Hat éve mult már az új Jeruzsálem megalapításának: azalatt egy város
keletkezett az elébb puszta tengerparton, világ csodájára. De még ez nem
volt olyan nagy világcsodája, mint az, hogy két asszony, (két királyné)
meg tudott egymással úgy férni, hogy egy közösen birt és imádott férj
szerelme fölött soha össze ne koczódjék. Ez csakis úgy lehetett, hogy az
egyiknél volt az istennői hatalom, a másiknál az angyali türelem;
Milenka még a gondolatjait is iparkodott kitalálni Lubomirának, s ha
annak az összevont szemöldöke, duzzogó ajka valami kedvetlen indulatot
árult el néha-néha: a társnő addig fürkészett, míg kitalálta a titkos
bánat okát, s aztán rajta volt, hogy ismét visszatérjen a szép
márványarczra az a napsugáros mosoly, mely férjüket oly boldoggá tette.
Egyszer azonban tartósabb kezdett lenni ez a borongás Lubomira arczán. S
ez jobban fájt a királyi férjnek, mint a vatikáni mennykőcsapások.
– Miért oly bús a «szebbik?» mondd meg te «jobbik», kérdezé Milenkától.
– Ez volt az édnevük nála: «te szebbik, te jobbik!» Egyik sem haragudott
érte.
– Én kitaláltam. Valami ékesség után vágyik, a mit még nem viselt a
homlokán.
– Ékesség után? vajjon mi lehet az? Hoztam neki karbunkulust a nagymogul
kincstárából; rózsaszínű gyémántot: világszemét, drágakövet, mely nappal
beszívja a napsugárt s éjjel fénylik tőle; egész diadémot nemes opálból.
Mi van még, a mit megkivánhat?
– A «tisztelet» az a drágakő, a mit még nem viselt.
– Hát nem tiszteli-e őt az egész nép, s széles e világból hozzánk
sereglő idegenek? Nem hódolnak-e neki úgy, mint az én királynémnak?
– A te néped és az idegenek igen, de nem az ő népe. Valahányszor egy
raguzaival találkozik a nagy piaczon, az hidegen elmegy mellette és nem
köszön neki.
– Tudom ezt. Értem az elbusulása okát. Ez valóban nagy sérelem.
Raguzában nagy tökéletességre vitték a köszöntés tudományát, s annak
rangfokozat szerint változásai vannak. Elsőnél csak a kezével int,
másodiknál a fejével is bólint hozzá. Egyenrangúnak, kartársnak azt
mondja: légy egészséges, fiatalabbnak: tisztelem az apádat. Ha nagyobb
tiszteletet akar adni, messziről leveszi a süvegét, a köpenye szárnyát a
bal vállára csapja, sőt térdet hajt, a falhoz huzódik s hét lépésnyi
távolban érthető szóval mondja: a Boldogságos Szűz oltalmazzon meg!
«Szent Balázs őrködjék fölötted!» mikor közelbe ér az üdvözölt, akkor
azt mondja neki: legyen jó napod, vagy legyen jó álmod; legyen jó
szerencséd. A magasabb rangút a köszöntő négy lépésnyire elkiséri, s
addig a kalpagját fel nem teszi a fejére, míg az a kezével nem int. A ki
ezekből valamit elmulaszt, az sértést követ el. Nevetséges szokás. A mi
városunkban százféle nemzet összejön, s mindegyik a maga módja szerint
köszönt, és az mind nevetni való.
– És a te Lubomirád mégis sir rajta.
– Eredj hozzá és vigasztald meg. Elégtételt fogok neki szerezni. Olyant,
a minőről csak álmodott. Én ismerem az álmát és meg fogom valósítani.
– De mikor?
– Egy év nem telik bele. Emlékszel-e arra a napra, a melyen bennünket a
remete összeadott?
– Lehet-e azt elfelejtenem valaha?
– Tehát számíts e nap évfordulójához egy holdjárást és akkor meg fogja
kapni Lubomira azt a drágakövet, a mi után vágyik: egész Raguza
tiszteletét.
… És ettől az izenettől aztán ismét visszatért a ragyogás Lubomira
arczára. Milenka boldog volt, hogy őt ismét mosolyogni látta.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A hatodik husvétünnep is elkövetkezett, hogy Raguza nem látott új
rettore választást. Az idő óta az öreg Boboli Péter egyszer sem tette be
a lábát a városba. Ott duzzogott lacromai villájában, elzárkózva a
világtól. A pártja egészen felbomlott; a százas tanácsban is alig volt
képviselve.
A dieci és a centi gliesto, valamint a pregado mind Damiani Judás
hiveiből telt ki, ők uralkodtak korlátlan hatalommal.
Ez utóbbi husvét napján látták először megjelenni a Szent Balázs
székesegyházban nagy mise alkalmával Boboli Pétert.
Templom után felment a városházára a rettoréhoz.
Nem köszönt neki semmi fokozat szerint.
– Elmondom röviden, hogy mi hozott ide! Az én rettoreságom alatt történt
az a kárhoztatott eset, hogy egy Boboli János nevü ifjú, egy patarenus
knéz leányát elrabolta a vőlegénye oldala mellől. Ezért én őt akkor hét
évi száműzetésre és a cadmæi völgy remeteségébe való elzáratásra
itéltem. Most a hetedik év járja: az én itéletem ideje letelik. Azóta
ugyanezen ifjú annyi bűnnel tetézte a fejét, hogy azoknak a
feljegyzésébe valamennyi cherubimok elfáradnának. Most én, Boboli Péter,
Boboli Jánosnak az atyja, azt követelem tőled, hogy e vakmerő lázadó
irányában gyakorold a te legfelsőbb birói hatalmadat, melyet a
köztársaság többsége, de nem az én akaratom reád ruházott.
