A míg Raguzát az új rettoreválasztás izgalmai tarták lázas forrongásban,
azalatt a közel szomszédságában, magán a köztársaság területén valóságos
forradalom folyott le. A három tüzes szentek kolostorában a feltámadás
szombatnapján új pápát kiáltottak ki. Az Illyricumba küldött szerzetesek
és világi papok nagyobb része canonicus hibák miatt volt ide relegálva,
elégedetlen, sértett becsvágyú, elkeseredett nép. Csak vakmerő ember
kellett közéjük, a ki kimondja, hogy «én első akarok lenni közöttetek és
mindenki fölött», hogy riadallal fölemeljék.
Példa volt már rá két izben is, hogy Dalmatia adott pápát a keresztyén
világnak. Az egyik volt I. Cajus, a másik VII. János s akkor Salona volt
a világ közepe. Miért ne történhetnék meg harmadszor is?
Az összesereglett elégedetlenek zsinattá nyilváníták a gyülekezetüket s
conclavét alakítottak magukból.
Volt elnöknek való királyuk is: János, az uskók nemzet ma választott
fejedelme.
Magát az uskók nemzetet is csak tegnap szülte a föld, édes anyánk. (Ha
nem a pokol?)
Hogy a kikiáltott Onufriosz csak patriarcha volt, azon könnyen
segítettek: a püspökségnek hét fokát jelezték hét székkel, mindegyikbe
sorra beleültették a jelöltet egy pillanatra, s ezzel elég volt téve a
fokozatonkint való előléptetésnek, mely rendszabály épen a dalmata I.
Cajus pápa által lett behozva. A hetedik székből aztán már elérhette a
szentséges trónt.
Az alulról jövő reactióra megvolt a nagyon népszerü jelszó: a papi
nőtlenség eltörlése.
Csakhogy e merész határozat fentartásához több kell a kimondott szónál.
Kell hozzá szárazföldi és tengeri haderő, kell hozzá pénz, és különösen
a népkegy pártolása. Külömben kiáltó szó lesz az a pusztában, a hogy
láttuk Erdélyben épen ez időtájott, hogy a jámbor papokat, a kik nem
akartak feleségeiktől elválni, összeterelték egy völgybe fegyveres
csapatokkal, s ott egytül-egyig lenyilazták őket. Azután tetemhalmot
raktak belőlük. Ma is «paphalál» a neve annak a nagy dombnak.
Onufriosznak megvoltak a warángjai és uskókjai. Az első egy harczos nép,
mely története végéhez közelít, a másik, mely még csak most kezd hozzá.
Mind a kettő elszánt kétségbeesett had, melynek nincs mit veszítenie a
földön; mely a tegnapra nem emlékezik, a holnapra nem gondol: csak azt
teszi, a mi jól esik mára.
Ámde mind a kettő nagy árát szabja a hűségének. Nem akar tűrni semmi
lánczot, és ezek között legkevésbbé azt, mely egy férfit egy asszonyhoz
elszakíthatatlanul hozzáköt. A szabad warángokat a harczias életmód
kényszeríté a többnejüségre. Az évekig távollevők többnyire új feleséget
hoztak a házhoz, s az elesett vitéznek az özvegyét a fegyvertársnak
kötelessége volt nőül venni, habár volt is már felesége; az uskók
szökevények pedig meg rabéletükben így voltak szoktatva. Ez ős szokás
jogait követelték vissza az új pápa hübérisége fejében.
Dávid király, miután második nejét, Bravallát újra megtalálta, annak
megkorbácsolt, bilincsektől kisebesült testén a kegyetlen kinzás nyomait
szemlélte: hajdani isteneire kezdett esküdözni, hogy inkább visszatér a
régi pogány hitre, semhogy még egyszer elhagyja őt magától szakíttatni.
Növelte a waráng király felháborodását a Solom fiának a házassága, a mit
a mosszori várban köttettek vele, megesküdtetve egy rabszolgálóval!
