A mikor Onufriosz elküldé Frater Aktæont a cadmeai völgybe, azzal a
szóval, hogy ott maradj «usque ad diem resurrectionis», nem értette ez
alatt az itélet napját, mely solvet seclum in favilla, hanem csak a
holnapi napot, a nagypéntekre következő szombatot, a mikor a délben
megkonduló harangok hirdetik, hogy a Megváltó ime feltámadott!
Csak mellékes dolog volt ennek a vak engedelmességnek ama nyilvános
próbája által az új keresztyén neophiták kedélyét ünnepélyes hangulatba
hozni, hogy a midőn azt látják, mint hajol meg a főpap szava előtt az ő
új királyuk, és látják annak a folytatását, a midőn a főpap maga
egyenkint leölti magáról a fényes jelmezeket, a ragyogó efódot, az
emblemákkal kihimzett casulát, leteszi a fejéről a drágaköves arany
tiarát s felölti magára a fehérítetlen gyapjuból szőtt egyszerű palástot
s aztán fedetlen fővel leborul a Megváltó ravatalának legalsó
lépcsőjére, ebből megértik, hogy a mai nap világra szóló gyásznak és
vezeklésnek a napja, a melyen minden igazhivő szigorú bőjttel és testi
vágyainak megzabolázásával bizonyítja be, hogy levetkőzte a régi embert
s az új embert öltötte fel.
És ez is igen fontos dolog volt. Mert azzal minden további sikere a
merész kezdeményezésnek meg lett volna hiusítva, ha az új keresztyén nép
azzal kezdi meg az áttérését, hogy az Idvezítő keresztrefeszítésének
napján dobzódó dinomdánomnak veti oda magát.
De a nehezebb feladat az volt, hogy a hatalmas harczoló waráng nép
legyen megnyerve Onufriosz és hívei számára. Még az «uskók» nép csak
gyülevész; de a waráng már nemes vitézek nemzete. Ha Dávid király
hűbéreséül áll Onufriosznak, akkor az megkezdheti a versenyt Róma ellen,
a melyen már egyszer diadalmaskodott egyik elődje, I. Cajus dalmata
pontifex.
A warángoknak még nem volt saját templomuk, mely nemzetük hatalmához
méltó lett volna. A falakat felépítették ugyan már, de a felszerelés
hiányzott. Még ahhoz majd egynéhány gazdag szomszédot kényszeríteni kell
az ajándékozásra; oltárképeik sem voltak. Régi művészeik, a kik a
hajdani Tyr istent, meg a Mokos istent ki tudták faragni és be is
festeni, a magasabb művészetre már nem voltak alkalmasok; messze földre
templomba járni pedig nem szerettek.
A Kadmus völgyét elzáró fensíkon volt az az őskolostor, melyet
hajdanában István király építtetett, száz szerzetes számára. Ez volt
egyuttal Onufriosz patriárka rezidentiája. Azok a barátok az ő hívei
voltak. Az egész dalmata parton az volt a hit, hogy ők tartják a
legszigorúbb fegyelmet. Kolostoruk falait csak a nagy hét utolsó napján
hagyják el, hogy a hozzájuk sereglő híveket és zarándokokat processióban
vezessék át a hegyeken keresztül a Brantavölgybe, s aztán fel a három
tüzes szentek kolostoráig; a hol is a férfisereg kívül maradván a
gyógyerejű tavon és kokojszáson innen, csupán a megnyitott templomajtón
keresztül részesülhet a feltámadás pompájának szemléletében; de
hallhatja az angyali éneket, mely a kivilágított mélységből áthangzik;
míg végre az apáczák által emelt baldachin alatt előjön a metropolita
főpap s áldást oszt a tó partján összesereglett hívekre.
