A waráng fiúk csapatja tódult ki legelől a katakombák ajtaján át a
templomba. Ez ajtó a sekrestye mellett volt, a szószék alatt, az
előrerohanó had az oltár előtti tért foglalta el. A növendék apáczák az
oltár mögé menekültek, a felriadt nénék serege azonban az első
rémjelenet után hanyatt-homlok rohant a főajtónak és menekült ki a
szabadba. Ezek azután egész Raguzáig meg sem álltak, s ott általános
riadalt idéztek elő azzal a rémhírrel, hogy a három tüzes szentek
kolostorát elfoglalták az ördögök.
Egész részletességgel azonban csak Soror Theodozia beszélte el az ott
később történteket, a ki énekvezető lévén, odafenn szorult a chorusban,
s ott elrejtve magát a rácsozat mögé, végig nézte az egész dæmoni
látványt, s csak a késő éj sötétségében menekült meg búvhelyéről, s
apácza köntösét felváltva egy angyaléval, bántatlanul bocsáttatott
tovább.
Solom királyfi és Asmodái egymás nyakába borultak. Az egyik e szóval
üdvözlé a másikat: «én királyom!» a másik «én hadvezérem»-mel az
egyiket, és aztán mind a ketten «mi főpapunk»-nak nevezték Onufrioszt,
lábaihoz vetve magukat s papucsait ajkaikkal érintve. Lubomira és
Milenka az alatt feloldák kezeit.
Arra azt mondá Asmodái a főpapnak:
– Ime itt van a te új néped, a kit a föld keble szült a mai napon.
És az a katakomba ajtó véghetetlen anyává látszott lenni. Egymás után
szülte a fiakat, leányokat, férfiakat, anyákat, kis gyermekeikkkel
karjaikon, százat, meg százat, számlálhatatlan sokaságot. Mindnyájan
fegyverbe öltözve, karjaikon arany- és bronzkösöntyűk, a nők varrás
nélküli drága szövetekkel derekaik körül, a férfiak csaknem mezitelen,
arcza valamennyinek halovány, (száz napi földalatti bujdosástól)
megtelik velük az egész templom, még bele sem férnek. És aztán Onufriosz
egyenkint a nagy tómedenczénél megkereszteli őket; mind pogányok voltak,
most kapnak neveket. Az új nép erre átvonul a lebocsátott hidon a
paradicsomkertbe, s annak érett gyümölcseit gyönyörrel izleli. «Itt
lészen jövendő lakástok!» mondja nekik Solom királyfi. Azok áldják,
magasztalják s hymnust énekelnek a dicsőitésére, ki megigérte nekik,
hogy a szolgálatnak házából a földalatti utakon keresztül a
tejjel-mézzel folyó Kanahánba fogja vezetni őket. Ugyan ura lett
szavának.
«Jó mi nekünk itten laknunk!» mondják azok, s mindjárt hozzá látnak,
hogy sátorokat készítsenek az asszonyaik és gyermekeik számára.
Mindenütt nagy a vigasság. (A föld alul előkerült nép nem tudja, hogy ez
az Idvezítő keresztre felmagasztalásának napja.) Néhány ijász kirándult
az erdőre s hevenyében elejtett egynéhány vadtulkot, a mi még akkor sűrű
lakója volt a dalmata völgyek pagonyainak. Rögtön hozzá láttak a
feldarabolásához. Hónapok óta nem volt húsétek a szájukban.
(Pedig ma sem lesz!)
A waráng legények vitézségük és nemes bátorságuk által előkelő hadnagyi
állást vívtak ki az egész keveredett nép között, mely mindenféle ajkú és
nemzetiségű rabszolgákból volt összehordva; a bogumilok által szaporítva
a warángoktól megszökött rabszolgákkal, a kik azokat megint három
világrészből hurczolták össze. Most ezek mind szabad emberekké lettek.
Találtak ki valamely közös nyelvet, valamennyiéből összeábdálva, de az
bizonyára csak a legszükségesebb mindennapi megélhetésnek szolgált
közvetítőül; parancsszónak pedig mindenki a warángok idiomáját fogadta
el. (Miként még mai nap is ismerünk egy országot, a hol «egy» katonai
vezényszóra kilencz különböző nyelvű nemzet áll sorba, czéloz, tüzel,
jobbra néz, balra néz, tiszteleg, rohamra indul és verekedik.)
Solom királyfit azonnal megértette mindenki. Őt imádta az egész nép s a
mit ő kimondott, az szentség volt előtte.
Ha ő egyszer azt fogja mondani, hogy «ti pedig ezekhez a nyárson
pirított szép konczokhoz «ma» nem fogtok hozzá nyulni», hát senki még a
szagát sem fogja beszivni a csábító pecsenyének.
A keresztelés nagy munkája után az új hivek ismét felgyülekeztek a
templomba, tudatva volt velük, hogy ott még lesz valami szertartás. A ki
nem fért el a templomban, az letelepedett kívül a lépcsőkön. A szép
angyali éneket ott is meghallhatta az ajtón keresztül.