– Már gyakoroltam ezt a hatalmat, felelt rá Damiani Judás. Nem vártam,
hogy te jöjj fel hozzám, a törvény tiszteletben tartására
figyelmeztetni. Hét évre mondtad ki a száműzetését Boboli Jánosnak
Raguzából. Itéleted megállt. A hetedik év végével én kegyelmet adok
Boboli Jánosnak és felmentem őt a vádak alól.
Boboli Péter nagyot ütött elefántcsont botjával a padlatra haragjában.
– Te felmented őt az istentelenség bűnvádjai alól? Hogy a mosszori knéz
várát kiraboltatta, felégettette.
– Az a bogumilok kára.
– Hogy a három tüzes szentek kolostorába szentségtörő kézzel betört s
azt megfertőztette.
– Hát az Sidrák, Mizsák, Abednego kára.
– Hogy schismát támasztott, ellenpápát teremtett.
– Ez a theologusok kára.
– Hogy két feleséget vett el, azokkal bűnös együttélést folytat.
– Az meg az ő saját kára.
– És hogy egy új várost alapított Raguza szomszédságában, melyben a
világ minden csalóit, félkézkalmárait összegyüjti, s lopott, rabolt
kincsekből egy új Bábelt épít.
– Az meg épen a mi hasznunk.
– Akkor én száműzöm magamat Raguzából, mondá az öreg Boboli, s azonnal
egyenesen ment a rettorétól a pregadihoz, bejelenteni ünnepélyesen, hogy
mától fogva az ős Boboli palota, saját templomával és minden
butorzatával, műkincseivel és ereklyéivel együtt eladó, egy év lefolyása
alatt nyilvános kótyavetyén a legtöbbet igérő raguzai polgárnak
elárvereztetik, s az ára a város kincstárába letétetik, alapul egy a
Boboli nevet viselő lazaretum számára.
Azzal ismét visszatért szigetmagányába.
Hallatlan eset volt az Raguzában, hogy egy előkelő patricius palotája
árverés alá kerüljön. Talán többet nem is jegyzett fel a krónika.
Nagy tanakodásba került már csak a módozatnak a megállapítása is, mely
szerint a kótyavetye megejtessék.
Hiszen ha azt a szokást engednék ennél is érvényesülni, a mely szerint
holmi szegény ember házát elárverezik, hogy kinn az utczán megüssék a
kapuja előtt a dobot s a kikiáltó szavára: «ki ád többet érte?»
igérjenek a venni kivánók, az itt egész polgárháborut idézne elő. Mind a
két párt a végső erőfogyásig árverezne egymásra, hogy egy olyan ősnemesi
palotát az ellenfele kezébe jutni ne engedjen.
Tehát azt a módot találták ki, hogy a venni kivánók névtelenül küldjék
be ajánlataikat, mellékelve magát az összeget is aranyban.
Természetes, hogy ezt a rendszabályt is kijátszotta a ravaszság. A
beküldött aranypénz tonnákba volt rakva, s azokat a város kincstárába
helyezték el, melynek ajtajához négy pregadinak volt kulcsa s a tonnákat
még csak megnézni sem volt szabad senkinek. Azonban volt egy furfangos
stratagémája a kincstárnak. A küszöbe volt úgy berendezve, mérleg
formán, hogy a mint egy ember rálépett, az a tulsó teremben jelezte a
rálépőnek a súlyát; mikor visszajött, megint jelezte. E szerint annak az
embernek, a ki az aranynyal terhelt tonnát bevitte, a bemeneti és
kijöveti súlyát összevetve, s e különbözetből leszámítva a hordó fájának
és abroncsainak az ismeretes mennyiségét, ki lehetett számítani, hogy
minő összeget képvisel a kinálat, s aztán az utána jövőt értesíteni
felőle. Ez az egész mindössze négy családnak a titka volt.
Mikor felbontották az ajánlatok tekercseit, azokban legelőször is a
kitett összeg számát nézték, addig a név pecsétjét nem nyiták fel. A
küldemények alig külömböztek egy pár uncia aranynyal. Hanem a legelőször
beküldött tonnához mellékelt levélnek még a margójára is volt valami
írva: «az én tonnámnak az abroncsai csak higanynyal vannak ezüstszínre
festve; belül arany mind, s az árhoz számít».
S ezzel a ravaszsággal túlhaladta valamennyi ajánlkozó társát.
Mikor a névről leszakíták a pecsétet, hüledezve olvasták alatta: «Boboli
János, Raguza polgára, új Jeruzsálem királya».
Így: elől a raguzai polgár, utána a király.
A ki legközelebb járt hozzá, az volt Piro Bennessa, Damiani Judás
egykori vőül kiszemelt kedves embere.
A rettore maga sem volt készen erre a meglepetésre. Ő inkább Bennessának
szánta a Boboli palotát.
Sejtette, hogy mi fog ebből következni?
Az ő leánya Lubomira ösztönzi a férjét erre a merész játékra; annak a
büszkesége követeli azt az elégtételt, hogy ő Raguza főterén, mint
ünnepelt úrnő körjáratot tarthasson, s az ős Boboli palotában
letelepedhessék. Annak a nagyravágyása követeli a cserét, «új
jeruzsálemi királynésága» czímét Raguza nemes asszonyáéval felválthatni.
