Az, a mit a mai Raguza képe mutat, csak egy összedült óriás töredékeinek
maradványa. Három eltemetett város fekszik a mai épületek alatt. A görög
Epidaurus fölött épült az ó Raguza; azt eltakarta a dicsőséges, hatalmas
raguzai köztársaság, ennek a romjain áll a mai kikötő város. Még
maradványaiban is fölséges.
A kik odaépítették a tengerbe nyuló sziklanyelvre, melyet köröskörül
kopár bérczek zárnak el, nem azt keresték, hogy hol terem meg az olajfa,
hanem, hogy hol terem meg a szabadság. Ez a csodálatos fa, melynek
gyökere legjobban szereti a sziklatalajt.
Raguza ősidőktől fogva menedéke volt mindenkinek, a kit a világ
hatalmasai üldöztek; s a kit egyszer oltalmába fogadott, azt meg is
tudta erőhatalommal védeni. Ellenség soha se szárazon, se tengeren be
nem tudott törni a bástya falain.
Azok hatalmas bástyák voltak; a mint a város népessége szaporodott, új
meg új gyűrűvel vették azt körül, párkányos tornyaik uralták a
körülfekvő vidéket, s azon a nagy gömbölyű bástyán ott Gravoza felé,
mely egészen a tengerbe nyúlik, emelkedett fel az óriási világító
torony, öntött réz oszlopával, legfeljül az aranyozott földteke.
A mostani egymás föle emelkedő, födéltelen házak helyén aranytól
csillogó kupolák és tornyok ragyogtak a napsugárban. Minden nemes
családnak volt saját temploma, a melybe a palotájából át lehetett járni.
Ez volt a fényüzés mértéke. A templomok oltárainak művészi pompája, a
drágakövekkel kirakott ereklyetartók, a hitetlenektől visszavásárolt
drágaságok Salamon templomából, Jeruzsálem kincseiből, kelet drága
szöveteivel betakargatva; ezek képezték a raguzai nobilik fényüzését,
mert a külső viseletük egyszerű volt.
És valamennyi templom körül legmagasabbra emelkedett ki a nagyszerű
kathedrale, melyet Oroszlánszivű Rikhard emeltetett Raguzában. Mikor a
hős király visszatért a szentföldről, a tengeren nagy zivatar érte utol
a hajóját. E veszedelemben fogadalmat tett, hogy a hol révpartot talál,
azon a helyen templomot fog építtetni a Megváltó tiszteletére. Lacroma
szigete volt a legelső száraz föld, melynél hajója kiköthetett. Rögtön
hozzáfogott a templomépítéshez. Ekkor a raguzai patriciusok azt kérték
tőle, hogy építtesse inkább azt a nagyszerű kathedrálét Raguzában, a
lacromai templomot felépíttetik ők. A pápa engedélyt adott a fogadalom
átruházásához, s a Megváltó imolája ott emelkedett fel büszkén a többi
tornyok közül, mint valamennyinek az őse. (Most már csak néha, ha az
utczakövezetet megfordítják, találnak a felyül fordított köveken egy-egy
felirat, domborfaragvány töredéket, mely sejteti, hogy egykor a hires
oroszlánszívű Richard templomának falához tartozott.)
A hol most áll a városháza, ott pompázott a «Rektor» palotája hajdan;
homlokzata egészen a velenczei dogepalotának mása, óriás lépcsőzetével,
czifra kőfaragványai mind bearanyozva; belső udvarát kettős oszlopsoron
nyugvó padmaly fogta körül, melyen a százak tanácsosai tartották
sétáikat. Az udvar közepén pedig ott állt a várost kormányzó
«Rektor»-nak a kőszobra. Minthogy pedig Rektort minden évben újra
választottak, olyan elmésen volt a szobor elrendezve, hogy a fej lejárt
róla: a szobor nyakán volt egy mélyedés, s az új Rektornak a fejét a
csapjánál fogva abba beleillesztették, a régiét eltávolították. Így csak
fejet kellett mindig ujból készíteni. A szobor most is meg van még, a
Salonai museumban; de a hozzávaló fejek ki tudja hová lettek?
