igen kényes jószág. Oly mohón eszi a levelet, mint a
tűz a faforgácsot, – Grafné szekerei reggeltől-estig hordják a friss
lombot az epres-tanyáról – ha éhen hagyják a férget, ha nedves, ha
hervadt vagy poros lombot adnak eléje, akkor fölágasodik mérgében,
elkékül, meghal és akkor nem lesz selyem. A halál az ő fegyvere, mint a
rabságba jutott királyleányé.
Férfi csak egy van a sok leány között, az öreg Mita, ő afféle
szerb-cigány keverék, de azért meg lehet bízni az erkölcseiben, mert egy
kicsit púpos, a hangja pedig olyan vékonyan szól, hogy ki sem rí a
leányok kórusából.
Napjában tízszer is megesik, hogy a leányok éneke egy ijedt gikszerrel
véget ér, Mita pedig katonásan kihúzza magát: jön az asszony. Kongó
katonaléptekkel megy végig a falépcsőkön, a szeme jobbra-balra villan, –
jaj annak, akinek osztályán valami rendetlenséget tapasztal. Most egy
veréb repül ki az ablakon, kis selyemhernyóval a csőrében és a következő
pillanatban Grafné már nyakon üti Mitát. A két esemény között okozati
összefüggés van, amennyiben az egerek és a verebek elleni védekezés Mita
hatáskörébe tartozik.
Az asszony meg volt róla győződve, hogy minden perc, amit az ember
tétlenül eltölt, bűn a világrend ellen, azért Jani fiát, mihelyt az
lekefélte magáról az országút porát, tüstént leültette az íróasztal
mellé, hogy elintézze az üzleti leveleket. Ezt a tisztet eddig több
józan üzleti érzékkel, mint ortografiai tudással, maga Grafné töltötte
be, mivel Mihályt amúgy is eléggé elfoglalta az epreskert és a
szőlőgazdaság. A hernyópolcok közé egyik fiát sem eresztette, persze nem
a hernyóktól, mint inkább a leányoktól féltette őket.
Jani tehát hétfőn reggel féltucat lúdtollat faragott, aztán lendületes
kurens írással papírra vetette a Hét svábokról elnevezett
szabadságegyesület alapszabálytervezetét. De aztán egyszerre eszébe
jutott Zorka, Manin Zorka és ekkor letette a tollat és a kertbe szaladt.
A kis kert, amelyet magas kőfal vett körül, a selyemgyár mögött volt. A
kert büszkesége egy mesterséges cseppkőbarlang volt, a barlang hűvös
homályában fehértestű rokokó-nimfa pihent a tükörfal előtt. A
puszpángbokrok valamikor szépen nyirott, zöld labirintussal vették körül
a barlangot, most azonban már elkorhadtak és megritkultak, a nimfa fehér
teste is rücskös lett a mohától, a tükör pedig úgy megvakult, mint az
öreg ember szeme és láthatólag nem is telt már semmi öröme a nimfa
képében. A barlangot Jani szépapja csináltatta, aki nem mint telepes,
hanem mint császári hivatalnok került ide és egész életében pepecselő és
kissé ledér hajlamú férfiú volt. A kolonistákkal való összeházasodás
folytán azonban a későbbi Grafokon is erőt vett a bánsági munkadüh. Jani
gyermekkorában nagyon szerette ezt az ünnepélyes kis szigetet a józan
város közepén. A templom közel volt és ha megkondultak a nagy harangok,
akkor érces hanghullámok viharzottak a kőfalak között. Ha nem szóltak a
harangok, akkor is úgy rémlett a fiúnak, mintha néma, nagy ércmadarak
ülnék teli a kertet.
Mikor két esztendő múltán újra belépett a kertbe, rögtön a hátsó
kerítés-falhoz sietett, kivett belőle egy meglazult követ és átnézett
Maninék kertjébe. Szerencséje volt, mert ott látta azt, akit keresett,
Manin szomszéd Zorka leányát. A muskátlik közt állott, kis öntözőkannát
tartott a kezében, de nem dolgozott, hanem a katicabogarat nézte, amely
a kezén mászkált.
– Zorka! – kiáltotta fojtott hangon Jani.
A leány elmosolyodott, fülig elvörösödött és rögtön odajött a falhoz.
Alkalmasint várta ezt a találkozást.
Óh, milyen gyönyörü szép leány lett Zorkából! Két esztendővel ezelőtt
még kissé esetlen és soványka volt, mint a vérbeli vizslakölyök, arca
pedig örökké pattanásos volt. De azóta deli szűzzé fejlődött. Janit
azelőtt is mindig a görög templomok bizánci szentképeire emlékeztette,
de most még jobban érvényesült szépségének idegenszerű, büszke és szelid
karaktere.
– Tudtam, hogy itt van, már tegnap hallottam Hofferéktól, – mondta
Zorka.
– Hát már nem tegeződünk? – kérdezte Jani.