Holott ő már eljegyezte a fiát Jozsue vezér leányával. Készebb megölni a
fiát, Darinkával együtt, semhogy az adott szavát rútul megszegje.
A zsinatban az a szó hangzott, hogy kivételt kellene tenni e két
új-keresztyén nép kedvéért a mostani élők holta napjáig. Ebben nem
tudott megállapodni a gyülekezet, hogyan és miképen? «palam»-e, vagy
«indulgenter»? «facultative»-e, vagy «obligatorie»? vagy csak «erga
dispensationem?»
Utoljára az éneklő király vágta ketté a gordiusi csomót.
– Ejh, mit. Mondjuk ki dogma szerint, tisztán és világosan, hogy a
keresztyén vallás szavai nem tiltják a kétnejüséget. A Sionhegyén
kiadott tíz parancsolat nem emlegeti ezt. Jákob patriarcha, szent Dávid
király, bölcs Salamon fényes példákat adtak az ellenkezőre. De nem fér
össze az egynejüség szabálya magával a keresztyén vallás szellemével
sem. Mit hirdet a Credo? Testünknek feltámadását és az örök életet. E
szerint a kiknek a földön két felesége volt, a kiket egyiket a másik
halála után vett el, a végitélet napján mind a kettő feltámad s ismét az
övé lesz; örök időkig együtt kell hogy éljen mind a két hitvesével a
paradicsomban. A mi nem lesz bűn a paradicsomban, a szentek egyetemében,
hogy lehetne az bűn itt az árnyékvilágban, az indulatok uralkodása
alatt? Állítsuk fel a daviditák gyülekezetét s mienk lesz hét év alatt
az egész világ.
Erre a szóra fejet csóváltak a bölcsek.
«Totus orbis conclamabit!» (Az egész világ fel fog kiáltani.)
«Totus orbis jubilabit!» (Az egész világ ujjongni fog) felelt vissza
János király.
– Hadat fogsz hozni a fejünkre, inté őt Onufriosz, busan ingatva fején a
nehézzé váló arany tiarát.
– A hadat haddal verjük vissza! De visszaverjük a szellem hatalmával.
Alapítunk itt e helyen egy új világvárost. A míg Cœlestin hasztalan
igyekezik a régi Jeruzsálemet visszafoglalni, mi Cajussal ezalatt
felépítjük az új Jeruzsálemet.
– Hogyan? miképen? kiáltoznak rá mindenfelől.
– Két szónak a kimondásával. Az egyik szent Dávid király példájának
követése, a másik pedig «asylum a bukott kalmároknak».
Az utóbbi még vakmerőbb szó volt az elsőnél is! – A világ minden
országából összehivni a bukott kalmárokat, a kiknek a padjait a
kereskedő czéh összetörte, hogy jöjjenek ide Raguza tövébe, a nagy
világkereskedelem góczába: itt kapnak egy biztos asylumot, a melyben
kereskedőpadjaikat ujra felállíthatják s üzletüket szabadon
megkezdhetik, hozzák ide a Branta öbölbe a gályáikat, a hol nem
félhetnek a lefoglalástól, a hol a hitelezők üldözése megszünik; építsék
ide a palotáikat, a melyeket régi adósságokért dobra nem üthet senki;
mert az új Jeruzsálem sérthetetlen menhelye minden üldözöttnek!
(– És ettől a két szótól hét év alatt egy új város támadt a Brantavölgy
tengeröble körül, magas palotákkal és tágas raktárakkal és volt benne
tizenhét templom; mind a daviditáké, melyeknek tornyait két egymásra
fektetett kereszt jelölte. – Milyen malitiosus értelmű symbolum! A
kétnejüség jelvénye.)