S ezt most már megakadályozni nem lehet. Boboli Jánosnak ő maga adta meg
az amnestiát. Az haza jöhet, a mikor neki tetszik. Megvette az apja
palotáját, törvényes árverésen, abba beköltözhetik. Magával hozhatja
mind a két feleségét, s miután a palotájához saját temploma is van, abba
még papot is állíthat be egész Davidita rend szerint. Sőt, mint raguzai
polgár, fegyveres szolgákat is tarthat a palotájában tehetsége szerint.
A mellett, a másik minőségében, mint egy szomszéd barátságos nép
fejedelme, követelheti magának mind azt a tisztességadást, a mit a
köztársaság ily magas személyek irányában gyakorolni szokott. – Ez nagy
zűrzavart fog csinálni a városban. S e zűrzavar okozója épen az ő
leánya. Ennek még a diadala is kudarcz Damiani Judásra nézve.
Valami menekülő utat akart fentartani e kelepczéből.
A tizek tanácsa által kiadatá a rendeletet, hogy e mai naptól kezdve
Raguzában minden köszöntés eltiltatik; többé se kézintéssel, se
kalpaglevevéssel, se üdvözlő szóval nem szabad, se férfit se asszonyt az
utczán köszönteni. Büntetés is volt a köszöntésre szabva. A ki mást
üdvözöl, az annak egész naplementig szolgájává lesz, s tartozik annak
mindenféle parancsát teljesíteni, vagy pedig kénytelen magát egy
zechinoval a szegények pénztáránál megváltani. Ettől a naptól fogva állt
fenn Raguzában az a szokás, (egész a XVII. századig), hogy senkit nem
üdvözöltek az utczán.
Ezzel a rendszabálylyal legalább a rossz fogadtatás külső, látható része
el lett tüntetve. Tiltva van a köszöntés.
Azonban a nemköszöntésnek is meg voltak a maga kategoriái Raguzában, s
ezeket már nem lehetett eltiltani. A közönséges nemköszöntés, a mikor az
ember nem látja meg a szembejövőt, hanem elnéz a feje fölött. Erősebb
kifejezése a meg nem adott tiszteletnek, ha az ember a köpenyét a jobb
karja körül burkolja, a bal kezét a csipőjén lévő tőre markolatára
teszi, s a kalapját a szemére lehúzva, a fejét félrefordítja; s ha még
ehhez dudolni is kezd valami canzonettát: ez már épen csalhatatlan
kifejezése a tisztességmegtagadásnak; de felülmul minden fitymálási
tüntetést, ha az ember a gomblyukában hordott szegfűszálat a fogai közé
dugja s úgy halad el a szembetalálkozó előtt.
Boboli János ezekkel mind nem törődött, az ő tervei mindig messze
túljártak a sokaság eszén. A mint Raguza nagy tanácsától megkapta az
oklevelet, melyben a megvásárolt palotával együtt a polgárjog is meg
lett adva neki és minden családbeli népének, sietett az örömhirrel a
feleségeihez.
– Ime, a mit igértem, megtartám: Raguza kapui megnyilnak előttünk s a
Boboli palotába beköltözünk.
E hirért csókjaival árasztá el Lubomira a hirhozóját.
– Csókold meg őt én érettem is, biztatá őt Milenka. Maga is megtehette
volna ugyan, de az ő öröme csak viszfénye volt a «szebbikének», ő nem
értette egészen, hogy mi örülni való van azon, ha az új jeruzsálemi
királyi palotát felcserélheti valaki a raguzai kastélylyal? Nem birta
felfogni szegény kis eszével, hogy minő nyereség az: a tolvajok és
csalók, a rabszolgák és szökevények királyára nézve, ha egy csupa
becsületes emberekből álló köztársaság első polgárává lehetett.
Erőhatalommal megteheti magát valaki királynak; ez csak jó szerencse, de
kierőszakolni azt, hogy becsületes polgárnak elismerjék: ez a talentum!
Eddig gyöngyös gyémántos királynésüveget viselt a fején Lubomira: és
most a lelke is kaczagott bele, mikor a tükrében meglátta magát azzal az
egyszerű skarlátpiros főkötővel, a mit csak az előkelő férjes
asszonyoknak szabad viselniök Raguza utczáin.
Milenka ezt az örömét sem értette; ő megtartotta továbbra is a bogláros
homlokszorítóját: neki ez jobban tetszett.
Lubomira holdtölte után harmadnapra kivánta az ünnepélyes bevonulást
megtartatni, a mikor egyszerre fenn van a nap és a hold az égen
virradatkor.
Boboli János nagy pompával készült hozzá. Ő maga fehér lovon ülve,
kiséretében az új Jeruzsálembe letelepült davidita nemesek: a hölgyek
gyaloghintókban, s a waráng testőrség, Solom királyfi vezérlete alatt.
Fejedelmi méltóságát megillette ekkora kiséret.
Az új Jeruzsálem kikötőjétől Raguza külvárosi kapujáig a tengerpart
mentén sziklába vágott út vezetett, melynek most már nyoma sincsen; ezen
az úton indult meg Boboli János és kisérete végzetes diadalútjára.
Mikor a kapuján kilépve, a lovára felült, sebes léptekkel jött eléje egy
magas női alak, kiben földönúszó selyemruhájáról Bravalla királynéra
ismert. Csak a ruhájáról, az arcza a királynénak nagyon megvénült, a
haja megőszült.