– Ha akarja… és mivel szomszédgyerekek vagyunk…
– Nyújtsd át a kezedet, úgy mint akkor, mikor utóljára láttuk egymást, –
suttogta Jani.
A leány kissé kérette magát, de aztán átnyújtotta kezét a falrésen. Egy
félig kinyílt, szép piros rózsa volt benne. A fiatal úr a kabátjára
tűzte a virágot, azután sorra csókolta ujjait, amelyek olyan finomak és
fehérek voltak, hogy Grafné bizonyára megbotránkozott volna rajtuk. Mert
bizonyos, hogy dolgos leányzónak nem lehet ilyen keze.
Jani Bécsben is sokat gondolt a szomszéd-leányra, akit egy
regényeshajlamú ifjú szerelmére igen alkalmassá tett nemcsak a szokatlan
hangzású neve és a fekete haja, hanem az a körülmény is, hogy nemes
ember leánya volt. Verseket is írt hozzá, amelyekben sok szó esett
megőrülésről és öngyilkosságról, sőt egyszer éjnek idején, zivataros
esőben, hajadonfőtt szaladgált a Práterban, miközben hangos szóval
kiáltozta Zorka nevét és felszólította a cikázó villámot, hogy sújtson
le reá és vessen véget kínjainak. Ez azonban mégsem volt egészen komoly
dolog. Most azonban, miközben a téglalyukon keresztül érezte a valóság
meleg és édes lehelletét, komolyan megdobbant a szíve.
– Zorka, – mondta, – én egy szent elhatározással tértem meg a
nagyvilágból. Hogy nem fogok előbb nyugodni, míg édesapád bele nem
egyezik abba, hogy egymáséi legyünk.
Édesapát mondott, mert a zsarnoki apa stilszerü alakja minden szerelmi
regénynek, tulajdonképpen azonban nem félt Manin szomszédtól, csak a
saját édesanyjától.
– Ma megint elmegyek Hofferékhoz, – szólt Zorka. – Mi most együtt
hárfázunk a lyányokkal…
Nem folytathatták a beszélgetést, mert valaki Zorka nevét kiáltozta.
Manin volt. A szomszéd, egy göndörhaju, barna, szálas szép férfi,
lélegzet nélkül sietett a kertbe. Különben nagyon méltóságos viselkedésü
ember volt, ami természetes is, mert hiszen nemrégiben még Temesvármegye
szolgabírája volt, most azonban kipirult arccal, fiatalos fürgeséggel
szaladt végig a kavicsos úton.
– Zorka, Zorka, hamar, nagy dolog történt!
És már karjaiba kapta és összecsókolta a leányát. Jani megszeppenve
lapult meg a rés mellett.
– Mi történt, apa? – kérdezte Zorka ijedten.
– Nagy dolog! Egy nemzet föltámadt a sírjából! A mi nemzetünk! A mi
édesanyánk! A szerb nemzet! Karlócán megvolt a nemzeti kongresszus…
Kikiáltották a szerb vajdaságot. Vajdát is választottak.
– És mi lesz most? – kérdezte a leány, aki semmit sem értett az
egészből.
– Az lesz, hogy ezen a szent földön, amelyet annyi szerb vér öntözött,
megint a szerb lesz az úr!
– És mi lesz a németekkel? – kérdezte kis szünet után Zorka, aki
nyilvánvalóan Janiékat féltette az uj alakulástól.
– Jó szomszédaink lesznek, mint eddig is. Eddig a magyarok kormányoztak
itt, a jövőben a szerbek fognak kormányozni. A német szomszédoknak
mindegy lehet.
Zorka láthatólag belenyugodott ebbe a megoldásba és édesapja karján a
házba ment.
Jani elgondolkozva állott a fal tövében. Mi lelte Manin szomszédot? A
szolgabiró eddig mindig magyar ember számba ment, hiszen nemes ember
volt. A leányával is magyarul szokott beszélni. Most azonban, a karlócai
hírek hallatára, megpezsdült ereiben a forró szláv vére és ő
megmámorosodott tőle.
Ez mindenesetre olyan fontos esemény volt, amelyet a Hét sváboknak
nevezett szabadság-egyesület elé kellett terjesztenie. Úgylátszik, az
ország veszedelemben van és sürgős intézkedésre lesz szükség.
Jani vissza akart menni az írószobába, hogy magához vegye az
alapszabály-tervezetet, belülről azonban Grafné hangos perelése
hallatszott és a _naplopó, szamárság_ és _majd adok neki_ féle
kifejezésekből, amelyek sűrűn ismétlődtek az édesanyja monológjában,
arra kellett következtetni, hogy a titkos társaság alapszabálytervezete,
melyet az íróasztalán felejtett, illetéktelen kezekbe került. A
szabadság-társaság feje tehát mélyen meghajolva osont el az írószoba
üvegajtaja előtt és csak akkor lélegzett föl megkönnyebbülten, mikor már
becsapta maga után az utcai kaput.