A rettore palota előtti téren azonban, egy magas korinthi oszlop
fejezetére állítva, büszkélkedett a dicső Roland pánczélos szobra, a
legendai hősé, kit a nyugati nemzetek mindegyike magáénak hirdet. Ő volt
a mesés győzelem hőse, mely az adriai tengert a saraczénoktól
megszabadította, a félelmes Spucento diadora.
Se oszlop, se szobor nincs már. A raguzaiak később is újra alakították
azt, új talapra állították. Ma már csak egy szerényen meghuzódó alak,
kezdetleges faragvány, alacsony piedestálon egy szerény gyümölcspiacz
szegletében; azért még mindig hős Rolandja a raguzaiaknak.
A rettore-palotával szemben állt és áll még ma is, (ez az egy a mi a
régi időkből épen megmaradt) a vámépület. Látszik, hogy a kik építették,
arra számítottak, hogy ezt még a föld maga se rázhassa le a hátáról.
Minden oszlopboltozat oly tömör, oly szilárd, hogy az idők romboló
hatása meg nem látszik rajta.
Itt volt valamikor a rakhelye a három világrészből összetóduló
kincseknek, ide rakták le hajóterheiket a világ minden nemzetének
kalmárai. A boltozatok kapuin még most is láthatók a kőbevésett
feliratok: «a hogy én mérek, úgy mérjen nekem az Isten». Itt volt a
köztársaság mérleghivatala. A vámhivatal portaléja fölött ez volt
olvasható: «adjátok meg a császárnak, a mi a császáré», s a pénzverő
szűk porticusa fölött láthatók voltak a zsidó betűk, miket a láthatatlan
kéz Belzázár palotájának architrabjára felírt: «mene, tekel fáresz»
(megmérettettél, könnyünek találtattál). Itt minden idegen pénzt
ujravertek a körtársaság czímerére.
Ez a czímer volt szent Balázs képe, fején püspöki süveggel, kezében
kereszttel, hármas tornyú kapu fölött kiemelkedve.
Ezt a jelvényt lehetett látni a város minden kapui fölött.
Szent Balázs volt a védője a köztársaságnak. E dicsőséghez egy szép
legenda szerint jutott.
A velenczei köztársaság féltékeny volt Raguza emelkedő csillagára, korán
felismerve benne legveszélyesebb vetélytársát.
Nyiltan soha sem harczoltak egymással, hanem mindig «kalap alatt». Ha
valamely vad nép feltámadt az egyik köztársaság ellen, azt a másik
segítette pénzzel, jó tanácscsal: egymásnak a zendülőit
vendégszeretettel fogadták, s a tengernagyaik tévedésből el-elfogták a
szomszéd kereskedelmi hajóit.
Egyszer aztán a doge véget akart vetni annak a kötelőzködésnek. Kiküldte
tengernagyját tekintélyes hajórajjal Raguza elfoglalására.
A nyilt tenger felől azonban Raguzát ostromolni hadiszabály szerint nem
lehet. A város alapítóinak arra is volt gondjuk a hely megválasztásánál,
hogy annak a kikötőjét nagy hajók ne használhassák. Oda csak
halász-bárkák és dereglyék vitorlázhatnak be; nagy favárak, melyek
balistákat, helepolisokat czepelni képesek, nem találnak elég mély
vizet. Az egész hadi és kereskedelmi hajóraj a félórányi távolban levő
jól védett Gravoza öblében horgonyoz.
A velenczei admirális tehát ravasz csellel akarta elfoglalni Raguzát.
Egész hajóhadával horgonyt vetett a sík tengeren, s maga megillető
kiséretével kievezett a raguzai öbölbe, zászlók jeladása mellett, mint
békés látogató.