– Megállj király, egy szóra! mondá Bravalla királyné. Az éjjel álmot
láttam. Tégedet és a két nődet. De csak a fejeiket. Mert mind a három fő
a te válladon volt. Ez álom nagy veszedelmet jelent. Azért siettem ide
hozzád, hegyeink közül, hogy ezt tudtodra adjam. A három fő egy vállon,
három halált jelent.
Boboli János mosolyogva viszonzá:
– Az én csillagászkönyvem másképen magyaráz. A három fő egy vállon,
három koronát jelent. Raguza, új Jeruzsálem, – és Moszor; – Lubomira, –
János és – Milenka. – Ime együtt a három. – Béke veled. – Üdvözlöm Dávid
királyt.
Azzal trombitaszó mellett megindult Raguza felé.
A mint a külső kapuhoz közelített, az őrtoronyból dob és kürtszó
hangzott eléje, s a város érczkapuja megnyilt, a csapóhíd alácsörömpölt.
Itt e kapu előtt le kellett szállnia lováról.
Mielőtt a kengyelből kilépett volna, odajárult eléje Solom királyfi s
visszatartóztatá.
– Anyámnak az álomlátására nem ügyeltél, most hallgasd meg a vezérednek
a tanácsát. A waráng harczos azt mondja: «soha se lépj be egy kerített
városba annak a kapuján, hanemha a kerítésén! Mert ha a falán hágsz be,
akkor te vagy a városnak az ura; de ha a kapuján lépsz be: akkor a város
a te urad». Boboli János, emlékezzél rá, hogy én mondtam ezt: «nehéz
volt Raguza kapuján bejutnod, de nehezebb lesz rajta visszajönnöd!» Én
nem megyek veled.
– Eredj hát apádhoz, öreg fiú. S ne jöjj velem, ha megtanultál félni.
– Nem féltem keresztül menni szavadra a bogumilok fegyverein, nem féltem
meginni szavadra a megmérgezett borokat, nem féltem szavadra bejárni a
földalatti mélységek pokolországait, de az olaszok hizelkedő
mosolygásával szembe menni félek.
És ott megfordult s egész testőrcsapatjával együtt visszatért a warángok
hegyei közé.
Boboli Jánosnak volt bátorsága bemenni szülővárosa kapuján, csupa hű
barátaitól kisérve.
Lováról leszállt; mert lóháton még fejedelemnek sem szabad Raguza
utczáit taposni, s aztán gyalog ment be a városba; úgy hogy két felől a
két asszonya hordszekereit vitték mellette.
A külvárost a teherhordók népe lakta. Ez nagy üdvriadallal fogadta az
érkezőket. Különben is Damiani hivei voltak; de sokat köszönhettek az uj
Jeruzsálemnek kereset dolgában.
Következett azután a tengeri kapu, vénségtől fekete bástyatornyával,
melynek boltozatát görnyedő ergonádok tartották kétfelől. Ez a torony
volt egyúttal a campanilé, a honnan harangszó jelzé a nap szakaszait. A
többi templomok tornyaiban csak szertartásokra zúgtak a harangok.
Ezuttal csak a campanilé harangja szólt, egyes kondulásokban.
A Boboli palota volt a nagy piazza délnek néző sorában a legelső,
szemben vele volt a vámpalota. Ha Boboli János a tengeri kapuból
egyenesen a házához siet, jövetele csak a besurranás szinével fog birni.
Neki processió kellett. Hogy vártak reá, azt bizonyítá a piacz közepén
felállított magyar őrsereg csapatja, a tér és a főutcza nyitott ablakai,
melyekből fényesen öltözött hölgyek néztek alá; a szőnyegekkel megrakott
erkélyek, a fellobogózott városháza, melynek porticusa előtt a dieci és
a pregadi tagjai csoportosultak; és különösen a házak mentén sorban álló
tarka férfi sereg, tollas kalpagjaival, szines köpenyeivel,
aranyhimzéstől csillogó öltözetében. Ezt a pompát nem is remélte Boboli
János. Inkább attól tartott, hogy távol fognak maradni, s hideg
megvetésüket éreztetik vele, az eretnekkel, az antikrisztussal!
Megtudta nem sokára, hogy miért félelmesebb az olasznak a hizelgő
mosolygása a földalatti és feletti rémeknél.
Kiséretének a vámház felé indulva körmenetben kelle körüljárni az egész
nagy piaczot, s úgy vonulni be a Boboli palotába.
Ekkor tünt ki aztán egyszerre az összeesküvés, a maga raffinált
kegyetlenségében.
A mint maga Boboli János gyalog haladva, jobbról Lubomirát, balról
Milenkát bocsátá maga mellett a hordszekérbe: egyszerre fölzendült a
baloldalon álló férfisereg ajkairól a hangos «evviva la Reina!» (éljen a
királyné) kiáltás; míg a jobb oldalon álló férfiak köpenyeiket karjaik
körül csavarva, hidegvérrel rágták a szájukba dugott szegfűszálat. A
baloldali paloták ablakaiból kendőket lobogtattak a hölgyek, s
virágzáport szórtak a hordszék felé, a melyben Milenka ült; a jobboldali
ablakokból pedig mind visszahuzódtak, a mint a Lubomira hordszéke
előttük elhaladt. S miután az utczai köszöntés a törvény tilalma
ellenére történt, az ezt megszegő urak és urfiak rögtön siettek a
törvényszabta büntetésnek is alávetni magukat, kivették a zsöllyehordók
kezéből a rudakat s maguk emelték a vállaikon, teherhordók gyanánt a
«királyné!» a Milenka gyaloghintaját. S mikor a körmenet az átelleni
házsor elé került, akkor megint megfordítva következett az egész
tüntetés.
