Tvartimir knéz ezalatt igen jó fogást csinált a byzanczi úton s azzal a
nyert zsákmányt öszvérestül, tevéstül hajtva maga előtt, nagy sietve
igyekezett hazafelé, hogy legalább az ünnep utolsó napjára otthon
legyen. A gyónást nagy kár lett volna elmulasztani. Biz az ilyen vitézi
kaland nem megy végbe némi áthágása nélkül a tízparancsolatnak. A
legényfiuk is igyekeztek haza a kedveseikhez, ámbár az esketési napról
el is voltak késve.
A mint azonban az égbenyuló Dinára hegyszakadékából kibukkantak,
megdöbbentő látvány tárult fel egyszerre a szemeik előtt. Mintha az
átelleni gömbölyű hegy mögül akarna feltámadni a nap, nem is a nap, az
északi hajnal inkább, az egész ég tűzvilágban lángol, az ős
tölgyfa-erdők feketén csipkézik ki a lángpalástot.
Azon az erdőn túl van a mosszori vár.
A bogumilok most már neki eresztett kantárral vágtattak előre, Tvartimir
és fiai elől a csapat élén, a prédát hátrahagyták, nem törődtek vele,
utat sem kerestek, hanem keresztül erdőn-bozóton törtettek hanyatthomlok
a sűrűnek, a tűzvilág a fák között is átcsillámlott, jó vezér volt. A
híres dalmata paripák, hosszú bozontos sörényeikkel, széles homlokú
fejeikkel, földet verő farkaikkal, a mint a vészt megérezték, annál
jobban rohantak előre; a mitől más mén megijed, az éjjeli tűzvilág, az
őket dühbe hozta, vad nyerítésük volt a trombitaszó, a mivel egymást
ösztönözték.
Az égő vár nappali fényt áraszta maga körül, mikor a knéz csapatja az
erdőből előtört, úgy hogy a bogumilok bronz sisakjai s a tüszőik
boglárai ragyogtak benne.
Tvartimir ordított a kétségbeeséstől. Fiam! Szlón! Feleségem! Vőm!
Váram! Kincseim! – Pedig még nem tudta, hogy mi történt?
Megsarkantyúzta a lovát, hogy sebesebben kaptasson fel a várhegyre
vezető úton. A közfalon nem látszott rés; a kapu nem volt betörve: nem
lehetett azt gondolni, hogy a várat ostrommal vette be valaki. Talán
csak véletlenül támadt tűz gyuladt ki ott benn, s a faházak égnek, még
azokért nem kár.
Ámde a mint fele utján járt, egyszerre csak hall három ismeretes
füttyentést a légben s arra egy nyilvessző a sisakján koppan nagyot, egy
második a tüszőjét furja keresztül. Jó szerencse, hogy tele volt
aranynyal, abban eltompult a hegye. A harmadik nyil azonban a lova
nyakában akadt meg s arra a paripa elkezdett ágaskodni, hánykolódni,
majd ledobta a lovagját a nyergéből.
Azután egy egész kardala hangzott a süvöltő nyilaknak, s mintha óriások
hárfáját vernék, úgy pengett a vár bástyáján a sok tegezideg.
– Ellenség van a várban! kiáltá Tvartimir a fiainak.
– Talán a rabszolgák lázadtak fel! mondá Tirimir, a legidősebb fiu.
– Tíz rabszolga nem ér fel egy bogumillal.
– A mieink bizonyosan részegek voltak. Mult éjjel Boxiohu ünnepe volt. A
Szlón rest barom s a Verblud sánta kutya, azok miatt felfordíthatták a
várat.
– Majd mindjárt meglátjuk, hogy ki van a várban.
A knéz rögtön parancsokat osztott a vitézeinek. A bogumilok mindenféle
stratagémával jártak, a várostromhoz is értettek. Egy részük leszállt a
lóról: azoknak hosszú, teknő alakú pajzsaik voltak bivalybőrrel bevonva.
Ezek a rövid egyenes kétélű kardot a fogaik közt tartva, a jobbjukban a
kelevézt szorítva, mint egy zárt palánk haladtak előre: hegynek fölfelé.