Lubomira és Milenka a megriadt, de futni képtelen ifju noviceket szép
szóval megnyugtaták az iránt, hogy nem ördögök azok, a kik most a föld
alól előkerülének, sőt inkább istenfélő emberek, a kik épen most vevék
fel a szent keresztséget, s annál fogva azokat még jobban meg fogja
erősíteni a hitben, ha a khorusban szép zsolozsmákat énekelnek a szent
leánykák bizalmas kebellel.
A minthogy valóban annyira megszelidíté a vad népeket a magasból jövő
áhitatos ének, hogy kézijaik húrjait pengetve, képezének zenekiséretet
hozzá, s mivelhogy a kézíjak húrjai a hanglajtorja minden fokait
képviselték, úgy ebben a kézíjpengetésben bizvást feltalálják a
hajdankor Wagnere által feltalált «multak zenéjét». (Lásd bővebben e
thémát Priscus Rhetor interviewjában Atilla királynál.)
Solom királyfi megragadá az alkalmat két zsolozsma közötti szünetnél,
hogy szót emeljen a templomban, támaszkodván arra az arany mondatra,
hogy «vox populi: vox Dei». (A nép szava Isten szava.)
– Mink, szabad uskók nemzet, «szökevények» szabad nemzete, megválasztjuk
a mi fejedelmünkké a mi jóltevőnket, a Raguzából való Bobolit, az
énekest, a jóst, a bölcset. Éljen a király!
Ezernyi összevert dárda és szekercze csattogása felelt a
nyilatkozványra, helyeslésképen.
Az ifju költő, ki ott állt az oltár alsó lépcsőjén Onufriosz mellett,
annak a jeléül, hogy a megtisztelő kikiáltást elfogadja, feltette a
süvegét a fejére.
Ekkor így szólt másodszor is a nép nevében Solom királyfi.
– Mink, szabad uskók nemzet, legifjabb hivei Jézus Krisztusnak, a
Megváltónak, az Isten fiának, a mai napon megválasztjuk a mi egyházi
fejedelmünkké, főpapunkká, Onufrioszt, az aranyszájut, az Isten felkent
prófétáját, a szent embert!
Ezt is még egyszer oly nagy riadalom szentesíté.
A lánykák énekhangja rezgett utána, mint égből jövő szeráfi ének, melyen
keresztül zeng a két diskant és szoprán arkangyal szózat, Lubomira és
Milenka hangja.
Onufriosz malasztteljesen terjeszté ki a karjait az új hivek gyülekezete
fölött. Valóban lelki megelégedést érezhetett, ha végig gondolá, hogy
ennyi ezernyi pogány lelket ő térített meg a mennyek országának számára.
Azok letérdepeltek előtte mindannyian.
S még ki voltak terjesztve a karjai, a midőn lassú rezgő hangon szólalt
meg a csendességben:
«Frater Aktæon!»
S e névre az ifjú Boboli, az Asmodái ördög, a most megválasztott király,
karjait összetéve mellén, s megsüvegtelenített fejét mélyen lehajtva
rebegé:
«En adsum, genuflectens, famulus tuus.»
«Induas vestem tuam monachi, servus servorum Domini!»
S erre a délczeg ifju felvette az oltár mögött heverő barát-csuháját s
azt a czifra lovagöltözete fölé felölté, a csuklyáját a fejére húzva.
Tökéletes Frater Aktæon volt.
Onufriosz folytatá a parancsolást.
«Redibis in cavernam tuam, quæ est in deserto, et ibi manebis; donec
Dominus te vocabit, et eris mortuus in valle mortis; usque ad diem
resurrectionis. Ait Deus Zebaoth: mitte sapientem et nihil ei dixeris.»
«Obsequar capite submisso tibi, beatissime Pater.»
«Amen.»
Az egész diákbeszédből a nép nem értett semmit, csak azt látta nagy
bámulva, hogy az ő megválasztott királya milyen alázatosan húzza be
magát a barátcsuklyába s hogy oson el a hátulsó ajtón. Ebből láthatta,
hogy micsoda hatalom az, a mit Onufriosz gyakorol!
«_Disputa._»
_Kritikus._… No már… Nem szokásom a szerzők gyomrát dicséretek
szalonczukkedlijeivel elrontani; de annyit el kell ismernem a jelen
munkáról, hogy még Klimius Miklós óta így megutaztatva az olvasó nem
volt, mint ebben. Ez egy valóságos humoristico-sentimentális válfaja a
romantico-realisticus irányműnek. Systematisált lehetetlenségek
napirendje. A mik itt történnek, azokhoz képest Mózes sétája a
Veres-tengeren át száraz lábbal tréfadolog. Ötezer embernek a
megvendégelése hat árpakenyérrel még csak összehasonlításba sem jöhet
azzal a csodatettel, miszerint egy egész új nemzet, az uskókoké,
karácsonytól nagypéntekig, a föld alatt bujdokolva megélt. – Elhittem
szerzőnek mindent; még az özönviz előtti víz-órát is. Meghallgattam,
hogy mit beszélnek a földalatti koponyák, és a köztük lakó fehér pókok?