Az ajándékokat és udvarias üdvözleteket hozó admirálist a raguzai tanács
fényes vendégszeretettel fogadta, tiszteletére fényes ünnepélyt
rendezett. A hajdankori lakomáknak rendesen csak a késő éjszaka szokta
végét vetni, a ki az asztal mellől kidült, félrevitték, lefektették;
mikor fölébredt, azt látta, hogy még mindig tart a lakoma, visszament a
helyére s újra kezdte. Becsületes ember meg nem szökött onnan.
A nagy dáridó közepén azonban a raguzai Rettoret kiszolíták egy szóra az
asztal mellől. Odakünn a pitvarban egy mezitlábos barát várt reá a
kapuczinus rendből.
– Vigyázz a városra; súgá a barát a köztársaság elnökének. Ma a délesti
ájtatosságom alatt elnyomott a buzgóság s ez alatt megjelent előttem
szent Balázs vértanu. Azt adá tudtomra, hogy az éjjel a velenczeiek a
hadihajókról számos dereglyékkel alattomban meg fogják rohanni a tengeri
bástyát s a míg az egész népség in dulci jubilo mulat és dombéroz,
felmásznak a falra s elfoglalják a várost. Azért őrizzétek a falakat.
A Rettore e figyelmeztetésre elővette a jobbik eszét, s hirtelen
összegyűjtve az ijászokat, elhelyezé őket nagy csapatokban a bástyák
mellvédei mögé. Mikor aztán éjfél tájon a közelgő evezőcsapások jelezték
a velenczei dereglyék közeledtét, a raguzai partőrök egyszerre
meggyujták a mólón felállított szurokrudakat, s azoknak a fényénél
szerte kitünt az orozva közelítő ellenség hajóraja. De épen olyan
gyorsan el is kotródott az onnan; a mint a falakon elhelyezett ijászok
nyilzápora elkezdett kopogni a sorban kifelé fordított paizson. Látták,
hogy a raguzaiak jól el vannak készülve a fogadásukra. Magát a velenczei
tengernagyot pedig azzal a szóval bocsáták másnap útnak a szives
vendéglátók, hogy máskor korábban keljen föl, ha Raguzát el akarja
foglalni.
E csodás megmenekülésnek a hálájából lett szent Balázs Raguza
patronusává és czímere jelképévé.
Az északi bástya oldalában van egy hatalmas épület, melynek emeletén a
régi okiratok tára, a pergamenre irott könyvek vannak elhelyezve. A
földszintet pedig istállók foglalják el. Az egyik istálló-sorban vannak
a lovak, a másikban a vadászkutyák. A lovak mind fehérek, a kutyák pedig
mind feketék. Soha pedig Raguza utczáin lovat, vagy kutyát nem látni.
Nemcsak az a tekintet parancsolja ezt, hogy a város utczái mindig olyan
tiszták maradjanak, hogy azokat akár terített asztalnak használhassa
bárki; hanem főleg azért, hogy egyik polgár a másikat ne nézhesse le
lóhátról, vagy hintóból. Itt az úrnak is csak gyalog szabad járni,
asszonynak, betegnek gyaloghintóban. Terhet emberhát hord s a
teherhordók osztálya egész hatalmas néposztályt képez a városban, mely
ha felölti űnneplő öltözetét s saját zászlói, zenekara mellett megindul
a saját templomába, azt hinné az idegen, hogy a válogatott vitézek
ezredét látja maga előtt. Kutyát pedig annál kevésbbé szabad az utczán
láttatni. Azokat a miniatür dabózákat tarthatja minden ember a házánál
patkányüldözésre. Vadászebre pedig épen semmi szükség. Vad nincs Raguza
környékén; a szigeten fürjet, pacsirtát tenyésztenek, de azt csak tőrrel
vagy tükörrel fogják. Hát akkor hogy kerülnek ide ezek a fehér lovak és
fekete kutyák, a mikkel tele egy egész ház?
