A citromsárga nagy postakocsi, ajtaján a császári páros sassal, himbálva
görög végig a nyilegyenesre kiléniázott országúton. A rónaság fölött,
amely lapos, mint a pihenő oceán, olyan mélységesen és vakítóan kék a
bánsági ég, hogy egészen bele lehet kábulni, ha sokáig elnézi az ember.
Nagy legelők, majd keskeny sávokra osztott parasztföldek maradnak el a
kocsi mögött. Kékeszöld májusi buza és kénsárga repcetáblák. Az út
szélén óriásivá nő a lapulevél és ölnyire felszökik az ökörfarkkóró; a
fekete földben még az őstermészet szűzies ereje erjed.
A postakocsis mellett, minden nemzetbeli futóbetyárok elrettentésére,
egy katona szundikál a magas bakon, pipával az agyarán. A mellét fehér
szíjak fűzik keresztbe és álmában is erősen ölelgeti szuronyos puskáját.
A kocsis most megfújja rézkürtjét és a postás-induló vidám hangjait
fehérre meszelt házfalak verik vissza. A sok eperfáról és az ordítozó
gyerekseregről tudni lehet, hogy sváb faluba érkeztek. Egy szembejövő
szekeres tisztelettel és ijedten kapkod a gyeplő után.
Mindenki fölébred, a katona is, a faluvégi jegenyéken fészkelő varjuk
is, a kocsiban alvó utasok is. A kocsi főhelyén ülő két granicsártiszt
rögtön pipára gyújt és megint disputálni kezd. Temesvár óta fölváltva
vagy alusznak, vagy pedig kiabálnak. Mind a kettő hadnagy, bár mind a
kettő régen túl van már a negyvenen. Az egyik szőrösképü, sovány kis
ember, a szeme vérben forog és ha közömbös dolgokról beszél, a hangja
akkor is panaszosan és fenyegetően üvölt. A másik sárgaarcu, meredt
szemü, hideg és gőgös katona, ő egy-egy kicsinylő, kurta vakkanásával a
dühöngésig föl tudja izgatni a bajtársát.
A kis ülésen egy krassói oláh asszony és egy fiatal uriember ül. A
parasztasszony már vénecske, maga az alázatosság, a pompás ruhája
azonban csupa himzés, a nyakán ezüst tallérok csörögnek, a lábán szép
piros bocskort visel. Ő a gőgös hadnagy felesége. Temesvártól idáig nem
mert még egy szót sem mondani. Figyelmesen hallgatja az urakat és néha
sóhajt, néha meg szerényen mosolyog.
A fiatalember kásztorkalapot, dohányszínü kabátot és nankingnadrágot
visel. A kezében vastag kék esernyőt tart és görcsösen behúzza hosszú
lábait, nehogy összeütközése legyen a haragos hadnaggyal. Az
utitáskájára, amely a hálóban fekszik, csókolódzó galambpár van
kihímezve, a galambok alatt lobogó fehér szalag látható gyöngyös
írással: _Glückliche Reise!_
A kásztorkalapos ifjú mindjárt az utazás elején kisérletet tett, hogy
udvariasan beszédbe keveredjék útitársaival, – ő azok közé tartozott,
akik szívesen okulnak az elmés társalgásból, – a tisztek azonban olyan
barátságtalanul fogadták közeledését, hogy megszeppenve és sértődve
vonta be csigaszarvait.
A granicsárok szerbül beszélnek. A kásztorkalapos ártatlan arccal néz ki
az ablakon, de azért meglátszik rajta, hogy megérti minden szavukat.
– Ez a falu is a miénk volt, – mondja a mérgesképü. – Ez itt mind szerb
föld. És most mégis a sváboké.
– Úgy kell nekünk! Ostobák vagyunk! – veti oda szárazon a sárgaképü. És
kajánul sandit bajtársa felé, akinek arca már megint paprikavörös.
A haragos kis ember vasvillaszemekkel nézi a kásztorkalapos ifjút.
– Mi szerbek fegyverrel jöttünk ide, a németek batyuval a hátukon
jöttek.
Az ifjú arca kissé elvörösödik, a fehér, hosszú keze görcsösen
szorongatja a kék paraplit, a szeme pedig buzgón keresgél a távoli
látóhatáron.