Kiszámított megszégyenítés volt ez!
Milenkát, az első asszonyt, a kivel a remeténél esküdött meg Boboli
János: azt üdvözölték egyedüli felesége, királynéja gyanánt, azt a
másikat, a kit a Davidita schisma tett feleségévé, nem akarták meglátni.
Most azután megtudta Boboli János, miként tudnak az ő hazafiai halálos
ölő mérget főzni a köszönésből és a nem köszönésből.
Lubomira teljes mértékben, testének minden erében, lelkének minden
indulatában érezte ezt a megmérgezést. Ez az, a mitől az ember egyszerre
megőrül. Milenkát csak azért üdvözlik hódolva, hogy őt földig alázzák.
És szegény Milenka még jobban szenved, mint társnéja. Mert ő annak a
kínját is átérzi, s halálos itélete hangját hallja az üdvözlő riadalban;
s mentől jobban rivallja a sokaság: «evviva la Reina!» annál jobban veri
a mellét rebegve: «oh én bűnöm! oh én nagy bűnöm!»
Lubomira halálsápadtan dült hátra, hordszéke mélyébe.
Boboli János odaszólt hozzá:
– Légy nyugodt, légy erős! A mit igértem, megtartom. Én meg fogom őket
hódítani te előtted, ha ég föld megrendül is bele.
És mikor szétnézett a sokaságon, mely két felől utat nyitott előtte,
egyetlen egy arczot sem látott maga előtt abból a pártból, mely az ő
családját tartotta fejének; ezek itt mind hajdani ellenfelei voltak, a
Damiani párt hivei. Amazok távol maradtak; ezek eljöttek, hogy
kigúnyolják. Az egyik gyűlölte, a másik megvetette. És különösen
feltünhetett neki, hogy egyetlen egy papot sem lát Raguzában, a papok és
zarándokok gyülhelyén, a kámzsások és a kápsáló szerzetek
megszállójában. Itt ő excommunikálva volt. És mégis győzni akart.
«_Disputa._»
_Kritikus._ Kezdem nagyrabecsülni Solom királyfinak az eszét! Hisz ez az
egyetlen egy okos ember ebben az egész historiában. De jó orra volt,
hogy ide nem jött a kedves profétájával. De hát ha tudta azt e
regényhős, hogy itt neki minden ember ellensége: legelkeseredettebb a
saját rokonsága, tudta jól, hogy a fegyveres erő és minden hatalom annak
az apának a kezében van, a kinek a leányát a kolostorból elcsábította;
és mégis ide mer jönni, védtelenül, bűntársai kiséretében, magával
hurczolva közszégyenre azt a nőt, a kit a katholikus vallás háromszoros
tilalma ellenére vett el, s egyszerre mind a két feleségét oda merte
hozni egy olyan apa elé, a ki Raguza tyrannusa, s a Boboli család
halálos ellensége: hát akkor volt ennek az embernek esze?
_Szerző._ Nagyobb volt a becsvágya és a szerelme.
_Kritikus._ S ez képes volt őt ily őrült vakmerőségre rábeszélni.
_Szerző._ Hiszen ha még csak annyit tett volna; egy márványfejem sem
fájna miatta! De fog ő itt még oly rémséges merényleteket elkövetni,
hogy elvégre magam sem tudom kisegíteni a bajból. Hanem hát ilyen a
szerelem. Imádta Lubomirát s meg akarta neki szerezni azt a lehetetlen
drágakövet, a minek neve tisztelet, a saját szülötte városában.
«FIAM.»
A város palotája előtt várt az érkezőre a Rettoréval az élén a tanács.
Ez a tisztelet megillette azt, mint idegen nemzet fejedelmét.
Mindenki kiváncsi volt rá, hogy minő czimmel fogja őt megszólítani a
Rettore: «király!» vagy «polgár!»
Damiani Judás így szólítá meg őt:
«Fiam».
És ezzel bizonyára mindenkit nagyon meglepett. Mert ha fogadja Boboli
Jánost vejének, akkor elismeri a Davidita schisma jogosultságát, s azzal
együtt az ellenpápát. Beszéde után hangzott valami csendes kiáltás:
«evviva il Re!»
Az ifju Boboli levett kalpaggal járult a tanács tagjai elé, a Rettore
rövid üdvözlete után, a gyaloghintókat engedve az asszonyokkal a Boboli
palota felé tovább haladni.
– Nem mint király jövök, vendégül, Raguzába; hanem mint kegyelmet nyert
számüzött, hazámba vissza. Azért engedjétek meg, hogy mielőtt házamba
belépnék, letegyem a polgári esküt a nép előtt.
Ezzel tartozott minden visszafogadott számüzött. Ott a piacz közepén, a
dicső Roland szobrának a talapzatára felállva, kellett az esküt a
pregado után elmondania.
Ez önmegalázással egyszerre megvett minden szivet Boboli János. A
raguzai polgárok előtt meghajtja fejét egy király s koronátlan fővel
kéri a polgárjogot a köztársaságban. Ez kielégíté büszkeségüket.