Frater Aktæonnak volt az a feladata, hogy a warángokat rábírja arra,
hogy a feltámadási magasztos ünnepélyre ők is csatlakozzanak a barátok
által vezetett processióhoz. A warángoknak az egész új vallásban az nem
tetszett csupán, hogy mindenféle gyáva jött-ment néppel
összekeveredjenek, mikor az Isten elé mennek; ők, a mindig kevélyek.
Náluk az előtt az volt a szokás, hogy az urak, a vitézek egész
tölgyfaderékből faragtattak ki maguknak derék tekintélyes úri istent, s
annak a neve volt «bálvány», a szolgák, a jobbágyok pedig faragtak
maguknak hozzájuk méltó istenkéket, bot végére s annak a neve volt
«balita».
A következő nap hajnalsugarai már ott találták Frater Aktæont remete
barlangja előtt. A harangláb két dúcza közé volt kötélre akasztva egy
nagy palatábla, azt ütögette két fakalapácscsal.
– Mit mívelsz most? szólalt meg a feje fölött egy mormogó hang. Dávid
király közelített a magas sziklaúton a remetebarlanghoz.
– A kereplőt verem.
– A rigókat akarod vele elűzni a fügefákról?
– Nem. A Jézus Krisztus halálát gyászolom vele.
– Hát meghalt az Isten fia?
– De fel fog támadni halottaiból.
– Mondták ám a barátok az én népemnek is. Odahívták őket a szent
koporsóhoz. Mind elmentek már.
– S te miért nem mentél velük?
– Mert nekem gyönge a hitem. Ide jöttem hozzád, hogy erősítsd meg.
– Jó helyre jöttél. Én világosságot adok a lelkednek s eloszlatom a
homályát.
– No hát tedd azt. Mondd meg, csakugyan feltámad az, a ki már meghalt? a
kinek a vére kifolyt, a szive megfagyott, a lelke elrepült?
– Bizony feltámad az, a ki hisz.
– És te mit hiszesz?
– Én hiszem azt, hogy az én Uram és Idvezítőm, Jézus Krisztus, Istennek
egy szülött fia feltámad e mai napon.
– Mikor?
– Délben, mikor a nap délpontra hág.
– S hogyan tudod te meg azt, hogy a nap délpontra hágott?
– Megmutatja azt nekem ime e keresztnek árnyéka.
A kőkereszt körül huszonnégy koponya volt karikába rakva. Mindegyikre
volt irva egy szám.
– Mikor a XVIII-ik koponyához ér az árnyék, akkor van dél.
A régi dalmatáknál esti 7 órával kezdték a napot s a déli órát
tizennyolczadiknak számították.
– Akkor én a harangszóval fogom tudtul adni a világnak, hogy a Megváltó
feltámadott és ezt a harangszót hangoztatni fogja az egész tengerparton
minden campanile és a hol keresztyének laknak széles e világon,
mindenütt ezt zengik: «Krisztosz voszkresz. Halleluja. Feltámadott a
Krisztus!»
– Hát ha én is hinni fogom, hogy feltámadt a Krisztus, akkor annál
igazabb lesz?
– A te hited csak tégedet idvezít; de az igazat igazabbá nem teheti.
– Tehát én is szeretnék idvezülni. Mondjad csak! Ha én most erősen hinni
fogom azt, hogy az én Solom fiam, az én legkedvesebbik magzatom, a kit
elfelejteni nem tudok soha; a kit a kegyetlen bogumilok megöltek: ismét
feltámad, elém jön, épen, egy testben, a milyen volt, elevenen, s még
egyszer felém nyujtja mind a két karját, hogy megöleljen, és hallani
fogom a szavát, mikor kaczag; és a csókjának a hangját, mikor az anyját
megöleli és az ijjának a pendülését, mikor a vadludat lelövi a magasból;
– hát ha én ezt erősen hinni fogom: meg fog az történni?
– Bizonynyal, ha erősen hinni fogod, hát megtörténik.
