A míg a Daviditák vezérei fenhéjázó merészséggel keresték a világ
oroszlánjait a leküzdésre, el is feledkeztek egy hős ellenségről, a
mosszori knézről, a kinek a haragját már-már semmibe sem vették.
Pedig nem feledi kigyó farka levágását.
A mosszori vár falai most is füstösen meredeznek fel az égbe: a tornyát
be sem fedték, úgy maradt, a hogy a pinczeboltjáig beégett. Egyik
szárnyát betetőzték durva hasogatott deszkával, a boltozatos termeket
meglakták, azon kormosan, a hogy a szurokfüst befogta a falakat. Nem is
volt ott élet; asszonyt, leányt, kis gyermeket mind magukkal vittek az
uskókok. Rabszolga sem maradt, a kiknek parancsolni lehessen, s a
Bogumil maga inkább a nyakába hagyja esni a záport, mint hogy szárnyékot
fúrjon, faragjon. A bánya is el volt hagyva, senki sem dolgozott benne;
a tolvajok kiszedték a folyosókból a czölöpöket, a föld alatt járó vizek
keresztül-kasul rongáltak minden tárnát. Nem volt senki, a ki az
ércztermő követ törje, nem jött elő több arany a sziklából. Az eddig
felhalmozottat pedig mind elrabolták a fellázadt rabszolgák. Beállt az
inség a mosszori várban.
Négy fia volt Dragomirnak: Vuk a legidősebb, Tirimir, Branko és a Szlón,
a legkisebb. Ezt elpusztították a warángok, a legidősebb pedig nyomorék
volt. Megrontotta a pusztolovicza, hogy csak mankóval tudott járni. Ezt
nem is türték meg a daliák között a várban, mindig bujdosnia kellett
egyik csodaforrástól a másikhoz. De hiába hagyta ott az inge rongyait a
forrás melletti bokrokra felakasztva, a köszvényét csak nem hagyhatta
ott velük. Utoljára azt tanácsolták neki a vajákos banyák, hogy menjen
el a tüzes szentek ingoványához, ott ássa be magát nyakig az iszapos
mohába; oda is elment. Se apja, se testvérei nem örömest beszéltek róla.
Szégyen, gyalázat az, ha a családban egy nyomorék van.
A Brankó az apának a kedvencze. Öles szál legény, a ki megküzd a
medvével; lovon és gyalog a legvitézebb harczos. Most ez hordja a
junákok csapatjait martalócz járatokra távol vidékeken. Mert élni csak
kell, s uj rabszolgákat is szükség beszerezni, – az sincs, a ki a
nyájakat őrizze.
A Tirimirt épen olyan nehezen várja haza, elpusztult várában, a knéz. Az
meg a föld alatt jár.
A szerteszét küldött kémek meghozták a hírt az elmenekült rabszolganép
felől. Nem volt többé titok, hogy azok a Bludár földalatti folyása
mentén kóboroltak el, míg annak egy szakadékán, a Branta vízesésen
odataláltak épen a kolostor völgyébe s azt orozva elfoglalták, azután
letelepedtek a Branta völgyben, a bogumilok asszonyait, leányait, kis
gyermekeit is magukkal vitték, most azokkal együtt élnek.
Tirimirnek a felesége és két kis fia is közöttük volt. Szerette őket.
Engedelmet kért az apjától, hogy hadd csináljon ő is tutajokat, s száz
kiválogatott junákkal, a kiket mind az elrabolt feleségeik fölötti bánat
sarkantyuz vala, utánuk menjen a szökevényeknek, ugyanazon a földalatti
úton, másfelől a Brantavölgy szárazföldről fegyveres erővel meg nem
támadható. A knéz ráhagyta; Tirimir neki indult a merész útnak vitéz
társaival. Annak már tenger ideje mult. És még semmi hírt nem hall
felőlük. Meglehet, hogy odarekedtek valamelyik barlangban s most aztán
nem tudnak se visszajönni, se előre hatolni. A knéz mindennap bocsáttat
utánuk a Bludár vizén egész sült birkát fenyőfák közé kötözve, s
szálfákat, hogy tudjanak mivel tüzelni. De valjon megkapják-e?
De annál több álomrontó hírt hordanak neki a kémei az elfutott
rabszolgák további sorsáról. Azok új nemzetnek, «uskók»-nak nevezik
magukat s várost építenek a tengeröböl előtt, azt elnevezik új
Jeruzsálemnek. Számuk szaporodik, hatalmuk erősbül; azokat Tirimir a
maga száz junákjával, ha eléri, sem ijeszti meg.
Hát még ezt a fiát is mindennap elsirathatja!
De a legnagyobb könyhullatás oka még is csak a leánya marad. A többiek
ha meghaltak, az égbe jutottak, ez él és már is a pokolba került. Egy
pogánynak lett feleségévé, a ki két asszonyt tart, miként a törökök. Egy
fejedelem leánya! Nem asszonya, csak együtt élő társa egy kámzsás
barátnak, a ki magát királynak csufoltatja.