A mint elkezdett beszélni, mintha leigézte volna az egész összegyült
népet: eleinte némán hallgatták szavait, majdan átmelegedtek azoktól,
ékesen szólása lekötötte a figyelmet, csengő teljes érczű hangja
betöltötte a nagy piaczot, hogy beszédének egy mondata sem veszett el,
az ablakokban ülők is megérthették; mindent játszott, mint egy szinész;
felmagasztalt, mint egy próféta; jövendölt, mint egy augur, és esküdött,
mint egy vértanu. Utoljára magával ragadta az egész hallgatóságot. El
lett feledve a köszöntési tilalom; vad, lelkesült örömrivallgásban hozta
meg a hecatombéját a hidegvérü kalmárok köztársasága a detronálhatlan
királynak: a költőnek.
Tudta azt jól Boboli János, hogy csak egyszer engedjék őt fellépni arra
a Roland talapzatára, onnan ő meghódítja az egész várost.
Ez alatt a két gyaloghintó, a két nővel megérkezett a Boboli palota elé.
A kapubejárat nem volt oly tág, hogy két gyaloghintó egymás mellett
beférjen rajta: egymás után kellett következniök.
A nobilik, kik Milenka hordszekerét emelték, félretaszíták az útjokból
Lubomira székhordóit s előre siettek.
A palotának udvara nem volt. Mindjárt a földszintet egy roppant tornácz
foglalta el, melynek közepén remekművű szökőkut delfinje fújta szemein
és orrlyukain keresztűl a vizet egy nagy onyx medenczébe; azontúl
következett egy tágas oszlopcsarnok, szines üvegekből összerakott
ablakok kal: ez volt az elfogadó terem, körül antik szobrokkal megrakva;
egyik féldomboru fülkéjében alabástrom canephorától emelt
csigamedenczében felhalmozva a délszak pompás gyümölcsei, gránátalmák,
fügék, a hesperidák aranyalmái; egy massiv ezüstasztalon pedig a
fényüzés remekei: hegykristályból köszörült poharak, arany lábozattal,
korall fogantyukkal.
Itt várt két hölgy az érkező királynékra.
Csak kettő. Mert odáig terjedt ugyan a hatalma a Rettorénak, hogy a
nobilikat kirendelje a városház elé az új jeruzsálemi király
elfogadására; de már az asszonyoknak nem parancsolhatott. Nem. A hol az
asszonyok országa kezdődik, ott megszünik a felségi jog. Csak a maga két
asszonyának parancsolhatott Damiani Judás. Az egyik volt a hitves
felesége, a másik annak a nővére: az ő kedvese. Ezekre nézve ő még
uralkodói hatalom volt.
Monna Teresina tíz évvel volt idősebb, mint Monna Barbara, de az
életkorkülömbség alig látszott meg közöttük. Lubomira anyja épen olyan
szoborszerű szépség volt, mint huga: magas termet, telt idomokkal; római
szabásu arcz, sötét szemek, büszke homlok, gömbölyű nyak, duzzadó kebel.
De a hasonlatosság csak a hallgatás alatt volt feltünő; a mint Barbara
megszólalt: a márványarcz egyszerre megváltozott, új és gyorsan változó
kifejezést vett föl, a szemekből csáb és szenvedély sugárzott.
Ez a két hölgy várt Lubomirára, ünnepélyes bevonulásakor.
Az anyja, a ki őt gyermekkora óta apáczának nevelte, szigoru ascetai
elzárkózottságban, a kinek szenvedéseit már serdülő korában tanulta
ismerni s azok miatt az egész világot meggyülölni és azután a nagynénje,
a ki e szenvedéseknek okozója volt, a ki miatt az apját elitélte, s a
szülői házat elhagyta. És most ennek a két nőnek az üdvözlésével kell
találkoznia, hogy az egyiknek a szeméből olvassa a bűnvádat, a másiknak
a szeméből a kárörömöt: és mind a kettő előtt türje a megszégyenülést.
Mert az első, a ki ő előtte a Boboli csarnok tarka márványmozaik
padlatára kilép, nem ő; hanem a másik felesége az urának, a «régibb», az
veszi el az első ölelés tiszteletadóját.
Ő csak másodiknak következik. És mikor ő rá kerül a sor, az édesanyja, a
helyett hogy megölelné, keresztet vet magára és visszahúzódik; helyette
azonban Monna Barbara rohan oda hozzá, s forrón, hevesen átöleli és
megcsókolja, a hogy egyik bünös a másikat, a kiben saját vétkének
bűnmását találja.
És Lubomira még sem érzi magát megtörve. Hisz ő is küzdeni jött ide.
Férje künn a piazzán, ő idebenn a palotában.
Nagy a hőség; a díszöltözet terhes; a tengerparton végig vonuló uton
folyvást oda tüzött a nap az utasokra; a királyné szomjas.
Körülnéz: cselédek várnak künn a porticusban tisztelegve.
– Milenka! szól parancsoló hangon. Eredj! végy egy kristályt és hozz
nekem a szökőkutból egy ital vizet. Facsard bele egy narancs levét.
S erre a szóra a másik asszony, a nép által királynénak üdvözölt
«jobbik» engedelmesen meghajtja magát, s mindenki bámulatára kiválaszt
egyet a kristálypoharak közül, kimegy vele az előcsarnokba, megtölti azt
a szökőkutnál, visszahozza: övén függő tőrével ketté vág egy narancsot,
belefacsarja s aztán egy arany tányérkán odahozza azt Lubomira elé.
Lubomira ez alatt az erkélyre lép ki s hideg egykedvüséggel tekint ki a
sokaságra, mely a Roland oszlopa körül tolong.
– Parancsolj velem. Rebegi a visszatérő «jobbik».