A waráng király nagyon meglóggázta erre a biztatásra bozontos nagy
fejét. Tovább folytatá.
– Mondjad csak. És ha azok az apák, a kik velem együtt búslakodnak az
elvesztett fiaik miatt, hinni fogják erős hittel, hogy az ő fiaik még
újra feltámadnak, a kiknek a fejei rég be vannak falazva a mosszori vár
párkányába, a kiknek a tagjait szétdarabolták; hát akkor azoknak az
elszórt csontjait valami kéz újra összeszedi s élő embereket csinál
belőlük, lelket fuvall a szájukba, világot ád szemeiknek?
Megtörténhetik-e ez?
– Higyjenek benne és meg fog történni.
Dávid király most egy keserves nagyot sohajtott. Igen halk hangon
mormogta el az utolsó kétkedését.
– Hát ha ez mind lehető volna: megeshetnék-e az is, hogy az én szegény
elűzött kisebbik asszonyom, az én Bravallám, a kinek halálhirét hozták a
mult télen; a kinek a sírkövét is elküldtem a szent szüzek kolostorába,
hogy állítsák föl a sírja fejéhez, – még ő is feltámadjon?
– Higyj benne és meglátod!
– De hát miért lássam meg őt? Miért kivánjam neki a feltámadást? Ha nem
szabad őt szeretnem, ha nem szabad őt enyémnek mondanom?
– A feltámadás vissza fogja őt neked adni s megszünteti a tilalmat.
Dávid király kétkedve ingatta a fejét.
– Úgy beszélsz, mint a ki látja azt, a mi még láthatatlan. Hát meg tudja
ember mondani, mikor nappal felnéz az égre, hol áll a kaszáscsillag? hol
van a pásztorvezető? hol a fiastyúk? hol a sárkányszeme? Pedig ezek
ugyan fényes csillagok, mikor éjszaka van. Hát azt, a mi holnap
történik, hogyan láthatná meg halandó ember mai nap? Most én kérdezem te
tőled azt. Hát te hiszed-e a saját feltámadásodat? – Nem sírverem-e ez
az egész völgy itt előtted? Elől fal, hátul fal, szemben a tajtékzó
tenger. – – S nem vagy-e te ennek a nagy sírnak a halottja? – Fiatal
vagy, arczod piros, szemeid ragyognak és mégis olyan halott vagy, mint
azok, a kiknek a fejéhez az örök kőszál oda van állítva. Hát a te
számodra hoz-e a mai nap feltámadást?
Frater Aktæon nem felelt erre a kérdésre; hanem hozzá kezdett a két
fakalapácscsal a kerepelés harmadik verséhez.
Mikor azt elvégezte, letevé a kalapácsokat a harangláb mellé s azt mondá
a királynak:
– Meglátod: a hajnali kereplőverseket még én vertem el e helyütt; de a
déli csengetyűszót már nem én fogom itten elharangozni.
Ezt olyan biztosan mondá, hogy Dávid király egészen megtért a
kétségeiből.
Frater Aktæon leült a kereszt talpkövére.
– Ülj mellém! mondá a királynak.
E rövid meghivásra Dávid király egy kissé feldúzta az orrát.
– Ide ülhetsz szégyenkedés nélkül. Nincs az a királyi trón, a mely
dicsőbb volna, mint az Idvezítő keresztjének zsámolya. – És mellettem is
bizvást elülhetsz; mert én is lehetek egykor király, mint te vagy.
Ezt a merész állítást csakugyan szerette volna Dávid király
kimagyaráztatni s helyet foglalt a remete mellett.
Fráter Aktæon aztán elővette azt a nagy kapcsos könyvet, s felolvasta
neki belőle Sámuel könyvéből azt a fejezetet, a melyben leiratik,
miképen keresé vala Saul a pusztában az ő atyjának eltévedt szamarait, s
ezen foglalatossága közben talált reá a próféta, s azonnal felkéré őt az
Izrael királyának.