Azalatt a többiek lóháton nyomultak utánuk, lovaik fejére legörnyedve s
kézijaikat felajzottan tartva, s a mint a bástyafalon egy fő, egy
emberderék felbukkant, jól czélzott nyilaikkal egybe üdvözölték.
A bástyatetőről azonban most már nem nyilakkal lőttek, hanem nehéz
köveket hengerítettek alá; a robogó szikla egy-egy rést ütött az
érczpalánkon; de azért fel nem tartóztatta azt: a pajzsok ismét
összezáródtak s az ostromló fal nyomult előre rendületlenül.
A bogumilok elértek a bástya alá, daczára a kőzápornak. Ők nem
használtak lábtót a bástyaostromláshoz. Egyik sor harczos a másik
vállára lépett; az alsók pajzsaikat a fejük fölé emelték, s mikor
négy-öt sor harczos, mint egy lépcsős lejtő, a bástya párkányáig fölért,
akkor a hátul maradt lovasok egyszerre leszöktek nyergeikből s bal
karjukon a kerek pajzszsal, jobbjukban a kétélű karddal, egy futamodásra
felrohantak a pajzstetőzeten, mintha házhiúra futnának fel; s onnan
szilaj ordítással szöktek fel a párkányra az ellenség közé.
Az ostromlottak csak ekkor mutatták meg, hogy mit tudnak. Egyszerre
csoportostul álltak fel a bástyafokra: buzogány, szekercze, nehéz
pőröly, faltörő vasrúd volt a kezeikben, a mik ellen nem oltalmaz meg a
kerek pajzs és pikkelypánczél, a mit a bogumil visel. Ők maguk csupa
félmeztelen alakok, a minők a bányák üregeit lakják, daróczrongy,
irhabőr lógg a csipejükön; de a vezérükön még az sincs, az egész
meztelen. De még szakálla sincs, sima képe azt vallja, hogy gyermek,
csakhogy a két keze mást mond, mind a két öklében egy-egy szekerczét
forgat, sújt jobbra, sújt balra, s a hová üt, pajzs hasad, koponya
törik, vér kiomlik, olyan mint egy valódi hadnemtő. S a közben szavával,
csattanó hangjával biztatja a népét, s mikor a füle mellett egy-egy nyil
elsivít: ráfúj, mintha szunyogot fujna el.
A boszuálló rabszolgahad és a waráng legények visszaverték az első
rohamát a knéz harczosainak; s akkor egy nagy vaskondérból égő ként
zudítottak alá a falig emelkedő öt sor pajzsos vitézre. Arra a pajzstető
egyszerre kezdett beroskadni. A lecsorgó kén elkábította a vitézeket. Az
egész testudo felbomlott, a támadóknak hátukra vetett pajzsokkal kellett
tova menekülniök; s a mint aztán megkezdték a futást a lejtőn lefelé,
addig meg sem álltak, míg az erdő széléhez nem értek. Egy-egy utánuk
lóditott malomkő gázolva taposta el a menekülőket.
Tvartimir, mikor a visszakerült vitézei homlokán meglátta a sebeket,
paizsaikon a hasadásokat, azt mondá:
– Ez nem a rabszolgák keze szennye! Ez a warángok szekerczéinek a
köszöntése. Ismerem a szavajárását!
A warángok vannak a várban.
Az ő csatadaluk az, a mi a visszavert ostrom után felhangzik.
Hősi rohammal, bogumil módon, ez a vár be nem vehető.
Ezt csak görög módra lehet elfoglalni. Visszahuzódni az erdőbe s ott
maradni lesben lappangva. A lovakat azalatt leviszik a völgybe, hogy a
nyerítésükkel el ne árulják a megszállók ittlétét.
A vár és a város porig fog égni, a bennlevőknek ott nincs maradása. A
vereskakas lángfarka már a kőfalak ablakain is kezd kilobogni, s a
főtorony rézteteje sem állja sokáig, hogy ott rázza a válláról a ráomló
zsarátnokot, a gerendázata majd meggyulad az izzó burkolattól s akkor az
is beomlik. A várban levő ellenség kénytelen lesz kijönni az elpusztult
omladékok közül s az erdőn menekülni. Akkor aztán belejut a kelepczébe,
a honnan egy sem viszi el a fejét. – Vagy pedig leszorulnak a
bányaüregbe; a hol azután maguk magukat fogják meg, mert a buvó folyam
völgyéből nincs kijárás. Az egy csapda: farkasverem. – Vagy pedig jön
egy-egy éjjeli zivatar, melynek palástja alatt észrevétlenül lehet
megközelíteni a bástyafalat, s mielőtt az ostromlottakat az álmos őrök
fellármázhatnák, bennteremnek a bogumilok a várban.