Ez is egy diadalmas korszak emléke.
Mikor a bosnyák király Dusan megtámadta haddal Raguzát, a vitéz
köztársaságiak nemcsak visszaverték, de utána mentek egész Jajczavárig,
ott kényszeríték a királyt békekötésre; s ennek a szentesítéseül
tartozott a bosnyák király Raguzának évenkénti kényadó fejében két fehér
lovat, és két fekete kutyát küldeni.
Senkinek sem volt ezekre szüksége; azért kivánták azt a két tárgyat. A
nép hadd lássa a nyitott rácson keresztül. A palota két végén volt két
gránit oszlop; az egyiken volt egy ágaskodó paripa, a másikon egy
guggonülő eb.
A város fölött egy órányi távolban magaslik fel egy kopár kúpidomú hegy,
annak a tetejét koronázza a körülfutó tornyos bástya, közepéből
kiemelkedő kolostorral. Ez volt (a míg ott volt) a szent
István-kolostora.
Ennek is igen érdekes a keletkezési története.
Bodino szerb király, ki a trónra nagybátyjának a meggyilkolása árán
jutott, nem érezte magát addig nyugodtan a székében, míg a megölt király
ivadékai életben vannak. Azok pedig Raguza területére menekültek, ott
volt nekik anyai örökségképen házuk és kertjük, a melyben meghúzhatták
magukat.
A szerb király fennen követelte a köztársaságtól, hogy az ő szökevény
rokonait szolgáltassa ki neki.
A raguzai tanács, igazi köztársasághoz illő méltósággal felelt vissza a
királynak, hogy soha egy szerencsétlen menekülő, a ki Raguza földére
lépett, üldözőinek, ha még oly hatalmasak is, e város által ki nem lesz
adva.
Erre hadat izent a szerb király Raguzának, s jött roppant hadsereggel a
város ostromlására.
Hét esztendeig tartotta ki Raguza az ostromot! Csak azért, hogy egy pár
idegen hozzámenekült boldogtalan életét megvédelmezze. Nem törődött
kereskedelme csorbulásával, sem pénzt, sem vért áldozni nem sajnált az
emberiségért, az igazságért. Bajnokai minden ostromot vitézül vertek
vissza. Hanem a szerbek mögött egy egész ország állt s egyre
szaporították a megszálló seregüket. Oda arra a hegytetőre egy várat
építettek, a honnan minden mozdulatát ki lehetett kémlelni a raguzai
hadnak. Utoljára Lacroma szigetét is elfoglalták.
Ekkor azok a szerb királyi menekülők, a kik miatt ez a hosszú hadjárat
keletkezett, szivükre véve a romlást, a mit a köztársaságra hoztak: egy
éjjel kiszöktek a városból s önkényt megadták magukat üldöző rokonuknak
a szerb királynak.
És Bodino olyan kegyetlen volt, hogy a megtért rokonokat irgalom nélkül
lefejeztette s a fejeiket kitüzette magas póznákra a hegytetőn épült
vára kapuja fölé.
Nagy hamar utolérte ezért az Isten büntetése. Hadseregében kiütött a
fekete halál s jobban, mint a megszállottak hajító gépei, megtizedelte a
fegyveres népét.
Ekkor a raguzai érsek, maga mellé véve a suffraganeusait, teljes
ornátusban átvitorlázott Bodinohoz Lacromába. A király elé érve, Isten
szolgájához méltó merész szavakkal szemére hányta oktalan
kegyetlenkedését, az ártatlanul kiontott rokonvérnek számítva be azt az
Isten csapását, mely most seregeit paskolja. Annyira lelkére beszélt,
hogy a koronás szörnyeteg ellágyult; megbánta a mit elkövetett s bűnei
kiengesztelésére nagyszerű szobrot emeltetett legyilkolt rokonai sírja
fölé, s azzal a megszállást abbahagyta; hazatért Szerbiába.