– Sámuelnek hivták a prófétát? kérdezé a waráng király.
– És Saul épen Dávid királynak volt az előde.
– Annak, a kinek öt felesége volt? Ha irva van, akkor igaz. – Tehát ha
te próféta vagy, és tudsz mindent, beszélj nekem valamit a fiamról. Mi
történt vele azóta, hogy én nem láttam?
– A te Solom fiad hadakat vert meg, kincseket zsákmányolt, népeket
vezérelt hegyeken és vizeken keresztül és megházasodott.
Erre hátba üté ököllel a mellette ülő prófétát a király.
– Eredj már! A három elsőt még csak elhiszem; de a negyediket mondd az
odvas fának! Hiszen béka az még. A csikófogait sem hullatta el mind.
– Még is úgy van.
– S mifélét vett el? ha tudod.
– Magához méltót. A mikor eléd fog jönni, majd azt is meglátod. Fogadd
olyan szivesen, mint Ábrahám fogadta Rebekkát.
Dávid király bámulva nézett a beszélőre. A warángok előtt ez a két
fogalom «tréfa, hazugság» ismeretlen volt.
A mint igy beszélgetének, a távolban egy szerzetes alakja tünt elő a
bokrok közül, ki a patak mentében közelített feléjük.
A út rossz volt, a patak egyik oldaláról a másikra kellett untalan
átkapaszkodni a sziklákon keresztül, a szerzetes nem igen sietett: nagy
idő telt bele, a míg a keresztig eljutott.
A kereszt árnyéka már akkor a tizenhetedik koponyát haladta meg s az
alatt bőséges ideje volt Frater Aktæonnak felolvasni a bibliából a
waráng király előtt Saul és Dávid történetét.
Az utóbbinál különösen megtetszett a királynak az ifju Dávid párharcza a
Goliáthtal.
– No nézd! Ezt én is épen így tettem meg gyermekkoromban! Csakhogy én
nem parittyával, hanem puszta kézzel hajítottam főbe a bolgár óriást.
– Ezzel is jobban hasonlítasz tehát a szent királyhoz, kinek nevét a
keresztségben felvevéd.
– Hanem egy dolgot nem értek, kapczáskodék a puczér király az ő egyűgyű
eszével. Hogyan lehetett az, hogy már az endori boszorkány is tudta azt
a mesterséget, hogyan kell halottakat feltámasztani?
Frater Aktæon nem ért választ adni erre a balgatag kérdésre; mert a
loholva közeledő szerzetes már az utolsó sziklafokról szállt le
közelükben; ki is azonnal a saruit kezdte leoldani a lábairól. A mi a
legnagyobb tisztességadásnak a jelképezése.
– Ez maga a gvardián, pater Andronikosz, mondá Frater Aktæon. Ismerem a
hosszú szakálláról, melynek fele fehér, fele fekete.
Azzal odaunszolta a királyt, hogy járuljanak az érkező elé, s
térdepeljenek le eléje és csókoljanak neki kezet; mert ez hatalmas szent
ember.
Andronikosz épen olyan egyszerű durva szőrcsuhát viselt, mint Frater
Aktæon, semmi jel nem mutatta, hogy feljebbvalója. Az egyik kezében volt
egy hosszú, keresztben végződő pálcza, a másikban egy kobak.
Mikor mind a két térdeplő alak megcsókolta a kezeit, Andronikosz
kenetteljes hangon szólalt.
– Üdv néked az Úrtól, oh király.
Erre Dávid becsülettudó modorban viszonza.
– Köszönöm. Elfogadom. S azt izenem vissza, hogy én is üdvözlöm az Urat.
– Nem neked szól az égi üdvözlet; hanem ennek itt! Mondá szigorú
tekintettel Andronikosz. – Üdv neked János, uskók nép választott
királya. A mi főpapunk, a pátriárka küld engemet tehozzád, hogy
kihivjalak megpróbáltatásod verméből, és fejedelemmé fölkenjelek.