Kedvezett a szerencse.
Még két napig égett a vár: utolsó volt a nagy torony, mely kigyuladt
belülről, mikor a nehéz réztető lezuhant, az egész hegy megrendült az
omlásától s aztán lángolt ott magában a kőóriás, mint egy rengeteg
pogányoltár. A falba beépített koponyaábrák úgy vigyorogtak a messziről
néző bogumilok szeme közé.
A második nap éjjelén megfordult a szél s a füstöt úgy leverte, hogy az
egész völgy megtelt vele. Nagy gomolyogva jött az erdőt nyövő dalmata
forgószél onnan a Dinára hegy felől. A puszta légnyomás kioltá egyszerre
a tüzet a toronyban, a füst közül csak az izzó gerendák világítottak még
elő. Azután nekieredt a hófergeteg, a mely úgy ontja a havat, hogy
ilyenkor a pásztornak folyvást körben kell hajszolni a juhait, kecskéit,
hogy szérűt tapossanak maguk alá, különben reggelre pakulárustól együtt
el vannak temetve.
Ez volt a lesben állóknak való idő.
Se eget, se földet nem lehetett látni. Egész a bástyafalig
felnyomulhattak a hózivatar alatt, senki sem vette őket észre.
Nagy bámulatukra még a bástyakaput is nyitva találták. Még csak a
koloncz sem volt rajta. Bemehettek akadálytalanul az udvarra.
Az egész bástyán egy őrt sem találtak.
A tűz mind kialudt már a romok között, a szakadó hó kioltotta az utolsó
zsarátnokot is, csak a torony pinczeboltjából emelkedett még ki, mint
egy halott vár kisértete, valami fehér gőzfelhő, ott még a megolvadt
réztető lávája forr.
A torony kapujának kettős szárnya pedig ki volt fordulva a sarkából és
azok is félig elégve. Be lehetett menni a várba.
A vitézek ovakodva hatoltak előre, magasan tartva a pajzst, hajításra
készen a kelevézt, fogaik között a kardot: cselvetéstől lehetett
tartani. Sehol sem ütköztek élő ellenségbe. Ellenben a földön heverő
hullákba minden lépten-nyomon, a miket már nagyban eltemetett a hó, csak
egy megmerevült kar emelkedett fel itt-amott a hófuvás alól.
Az ostromlók maguk is alig láthattak a nagy förmetegből a dárdájuk
hegyénél odább. Csak megbotló lábuk tudatta velük, hogy itt egy háznak a
tanórkapuja volt, a mely földig égett, emitt egy mestergerenda a nagy
őrduczból. Itt volt valaha a város!
Itt nem volt kit keresni; a kőépület lépcsőgádorán siettek fel: ott már
nem hordta a szél a szemükbe a havat, hanem annál sötétebb volt.
Rátaláltak a nagy ivóteremre. Ott még volt valami világosság. Abba a
gödörbe, a miben a fekete dalmata bort szokták tartani, mind összefutott
a nagy tűzben megolvadt réz, czin, arany, ezüst, vas, serleg, kondér,
sisak, az még most is izzott s veres fényt kölcsönzött a pokolsötétnek.
Visszatoppantak az ajtóból. Egy csontház volt ott, feketére égett
embermaradványok. Csak a koponyák hiányzottak belőlük. Hát azokat hová
tették?
Felkutatták a rom minden zugát: az ellenségnek csak a keze nyomát
találták mindenütt, de a lába nyomát sehol. Hová futhatott el?
A bástyáról jelt adtak a knéznek, kürtszóval, hogy a vár el van
foglalva, s az rögtön nyomult utánuk egész hadával.
– Le ne öljétek őket! ordítá messziről. Ő akarta a meglepett ellenséget
szemenkint halálra kínozni.