Harczoltam ásatag medvékkel, s megsirattam antediluviánus hosszúfejű rút
apáink (szép apáinknak csak nem mondhatom) szomorú végzetét. Felültem a
hyppogryphra, melyen szerző az ördög és angyal közötti Ringelspielben
körüllovagoltatta az olvasót az elmés thema járgányán, mely szerint
minden jó és minden rossz a szerelemből ered. Bámultam, hogy lehet az
encyclopædiát crystallizálni? Tűrtem beavatkozás nélkül, hogy az ördög
győzedelmeskedjék az angyal fölött, s megbotránkozásomat elhallgattam,
midőn a raguzai jeunesse dorée egyik paladinja a szentek gyülekezetének
közepette elcsábít egy apáczafejedelemnőt. (Ezért majd kikap szerző más
oldalról!) Készséggel elismerem, hogy vakmerő phantasiával boronálta
össze azt a történetet, a melyről senki sem hitte, hogy annak egyik
része a másikhoz hozzá tartozik s kezdem elhinni, hogy a sakktáblai
lóugrásokból utoljára mégis kikerül az az igért «három márványfej».
Hanem a mi már mégis több a soknál, ez a legutolsó váratlan fordulat,
ezt nem hagyhatom meg ellenzés nélkül. – Hogyan? – Elhigyje azt valaki,
hogy egy ilyen roué (nem lenne jó új szónak erre a «kerekes?» Szerző
szereti az új-ős-ásatag szavakat szaporítani), tehát, hogy ez a fráter
Kerekes (annyi nevét hallottam már, hogy magam is adhatok neki egyet), a
ki nem restelte «azért» hogy az elcsukott kedvesét újra megkaphassa, és
magához köthesse, elpusztíttatni a mosszori várat, megmérgeztetni a
bogumilok népét, kiraboltatni a hires aranybányát, földalatti barlang
országúton át kihozni az uskók népet, fenekestül felfordítani a békés,
istenfélő szent szüzek kolostorát, elcsábítani a fiatal szűzeket,
kiszabadítani celláikból a dühös örjöngőket, kikiáltani ellenpápának egy
rejtett ambitióktól megszállt száműzött főpapot, saját magát pedig
megválasztatni az egyesült zsiványok és rablók nemes hadai által
királynak, hogy ez a dühös, szenvedélyes, Istennel és szentekkel
vakmerően szembeszálló gavallér egyszerre csak, annak a saját maga által
megválasztott ellenpápának egy reszkető szavára: «Frater Aktæon» rögtön
keresztbe tegye a mellén a kezeit, s azt mondja: «en adsum», s aztán
tessék velem parancsolni! S mikor ez azt parancsolja neki, hogy vedd fel
a te barátcsuhádat, eredj vissza a cadmæi szikláknál lévő remeteodudba,
légy halott és várd a feltámadás napját, hát erre ez a Don Juan szépen
fejére húzza a csuklyáját, ott hagyja a szerelme tárgyait (most már épen
pluralisban) s visszaballagjon a kolostora kapuján keresztül a rabság
sziklavölgyébe s ott rajzolja tovább az abracadabrákat a tenger
homokjába. No már ezt a vakmerő fordulatot mohamedán hit legyen, a mely
befogadja.
_Szerző._… Hm… De hátha ez a főpap meg az a fráter összebeszélt egymás
között és kölcsönösen értették egymást, hogy mit miért cselekesznek?
_Kritikus._ No lám! Erre a lehetőségre nem is gondoltam. Hogy nem tudtam
eléggé gyanakodó lenni! Tehát csupán csak «ad terrorem populi!» No akkor
hát csak «loquamur latine». Hanem jóakaratúlag figyelmeztetem szerzőt,
hogy a midőn az én nyilaimat könnyedén lepattogtatja a kigyóbőréről,
vigyázzon magára, mert majd a magasabb hatalmak kezéből lesújtó
villámokat nem fogja olyan könnyen kikerülni, s azok bizony lesujtanak a
fejére.
_Szerző._ Ne fájjon önnek az én fejem. Azok a magasabb hatalmak fel
vannak ékesítve annyi igazságszeretettel, hogy mielőtt itéletet
mondanának, elébb bevárják, hogy mi lesz a vége a történetnek? S miután
én magam is előre kimondom, hogy ez az esemény (mely krónikailag és más
alakban is át van adva az örök emlékezetnek) bizonyára egyike volt a
legbüntetésreméltóbb merényleteknek s ennek a megbüntetése nem fog
elmaradni: itéletükben azt fogják mondani, hogy ime a gonoszak elvevék e
földön bűneiknek zsoldját; a túlvilágon sit Deus eis misericors!