A pipák kiégtek, a granicsárok kiverték a hamut, azután egyszerre,
minden bevezetés és átmenet nélkül, megint horkolni kezdtek. A
cifraruhás vénasszony halkan sóhajtozott, a barnakabátos ifjú pedig
egészen belemerült és elveszett a rónaság fölött pihegő azuros
levegő-tengerbe. Vajjon eljön-e még az idő, mikor a magasabbrendü ember
repülni fog a levegőben, mint a fecskék a sárga repcetáblák fölött?
Bizonyára eljön. Akkor lesz az, amikor az emberek mind testvérek
lesznek.
A postakocsi most lépésben haladt, mert az út dombnak kapaszkodott föl.
A kásztorkalapos szíve egyszerre forrón kalapálni kezd. A nagy rónaság,
amely Budától idáig terjed, hirtelen véget ért. Sötét hegylánc emeli az
alkonyi ég felé izmos és kecses konturjait. Egy magas csúcson csonka
vártorony áll, egy kisebbiken fehér templom. Lenn, a hegylábán, fehér
házak kéményeiből ezüstös füst szivárog.
A postakürt megszólal és a granicsárok fölriadnak.
– Versec, – dörmögi az egyik.
A kocsi hosszú, széles utcán döcög végig. Az apró házak előtt ingujjas,
kötényes mesteremberek állanak. Mind a sárga kocsit nézik, kiváncsian,
szinte epedve. A temesvári posta a hajó, amely az ő elárvult
szigetvilágukat Európával összeköti. Pedig Európában sok minden történik
a tavasz óta, mert hiszen az 1848-ik esztendőben élünk.
Az utcasarkon a kásztorkalapos ifjú megállította a kocsit. Ő innen
gyalogszerrel fog hazamenni, közel van, a nagy ládájáért majd elküld
holnap a póstára… Hűvösen, szinte már ellenségesen megemelte a
köcsög-kalapját a granicsárok előtt, aztán a hímzett táskájával az egyik
és a kék paraplijával a másik kezében nekivágott az alkonyba borúlt
városnak.
A Szalvátor-patika előtt valaki a nevén szólította.
– Graf, Graf Jani, te vagy?
A patikus – a barátai csak Szalvátornak nevezték – lesben feküdt a magas
lépcső tetején, amely fölvezetett az ódon patika ajtajához.
– Hallottam a postakürtöt… Isten hozott! Bécsből jösz?
– Egyenesen Bécsből. Csak Pesten pihentem egy napot. Megkaptad a
levelemet? – kérdezte a kásztorkalapos Graf Jani.
– Meg. Mind a hatan megkaptuk. Mert hat levelet írtál ugy-e?
– Annyit. Reménylem, mind eljöttök a Konkordiába?
– Nem igen szabadulhatok, a segédem részeg. Borzasztó állapot ez a
segédekkel! Hanem ha feljönnél egy pillanatra és elmondanád, hogy miről
van szó…
A buzgalomnak ilyen mértékü hiánya láthatólag elkedvetlenítette Janit.
– Sajnálom, most nincs érkezésem.
– Nem mégy előbb haza édesanyádhoz? Ő már dél óta vár és minden
félórában a postára küld.
– Vannak fontosabb kötelességek is a világon! – mondta Graf és hosszú
léptekkel folytatta útját.
A Konkordia a város új nagy kávéháza. Graf, mikor benyitott, a nagy
teremben egy huszártisztekből álló társaságot talált együtt. Ketten
közülök billiárdoztak, a többiek pipáztak és szakértő megjegyzésekkel
kisérték a játékot. Egyikük, egy feltünően fiatal főstrázsamester,
valóságos billiárd-matador lehetett, mert bajtársai megtapsolták
egyik-másik lökését.
A túlsó sarokban, két szál faggyúgyertya fénye mellett, öt polgárember
ülte körül a kerek nagy asztalt. Ők voltak azok, akikkel Graf olyan
sürgősen találkozni kíván. Egy héttel ezelőtt mindegyikük levelet kapott
Bécsből, a levélben Graf „az emberiség, a becsület és a barátság
nevében“ kérte őket, hogy a következő postanapon várják meg a
Konkordiában, mert életbevágó fontosságu ügyben kell velük értekeznie. A
levelek persze módfölött fölizgatták a jóbarátok kíváncsiságát. Némelyek
közülök úgy sejtették, hogy Graf Jani valami nagy üzleten töri a fejét –
talán vörös bort vagy verseci selymet akar Bécsbe vinni? – és most
társakat keres. Az ötlet mellett az szólott, hogy egy Heim nevű zsidó
ifjú is kapott meghívót, ami titokban el is kedvetlenítette a társaság
némely tagját.
Miután sorra összecsókolództak – észrevehető volt, hogy Graf tüntető
melegséggel ölelte meg a zsidót – megjelent a Szalvátor is. Otthon
egypár kanna hideg vizet öntött a részeg segédje fejére, azután futva
ide sietett.