Nagy volt aztán az elbámulása, mikor a toronykapuhoz érve, semmi
csatazajt sem hallott, s a kapuban állongó őrök azt mondák neki, hogy az
egész várban egy élő lelket nem találtak sehol.
– Egy élőt sem? hördült fel Tvartimir. Hát az enyéim? Hát a leányok? Hát
a gyermekek?
Senki, senki!
Mint a kölykevesztett medve, mint az oroszlán, mint a behemóth, úgy
rohant ordítva végig a puszta folyosókon, kedvesei nevét kiabálva, ha
egy holttestbe botlott, felkapta karjánál fogva és még fájdalmasabb
sikoltással ejté ki kezéből. Nem volt annak feje.
Felfutott a kőlépcsőkön abba a lakosztályba, a hol saját
hozzátartozandói laktak. Az is ki volt égve.
– Hová lettetek? Hová lettetek?
S aztán sorba kiáltozta a neveiket.
– Te Marinka! Te Szlón fiam! Te Verblud vőm!
Egyszerre csak felszakadt a hófelhő, a szél ketté repesztette, s a sötét
kék égen előtündökölt a tele holdvilág.
S arra száz meg száz férfiajk kiáltása csendült fel egy egyetemes
jajszóban, a milyen egy sziven talált férfinak a jajkiáltása.
A leégett város helyén, a minek a négyszögű határát még jelölte a
szerteszétdult, félig elégett palánk, ott épen a piacz közepén, a hol
azelőtt a kereszt állt, volt egy iszonytató gúla emelve levágott
emberfejekből; a legfelső koponyákon nem volt már emberi ábrázat, ezek
az ivóteremben úgy összeégtek; csak a gúla zárköve, a legfelül tett fő
volt ép és ismerős: az volt a Verblud feje, a vőlegényé, a szemébe lőtt
nyillal, a mit a Solom levágott és magával hozott.
Tvartimir knéz onnan a folyosó magas erkélyéről csak egyenesen levetette
magát arczczal az udvarra, ha társai fel nem fogják a karjaikkal,
bizonyosan nyakát szegi.
A koponyapyramidon még volt valami nevezetes; de azt csak később értette
meg az ember, hogy mi az? Egy hosszú guzsalyszár volt odatűzve a
csúcsába, s azon lobogott a sok levágott üstök, mint valami lenköteg,
mint a rokka bábja.
Tvartimir odarohant a rémséges gúlához, s lerántotta annak a csúcsáról a
Verblud fejét, s két kezébe fogta, nagy zokogva.
– Oh te hősöm! Te dicsőségem! Házamnak fényes világa! Ki oltott ki
téged? Ki tudott tégedet megölni? Hah! Gyáva nyil döntött le!
S a koponya szemébe lőtt nyilon megismerte a waráng betüket; küldőjének
a rovásnevét.
– Hol a többiek? Az öregek? A gyermekek? Szólj! mondd meg! Verblud!
Dicső fiam!
Az nem mondta meg, hanem az a szélben lobogó zászló megmondta neki.
Kezébe akadt a guzsalyszár.
Azon aztán felismerte a levágott kontyokat.
– Ez a komám üstöke volt, ez a fakó! Ez az ősz a legvénebb kapitányomé,
ez a szénfekete volt a panduré. Ez a guzsalyszár a boszuállás a waráng
királyné felcsufolásáért!
S azzal odavetette magát a koponyahalomra és sorba csókolta valamennyit.
Mind az ő kedvesei voltak.
– Kelj fel apám! kiálta Tirimir, a legidősb fia. Nyomára akadtunk az
átkozott gyilkos hadnak.
– Hol vannak? hörgé feltápászkodva az apa.
– Itt vannak a föld alatt, alattunk. A bányába menekültek le a gyávák.
A harczosok a taposómalmot felkutatva, annak a gépezetét még elrontatlan
találták, más minden műhely össze volt rombolva, kádak széttörve,
hajtókerekek szilánkká hasogatva; de a felhúzógép megmaradt.
Természetes, hogy a legutoljára leszállók nem ronthatták azt el.