(Frater Aktæonnak az üté meg a fülét, hogy «pátriárka!» Tehát a zárdában
még nem vették hirét, hogy Onufriosz II. Cajus pápa nevet hagyott magára
erőtetni!)
Dávid királynak a bámulattól szeme szája nyitva maradt.
Tehát csakugyan megtörténnek azok a csodák – újból is, – a mik abban a
szent könyvben irva vannak? S ez az ifju itt ezt előre tudta? hiszen
megmondá, hogy így lesz! Akkor ez bizonyára próféta, a kiben az Úr
szelleme lakik.
Elnézte, hogy keni fel a térdelő ifju homlokát a szives agg férfiu, diák
mondásokat mormogva hozzá s mikor azzal készen van, így szól hozzá.
– Térj a te remete odudba, mint szerzetes és jöjj elő onnan mint király.
Még az is megtörtént Dávid király szemei előtt, hogy a mely ember a
barlangban eltünt, mint kopott, szurtos remete, egy nyíl süvöltésnyi
rövid idő alatt előtoppant onnan, mint ragyogó délczeg dalia.
Még ez nem volt olyan csodálkozásra méltó látvány, mint az, hogy az a
hatalmas agg szerzetes, a ki az ifjut remetéből királylyá kente fel: ő
maga térdein kúszva közeledett a kőkereszthez, s midőn odáig ért, a
fejét lehajtá annak az árnyékába, azon koponya mellé, mely a dél-órát
jelezte. S megcsókolta az Idvezítő keresztjének az árnyékát a halottfőn.
És aztán így szólt.
– Nekem pedig azt parancsolá a pátriárka, hogy helyetted itt maradjak a
remete oduban, mindaddig, a míg el nem jön a nap, melyen
visszahivattatom.
Frater Aktæon ebből is értett valamit. Andronikosz törhetlen
meggyőződésű férfi volt, a kire a többi szerzetesek hallgattak. Ezt
szükséges volt eltávolítani, – a míg az új bor kiforr.
A kereszt árnyéka elérte a tizennyolczadik koponyát, Andronikosz kezébe
fogta a harang kötelét s elkezdé a delet kongatni.
Ime tehát az a szava is beteljesült Frater Aktæonnak Dávid király
bámulatára, hogy «a reggeli kerepelést még én végezem, de a déli
harangozást már más».
«Üdv neked, testvér!» mondá büszkén János király, Dávid királynak,
jobbját nyujtva neki, kollegialis kézszorításra.
Dávid király szivesen viszonzá a kézcsapást.
– Hiszed-e hát, hogy feltámadnak a halottak? A názáretbeli Jézus
feltámadásának napján. A te Solom fiad, és a waráng legények, és
Bravalla feleséged és sokan mások, kik a föld alatt voltak száz napig
eltemetve, és mindnyájan Istent dicsérik.
– Mindent hiszek!
A kolostorban is megszólaltak a harangok; a völgy felőli kapu megnyilt s
zászlókkal jött alá a búcsújáró nép, a szerzetesek vezetése alatt az új
felkent királyt üdvözölve fogadni: egy új keresztyén népnek királyát.
«_Disputa._»
_Kritikus._ Remélem, hogy szerző nem engedi magát elcsábítani, hogy most
teljes szinpadi hatásában az olvasó elé hozza azt a hokusz-pokuszt, a
midőn a warángok királya a három tüzes szentek kolostorából előjönni
látja mindazokat, a kiket halottaknak hisz. Ezt az olvasó phantasiája
már úgy is kitalálta. Hogy üti majd hátba a Solom gyereket: «hát te
akasztófa-czímere, hol csavarogtál annyi ideig?» – Bravalla asszonyt is
kimosdatták, megfésülték szépen, a körmeit elvagdosták, tisztát adtak
rá, arra is ráismert Dávid király; s egy kissé fejcsóválva mondá: «ejnye
babám, de megránczosodott a képed az alatt a hét esztendő alatt!» És a
midőn egynémely uskók generális prezentálta maga előtte, nagyot hőkölt:
«nini, hisz ez az én hajdani csizmatisztítóm!» – Tudjuk már. Nagyszerű
volt a találkozás. – Hanem arra kérjük a szerzőt, világosítson fel
bennünket valami egyszerű kérdésben. – Hogyan lehetett mind ennek olyan
simán megtörténni?