– Nincs itt valami külön szoba? – kérdezte Graf. – Mert a dolognak,
amelyről beszélni fogunk, titokban kell maradnia.
Külön szoba nem volt. Az urak úgy segítettek magukon, hogy összedugták a
fejüket az asztal fölött és fojtott hangon beszélgettek, nehogy a
tisztek meghallják. Ez némileg zsenirozta Grafot, mert ő, hogy meggyőzze
és megnyerje barátait, az ékesszólás mesterfogásait szerette volna
igénybe venni.
– Kedves testvéreim! – kezdte susogó hangon. – Bécsből jövök, jártam a
magyar fővárosban is és nagy dolgokat éltem meg… Tudjátok meg, hogy a
szabadság forgószele végig vágtat a mi vén világrészünkön… A társadalmi
válaszfalak lehullanak, a régi bilincsek széttöredeznek, a főnixként
megifjodott Európa szabad akar lenni és a népek testvérekként ölelik át
egymást…
Mialatt Pesttől Temesvárig utazott, azzal ölte az időt, hogy egy
lendületes szép beszédet szerkesztett össze magának. Most azonban sehogy
sem ment a dolog. A frázisok, amelyek Bécs és Pest áttüzesedett
levegőjében olyan gyönyörüen szárnyaltak, ennek a sváb fészeknek hideg
és vizenyős levegőjében szegett szárnyakkal potyogtak az asztal alá. Az
is baj volt, hogy éppen a Fehértemplomról ideszakadt Haller ült vele
szemben. A fehértemplomiak többnyire könnyüvérü, elmés és rossz nyelvü
legények és Haller arcán meglátszott, hogy alig bír már a visszafojtott
jókedvével. Graf elszomorodva és kiábrándultan fejezte be a mondókáját.
Arról volna szó, hogy egy titkos társaságot kellene alapítani, amely az
új eszmék terjedését tűzné ki céljául. Népjogok, egyenlőség, szabadság
és többefféle.
Ekkor két kéz nyúlt át az asztalon és megragadta Graf jobbját. Az egyik
persze a Heim zsidóé volt, a másik Lutz hadnagyé. Lutz a
Rukavina-bakáknál szolgált, de most otthon volt szabadságon, hogy a
beteg tüdejét gyógyítsa. Sápadt, izzószemü, kevés beszédü ember volt.
– Én veled megyek! – mondta rekedt hangján.
Holky doktor, a szenvedélyes egyesületi ember, ugyancsak fölcsapott.
Most már persze a Szalvátor sem maradhatott vissza. Ahol a doktor van,
ott neki is ott kell lennie.
– És mi legyen az új egyesület neve? – kérdezte Haller, aki elvből
mindig a többséggel tartott.
Graf fölemelkedett és megfeledkezve a többi vendégről, lelkesen
kiáltotta:
– Uraim, indítványozom, hogy nevezzük magunkat a szabadság barátainak!
Haller ezt a nevet nagyon is cikornyásnak találta.
– Mondj jobbat! – biztatta a doktor.
Ekkor megszólalt egy zengő basszushang a kávéház túlsó oldalán.
– Uraim, indítványozom, hogy nevezzék magukat a hét sváboknak!
Az indítványozó a huszárőrnagy volt, aki olyan gyönyörüen karambolozott.
Miután megtette indítványát, nyugodtan a billárd fölé hajolt és
megjátszott egy igen nehéz kifordított kvartot.
A fiatal tisztek úgy hahotáztak, hogy az ablakok is megremegtek tőle.
Graf kivörösödve fordult a tisztek felé. Haller azonban megfogta a
karját.
– Vigyázz, – susogta, – ez gróf Esterházy Sándor!
Graf Janinak a férfias harag tüzében égő feje szomoruan lekonyult. Nem,
annyira még nem vagyunk a szabadsággal, hogy egy Esterházynak
riposztozni lehetne.
Ennyit mondott csak:
– Köszönöm, gróf úr, Hét sváboknak fogjuk magunkat nevezni.
Azzal elegáns kracfuszt csinált és kiment a kávéházból. A társai néma
csendben követték.
*
Ha Graf azt hitte, hogy otthon tárt karokkal várja szerető édesanyja,
akkor nagyon csalódott.
Özvegy Grafné rettenetes patáliával fogadta.
Ő a kávéházat magában véve is az erkölcsi züllés tanyájának tekintette,
ahová tisztes polgárcsalád fia jó hírének károsodása nélkül be sem
teheti a lábát; de hogy Jani megérkezése után a szülei ház elkerülésével
egyenesen a kávéházba ment, az már olyan súlyos vétség volt, amelynek
kellő megbélyegzéséhez egy órai idő is kevésnek bizonyult.