Erre a «szebbik» hátrafordul s elveszi a kristálypoharat. Hanem aztán
izleletlenül visszateszi a tálczára hevesen, s indulatosan szól.
– Hiszen ebbe narancsot facsartál. Tudod, hogy ki nem állhatom azt.
– Így mondtad. Rebegi az alázatosan.
– A nyelvem hibázott. De te tudhatnád jól, sohasem szerettem a
narancsot: mindig gránátalmát iszom a vízben. Vidd előlem!
És Milenka szépen meghajolva, visszahúzódik, érezve hibás voltát, hogy
neki lett volna kötelessége kitalálni Lubomira gondolatját, s aztán
rövid idő mulva visszatér, más kristálypohárral, melynek vize a
gránátalma levétől rózsaszinű. Mosolyogva nyujtja azt Lubomirának.
És Lubomira kegyteljesen veszi azt el a kezéből; szürcsölve, élvezve
kiiszsza a pohár tartalmát félig. Azután visszaadja azt Milenkának.
És ekkor Milenka a megmaradt felét a gránátvíznek maga hajtá fel egy
huzomban. Így szokás meginni egymásnak a szerelmét.
S mikor a pohár alját az utolsó seprüjéig kiürítette, akkor derült
mosolylyal közelíte Lubomirához s megcsókolta annak az ajkát. Lubomira
pedig megveregette Milenka piros arczát kegyesen a lágy tenyerével.
Milenka aztán ismét visszatért a pohárral; nem engedte, hogy azt cseléd
vigye a helyére.
Monna Teresinát megszólalásra birta a bámulat e jelenet fölött.
– Hajh, ha én próbálnék így bánni nénéddel Barbarával! akkor bizonyára
jól tenném, ha ő vele itatnám meg elébb a gránátvíz felét, csak azután
magam.
– És én is bizonyára így tennék, miként ez az asszony; suttogá Barbara;
ha az volnék, a mi ő.
E szóra Lubomira egyszerre sebesen oda lépett hozzá. Nem szólt neki
semmit, csak a szemébe nézett, villogó, szikrázó tekintettel; mintha azt
mondaná neki: «hát nem vagy az? Titokban megteszed? Nyiltan eltagadod?
Ott alázod meg magad, a hol büszkének kéne lenned; s büszke vagy, a hol
alázat a sorsod?» Barbara elérté a villogó szemek beszédét. S a mint
Lubomira a vállára tette a kezét, lassan megtört alatta, térdre roskadt
Teresina előtt, s megcsókolta annak a kezét.
Láthatták azt a nobilik és a cselédek, a kik a terem hátuljában s a
tornáczban csoportosultak.
A Rettore felesége most aztán megölelte a leányát és megcsókolta annak a
homlokát.
Ezt a drágakövet kivánta Lubomira a homlokára: anyjának a csókját.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És ezzel egy uj tant hirdetett ki a női világban.
A míg Boboli János nagy diadalát kivívta a piazzán: benn a palotában még
nagyobb harczot döntött el győzedelmesen a két felesége.
Mert nem a kánonok, nem a parancsolatok állják útját a megosztott
szerelemnek, hanem az asszonyi büszkeség. Ez egy oroszlán, a kit nem
győzhet le más, csak egy galamb.
Hogy győzte le? Azt megmutatta a példa. Az a példa, a melyet a két nő
behozott Raguzába, nagyobb ragály lett a városban, mint a fekete himlő.
Mint a levágott erdő helyén a virágliget, úgy nőtt fel egyszerre a
ledöntött erkölcs tarlóján minden eddig alvó szenvedély. Ha az egyik
asszonyé a ragyogás, a másiké az alázatosság, akkor lehetséges az
osztály. Ez volt a titok, a mit becsempésztek Raguzába. Még a trónon is
elférnek ketten, ha egyik a zsámolyán akar ülni.
A következő napon Damiani Judás azzal lepte meg a várost, hogy általános
amnestiát hirdetett ki minden számüzöttre nézve. Ez tőle nagy merészség
volt; mert azok közt sok személyes ellenséget számított. Bizonyosan
asszonyi rábeszélés vette rá e végzetes lépésre.
Ennek azután az lett a következése, hogy az új Jeruzsálembe menekült
nobilik, kik ott Davidita szokás szerint rendezték be a családi
életüket, visszatértek Raguzába s kezdett fel nem tünő látvány lenni,
hogy a nagy piacz arkádjai alatt egy nobili két asszonynyal a két karján
sétálgasson végig, sőt némelykor még mindegyik asszony kézen vezeti két
felől a maga porontyát. Még gondolatnak is rettenetes!
Az új Jeruzsálem elfoglalja a szentek városát! Egy új Sodoma lesz
belőle!
Még csak egy szentségtörő merénylet volt hátra, hogy megteljen a bűnnek
pohara. Hogy a Daviditák az oltárig tolakodjanak.
Ez látszólag lehetetlenné volt téve. Egy templom ugyan volt a
birtokukban, a Boboli palotához tartozó; de pap nem volt hozzá.
A szerzetesek megválogatása, hogy kiket bocsássanak be a kapukon? nem a
Rettore, hanem a raguzai püspök hatalomkörébe tartozott.