S hogy csakugyan ezen az uton szöktek ki a várból, és hogy mi szándékkal
tették ezt? azt sejteti a padlaton elszórt rozs és árpa. Ezek az
élelmiszereket is levitték magukkal a bánya üregeibe s hosszú
ellenállásra készülnek.
Onnan a bányából ugyan nincs hová menniök többé, mert a tárnakijáratok
mind a Bludár völgyébe nyilnak, a melyből nincs szabadulás; s ha a
bogumilok az aknalejáratot befalazzák, akkor azok oda alant
elénekelhetik a saját halotti zsolozsmájukat: el vannak temetve
eleventen.
De az ilyen temetés nem oroszlánok szája izéhez való. Ők a vérét akarják
az ellenségnek inni. Igenis, meginni. Serlegbe öntve, a hogy a görög
történetirók festik a «vérbulcsút».
– Utánuk! Le a föld alá!
Ez volt az általános riadás.
Hat ember fér csak el egy bivalybőrtömlőben, mely egyszerre alá száll a
taposómalom korongján. Ennek a hatnak az egész ellenséggel kell
megütközni és viaskodni addig, a míg a másik tömlő új csoportot szállít
alá. A küzdtér szűk, egy bányafolyosó: karddal, szekerczével vágni nem
lehet ott, mert a sziklapadmaly alacsony, csak két ember küzdhet egymás
ellen. Azok közül az egyiknek meg kell enni a másikat.
Ki legyen az első hat, a ki alászáll?
Mindenki tódult a leszálló tömlőhöz, mindenki első akart lenni.
– Félre innen! kiáltott Tvartimir, az öreg. Én leszek az első.
– Ereszsz engem inkább, szólt Tirimir, visszatartva az apját.
– Lódulj! Neked nem volt feleséged, se fiad, se vőd, a kikért boszut
állj.
S azzal beleugrott a tömlőbe. Még öt vitézt választott maga mellé.
Az öklébe fogta a jazditot, a végső harcz fegyverét. Ez olyanforma, mint
egy kengyelvas, a végén háromszögletű tőrrel. Ezzel csak taszítva
harczolnak, mikor már a sűrű sokaságban se kard, se buzogány nem
dolgozhat, hanem ennek az ütésétől aztán se pajzs, se vért meg nem
védelmez. Ilyen kell a föld alatti harczhoz.
– Ereszszétek a bodont! kiálta a knéz, s még aztán azalatt, hogy a tömlő
alászállt, elővette az oldaláról a kürtöt és belefujt háromszor. Hallják
meg azok a vakondok oda alant, hogy érkezik és álljanak vele szembe!
*
«_Disputa._»
_Kritikus._ De már ez még is erős dohány, a mivel a szerző az olvasó
pipáját megtölti. Ilyen pogány vérontás, pusztítás, betlehemi
gyermekgyilkolás, vérbulcsú, koponyapyramid egyhujjában! És mind ezt
miért? Azért, hogy a waráng király feleségének egy guzsalyszárat küldtek
prezentbe. Tudom előre, hogy mit akar rá a szerző előhordani. Hogy ez a
kegyetlenkedés mind az akkori elvadult erkölcsöt jellemzi. Az
ótestamentumban is találunk ilyen vérfürdőket. Dzsingiszkán is emelt a
bokharai pusztán koponyapyramidot, még pedig negyvenezer fejből, s a
törökök által épített koponyavár Nish mellett még nem régiben is látható
volt. Ez mind historice megáll. Sőt az is Nemesisnek vehető, hogy az
állítólagos mosszorivár homlokfala olyan szépen ki volt rakva ellenséges
koponyák architectonikai ábráival és így csak a kölcsön lett nekik
visszafizetve a saját várukban, azonban itt a regényiró jön birálat alá,
nem a historikus; a mit megtehetett Dzsingiszkán, Józue és Kara Mustafa:
azt nem teheti meg egy tizenhárom esztendős fiu, ha még úgy
oroszlántejet szopott és sárkányvért ivott is, gyerek korában; egy
kezdődő regényhős, a kit a szerző a közönség rokonszenvével akar
megajándékozni, de a kitől aztán arra a hirre, hogy ez a nemes
érzésekkel teljes királyfi képes volt az ellenséges törzs asszonyait,
leányait, gyermekeit mind halomra gyilkoltatni, nemcsak az olvasó fordul
el iszonyattal, de még magam is, a ki külömben flegmatikus ember vagyok,
képes volnék a papirvágó kést kezembe ragadva, együtt szállni alá az
öreg Tvartimirral, s ha meg nem kapjuk ezt a ribancz kölyket és ki nem
fordítjuk a bőrét, hát a szerzőt négyelem fel ezzel az ollóval!