_Szerző._ Én ugyan arról is értesítést akarok adni, hogy mi történt a
waráng fejedelem és népe, valamint a velük együtt felvonuló baziliták
megérkezése után a három tüzes szentek kolostorában, s az nem lesz épen
hokusz-pokusz, vagy szinpadi tableau; hanem valami sokkal furcsább.
Azonban ha előlegesen valami kivánni valót talál a kritika: én azt is
kész vagyok teljesíteni – mély tisztelettel.
_Kritikus._ Igenis kivánunk valamit. Eddigelé meghurczolt a szerző
bennünket olyan helyen, a hová csak kerekes liburnákon lehet eljutni;
felvitt olyan sziklaországokba, a hová waráng láb kell, a ki utána megy;
mutogatott völgyeket, a mikbe nem lehet halálveszedelem nélkül
leszállani; klastromokat, várakat, a miknek a köveire sem találni többé;
aranybányákat, a miket ugyancsak szeretnének mai nap újra felfedezni;
megjáratta olvasóival a Bludár földalatti útját; gondolta mindezeknél:
«ide csak nem fog utánam jönni az a Kaintól született kritikus, hogy
megczáfolja a leirásaimat». De már most álljon szavának és lépjen rá
valami olyan földrészre, a mi valósággal megvan, látható és
hozzájárulható. Vezessen bennünket Raguzába.
_Szerző._ Épen a tollam hegyén volt az a név.
_Kritikus._ Mert ez itt a punctum saliens: hogyan mehetett végbe egy
ilyen világbontó merénylet épen Raguza tőszomszédságában? Raguza ez idő
szerint hires hatalmas köztársaság vala: Velencze versenytársa,
császárok szövetségese, mely a spanyol királynak Portugált elfoglalni
segített, a mórokat vissza tudta verni, s Dusán király ostromát hét
esztendeig diadalmasan kiállta. A mellett a római pápa hű városa,
püspökség székhelye, melyhez hét suffraganeus püspök tartozott. Állandó
hadsereget tartott fellegvárában, mely, mint a történetiró bizonyítja,
csupa magyarokból állott, mivelhogy a tanács nem bizott a saját
honfitársaiban. És ennek a magyarokból álló hadcsapatnak minden nap más
vezért adtak, olyanformán, hogy az ifju nemesek közül minden este egynek
a nevét kihuzta az urnából a Rektor; azt az ifju lovagot az utczán
elfogták, hirtelen kendőt vetettek a fejére, hogy senki rá ne
ismerhessen: úgy vitték fel a fellegvárba parancsnoknak. Már most tehát,
ha nagypénteken a kolostorból kiriasztott apáczák Raguzáig szaladtak,
ott a várost azzal a hirrel telelármázták, hogy az ördögök
garázdálkodnak a szent helyeken, hogy Onufriosz velük czimborál, sőt
pápaságra aspirál: hogyan érthesse meg az ember, hogy a raguzai százak
azonnal ki nem küldék azokat a zsoldjukban tartott magyar katonákat, a
kik bizonyára nemcsak uskók uraiméknak, de még a meztelen bőrü waráng
úrfiaknak is, kegyetlenül megtanították volna megbecsülni a magyarok
Istenét?
_Szerző._ Mindezekre pontosan megfelelni kötelességemnek ismerem.