E tekintetben nagy szigort gyakoroltak, s arra valóban szükség volt,
hogy a sokféle schismaticus szakadásoktól s a pajzán életü kápsáló
barátoktól meg legyen óva a társadalmi jó rend. Minden kapunál ott
ellenőrködött egy Balázsrendi guardián s az érkezőket szigoruan
kikérdezte, sőt már a külsőikről felismerte, hogy bebocsáthatók-e, vagy
elutasítandók? A Davidita papoknak pedig feltünő viseletük volt,
lángveres palást, fehér dalmatica, a mellen az efóddal, fejükön a
kétszarvu Áron-süveg. Ilyennek nem volt szabad a város kapuján belépni.
És még is megtörtént, hogy Oculi vasárnap előtti szombat délestéjén
megkondultak a harangok a Boboli palota templomtornyában, annak a
hirdetéseül, hogy a holnapi urnapján istenitisztelet lesz a kápolnában.
Hol veszik hozzá a papot?
Ide be nem jöhetett Dávidos pap, ha csak repülve nem jött.
Az ingerült kiváncsiság egész éjjel nem engedte aludni a város népét.
Búcsúmenetek jártak alá s fel az utczákon, lámpák mellett, énekelve,
mint nagy veszedelem idején, és könyörögve, hogy fordítsa el az Úr a
városról ezt a csapást.
És hajnalban újra hangzott a csengetyüszó a Boboli palota tornyából. A
templom ajtajai nyitva voltak a piacz felé, a viaszgyertyák fénye
ragyogott, az oltárképekkel teljes sötétséggel küzdve.
Vajjon megjelennek-e a hivek? Lesz e bátorságuk vakmerő tanaikat
ünnepélyes alakban is bevallani?
Nagyon is sokan jöttek elő! Megtelt velük az egész templom. Minden férfi
hozta magával a két asszonyát, világ daczára.
A felingerült nép bizonyára meghajigálta volna őket rothadt narancscsal,
ha a Rettore parancsára felvonult magyar dárdások sikátort nem tartottak
volna nyitva a templomba sietők számára.
A nép bámulata egyre nőtt, a mint a Davidita hiveket hármasával előjönni
látta, hát ez is köztük van? Ki hitte volna? De tetőpontjára hágott a
szent eliszonyodás, a midőn egyszerre a Damiani palotából, keresztül a
téren, közeledni látták a Rettorét, Damiani Judást, jobb karján Monna
Teresinát, balján Monna Barbarát vezetve. Mind a kettőnek piros főkötő
volt a fején, Teresina büszkén hordta fenn a tekintetét, Barbara
szemérmesen földre süté az arczát, félig kendőjébe takarva. Damiani
Judás pedig hatalmaskodó büszke arczczal nézegetett szét, így lépegetett
a Boboli templomajtó felé.
«Hát még ez is!»
Történnek-e még több csodák?
Történtek. – Mikor már tele volt a templom a Davidita hivekkel, a
kiváncsi nép ellepte az ajtó előtti tért, akkor megjelent a palotából
átvezető corridoron Boboli János, nejeit, Lubomirát és Milenkát vezetve
a kezén. Ezeket ott elbocsátá, hogy foglaljanak helyet a legelső
oldalpadon, ő maga pedig odalépett az oltár elé. Volt rajta lángszinű
palást, fehér dalmatica, mellén az efóddal, fején a kétszarvu
Áron-süveg. – Ő maga volt a pap.
Legelőször is felolvasta a gyülekezett előt II. Cajus pápa brevéjét,
melyben őt, mint hivét, Aktæon atyát, raguzai érsekké installálja, s
ugyanakkor kiküldi őt, hogy Bulláját kihirdesse, melyben a papok
nőtlenségét megszünteti, VII. Gergely pápa minden idevonatkozó
intézményeit eltörli, s a házasság sakramentumát kiterjeszti az egész
egyházi rendre: «jobb házasságban élni, mint égni!» Akkor aztán Aktæon
atya tart egy hatalmas egyházi szónoklatot, tele bibliai citatumokkal,
szent Ágoston és a patres mondataival, melynek folytán a sophistica és
dialectika minden furfangjaival kisüté, hogy ők, a Daviditák épen a
valódi Krisztus követői, mert hiszen a Megváltó volt épen az, a ki
megvédelmezte az irástudók által megkövezésre itélt asszonyt, azt
mondva: «bocsánat neki, mert sokat szeretett». Tehát «sokat szeretni»
nem bün. Krisztus bocsánatot mondott rá szavával, a Daviditák tetté
változtatják az igét.
Így emelte fel fejét az egyszarvú, a kit szent János Jelenések könyve
igér, hogy megöklelje a templomot!
Ez a merénylet pecsételte meg Boboli János halálitéletét.
Ha ez a terve is sikerül, ha magának pártot szerezhet a raguzai papság
között, ha behozhatja II. Cajus ellenpápát Raguzába, s felnyittatja
előtte oroszlánszivű Richard székegyházának ajtajait, akkor innen
felforgatja az egész világot.
Ezt már nem lehet eltürni.
Még magán e «dies nefastusnak» éjszakáján, kötéllajtorján bocsátkozva le
a bástyafalról, átszökött Pirro Bennessa Lacroma szigetére, s felkereste
az öreg Boboli Pétert magányában.
Pirro Bennessa mind e napig leghivebb pártfőnöke Damiani Judásnak,
egykor kiszemelt veje, ez szánta el rá magát, hogy őt összetörje. Minden
áron! Még azon áron is, hogy Raguza kapuját megnyissa a köztársaság
legnagyobb ellensége előtt.
Velencze volt ez az ellenség.
De azt mondák az igazhitü, jó erkölcsü keresztyének, hogy inkább
Velencze foglalja el Raguzát, mintsem a sátán.
És valóban igazuk volt.