Az az emlékszobor még most is megvan, a vár, melyet Bodino saját
emlékére emelt, rég eltünt már. Történetünk idején a raguzaiak
birtokában volt már.
Az is az ő furfangos észjárásukat jellemzi, hogy mint kerítették kézre
ezt a városuk közelében alkalmatlankodó erősséget, a mit ostrommal
lehetetlen volt bevenni.
Bodino király erős helyőrséget hagyott hátra a várban, időnként ujjal
felváltva.
Egy husvét ünnepén a raguzaiak meghivták barátságos vendégségre a
szomszéd vár tisztjeit. Ugyanekkor egy Antivariból jövő, borral terhelt
bárka kötött ki Gravoza alatt, mely olyan potom áron vesztegette az édes
malváziait, hogy a szerb várőrség mind lefoglalta azt a maga részére.
Mikor aztán már kivül is belül is nagy volt az ivás, az éj sötétjében
egy csapat raguzai közeledett a várkapuhoz, szerb öltözetben. Mikor
odaérkeztek a felvonó hidhoz, a kapuőrök azt követelték tőlük, hogy
előbb danolják el a «zsaloszona piszanzát» (szomorú jajdal.) Erről
ismernek rá a maguk fajára.
A raguzaiak pedig azt már eltanulták a városban devernyázó vezérektől s
elfújták szép harmoniával az ó-szerb nótát:
«Szento sze bjeli u gorje zelenoj?
Al-szu sznyezi, al-szu labuteve?
Da-szu sznyezi, vech-bi okopnuli;
Labutove vech-bi poletjeli.»
(Mi fehérlik ott a zöld erdőben?
Hó az ottan? vagy talán hattyú-pár?
Hó ha volna, rég elolvadt volna.
Hattyú volna, rég elrepült volna.
Ez ismerős dal hallatára lebocsáták az őrök a csapóhidat s beereszték az
álczázott raguzaiakat. Azok aztán szépen megkötözték a bortól elázott
őrséget, a hazatérő vezéreket pedig tisztelettel utasíták, hogy hol
keressenek szállást. Így jutott Raguza birtokába a vár is, a hegy is;
mai nap is az övé. Ez a hét éves megszállás emléke.
Bizonyosan erre a várelfoglalási methodusra gondolt a fiatal Boboli,
mikor Solom királyfinak azt a jó tanácsot adta, a mosszóri várőrségnek
borral elkábítására; csak hogy ő azt még tökéletesítette egy kis
applisia depilans præparatummal.
Miután a hajdani Raguza képét régi adatokból összeállítottuk, hozzá kell
tennünk még, hogy a városnak két kapuja volt, az egyik a tenger felé
nyiló, mely egyúttal a Montenegróba vivő útra is szolgált, a másik a
Gravozából vezető út bejárata. Mind a kettő fölött széles tömör
bástyatorony emelkedett, messze kirúgó kő mellvéddel, melynek gránit
tartó párnái óriás főkben végződtek, minden fejnek valami emberi indulat
rémkifejezése volt adva irigység, rémület, boszu, káröröm, csufolódás,
kegyetlenség.
De azért ezen kapukon túl is tartott Raguza. Arra Gravoza felé a meredek
sziklákból kivágott területen épültek sorba a raguzai polgárok
mulatóvillái, a miknek kertjéhez a termőföldet a távol szigetekről
hordták dereglyével. A narancsfa igazán «arany almát», a granátfa igazán
«granátalmát» termett, annyiba került az elültetőjének.
A tengeri kapun túl pedig az egész montenegrói út mentében egymásra
halmozva következtek az idegeneket elfogadó házak, a melyekben a világ
minden részéről idesereglő kalmárok szállást találhattak. Magába a
városba idegennek bejutni csak igazságai előmutatása mellett lehetett, a
kapunál elébb a fegyvereit elszedték, azután a városi orvos a pulsusát
megtapintotta, a nyelvét megnézte, hogy nem beteg-e? akkor a
szállásmester elvezette annak a polgárnak a házához, a kinél szállásolni
fog, éjszakára a házi gazda kötelessége volt a vendégét bezárni a
szobájába.