Grafné húsz esztendő óta, amióta özvegységre jutott, egy férfi, még
pedig egy vaskezü és élesszemü férfi módjára vezette gazdaságát. Az övé
volt a Bánság legnagyobb selyemgombolyítója és a bécsi selyembeváltó
bankárok épp úgy ismerték és rettegték, mint az eperfaültetvények
lombszedő gyerekei. A házában mindenki fanatikusan, inaszakadtáig
dolgozott. Más akaratot, mint a magáét, nem ismert el és Jani fiával épp
oly föltétlenül rendelkezett, mint a Janinál tíz esztendővel öregebb
Mihállyal. Ez a Graf Mihály harmincöt esztendős, vöröshajú férfi volt.
Egy óriás erejü, komor, szófukar ember, aki kezet csókolt az
édesanyjának, ha zsebpénzt kapott tőle. Mihály ma is legényember volt
még, egyszerüen csak azért, mert Grafné még nem találta meg számára azt
a leányzót, akit hajlandó lett volna menyévé fogadni. Egyszer, sok
esztendővel ezelőtt, Mihály már félig-meddig vőlegénye volt egyik
Hoffer-leánynak, de Grafnénak az az ötlete támadt, hogy reggeli hat
órakor meglátogatja jövendőbeli menyét és mivel még ágyban találta,
kurtán kijelentette, hogy ilyen nagyúri dáma nem való az ő egyszerű
polgári házába.
Jani fiát azért küldte Bécsbe az asszony, hogy ott a selyembeváltó
házakban dolgozzék. Hadd tanulja meg az üzletnek ezt az ágát is. Két
évig volt fenn, de azután a „nagy bolondság“, amely 1848 tavaszán
megzavart annyi emberi koponyát, valahogyan átragadt a kisebbik
Graf-fiúra is. – A leveleiben furcsa és zavaros dolgokat írt a
szabadságról és hasonló dolgokról – az aggódó édesanya ezért sürgősen
hazaparancsolta. Ő majd kiveri fejéből ezeket az ostobaságokat.
Miután Jani gyermekkora óta megszokott megadással végighallgatta
édesanyja prédikációját, elköltötte a vacsoráját és lefeküdt. Most is
ketten aludtak egy szobában Mihállyal.
– Tulajdonképpen mért nem jöttél haza a postáról? – kérdezte a nagyobbik
Graf fiú.
– A barátaimmal kellett beszélnem. Politikai dolgokról volt szó.
Mihály a bikaszemeivel komoran végigmérte öccsét.
– Mi közöd neked a politikához? Az a császár gondja. Polgárember arra
való, hogy dolgozzék.
*
Másnap vasárnapra virradtak. Grafné magára vette fekete selyemruháját és
elvitte két fiát a templomba. Ha szigorúan tartotta is őket, egy kicsit
mégis büszke volt reájuk. A templom teli volt emberekkel. A padokban
egyforma feketeruhás, a naptól és a széltől kicserzett arcu, nehézkes
járásu, az örökös munka fáradalmaitól meghajlott csontu parasztok
szorongtak. Valamennyi arcon ugyanegy kifejezés: a munka aszkétáinak
komor fanatizmusa.
Az emberek ma talán a rendesnél nagyobb megilletődéssel hallgatták az
orgona zúgását. A májusi verőfény édesen sütött be a templomba, az
emberek mégis hideg borzongást éreztek, mintha a halál láthatatlan
angyalának közeledését éreznék. A szerb városból és dél felől, a
gránicról és Szirmiából különös és félelmetes hírek érkeztek. A „nagy
bolondság“ átragadt a szerbekre is. Abba hagynak minden munkát,
gyülekeznek, tanácskoznak, fegyverkeznek. Megint a régi hősi énekeket
éneklik, véres és tüzes álmaik vannak, bosszút emlegetnek, az ősi
örökségéből kiforgatott szlávság bosszúját, a népen lassankint valami
félelmetes mámor vesz erőt, a mámor a gyűlölet részegsége, a gyilkos
gyűlöleté, amely elsősorban a sváb telepesek ellen irányul. Mise előtt
megbeszélték ezeket a dolgokat, künn a templom előtt és a lelkük most is
tele van velük. Néhányan azt mondták: a császár! Majd a császár megvéd
bennünket! A császár? De ki védi meg ellenségeivel szemben a császárt?
Az istentisztelet véget ért és a fekete sokaság kiözönlött a napfényes
utcára, újabb vészhírekre éhesen. Grafnénak a két fiával meg kellett
állapodnia, mert a városi polgárőrség éppen ott parádézott előttük. Ez a
furcsa gárda a naplopók élcelődéseinek gyüjtő medencéje volt. A legények
hosszúszárnyu frakkot viseltek, a nadrágjukon tenyérnyi széles piros sáv
virított, a csákójukon pedig seprőnyi forgó ijesztgette az emberiséget.
Az egyik katona hórihorgas volt, a másiknak pocakján majd kipattant a
ruha, a harmadik kacsázva lépkedett. A banda, amely a nagydob
zsarnokságát nyögte, a Gotterhaltet játszotta, de olyan hamisan, hogy ez
már szinte felségsértésszámba ment.
– Na, ezek majd megvédik a várost a rácok ellen, – mondta Grafné, aki
igen lenézte ezt a nagy gyerekeknek való játékot.