Hogy türheti ezt az egész keresztyén világ? A római pápa, a bosnyák
király, a magyar király és a Ráma herczege, a hatalmas Velencze, a
büszke Raguza, és keresztes hadak vezérei? Mit rohannak Palæsztinába
szaraczént üldözni, hisz itt vannak a leggonoszabb szaraczénok, a
Daviditák, az uskókok, a warángok!
Küldözte is a fiát Brankót a szomszéd fejedelmekhez, felszólítva őket,
hogy ha tudtak nem régiben hadakat küldeni ő ellene a mosszori várhoz,
hogy a patarén hitet leesküdtessék vele, ám ültessék fel a hadaikat
most, mikor igazi istentagadók emelik föl a fejüket az egész
keresztyénség truczczára; ezeket sujtsák le, ő is segíti őket ezernyi
ezer harczosaival! Azonban mindenünnen leverő hírekkel érkezett vissza
Brankó. A bosnyák király nem jöhet, mert a szerb császárral van
összeakadva; a rámai herczeg pedig fellázadt a magyar király ellen, azok
most egymást ölik; Cœlestin pápának az a fő-főgondja, hogy új keresztes
hadat gyüjtsön; Raguza főnöke, Damiani Judás maga is a Daviditákkal
tart, Velencze ingyen nem tesz semmit.
«És még is el kell őket pusztítani! Bele kell hányni a «gerli»-be a
többi rabló népek csontjainak halmára, öregét, apraját, az utolsó szopós
gyermekéig!» Dühöngött az öreg knéz, öklével ütve a falakat. S attól
pedig csak az ökle lett kormos.
És az alatt benőtte az udvarát az árva csalán, a seprü laboda, a
maszlag, a bürök, a bolondító csalmatok, a gyepübodza; mindazok a
növények, a mik szeretnek az emberektől elhagyott helyeken tenyészni, a
várromok általános örökösei. Senkisem irtotta itt őket.
Egyszer a kőlépcsőket benőtt gazszövevényen keresztül egy sánta
nyomorékot lát felfelé biczegni a knéz nagy magányosságában, a szive nem
akart rá emlékezni, de a szemei mégis ráismertek: a legöregebb fia volt
az, a Vuk.
– Hát te mért jösz haza? mordult rá mérgesen.
A Vuk görbe is volt, sanda is volt, szőrös képe, hosszú szakálla, mint
egy bölénynek.
– Neked jó hírt hozok.
– Akkor bújj ki a bőrödből s egyenesülj fel!
– Annál jobbat hozok. Az új Jeruzsálem el fog pusztulni bizonynyal.
– Ki pusztítja el?
– Én.
– Te! Te lidércz! Te ember-vakarcs! Te nagymogul a békák között. Te vagy
talán a «pilinkó», a ki az anyja levágott lábujjából támadt, hogy a
sárkánytól elragadt bátyjait megboszulja?
– Én vagyok az.
– S hogyan pusztítod el?
– Ezzel a mankóval.
– Eddig csak szörnyeteg voltál, most már meg is bolondultál.
– Nézz csak ide, monda Vuk, a mankója támaszkodóját lecsavarva a
botjáról. A bot vasból volt és belül üres. Tudod-e, mi lakik ebben? Az,
a ki milliókat elpusztít, az a kitől százezerek rettegnek. Egy féreg.
Csak várj, majd mingyárt előjön.
És néhány percz mulva kidugta a bot nyilásán a csápjait egy kis szennyes
fehér puhány, a levegőben tapogatózva.
– Látod e férget? Ezt úgy hijják, hogy a «hajófúró». (Teredo navalis.)
Ezzel a bot likas végét odatámasztotta a nyomorék a karszék oldalához, a
melyen az apja ült, aztán magyarázta tovább annak a természetét. Ez az a
pusztító féreg, mely a Verestengeren járó hajók fenekeit két-három
esztendő alatt úgy összevissza fúrja, hogy a víz beléjük tódul; ez őröli
össze a velenczei Lido vastag czölöpjeit, úgy hogy azokat minden hét
esztendőben meg kell ujítani; ez dönti le a németalföldi töltéseket,
hogy a tenger városokat, tartományokat elönt, ez a hajósok és
tengerparti lakók réme, a furdancs.
– Hát már most mit vegyek én magamnak ezen a férgen?