A város két kapuja naponta csak három óráig volt nyitva, napfölkelte
után két órával jelenté az őrtoronyból messzehangzó hármas dobütés, hogy
a kapu megnyilt, akkor aztán tódulhatott be a sok vidékről jött
élelemhozó nép, rikító viseletében, jöhettek a hordárok
málhakötegeikkel, s a nyaralóikból megtérő patriciusok kisérő
szolgáikkal, keverve az itteni tarka néptömeg az idegenek alakjaival,
keresztes vitézekkel. Három óra mulva ismét tudatták a dobütések, hogy a
kapuk be lesznek zárva, s akkor iparkodott mindenki a városból kifelé,
ha benn nem akart rekedni.
A ki később jött, az várhatott másnapig.
Raguza területéhez tartozott még Gravoza, mélyvizű kikötőjével, melyet
olajfa-erdős, és bortermő hegyek vettek körül, azoknak egyikén a régi
térképek még mutatják a «Palazzo di delicie» helyét, a hol a város
főnöke által használt fényes kéjlak emelkedett. Innen vonul fel az
Omblavölgye, festői szépségekben, s természet áldásaiban gazdag vidék,
melyet az Arion folyam hasít végig, azontúl volt még San-Stephano,
Preulaca, a stagnói város; (Perseus hajdani Draudacuma) majd a
Sabioncelloi félsziget, nevét kölcsönző városával, a hajdani Diomedes
előfoka, mely 30 mérföldnyire benyulik a tengerbe, azon szigetcsoport
közé, melyet a rómaiak «Elaphites insulæ» név alatt jegyeztek fel,
talán, mert az egész szigetcsoport hasonlított egy szarvas alakjához?
Egyike ezen szigeteknek, a San Andrea volt a vesztegzár alá tett
jövevények számára rendelve, kik pestises vidékről jöttek gályáikkal.
Valamennyi sziget kertté volt átalakítva, több nép lakott rajtuk, mint
magában a városban, az a nép ott gazdagabb volt, mint a kik aranyat
termesztettek palotáikban. Emezeké volt a fügefák termése, a rozmaring
vize, a lugasok nektárja, s a kaptárok méze. Valamennyi közt leghiresebb
volt a terményeiről Lesina-sziget. Még ez időben Lesina is Raguza
birtokát képezte, valamint Lacroma szigete.
A gazdag Lesinát épen olyan tréfás módon vesztette el Raguza, a hogy ő
szerezte meg Bodino király várát, de ez már négy századdal későbbi időre
esik. A velenczéseknek volt egy kis szigetecskéjük Raguza közelében,
terméketlen szikla, közepén kimeredő sziklafokkal. A raguzaiak sohasem
igyekeztek a kopár szigetet megszerezni, mely versenytársuk halászainak
adott tanyát. Egy éjjel a velenczések azon a sziklafokon bástyákkal
körülvett erődöt állítottak fel, a bástyák ablakaiból fényes ágyucsövek
meredtek elő. A köztársaság megrettent, ez boszorkányság! Egy éjszaka
várat építeni! Azonban már ott volt. A velenczéseknek joguk volt a maguk
sziklájára azt építeni, a mi nekik legjobban tetszik. Ebből a várból
azonban egyenesen oda lehet lőni a raguzai tanács palotájába. A
veszedelmes szomszédság alkalmatlan volt, alkudozásba léptek
Velenczével, az Lesinát kérte cserébe a váráért. Nagy ár volt, de oda
kellett adni. Mikor aztán átvették a szigetet, akkor látták, hogy a
várfalak is, az ágyúk is mind papirosból voltak.