Amaz emlékezetes festum Paschatos negyedik napján ment végbe az első
capitulatio «Uj Jeruzsálemben» Dávid ritusa szerint. Maga Dávid király
volt a megnyitója a hivek seregének. Ő vezette a két feleségét
egyszerre, egyiket jobb, másikat bal kezén tartva az oltár elé, ott
térdepeltek egymás mellett mind a hárman, míg Onufriosz rájuk adta az
áldást. Utánuk következett a Solom királyfi két menyasszonyával,
Darinkával és Magdával. (A waráng legény akkor lesz nagykoruvá, a mikor
levágott ellenség fejét adhatja jegyajándékba.) Azután jöttek sorba
százával a waráng férfiak, a kik a keresztyén hit felvételekor második
feleségeiket maguktól eltávolíták. A Dávid dogma megengedé nekik, hogy
azokat ujra visszafoglalják. Előhivták a bujdosó asszonyokat, a kik még
megmaradtak, a nyomor és inség szállásaiból, ujra felöltöztették őket
drága viseletekbe s hozta mindenik a magáét párosával. És a csatában
elesett vitézek özvegyeinek is mind akadt pártul fogója a
fegyvertársakban. Nagy volt az öröm az «új Izraelben».
Onufriosz maga nem győzte az esketést, segítségére kellett jönni a volt
szerzetestársainak, a kiket mind bibornokokká avatott fel; a warángok
hoztak számukra skarlát posztót, selymet, hogy hivataluk külső pompáját
is viselhessék. Az a biborszín a hatalom érzetét kölcsönzi a viselőnek,
császárpalást, bibornokköntös, tábornokdolmány.
(Kritikus. Még egy negyediket is tudnék, de nem akarom a szerző
előadását megzavarni.)
Komolyan, áhitattal ment végbe az egész szertartás. Távol maradt tőle
minden frivol pogány szinezet. Ez nem volt mása a babyloni
Astarte-ünnepeknek; a hűség teljes, őszinte fogadalma mellett vitte haza
mindenki a két feleségét, megnyugtatva őket aziránt, hogy ezzel
semmiféle isteni és emberi törvénynek nem vétett.
Hisz az egész nép csupa vademberekből állt még. Se a waráng, se az uskók
nem ismerte a polgárosult világ erkölcseit. Előttük volt egy nagy
termékeny vadon, ős földével, járatlan rengetegeivel; a tengerpart
minden sziklája egymást felváltó meséket őriz itten, a mik
folytatásaikra várnak, Cadmus, Perseus, Jason, Medea, Absyrthos, Aeneas,
Odysseus itt hagyták emlékeiket, majd Diocles, szent Péter és a
martyrok: mythos és legenda egymással összevegyülve; az oltárkő egyik
felén a mythras kép, a másik felén szent Balázs; a búcsújárásba még
belevegyül az ægipanok táncza, csakhogy a corybantok nem «evoe»-t, hanem
alleluját kiáltoznak; maga ez a csodatüneményekkel teljes földdarab,
különzárva az egész világtól, paradicsomi növényzetével, fűszerterhes
levegőjével, örök tavaszával, mely egyszerre hoz gyümölcsöt és virágot,
a zugó folyamoktól viszhangzó völgyek, arany ködben borongó berkek közé
bujva, s a merre nyitva vannak, a végtelen kék tengert mutatva, mely
fölött csaknem mindennapos tünemény a tündéri fata morgana; ennek az
egész körülvevő világnak csábító varázsa hat a benne lakók lelki
hangulatára; a gondolat helyét elfoglalja az érzés, az élet olyan, mint
az álom; ki tilthatja meg az álmodónak, hogy őrült, zűrzavaros,
lehetetlen álmokat lásson?
A jelen században láttunk szemeink előtt támadni egy ehhez hasonló
emberi társaságot, ott a Salt-Lake mellett. Milyen hirtelen támadt
virágzó, gazdag város (Utah) egy proféta őrjöngő álma nyomán. A
mormonvilág csak utánzata a Daviditákénak; sőt tulzása annak. És mennyi
híve csődült össze. A hatalmas köztársaság még most sem bírja őket a
föld szinéről eltörülni.
Azonban még a polgárosult osztályból senki sem követte a waráng és uskók
népet – az első napokon.