– Egy várost, népestől. A miről te éjjel-nappal álmodol: az új
Jeruzsálem. Épült a Branta völgy előtti tengeröbölben. A Branta völgyet
elzárja fenn a három tüzes szentek kolostorának a hegylapálya. Ezen a
lapályon van egy tó, a mely a Nabukodonozor sziklájából eredő hévvíz
forrásból gyülemedett. Ez a tó nedvesíti azt a mohos lápot, a melyben az
oda zarándokoló lázárok százával áztatják testüket. E roppant
vízmedenczét a völgy felől hatalmas gát zárja el. Ez a gát nem kőből van
építve, hanem erős levert égerfa czölöpökből. Azért nem építették azt
kőből, mert azon a vidéken igen gyakoriak a földrengések, alatta kell
lenni a pokolnak, azért jön ki belőle az a forró víz. Az égerfa ellenben
nem rothad meg a vízben. Már most hát halld meg, hogy mit végeztem én? A
mióta az új Jeruzsálem kikötőjébe távol országokból jövő hajók járnak,
azok ott a féregrágta fenék palánkjaikat újakkal helyettesítik s a
korhadtakat kidobálják a partra. Én mindennap lejártam a sánta lábammal
a partra s a mankóm üregét teleraktam ezekkel a furdancscsigákkal.
Azután felbiczegtem megint s a mankómból beleeregettem a csigákat a tó
vizébe. S a meleg vízben ez a faj rémségesen szaporodik. Három-négy
esztendő alatt csendesen össze fogják őrölni az egész gátat. Senki sem
gondolhat rá, hogy ezek a tengerlakó csigák oda fel, a magasban levő
tóhoz eljuthassanak, végezhetik csendesen a munkájukat. Mikor aztán jól
elvégezték, akkor csak egy csendes földindulás kell hozzá, hogy az egész
gát ledüljön, s azzal a tömérdek tó, mint az özönvíz egyszerre leomoljon
a Branta völgybe. Az aztán elsöpri magával a tengerbe az egész új
Jeruzsálemet, minden benne lakójával együtt úgy, hogy még a nyoma sem
marad, a miről megtudják, hol volt valaha?
– Jer, hadd szorítsalak agyon! Te legdrágább fiam! Kiálta a knéz,
széttárva prémes kaftánját s beletakargatva nyomorék fiát s összevissza
csókolgatva annak vadállathoz hasonlatos arczát. «Te vagy az én
nemzetségem boszuállója. Tied az áldásom!»
Mikor a nyomorék a mankóját elvette a szék mellől, a hajófurdancsnak a
feje már bele volt ragadva a karszék fájába. Éhes volt a féreg, mohón
kapta a prédáját. Az a karszék egy darab tölgyfa tuskóból volt vágva.
– Ezt hagyd itt nekem. Ez lesz az én időmutatóm.
– Valóban az lesz, mondá Vuk. Hallgathatod egész nap a perczegését. S ha
majd az ülőkéd tulsó oldalán kidugja a fejét, akkor tudhatod, hogy az új
Jeruzsálem utolsó napja eljött. – Addig, – legyenek jó álmaid.
– Maradj még itt nálam.
– Nem lehet. Sietek. Még folytatni kell a munkát. Aztán ott akarok
lenni, mikor ez megtörténik. Ott fekszem a gáton. Hallgatom a földre
tett fülemmel a férgek őrlését, lesem a kősziklák tompa mordulását, s
majd ha megrázkódnak, ott akarok lenni azon a látványon, mikor a világ
felfordul s a hátára ülni a fellázadt hullámnak egy kitépett czölöpön, s
onnan ordítani, mint a sárkányparipáról: «itt jövök uskókok, hajczihéj!
fel a tánczra!»
Az öreg knéz megdicsőülten csókolgatá meg e prófétáló ajkakat, s
sajnálkozva rebegé:
– Adnék neked valamit az útra, de magamnak sincs semmim. Mindenemből
kipusztítottak a gonoszok. Brankó bátyád rosszul lát el, mind eltagadja,
ha valami zsákmányt ejtett. A sáfár mindennap hoz fel egy sült birkát,
de annak csak a fejét kapom meg, a farkát még a sütésnél ellopják, a
többi részét meg a Tirimir bátyád után küldöm, a ki a Bludáron aláment
száz vitéz junákkal az uskókokat üldözni, s azóta elő nem jött, pedig
egyre várom.
– Hát csak várjad öreg. Nekem nem kell semmid. Megélek én szépen. A
fejedelmek töprenghetnek a sorsuk fölött, hogy mi lesz belőlük? a
koldusok nem féltik magukat. Még inkább én hagyok neked itt valamit.
Tudtam, hogy te itt inségben vagy. Jártomban, keltemben sok alamizsnát
kaptam. Meggyüjtöttem, itt van az erszényben. Neked hoztam, tartsd meg.
S azzal átadott az apjának egy bőrzacskót, a mibe egynehány arany volt
csavarva, s azzal biczegett vissza, a mankójára támaszkodva, alamizsnát
szedni s hajófurdancsokkal fizetni érte.
Az öreg knéz pedig ott maradt a kormos várfalai közt, és várta, hogy
mikor tér vissza a Tirimir fia a Bludár labyrinthjából, s mikor fúrja
keresztül a hajófurdancs a tölgyfa ülőkéjét?