_Szerző._ Bocsánat. Hátha nem ölette le a királyfi azokat az
ártatlanokat?
_Kritikus._ Akkor hová tette őket? Ahá! Ezt magunk is szeretnők tudni.
Így tehát nagy vigasztalás az olvasóra nézve, hogy most következik egy
olyan fejezet, a miről még a szerző sem tudja, hogy mi mindenféle lesz
benne?
*
Az öreg knéz nem várhatta, míg a tömlő földet ér; előre kiugrott belőle,
jó szerencse, hogy a nyakát ki nem törte.
Még akkor is belefujt a kürtjébe, hogy kihívja a tusára ellenségeit.
Azonban a kürtszó végig visszhangzott a sötét tárnafolyosón s nem felelt
rá semmi nesz.
– Nem vártak be itt a szorosban a gyávák! agyarkodék Tvartimir. Pedig
tudták, hogy hatnál többen nem jöhetünk le egyszerre! Nem tetszett nekik
a tusa ököl-ököl ellen! Bizonyosan a nagy templomban gyültek össze, a
hol nagy sokaságban harczolhatnak rendes fegyverekkel. Keressük ott
őket!
A junákjai le akarták beszélni, hogy hatod magával ne rohanjon neki egy
egész tábornak, de nem vett be semmi tanácsot. Addig azonban mégis csak
türtőztetnie kellett a haragját, a míg a vitézek előkeresték a
tűzszerszámot, hogy fáklyát gyujtsanak, mert a nélkül az ember a
bányában falnak rohan, gödörbe esik. A kova, aczél, kénfonál minden régi
harczosnak ott volt a tüszőjében, még ha eltemették is, vele ment a
másvilágra. Nemsokára égett a két fáklya, egyet elől vittek, másikat
hátul.
Az a nagy templom pedig nem azért neveztetett így, mintha abban a
földalatti istenek számára lett volna felállítva valami kárhozatos
oltár, hanem csupán az alakjánál fogva. Egy roppant átmérőjű körterem,
magas kupolával, hasonlatossá tette egy dóm belsejéhez s az
oldalfalakból kimeredező sziklacsompók könnyen elnézhetők voltak
szobroknak. Ez azonban egy régi római bánya ürege volt, a mit egészen
kivájtak a nemes ércz végett; ez időben a bányamunkások közös
alomhelyének volt használva. Itt volt a pihenőjük, a hol nem mondhatni,
hogy éjszakáztak, mert éjszakájuk volt mindenütt és örökké.
Tvartimir knéz csodálkozva állt meg a folyosó végén, mely a templomba
vezetett: meglepte a nagy üresség. Itt sem talált semmi élő teremtést.
– Még tovább szöktek! Keressük őket a kriptában.
De itt mégis engednie kellett a kisérői okosabb szavának. Ez a bánya
nagy labyrinth, annak a tekervényes katakombáit egy csoport be nem
járhatja; jobb lesz bevárni, míg a többi vitézek is alászállnak, s akkor
aztán terv szerint kell felosztani a kutatást; minden csapat más-más
sánczfolyosót járjon be, s utoljára úgy jöjjenek össze valamennyien a
kriptánál.
A kripta egy szédítő mély örvény volt, az is a régi római bányamívelés
emléke. Két vagy három olyan egymás fölé vájt dóm, mint a nagy templom,
valami catastropha alkalmával egymásba omlott, s azután egy mély üreget
képezett, melynek a fenekét be nem járta a fáklyavilág. Csak ha égő
szalmakoszorut bocsátottak alá, annak a világánál lehetett kivenni, hogy
ott a fenéken valami tó van. A későbbi tárnafolyosók mind ide vezették
le a vizeiket; azoknak a szádái látszottak köröskörül, mint a
partifecskefészek a Balaton partjaiban. Egy sziklába vágott karzat
futott körül a kriptán háromnegyedmagasságban, a mi mellvéddel volt
ellátva.
A junákok nemsokára olyan nagy csapatban voltak együtt a bányában, hogy
neki indulhattak az ellenség keresésének.
Keresték kürtölve, kiabálva, szidalmazva. Az nem jött elő sehonnan. A
folyosók egyik vége a szabadba vezetett. De arrafelé ember számára nem
volt mód a menekülésre. A sziklafal meredek, a kihordott kőtörmelék
csúcshalma száz lábnyira van az üregszádától. Bejárták az alsó, felső,
legalsó bányákat, a tüzelőszekerek raktárait, a fáskamarákat, az
eczettartó cisternák kamaráit: sehol sem találtak elbujva senkit.
Utoljára valamennyien kibukkantak a kriptához vezető fecskefészkek
szájain s a mint alább, följebb meg-megjelent egy-egy fáklya a tág
sziklaüregben, úgy tetszett, mintha a pokol égboltozata kezdene megtelni
csillagokkal.
Ellenséget nem hozott magával egy sem.
Az öreg knéz ki volt fáradva a dühtől, mikor legutolsónak megérkezett a
kivilágított nagy üregbe.
«Sehol sem találjuk őket!» Ezt hallá mindenünnen.
Kihajolt a mellvéden s lekiáltott harsány hangon a mélységbe:
– Hej ti gyáva czenkek! Hová bujtatok? Jertek elő!
Az örvénynek nevezetes visszhangja volt, tizenegyszer adta vissza a
belekiáltott szót; a vége felé úgy tetszett, mintha egész embersokaság
kiabálna odalenn. Csak a sziklák kiáltottak.
Az üregbe égő szalmakévéket hajigáltak alá. Azoknak a lángjánál sem
lehetett fölfedezni senkit.
– No, ha itt nincsenek, akkor odakinn vannak a völgyben, mondá
Tvartimir. Ott megkapjuk őket.
S ha azt tették a lázadók, hogy a bányaüreget elhagyva, a hegyoldalba
épített kohókba, érczpárolókba és a még alantabb fekvő érczzuzókba
vették be magukat, akkor a legveszedelmesebb menedéket választották,
mert felülről az ellenfeleik sziklákkal verhetik őket agyon. Azok a
faépületek ellent nem állnak az aláhengerített csompóknak.
A vezértárna folyosója kivezetett a völgybe.
Azonban itt következett még csak a nagy meglepetés.
Az egész völgy mentén nem volt se egy pajta, se egy kunyhó, a mi fából
készült, a kohóknak kőfalai álltak, kialudt kemenczéikkel, de azokból is
hiányzott a fűtésre felhalmozott tölgyfa. S a mi még élő fa volt a
völgyben, az mind ki volt vágva.
Odább haladtak a völgy szorosán, a hol rendes hidak vezettek az árkokon
keresztül. A hidak is eltüntek.
Mikor aztán a Bludár partjára leértek, alig ismertek a helyre. Nem régen
még egymást támasztotta egyik faépület a másik után, érczzúzó,
gubakalló, őrlőmalom. – Nyoma sincs már. – Hát azok a hatalmas gátak, az
erős zsilipek, a mik a Bludárt szolgálatra kényszeríték, hova lettek?
Simára eltisztítva minden.
De hova lettek azok, a kik mind ezt elkövették? A rombolók, a gyilkolók,
az égetők!
Ki nem futhattak ebből a rabok völgyéből, mert ennek nincs több nyilása,
mint az az egy odafenn a várban.
Ég vette fel, pokol fogadta be őket?
Denevérekké lettek-e? gyikokká változtak-e?
– Hová lettetek ti átkozottak? ordítozá tomboló dühében Tvartimir, a
Bludár szikláit rugdosva.
A Bludár pedig nagy harsogva, zúgva tört elő a szédítő sziklafal egyik
oldalából s bömbölve omlott be az átelleni oldalán a mély pokolüregbe;
beszéd volt az, csak érteni kellett.
Csak nem tették azt talán, hogy annak a bujdosó folyamnak a hátára
üljenek, hisz ez elviszi őket a hegyek világtalan mélységébe, s soha az
Isten napját meg nem látják többet.